Kedves Gyerekek ! Dőljetek végig a babzsákon, dúdoljuk el együtt a magyar népmesék madaras dalát, képzeljük magunk elé Szabó Gyula bácsi megnyugtatóan idegesítő hangját, „legyen olyan csönd, amilyen csak egy kirgiz jurtában lehet, mikor az egész sátoralja gyerek körülüli a mesemondót”. (Móra Ferenc, eskü, tényleg ő írta) és ámuljunk egy (ős)régi (mese)mondán. Halljunk hát mesét !
Messze, messze, túl az Uráli-hegyeken, sőt még Üzbegisztánon is túl volt egyszer egy ország. Pásztorkodó, vándorló ujgur népek járták a vidékét, akik gyakorta mutattak be áldozatot az ország legmagasabb, Pobedának nevezett csúcsa alatti mezőkön. A nép életét egy öreg bölcs vezér irányította, szerette nagyon a népe, és ő is szerette a népét. Ennek a vezérnek volt négy fia (két feleségtől), mindegyik egytől egyig daliás harcos. A vezér a népe élén bolyongott az országában, hol ide, hol oda, hol itt verték fel a jurát, hol meg ott. Bármerre is jártak, magukkal tudták vinni a négylábonjáró szeszgyárukat, így két nap leforgása alatt egy átlagosan 88% víz, 1,5% alkohol és 4% cukor tartalmú italt tudtak előállítani, főként az áprilisi, májusi hónapokban, amikor föccstej állt rendelkezésre. Sosem szenvedtek szeszhiányt. Igen gyerekek, ez volt a kumisz, amit, ügyes további erjesztéssel, ott van a kis maradék cukor ugye, 6-7 % alkohol tartalmú italra lehetett felturbózni.
Esténként jól bekumiszozott a nép, de mivel a mongoloid népek laktózérzékenyek (a mai napig) és a lótej sem kézfertőtlenítő, így a másnap gyakran hasmenésben ért véget. Mint mondtam, szerette a vezér a népét, viszont nem szerette a hosszú vándorlások alatt lefosni a nyerget, és azt sem, ha más teszi ezt, ezért úgy döntött, hogy véget vet a kumiszkodásnak. Egyfelől tudta jól, hogy a mozgó szeszgyár rendkívüli helyzetelőnyt ad, ugyanakkor a fosás is garantált marad. Más megoldás után kellet néznie.
Az egyik mulatós estén, amikor már kidőlt a tábori nép, csak az öreg vezér és a fiai maradtak talpon (egy genetikai módosulás miatt, ellentétben az ázsiai népekkel, nekik már volt, alkoholt, egészen pontosan acetaldehidet bontó aldehid-dehidrogenáz-2 enzimjük) úgy döntött, hogy egy új haza lesz a megoldás népe bajára, ahol a kumisztól jobb szesz terem. Így a négy égtáj irányába elküldte a fiait, hogy ugyan mondanák meg merre is kellene útra kelni. (A menés annál is inkább sürgősebb volt, mert a kirgizek már erősen pocsékolták a népét.)
Az első felesége legnagyobb fia délnek indult, sajnos ráfaragott, mert a Takla-Makán sivatagban kötött ki, ő felsült orral és szesz nélkül tért vissza. A második asszony nagyobbik fia keletre ment, Mongóliába jutott, ahol még több kumiszt ivott és alkoholista lett. Később kifejlesztette a tejpálinkát, de édesapja csak 3 pontot tudott erre adni a lehetséges 10-ből. (Sok századdal később Dzsingisz-kán nevű ükunokája fényes karriert futott be, de ő sem tudott túllépni a kumiszon.) A második asszony legnagyobb fia, a harmadik fiú, északra indult. Pechjére a kazah Alma-Ata Zsigulovszkoje sört vitte haza apjának, ami a ratebeer webes oldalon az egyik legrosszabb kazah sör besorolást kapta. Apja jól megszidta, hiszen ettől már jobb kazah söröket is kapott a vándorló kazah kollégáktól. Sejtitek a mese végét gyerekek? Igen, a legeslegkisebb fiú nyugatra indult, egészen Grúziáig jutott, ahol hozzánk hasonlóan megkóstolta a helyi bort, de a kóstolás után nem mert vele hazamenni, ahogyan mi sem. Bánatában tovább bandukolt nyugat felé, egészen a Kárpátok medencéjéig. Ott aztán talált nagy legelőket, amik kitűnőnek bizonyultak (sör)árpa termesztésre, magas szintű szőlő- és borkultúrát, amit valami római nép hagyott itt és rálelt Horticus Marcicus történetíró, a későbbi Anonymus szépapjának jövendölésére is, miszerint az égett bor és égetett sör, majd később gyümölcsök lepárlására alkalmas magyar víz készítő kisüsti eszközt fognak itten majdan valami Erzsébet királynénak eszkábálni.
Hazament hát a legkisebb kisfiú, addigra az öreg vezér már nagyon öreg volt, de kiadta az ukázt: irány Surány! Elindultak és így lettek a vándorló ujgurokból kipcsakok, a kipcsakokból kunok, a kunokból avarok, az avarokból meg magyarok. Hogy hogyan hívták a legkisebb kisfiú unokáját? Igen, gyerekek, ő volt Álmos, ez pedig a népvándorlás és a honfoglalás igaz története. No, de még nem álmodunk szépeket, mert itt a mese nem ér véget!
Ismertek minket, BSBK-s fiúkat, az nem úgy van, hogy egy legenda csak úgy ott lóg a levegőben, osztán vagy úgy vót, vagy nem. Nem, nem. Annak a végére kell járni. Meg kellett tudnunk, hogy valóban a kumisz miatt mentek-e világgá az ősmagyarok. Bezony, mi nem voltunk restek ismét tudományos terepi munkába vágni a fejszénket, és a kumisz nyomába eredni.
Khhmm. A valóság persze most is prózaibb, mint ez a fedősztori, de ez utóbbi olyan jól hangzik. Az van, hogy megint berúgtunk. (Vagyis majdnem minden szavazó, de én a kisgyerekes apuka tartottam magam. Cserébe igen alapos megfigyeléseket tehettem a sporttársakról.) Meglepődtetek? Ugye nem. Én igen, vagy inkább megrémültem, te jó ég, én is így szoktam kinézni?
A várak történetéről szóló Spektrumon futó dokumentum filmsorozatból tudom, hogy a középkorban halálos ítéletet, sőt általában ítéletet hozni, délig lehetett, utána már tilos volt. Pontosan, jól gondoljátok, délutánra már csatak volt a T. bíróság. Tavaly télen azon az estén azt gondoltam, mint egyetlen józan szavazó, elnézve a szavazópolgárokat, hogy a BSBK-ban is be kellene ezt vezetni.
A szavazás-napi túra megint csak jól besikerült, csavarogtunk egy jót a budai hegyekben, miközben egészen filozófiai mélységben pro és kontra boncolgattuk az alapkérdést, vajh, sátor-e a jurta? Akkor még nem tudtuk, hogy ez már egy látensen manifesztálódó agyalatti befolyás folyománya az esti döntéshozatalhoz. Az események összefoglalására kár is időt pazarolni, különben is ki emlékszik rá? Akár a Spitzbergákra is eljuthattunk volna, de Bence, egy bravúros előadással, jól megágyazott vacsorával és egy jurta előtt táncoló kirgiz párt mutató videóklippel, ügyesen beetette a már délutánra szomjútlan stábot. Így kicsit még bénázott a szavazatszámláló bizottság, mielőtt megint azt kérdezhettük egymástól, most tényleg Kirgizisztán? Utólag teljesen jó döntésnek tűnt, mint az is, hogy hazafelé az Árpád-hídon szondáztató rendőrnő arcába a kocsiból kitóduló alkoholgőz mellé utastársaim csak egy kajánt mosolyt küldtek...
Következzék tehát a BSBK kirgizföldi kalandozásainak hiteles története. Ismét lesz rengeteg móka, kaland és kacagás. Kiderül, hogy alkoholfogyasztásunk vajon fiatalkori énünket idézte-e, vagy esetleg Zsigát: „csak egy pálinkát vagyok hajlandó cipelni, mert én úgy sem iszok…”, megtudhatjátok milyen titkos járvány terjed a sztambuli reptéren, milyen puccos vagy pucc nélkül verdákkal jártuk a vidéket, találtunk-e medencét Farkas hiányában, ki nyerte a ki tud több szót a Szovjetunióból vetélkedőt, honnan ered a kirgiz zászló, vagy, hogy mi a különbség a turista és az alpinista között, mi a hordárokra vonatkozó matekpéldának a megoldása. Esetleg gazdára találtak-e újabb egyesületi pozíciók, bővültek-e a becenevek listái, találtunk-e megint céllövöldét, vagy mi lesz abból, ha törött lábujjal + kataflámmal túrázik az ember fia? Na és persze pontot teszünk a sátorkérdés végére is nem mellesleg utána jártunk a kumiszos ősmagyarok valódi őstörténetének, mindezt erősen vegyes időjárási körülmények között. Ugye milyen jól hangzik? Gyertek velünk, vágjunk is bele!
(De előtte szolgálati közlemény. Megint lesz szerkesztői tevékenység és troll bejegyzéshad, némi totalcaros beütéssel. Ilyen ferde szövegközi betűkkel, az én leszek. Történelmi, de nem megoldhatatlan feladat állt egyébiránt a szerkesztő előtt, hiszen idén mindennél jobban keveredtek az idősíkok, kuszálódtak a szálak. Volt itt két első nap, két ötödik nap, és egy eddig egyedülálló irodalmi eset, az ötödik nap délutánja átváltott a negyedik nap estéjébe… Ezt a csomót is átvágtuk, azért nagy dicséret a szerzőknek! Valamint szeretnénk jelezni nektek, hogy hiánypótló tényadatok közlésére is vállalkozunk. Eddigi túráinkban csepegtetve, összevissza, vagy sehogy sem szerepeltek érdekességek az adott országról, ahol jártunk, sokat tény előttünk sem ismert. De mostantól ennek vége, az önálló országismertető a rovatnak is lett egy szerkesztő szerzője, fogadjátok szertettel elsőként ezeket az infókat.)
Adatok és tények Kirgizisztáról
Az ország Kínával, Kazahsztánnal, Tádzsikisztánnal és Üzbegisztánnal határos. Száraz kontinentális éghajlata van, a Fergana-völgyben szubtrópusi.
Népsűrűsége 27,4 fő/km². A lakosság többsége kirgiz (74%), de jelentős létszámú üzbég (14,8%) és orosz (5,1%) kisebbség is él a mintegy hatmilliós népességű országban. A kirgiz mellett államnyelv az orosz. A népesség 75% szunnita muzulmán hitű, 20% orosz ortodox.
Elmaradott ország: lakosság mindössze 37,5%-a él városokban az egy főre jutó GDP 4.700 dollár
Fővárosa az egymilliós Bishkek, ami az ősi selyemút Tien-san hegyláncon átkelő egyik elágazásának karaván pihenőhelye volt. A selyemút aztán a Fergana-völgyben ment tovább Ázsia szívébe.
Néhány érdekesség azokról a kirgiz helyekről, ahol jártunk és nem jártunk:
Fergana völgy: Közép-Ázsia legtermékenyebb vidéke, a kirgizek, üzbégek és tádzsikok osztozkodnak rajta. A Narin és a Kara-darja folyók ebben a völgyben egyesülnek, és innentől Szir-darjaként halad tovább 2.212 kilométeren az Amu-darja után Közép-Ázsia leghosszabb folyója. Nagy Sándor a perzsa birodalomhoz tartozó Fergana-völgyet is elfoglalta, és itt alapította a meglepő módon magáról elnevezett Alexandria Eszkhúte (a legtávolabbi Alexandria) várost a Szir-darja partján.
Burana torony: a Burana torony egy 10. század végén épült minaret, a Csüj-folyó völgyében, Kirgizisztán északi részén, Biskektől 60 kilométerre, Tokmok város közelében. A Közép-Ázsiában folyamatosan terjeszkedő türk Karahánida Birodalom Balaszagün nevű városában épült, a birodalom területe fénykorában meghaladta a mai Indiáét. A folyóvölgyben haladt a selyemút, ami hihetetlenül gazdaggá tette a várost, amit Dzsingisz kán az arany városának nevezett. Az eredetileg 45 méter magas torony ma 25 méter magasra nyúlik.
Történelem
A kora középkori kínai és muszlim források a kirgizeket vörös, sőt szőke hajú népként írják le, zöld vagy kék szemmel. A kirgizek történetét az ie. III. század végéig lehet visszakövetni, ekkor a Jenyiszej felső folyásának völgyében, Szibéria kellős közepén, a mai Tuva környékén éltek. Hasonlóan a magyarokhoz, ekkor még nem nomadizáltak, és valószínűleg szamojéd nyelvet beszélhettek.
A kirgizek a 6-8. században aztán eltörökösödtek – török lett a nyelvük, és áttértek a nomád gazdálkodási formára, és a rovásírást is elsajátították. A türk törzsszövetségtől önállósodott kirgizek aztán a Mandzsúriától az Altaj-hegységig húzódó területnek (ez Dzsingisz kán féle mongol birodalom későbbi szállásterülete) akkori urait, az ujgurokat győzték le 840-ben, és egy évszázadon keresztül megtartották ezen a sztyeppei területen a fennhatóságukat. Ekkortájt kerültek egyes törzseik a Tien-san hegység északi pereméig, és élnek azóta is azon a területen, amit ma Kirgizisztánnak hívunk. A mongol nyelvű kitajok aztán kiverték őket a keleti sztyeppei őshazájukból, majd a kínaiak semmisítették meg a kirgiz törzseket a térségben.
A mongol birodalom kialakulásakor a kirgizek a Tien-san elszigetelt hegyvidéki területeire szorultak vissza, így – és a mongoloknak történő behódolás miatt - tudtak fennmaradni népként. A másik eredmény az lett, hogy ebben az időszakban még elkerülte őket a Közép-Ázsiában terjedő iszlamizáció. A hegyi nomádként élő nép aztán dzsungár (nyugati mongol törzs) majd kínai befolyás alá került, de az iszlám Kokandi Kaganátus is hódoltatta őket a 19 században, az orosz hódítás előtt. A kirgizek között az iszlám térhódítása tehát későn történt, ezért sem hatotta át annyira a kirgiz társadalmat és kultúrát az iszlám vallás.
Az orosz medve 1876-ban érkezett meg a kirgizekhez, ekkor csatolták az Orosz Birodalomhoz a kirgiz területeket, onnantól kezdve egészen 1991-ig az oroszok-szovjetek fennhatósága alatt éltek, hiába lázadoztak gyakran az uralmuk ellen. 1916-os felkelésük idején a cári Oroszország egyes források szerint a lakosság 1/6-át kiirtotta.
A lázadozó hajlam azóta is jellemzi őket, a politikai stabilitás egyébként sem jellemző Közép-Ázsiára: tulipános forradalmak, politikai gyilkosságok, zavargások váltakoztak az önálló Kirgizisztán 1991 óra íródó történetében. (Még két rémfontosadalék, A háborúban a szovjetek leginkább kirgiz katonákat alkalmaztak, erős testalkatuk és profi cselük miatt. 2010-ben a megbukott Bakijev után, az ország új elnöke Roza! Otunbajeva lett, ezzel ő volt Kirgizisztán első női köztársasági elnöke)
Most pedig következzék a várva várt túraleírás !!!
Helyszín: Debrecen-M3 (Füzesabony) – Budapest – Isztambul - Bishkek
Napi túra: -
Táv: vagy 5.000 km, repcsivel
Szint: -
Szerző: Rugó
BSBK on the road, again…
Újra eltelt egy év, újra ülünk az autóban és gurulunk Ferihegy felé. Úgy tűnik, mintha egész évben szomjaztunk volna - kiszáradtunk, mint a kukorica az Alföldön(?). A két palack fröccs, amit az úti csomagba tettünk nemigen ért el az M3-asig. A csomagtartóban persze volt még muníció, de nem álltunk meg csak Eger magasságában egy benzinkútnál. Ott aztán a viszontlátás örömére és a búcsúzkodás miatt ismét, majd a ferihegyi parkolóban a soha el nem maradó - ezt még meg kell inni indulás előtt... és ezt kóstoltad már? Választék persze van: sok-sok üveg pálinka, whiskey, unicum, néhány doboz sör és még ki emlékszik mi is kerül elő. Miért is kell ennyit inni? Ugye van, ami már nem fér el a csomagban. És persze a kézipoggyászban továbbra sem lehet folyadék. Na de mi is van igazából a háttérben. A viszontlátás öröme? A kiszabadulás érzése? Az aggodalom az előttünk álló vélt vagy valós veszélyek miatt? A teljesíthetetlennek tűnő túraterv? A komfortzónából való kilépéssel járó stressz? Kinek ez, kinek az. Ami állandó és biztos, hogy az odautazást senki nem ússza meg szárazon. Az emlékek élnek: amikor 4 csatakrészeg bsbk-s, egy kevésbé részeg sofőr és mi Lehellel összefutunk a bosnyák-montenegrói határon a senki földjén. Vagy az isztambuli tengerparti céllövölde. De emlékezhetünk a Marokkóba induló repülő előtti busz- és repülőútra, vagy az oslói átszállásra majd a bodø-i buszozásra. Az “alapozásból” csak az autót vezetők maradnak ki, ők is általában csak Ferihegyig. (Ugye mindenkit elöntött a nosztalgia ??? Amúgy meg tényleg, ki emlékszik ezekre ?)
Idén sem volt másképp. Zs.Robi és Balinyó vezette a két Debrecenből induló autót, az M3-ason felvettük Szipit, a ferihegyi parkolóban összefutottunk Ziggyvel és a reptéren a budapesti különítménnyel. Csomagigazítás, -leadás, tax free shop. Néhány baristás Unicum.
Valamiért a sárga előző évi görög pólóra, mint egyenpólóra esett a dresszkód előíró titkár úr választása. Merthogy nekünk már ilyenünk is van. Mármint dresszkód. Rögtön a reptéren többen nekünk szegezték a kérdést: Ti valami legénybúcsús csapat vagytok ? Csumára pont úgy néztünk ki, mint az ide látogató angol búcsúzkodók. Ami szép az szép. Hátha egyszer megéljük, hogy tényleg legénybúcsúra /is/ megyünk…
Irány Isztambul a Turk Hava Yollari-val. Meglepetésként ért a repülőn az ellátmány - mostanában ugye mindenhová fapadossal jár ez ember. Kellemes két óra után jött az ismerkedés Isztambul új repülőterével. Egész véletlenül, egy újabb bolt szomszédságában sikerült letáboroznunk. Rekesz sör, raki és még néhány azóta is beazonosíthatatlan tétel terhelte Bence revolut kártyáját. (Valójában egy whiskyvel indult a buli, amit kifejezetten a raki elleni ellencsapásnak, szántam, de nem, egyszerűen Isztambulban elkerülhetetlen a raki ivás.) A csapat egyik része szellemi képességeit és szerencséjét mérte össze lórum parti formájában, közben Boncsival tettünk egy nagy kört a repülőtéren, ahonnan borral tértünk vissza - de itt már az én emlékképeim is kezdenek halványulni. Egyszer csak kiírásra került, hogy honnan indul a bishkeki járat, így együtt caplattunk végig a terminálokon. A közös sárga póló nagy segítséget jelentett, hogy ne veszítsük el egymást. A beszállás előtt a rakinak is vége lett. (Itt támadott megint a különös csak Isztambulban terjedő ragályos kór. Hogy fertőző járványról van szó az nem kétség. Évekkel ezelőtt még csak egy tagtársat szedett áldozatul, de idén a szuperterjesztő már másoknak is továbbadta. Orvosaink is értetlenül állnak a kékkupakszeműség (coerulus acenum cupulus) nyavajája előtt, minden bizonnyal egy mutáns vírusról lesz szó.)
Újabb járat késő esti indulással egy még extrábban szerelt gépen. Zoknit, szemfedőt, füldugót is kaptunk, de lehetett filmet nézni, zenét hallgatni. Vacsora is érkezett, legalábbis azoknak, akik nem aludták át az osztást. Már senki nem tűnt szomjasnak - a vacsorához leginkább alkoholmentes itókákat kértünk. Úgy gondoltam, hogy jó lesz enni is valamit a sok folyadékra, de talán mégsem volt az, hiszen vacsora után felváltva a szarás és hányás kerülgetett. Néhányan jobban voltak (vagy rosszabbul) és kábán aludtak vagy csak a monitort nyomogatták.
Helyszín: Bishkek – Teploklychenka - Bishkek
Napi túra: Ak-suu arborétum
Táv: 13km
Szint: +600m, -600m
Szerző: Rugó
Próbatúra az arborétumban, jetleg ellen unicum barista
Hajnali derengésre szálltunk le egy általunk soha nem látott országban, Kirgizisztánban. Kicsit szigorúnak tűntek a tányérsapkás helyi erők, de legalább érezhettük, hogy minden megfelelő ellenőrzés alatt áll. Szerencsénkre, a hátizsákok kivétel nélkül és a beltartalmat érintő sérülésektől mentesen érkeztek meg. A reptéren várt minket egy orosz kinézetű úr, aki ütött-kopott Mercedes kisbuszához kísért. Bence meglepődött a hír hallatán, hogy innen még jó 6 óra út vár ránk Karakol-ig a mai végcélunkig.
A túránk során ettől kezdve rutinosan a gördülő tervezés módszerével dolgoztunk, „kelet az kelet” felkiáltással. Helyben tervezünk, helyben módosítunk, helyben alkuszunk és helyben hozzuk meg a legjobb döntéseket. Akár a korábbiakkal teljesen ellentéteseket is. A ránk váró rendkívüli helyzeteket már régóta nem a rendkívüli helyzetek minisztériuma, hanem sztoikus nyugalmunk kezeli. Ezzel a bamba nyugalommal kezeltük az időeltolódást, a tényt, hogy hajnal egykor már hat óra volt. Elloptak tőlünk öt órát, hogy hová lett, azt nem tudom, de nagyon kellett volna…
A csapat nagy része hamarosan álomba szenderült, de én, aki nem igazán tudok se autóban, se repülőn aludni, gyakorlatilag végig nézhettem merre járunk. Sokáig a főváros körüli fennsíkon haladtunk, de a távolban szinte minden irányban magas hegyek és havas csúcsok vették körbe a mezőgazdaság által is kihasznált sík vidéket. Nemsokára a Chu folyó egyre szűkebbé váló völgyébe kerültünk, ahol helyenként a Kazahsztánt elválasztó drótkerítés is látható volt az út mentén. Az út egyébként 2x2 sávos, középen helyenként elválasztott aszfaltcsíkként indult. Gyorsforgalmi útnak is nevezhetnénk, de nem, mert az útba eső településeket nem kerülte ki, így hamar megismerkedhettem Kirgizisztán egyik jellegzetességével a konténerekből épült különböző célú építményekkel. Az út mentén nyilván a kisbolt, az autószerelő műhely és étkezde volt a leggyakoribb. Ahogy a folyóvölgy szűkült, úgy lett egyre meredekebb az út, mígnem egyszer csak elhagytuk a folyót és elértünk egy újabb fennsíkra (ez igazából kicsit lódítás, mert csak a víz miatt sík) az 1.600 m magasan fekvő Iszik-kul (Meleg-tó, mert télen se fagy be) partjára. Itt már véget ért a 2x2 sáv, sőt volt, ahol az aszfaltcsík is murvára váltott, de rendületlenül haladtunk tovább. A tó szép nagy, a túlpart csak azért látszik, mert mindkét oldalon magasan kiemelkednek a 4.000m feletti hegyek. Víztérfogat alapján a föld második legnagyobb sós vizű tava. Mélysége miatt több víz van benne, mint a jóval nagyobb felszínű, de sekély Balhas tónál és a valamikori Aral tónál is!!!
A több órás utazás és az egyre lassabb haladás sofőrünket is megállásra késztette egy benzinkúton, így felébredt az egész kisbusz. Kávé, kóla, gyümölcslé (érdekes módon semmi alkohol) és némi harapnivaló után a tavat kelet felől is megkerülve a déli órákban értük el Karakolt és szálláshelyünket az Arista Travel Yurt Camp nevű jurta tábort.
Karakol (oroszul Przsevalszk) egy közel 70.000-es városka a Tien-San északi lábánál 150 km-re a kínai határtól. (Kína, értitek Kína !). A város kicsi és poros, de a jurta tábor kellemes meglepetés. A jurtában nem földön alszunk, hanem arasznyi magas, vékony matraccal fedett priccseken (nevezzük csak nevén, raklap az egész pontosan), van villanyáram (lehet telefont tölteni) és a vizes blokkban angol a WC, a zuhanyzóból meleg víz is folyik. Beköltöztünk és délután 3 óráig szabad programot hirdettünk, amit én egy gyors zuhannyal és az elmaradt alvás pótlásával töltöttem (míg mások önfeláldozó módon megkeresték a lakótelepi kisboltot és levadászták a 2 literes flakonos söröket).
Ezt követően indultunk a bemelegítő rövid túránkra az Ak-Suu arborétum megtekintésére. A kisbusz elvitt minket a városközpontba, ahol egy gyors pénzváltásra, sör- és telefonkártya vásárlásra szántunk néhány percet. Majd indulás Ak-Suu-ba, onnan jobbra fel a hegyek irányába az egyre szűkebb és kátyúsabb földúton. Többször gondoltuk, hogy na innen tovább már nem mehetünk a VW kisbusszal, de többszörösen is kishitűnek találtattunk - a sofőr, a komolyabbnál-komolyabb akadályokat és emelkedőket is sikerrel vette mígnem egy kereszteződésben valahol 2.000 m fölött végül ki nem tett minket, hogy innen aztán már tényleg gyalog menjünk tovább.
Jól esett egy kis séta a másfél napig tartó többé-kevésbé folyamatos utazás után. Eleinte kicsit tanácstalanok voltunk merre is kellene indulnunk és az sem igazán derült ki, hogy miért hívják arborétumnak a környéket, de térképeink segítségével találtunk végül is egy Ak-Suu arborétumnak nevezett ösvényt. Követtük az erdei utakat, ment a duma (és Zs Robi a sor elején) mígnem azt vettük észre, hogy letértünk a térképen jelzett útról. Szokás szerinti tanakodás, de végül maradt a tévút, ami viszont egyre inkább távolodott a jelzett ösvénytől. (Szokás szerint.) Egyszer csak az erdő végre ritkulni kezdett, a táj kitárulkozott, kisebb tisztások, majd felértünk egy hágóra 2.450 m. Innen ráláttunk egy igazi nomád kirgiz jurtatáborra, illetve a távolban lévő sífelvonókra.
És jött az ihlet. Már fél napja voltunk Kirgizisztánban és még nem készült kép a BSBK naptárba. Ezt pedig azonnal pótolnunk kellett, valami igazán szép kellett a tájképbe. Hát mi beleraktuk.
És ezt is..
A havasi legelőn persze könnyen rátaláltunk a térképen jelölt utunkra és a kisebb eltévedés miatt aggódókkal teljes egyetértésben, megnyugodva indultunk visszafelé a “rendes úton”. A magabiztosság visszaütött, hiszen az ösvény nem volt egyértelműen kitaposva és ahogy a növényzet és a vízfolyások sűrűsödtek, úgy váltunk egyre tanácstalanabbá. A nehézségeket csak fokozta, hogy majd mindenki rövid nadrágban és könnyű cipőben indult a “kis rövid délutáni sétára”. Némi nehézség és néhány “b... meg” után csak lejutottunk egy már útnak felsejlő szakaszra, ahol össze is futottunk az UAZ-zal érkező helyi illegális fakitermelőkkel. Innen már egyértelmű volt merre kell haladnunk, bár több helyen nem nagyon értettük, hogyan sikerült az orosz autógyártás eme remekének ide feljutnia. (Ez csak a kezdete volt az orosz járműipar remekeinek a teljes átértékelésének…)
Haza busszal, zuhany, tiszta ruha és indulás az éjszakába. Hol vacsorázzunk? Ruszlan (a helyi kontakt emberünk) szerint bárhol, ahol nem büdöset adnak. Illetve ajánlott volna egy éttermet, csak az nagyon messze volt - elmondása szerint 5km. Mit mutat a Google? Van egy jóra értékelt helyi étterem 1,1 km-re a jurta tábortól. Az út persze kicsit hosszabb lett, a csapat fele le is csatlakozott egy közbeeső pizzériában, de 6 kitartó bsbk-s (talán megérdemelnék, hogy név szerint kiemeljük őket) mégiscsak eljutott a Kafe Berekethez (kirgizül: Áldás Kávézó). Nemcsak az étterem neve, hanem az étlapja is kirgizül volt - cirill betűkkel. A pincérnő végtelenül türelmes és kedves volt hozzánk, hiszen a szokásos káoszt is meghaladta az ételrendelés. Képeken mutatta a lehetőségeket, majd mire kitaláltuk, hogy mit kérünk kiderült, hogy nincs már annyi adag étel, amennyit szeretnénk. Végül kiegyeztünk 3 levesben és 3 főételben. Sör helyett teát kaptunk, akut éhség ellen meg helyi sütésű kenyeret. Nem terheltük túl az éhes gyomrunkat, de kivétel nélkül olyat kaptunk, amit még soha. Nemcsak új, hanem finom ízeket is megismerhettünk. A számla borravalóval, átszámítva 800 Ft volt fejenként.
Utolsó karakol-i napunkon kiderült, hogy a Ruszlan által ajánlott távoli étterem 300 m-re volt az Áldás Kávézótól :-)
Helyszín: Bishkek – Jeti Ogüz Resort – Flower Valley – Teleti Pass
Napi túra: Jeti Ogüz után kb. 12 km – Flower Valley – Teleti Pass
Táv: 13,9km
Szint: +1.341m, -198, max magasság 3.829m (max 30 C, min 11 C)
Szerző: Bence
Kezdődik a munka, aztán "bugyet dozshd"!, avagy: megszavaztátok, tessék, megkaptátok!
33 évvel ezelőtt 1989-et írtunk. Fontos év a kelet-európai történelemben, a rendszerváltás éve Magyarországon. Ez volt az az év is, amikor végre ki lehetett lépni a mindenki által gyűlölt kötelező orosz nyelvi oktatásból. Én is azonnal abbahagytam, és más nyelv tanulásába kezdtem bele. Persze az azt megelőző öt évben sem ragadt rám túl sok az orosz órákon. Tulajdonképpen egy pohár vizet se tudnék kérni, én nem is tudom, hogy sikerült ilyen hatékonytalanul eltölteni az orosz órákon az időt... Az elkövetkező napokban azonban jól jött volna legalább egy kis "alaporosz", kevesebbet kellett volna mutogatnunk.
Az éjjelt azonban nem költöttük el hatékonytalanul, nyilván megdolgoztattuk az aldehid-dehidrgenáz-2 enzimjeinket is, de egy újabb dologra is fény derült. Reggel 8 körül, azaz magyar idő szerint hajnali 3-kor, egy borzalmasan álmos, nagyon reggeli fejű titkár nézett ki a szomszéd jurtából, vele szemben pedig egy reggeli ébredési arcot pontozó zsűri sorakozott fel. Titkár Úr, illetve egészen pontosan a felmagasztaló közfelkiáltással hitelesített előléptetéseinek köszönhetően a főtitkár-kancellár-főkancellár (röv. FőKan) karriert bejáró FőKan úr szemében rejlő felvilágosodásra pontot osztó zsűri ámultan hallgatta vezérének észosztását. „Srácok megfejtettem a kirgiz zászlót!” Aki nem ismerné, most ne olvasson tovább, ide rakjuk, nézzétek meg. Hogy mit kell megfejteni egy zászlón ? Nem ez nem az Agymenők Fun&Flags sorozata és nem Sheldon vagyok, viszont aki ezt rajzolta, vagy ott volt, vagy nem volt ott. Nos kiderült, hogy ott volt és elég erősen. A zsűri tagokat beküldte FőKan Úr a jurtába, és javasolta, hogy feküdjünk le a jurta középpontja alá. Tádám!
Reggel megérkezett a guide-unk, Andrej, aki az oroszon kívül semmilyen más nyelven nem beszélt (talán pár szót kirgizül), így aztán a közös nyelvi halmazunk elég szegényes volt. (Legalábbis elsőnek annak látszott.) Andrej és csapata (egy "szakács" és három hordár) vigyázott ránk a következő napokban. A túra szervezése során végül abban maradtunk, hogy Andrejen és a szakácson kívül még három hordár (fellengzősen: serpa...) segítse az utunkat. A kirgiz szervezett túrákon alapesetben minden túrarésztvevőre egy hordár szokott jutni, így ők visznek minden csomagot. A túra szervezése során elszálló útiköltségek miatt azonban sikeresen "lealkudtuk" a hordárok számát háromra, vagyis durván egy hordár jutott három BSBK-s résztvevőre (azzal a felkiáltással, hogy: "we are strong..."). A hordárok saját csomagjukon kívül fejenként maximum 15 kg teher cipelését vállalták, amit gondosan lemértek.
Hoztak magukkal mérleget, a cuccot kidekázták, egy grammal sem vittek többet magukkal. Hordár alatt és a tőlük semmiben nem különböző szakács alatt 16-18 éves helyi fiúkat kell érteni, akik gumipapucsban és minimál túracuccban, vagy inkább a nélkül nyomták végig a túrát. Azon morfondíroztam, hogy egyszer kipróbálom ezt a gumipapucsot, de inkább nem.
Mivel az elkövetkezendő 4 napban bolt és turistaház nem esett utunkba (hiába, a Kelet az kelet...), ezért sátrazáshoz teljes felszerelést, és 4 napi élelmet is Karakolban kellett feltankolnunk. Ebből induláskor a hordárok vitték az összes ennivalót, és 3 sátrat, a többi ránk maradt. Így a saját cucca mellett mindenkinek kellett vinni polifoamot, vagy sátrat is. Ahogy a következő napokban fogyott az ennivaló mennyisége, úgy vándoroltak át a sátrak, és végül a derékaljak is a mi hátunkról a hordárok hátára, így egyre könnyebb lett a csomagunk.
Az út első részét egy régi szovjet időkből származó teherautón tettük meg.
Egy kis totalcar: Ez egy Gaz-66, becenevén „tetű” típusú teherautó. Az udvaron volt még egy ZIL 131 is, ami éppen betegeskedett. Sok érdekessége van ezeknek a verdáknak, az egyik az, hogy a Szovjetunió szerte gyártott Gaz-66, ZIL 131 és Ural 375D ugyanazokból az alkatrészekből áll. „Ahogyan az orosz hűtőgépszerelő panaszkodik az alkatrészekre, bárhogy rakom össze tank jön ki belőle.” A teherautók motorjait a II. világháború után kapták az amerikaiktól, tulajdonképpen ezeket a Ford motorokat használták változatlanul a 90-es évek végéig, amíg tartott a gyártás. 120 lóerő, 285 Nm nyomaték, valszeg a legtöbbünk személyautója többet tud. Egy gázfröccs 5 liter, 30-40 litert eszik százon a 280 Ft-os kirgiz benzinből, 90km/h a vége. A kirgiz hadseregben nem volt rendszeresítve csak a ZIL-131, ezt úgy szerezték az oroszoktól. A verda négy sebességes és mindent elmond a vezetési élményről, hogy a vezetőnek jobbra hátra kell nyúlni a fülkében lévő motor mögé, ha el akarja érni a sebváltót. Van viszont kabinból vezérelhető guminyomás, és majd 1 méteres gázlómélység.
Ez tényleg mindenen átmegy, falja az üzemanyagot, rugózása pedig igen csak (p)oroszos. Karakolból először aszfaltúton mentünk, majd az aszfaltút elfogyott és apró szórt köves úttá változott. Így érkeztünk meg az első állomásunkhoz, a Jeti Ogüz Resort"hoz.
Jeti Ogüz hőforrásairól, és hatalmas vörös szikláiról híres. Kirgiz fürdőhely. Az általunk is ismert keleti fürdőhelyekhez képest (pl. Törökország) is minimális infrastruktúrával rendelkezik. Néhány jurta, és pár "vendégház"-nak nevezett, lepusztult épület jelezte, hogy megérkeztünk a "Resortra".
Az első meglepetés itt ért bennünket, Bence útitervében innentől kezdve gyalogtúra szerepelt a Flower-walley nevű helyig. E helyett szépen visszatessékeltek minket a tetűbe és indultunk is tova. Mint a vidámparkban, arcukon hatalmas mosollyal, sikertelen pálinkaivási próbálkozásokkal.
Utunkat a Jeti Ogüz sebes folyású patak mentén folytattuk. Az út minősége folyamatosan romlott, néhol a busszá átépített teherautónk akár 30 fokban is megdőlt a hatalmas gödröket kerülgetve. A patakot többször kereszteztük, különböző állapotú hidakon átkelve. A szervező hölgy mondta, hogy a tavaly tavaszi áradás több hidat is elmosott. Ezeket többé-kevésbé sikerült helyrehozni, azért nem biztos, hogy mindegyik híd kapott volna használatbavételi engedélyt Magyarországon...
Zötykölődésünk a Teleti patak torkolatáig tartott, innentől gyalog folytattuk utunkat. Felvettük a bakancsokat, a saját cuccainkat tartalmazó hátizsákjainkat, illetve ki derékaljat, ki sátrat kapott még e mellé. Utunk a Teleti patak mentén folytatódott. Szépen folyamatosan emelkedtünk, tárulkoztak ki a négy-ötezer méteres hegyek, zöldellő mezők legelésző lovakkal, és az időre se lehetett panaszunk. Jöttek-mentek a felhők, olyan 20 fok körül lehetett, esőnek egyelőre nem láttuk nyomát.
Első nagyobb pihenőnket egy helyi család sátra mellett tartottuk, akik kedvesen beinvitáltak magukhoz. Piroggal, lekvárral és teával kínáltak. Jóhiszeműen nem kérdeztük meg előre, hogy mégis ezt mennyiért tervezik adni, így aztán a végén kisebb meglepetés (értsd: anyagi sokk!) ért... Kedvesek voltak, beszélgetni nem tudtunk velük, mert csak kirgizül tudtak, de a végén kissé lehúzottnak éreztük magunkat, amikor fejenként kb. 2e Ft körüli szomot kértek. Remélem jó helyre ment a pénz...
Gyors fotókészítést követően így újra magunkra vettük a hátizsákjainkat, és erős kapaszkodásba kezdtünk, szigorú hegymenetbe kapcsoltunk. A táj egyre sziklásabb lett, a zöld növényzet lassan elmaradt, az ebédünk helyszínén lévő sátrak egyre kisebbé váltak. A felhők egyre gyűltek, de mi amíg lehetett, próbáltuk késleltetni az esőkabátok és esőnadrágok felvételét, hátha megússzuk. Árulkodó jel lehetett volna, hogy hordáraink, már az ebéd helyszínéről indulva bebújtak kukászsákokból létrehozott esőkabátjukba. Egy helyi nem tévedhet... Nem is tévedtek! Először csak felerősödött a szél, és szemerkélt az eső, de hamar elállt. Bíztunk benne, hogy ennyivel megúsztuk. Aztán még sötétebb fellegek jöttek, a látótávolság is erősen lecsökkent, a szélerő is szintet ugrott. Egy ponton Andrej arra utasított mindenkit, hogy vegye fel az esőálló felszerelését. Nem is kellett sokáig várni. Körülbelül háromnegyed órányira a hágó teteje előtt ránk szakadt az ég, intenzív jégeső formájában. Rendesen kopogott a hátunkon a sok mogyoró. Annyi szerencsénk volt, hogy a szél hátulról fújt, így legalább nem az arcunkba kaptuk az apró jégdarabokat, ami éles késként hasogatta volna szemünk fehérjét. Megpróbáltunk behúzódni valamilyen szikla alá, de az sem segített, 3 000 m felett járva már nem volt semmilyen fedezék. A villámok messze csapkodtak tőlünk, szerencsére. Számoltam, hogy a villámlás és a mennydörgés között mennyi idő telik el, de sose mentünk két másodperc alá (mivel a hang terjedési sebessége 340 m/s legalább 500 m-re lehetett tőlünk a villám. Már tavaly is leírtuk, megyei fizika verseny döntőséről beszélünk.)...
Így már a túra első napján tesztelhettük a vízálló felszerelésünk valódi vízállóságát. A gyakorlottabbak a legfontosabb dolgaikat (pl. hálózsák, tiszta ruha) a hátizsákjukon belül külön kukászsákba csomagolták (legközelebb én is így fogom!). Igazuk lett! Elsősorban nem is a rajtunk lévő ruha ázott el, hanem a rajtunk lévő hátizsák, és így abban minden fontosabb felszerelésünk. Így érkeztünk meg a hágó tetejére, 3.800 méterre. Hordáraink már, szó szerint, dideregve vártak ránk. (Fogtak egy sátrat magukra terítették és az alatt összebújva vacogtak.) Volt olyan közülük, aki sima "vízálló" gumipapucsban tette meg a távot.
Lassan csendesedett az eső, végül előbújt a nap, így valamennyi esti napfényt még jutott számunkra. Ezt kihasználva (no meg nagyobb mennyiségű pálinka elfogyasztása segítségével) próbáltunk meg felmelegedni, illetve kíséreltük meg az átázott ruháinkat és hálózsákjainkat megszárítani. Persze minden vizes maradt...
De mindezt "kárpótolta", hogy aznap este 3.600 méteren sátorban aludhattunk. Igazából jó sátorhely nem volt, nyomta a szikla a hátunkat, a derékalj meg ugye elég vékony volt, hogy könnyű legyen. Nem is beszélve a víztartalmáról. De víz az a hálózsákunkban is volt, éjjelre pedig fagypont alá ment le a hőmérséklet. Éjszaka leginkább mindenki csak forgolódott, a magasság és az akklimatizáció, a hideg, és a kényelmetlen fekhely miatt.
Iszonyatosan szarrá áztunk. Vizes múmiák álltak a szélben. A bölcs felszerelés guruk a könnyebb és magasabb komfortú hálózsákokat javasolták, itt simán kellett volna a vastag hegyi zsák. Mindent magamra vettem, utoljára a Kazbek menedékházban fáztam ennyire. Nem volt rettentő hideg, de a jégeső és a szél, valamint a vizes cuccok megtették a hatásukat. Normál körülmények között a világból is kiszaladok a kaportól, még a kertből is kiirtottam, de most két pofára nyeltem a langyos kaporlevest. Hogy ne essen bántódása Bencének, vagy esetleg azért, hogy személyesen tekerhessem ki a nyakát egy sátorba osztottuk magunkat. Szinte semmit nem aludtam és azt éreztem az éjjel soha nem ér véget. Nem úgy. A világítós órámra néztem, 11 óra. Ez nem lehet igaz. Aztán átváltottam a kirgiz zónára, ja már reggel 4 van. Még egy kicsit kell csak bírni. Csak egy kicsit. A reggel viszont a felkelő nappal gyönyörű volt. BSBK, megjöttünk, megszavaztátok, nem??? Ezt a napot sem felejtjük el sose, az biztos...
Helyszín: Teleti Pass – Karakol-völgy – Sirota tábor
Napi túra: Teleti Pass – Karakol-völgy – Sirota tábor
Táv: 16,88 km
Szint: +854, -1.481, max magasság 3.635m
Szerző: Boncsi
Közeli helyeken, dombokon, hegyeken…
A tengerszint felett 3.600 m-en, a Teleti-hágó alatt 200 méterrel töltött éjszaka eseménytelenül telt el. Amennyiben eseménytelennek tekintjük, hogy senki nem fagyott reggelig halálra. Hogy saját bevallások szerint nem nagyon aludtunk az éjjel (konkrétan mindenki a másikról gondolta azt hogy aludt, de ezt reggel mindenki tagadta 😀). Hogy az akklimatizáció nagyvonalúan való kezelése miatt fekvés közben is lehet az embernek légszomja, ami nálam minden fordulásnál jelentkezett, és legalább 1 percig kapkodtam a levegőt, hogy újra visszaálljon a normális légzésem. Szerencsére ez az élmény már ismerős volt a múltból, de még így is okozott egy kis pánikot bennem. Forogni pedig muszáj volt, mert hol itt, hol ott lógtam le egy kicsit a vékonyka laticelről, és azon a részen dermesztően jött fel a talaj hidege. Az egyetlen hosszú nadrágom vizes volt az előző napi jégesőtől, így a tartaléknak betett 3/4-es vékony futógatyát vettem fel egy hosszabb zoknival éjszakára, de sajnos a 2 ruhadarab nem ért össze, hiába húzogattam őket egész éjjel. Kész szerencse, hogy a hálózsák a hátizsákban csak egy kicsit lett vizes... No de legalább lesz mire emlékezni majd az öregotthonban!
Már a szavazás másnapján elindult a szervezés, legyen túra, de legyen az Alfa-kommandónak hegymászás is a programban, van itt annyi szép magas hegy, csak felszaladunk, leszaladunk, sitty-sutty, ide nekünk egy négy-ötezrest. Indulás előtt letisztult a kép, nem lesz "csak" túra, mert nem fér bele más, különben is a hegymászós rész kiszavazódott. Érkezés után a Jurta kempben rögtön elindult a térkép előtt a nyálcsorgatás, csak kéne egy skalp, Ruszlán meg kéne szervezni egy jó kis mászást. Ruszlán elmagyarázta, hogy fiúk ez most nem ez a film. Aztán elindultunk Andrejjel, Petike nála próbálkozott, mi lenne, ha csak felszaladnánk itt van pont mellettünk ez a Teleti-csúcs ukmukkfukk. Andrej türelmesen magyarázgatta, hogy magas a hegy, vezető és felszerelés kellene, meg hó van., egyedül van és Palic és Kalac van. 10 km-rel később a jégeső előtt és a hágó alatt a Virágos-réten Lárfifári titkár Úr, újra belekezdett Andrejnál, hogy itt van ez a csőcs, ripszropsz bakanccsal. A túra előtt és után is mindig végtelenül nyugodt Andrej összevonta szemöldökét és azt mondta Petikenek. "Nye alpiniszti, ti turiszti!" Ebből mindenki megértette, hogy hol a helyünk. Andrej egyébként nagyon ügyesen egyben tartotta a csapatot a leglassabbakat és a leggyorsabbakat, nem mindenki örömére. így volt jó. Na és a lényeg. A hegymászós kaland ezen a vidéken csak sátorral valósítható meg. Kábé 4-5 nap akklimatizációval. Végig sátorban, kicsit magasabban és csak kicsit hidegebben. istenem, milyen király lett volna...
Reggel senkit nem kellett kirugdosni a sátorból, egyedül Szipi tűnt úgy, hogy ő itt is komfortosan érzi magát, és még a reggelbe is belehortyogott egy kicsit. Nagyon irigyeltem... Kérem, most írhatnám, hogy lazán fasza csávó vagyok, mert az vagyok, de a valóság az, hogy annyira fáradt lettem éjjel, hogy amikor kora reggel komfortzónásra emelkedett a hálózsákomban a hőmérséklet, rögtön elnyomott az álom. Valószínűleg ebbe a pár perces alvásba hallgatott bele Boncsi.
A többiek mind előkászálódtunk, az összes ruhát magunkra húzva reménykedve pislogtunk a kelő nap irányába (egy-egy ilyen túrán rendszeresen átéljük, milyen lehet gyíknak születni, hát nem irigyeljük őket...), a melengető sugaraitól várva a megváltást. A környék összes nagyobb szikláján ruhák száradtak, de a hálózsákok megszárítására egyedi megoldások is akadtak.
Nomád körülmények között a reggeli rutinban is alkalmazkodni kell a lehetőségekhez. És itt nem a fogmosásra gondoltam. Egzotikus helyeken ajánlatos óvatosan felemelni a nagyobb köveket, mert meglepetés rejtőzködhet alatta. No nem mérges kígyó vagy skorpió, hanem barna maci. És a táborhely körüli népszerű zugokban könnyen előfordul, hogy a saját produktumod letakarására kiszemelt követ már valaki korábban "elhasználta".
Esetleg pont egy túratárs, nemrégen alapos álcázáson átesett, egészen friss produktuma. De hagyjuk is a végtermékeket, elmesélem inkább miből lett. Egy újabb egyéb körülmények között általam negligált étellel nyitottuk a reggel, ez pedig nem volt más, mint a „mannaja kása”. Egy egészen extrém hegyiverziót kaptunk: nem húgyos, hetvenvalahány fokra felkínlódott patakvíz, zabkása és majomgeci, (fiatalabb olvasók kedvéért sűrített tej) forró mixét. Még most is érzem az ízét, baromira jól esett, életet mentett.
A ruhák, sátrak szárítása, és az összecsomagolás után útnak eredtünk, tovább a völgy irányába. Az aznapi úti cél a szemközti oldalon lévő táborhely volt 14 km távolságra. Kivételesen lefelé gyalogoltunk az út nagy részén, összesen 1.100 métert szintet veszítve 3.600-ról 2.500-ra, majd a másik oldalon kellett felkapaszkodni bő 500 métert. Andrij guide ma roppant pozitívnak mutatkozott, kijelentette, hogy "Cегодня не будет дождя, сегодня будет светить солнце", azaz ma nem fog esni, sütni fog a nap. És a nap tényleg bőkezűen öntötte ránk sugarait, kentük is a ruha alól kilógó testrészeket naptejjel.
Az ereszkedés gyorsan ment, csak a lábfájósak (akik neve a túra alatt Palec/lábujj oroszul/, vagyis Peti szerint [palics], mert annak legalább van értelme) lépkedtek kicsit óvatosabban. (És Kalac/Kalács oroszul, a gyengélkedő térdkalácsom nyomán.) De, minden bajra van gyógyír, gyulladt lábra enyhet hoz a patakátkelés. Közben irigykedve láthattuk, hogy nem mindenki választotta a 3.600-on, kőtengerben való táborozást, 300 méterrel lejjebb, dús gyepre is felverhettük volna a sátrakat előző este. (Vegyes ivarú társaság mellé, és tuti legalább 5 fokkal melegebb volt éjszaka is.) De a guide szava szent, és akinek az úr pozíciót adott, nyilván észt is adott hozzá, szóval utólag ne vitassuk a döntés jogosságát.
Látva utólag a sátorponyva alatt didergő, jégesőtől megtépázott hordárainkat - ne felejtsétek el ők egyszál kukászsákban, hozzá illő fürdőpapucsban hátukon a teljes tábori ellátmánnyal vészelték át a jégesőt - akiket nemes egyszerűséggel csak fiúknak titulált gájdunk, szóval, akkor, ott valóban ez volt a legjobb döntés.
Egy-két óra elteltével a törpefenyő-, majd hatalmas szálas lucfenyőerdőn áthaladva, és sok, sebes patakra eszkábált rozoga pallón átkelve egy gyönyörű, széles folyóvölgybe érkeztünk. A várossal megegyező nevű Karakol most egy vad hegyi folyóhoz képest szelíden zubogott a néhol 100 méteresre is kiszélesedő többnyire köves medrében. Az elsodort hidak, elmosott utak maradványai azonban arról tanúskodtak, hogy itt is többnyire a víz az úr.
Azon jövőbeli követőink számára, akik a Karakol Base camp extrákkal felszerelt hegyi táborát keresnék jelezzük, hogy annak helyén egy kaput, egy fedél nélküli budit és egy szezonális tábori sátrat fognak találni. Elképzelhető, hogy kitűnő építő táboroknak adott otthont a hely, de hasonlóan a mi építőtáborainkhoz, itt sem a létesítés öröméről szólt a fáma.
Egy csendes ligetben Andrij és csapata felszolgálta az ebédet, ami hogy, hogy nem ismét sprotnyi volt, szalámi, keksz és cukorka. Kalóriával feltöltve nekivágtunk a szemközti meredek hegyoldalnak. Szirénhangok ugyan azt susogták a fülembe, hogy vegyünk 1-2 palack sört a patakparti gyorsbüfében, ami egy GAZ teherautóban lett kialakítva, de javaslatom nem lelt támogatásra. Nyilván, senki nem akart még plusz kilókat felcipelni 500 méterrel magasabbra. Ennek a döntésnek persze következményei lettek...
Igen komolyak…Az indulás amúgy egy egyszemélyes függőhíddal indult, jó kis móka volt az átkelés, voltak akik irigykedve nézték a szemben jövő két valódi hegymászó srácot. És voltak akik nem, Amíg vártunk a sor(s)unkra, egy rögtönzött parancsnoki UAZ olditmer bemutatót tekinthettünk meg, 1953-tól napjainkig voltak itt kiállított modellek. El nem tudtam képzelni, hogy kerültek ide, míg meg nem láttam egyet, amint átjött a patakon. Már az 53-as modelleknek is magasabb a gázlómélységük, mint amit a gépkönyvben írnak, de akkor még ezeket Gaz 69-nek hívták és 46-ban kezdték a fejlesztését, mellékágként elkészült a kitűnő ARO típus is. A munkás becenevű UAZ modellekről két fontos dolgot kell tudni: az MH25/88-as Könnyű Vegyes Zászlóalj a mai napig ezekkel védi a hazát, valamint azt, hogy idézem „Az átalakított járművek sajátja, hogy kis mértékben, de mindegyik eltér a másiktól.” A leírások szerinti pofonegyszerű, de gyakori igényű karbantartásból is ízelítőt kaptunk, két autó motorházából is kilógott egy-egy szerelő Szergej. Voila!
Ezt a pár kilométert felfelé ripsz-ropsz megtettük, a táj szépsége, a legelésző lovakkal találkozás feledtette a kiizzadt litereket. És hát várt bennünket a cél, ami a túra előzetes leírásában csak Sirota camp, azaz Sirota tábor néven szerepelt.
Felérkezve láttunk először pár turista sátort, majd 2 koszlott jurtát, amik közül az egyikben sört (is) árultak! Itt, mint a mondabeli ló a kocsma előtt, le is akart cövekelni a csapat, de Andrij tovább-ot intett, ez itt nem jó táborhely, van egy mégjobb a közelben, mondta. Kisvártatva tényleg egy mesebelinek tűnő erdei faházhoz értünk, ahol guide-unk körbemutatott, hogy íme. Mi meg csak pislogtunk, mert a környéken nem volt 1 m2 sima talaj! Mindenütt bokrok, gyökerek, sziklák. Pár percig visszasírtam a fenti kősivatagot. A kis házba is benéztünk reménykedve, de az volt a legnagyobb csalódás. Tele volt dobálva szeméttel! Aztán addig mentünk Balinyóval, míg a bokrok között megbújó sátorhelynek kialakított tisztásra leltünk, ide állítottuk a sátrunkat. Végül egész kényelmes helynek bizonyult. Mondjuk itt is vigyázni kellett a nagyobb kövek mozgatásánál... Hiába, az emberi bunkóság is végtelen...
A mesebeli faház inkább hasonlított mesebeli kertibudira, ki milyen mesén nőtt fel… Viszont, ez az amit soha, de soha nem gondoltam volna, általános negyedikben, és azóta sem, hogy valaha is hasznát fogom venni a tyeremok, többesszám tyeremki, szónak, amik elsők között költöztek be orosz nyelvi szótáramba. A szó a sokunk számára alapműnek számító állatos meséből származik és azt jelenti erdei kis ház. Ha már a mesénél jártunk el is próbáltuk élőben. Arról szól, hogy sorra költöznek be az állatkák a házba, mi meg sorra költöztünk be Palicék két személyes sátrába. Lehet a pálinkalelőhelynek is köze volt hozzá. Tyerem tyeremok. Kto v tyereme zsivjot? Aztán persze jön a medve és a ház összedől, náluk Petike érkezett meg, szimplán nem fért be...És, ha valaki azt gondolta volna, hogy ez a nap elmúlt egészségügyi tisztálkodás nélkül, hát az igen nagyot téved. Igen, megfürödtünk a patakban, újabb képekkel gazdagítva a 2038-as, addig titkosított, jótékonysági BSBK naptárat. Dóri szerint mindig puciskodunk, de, ahogy a vicc is mondja, doktor úr maga rajzol, mindig p…t, minek visznek minket mindig patak mellé???
Tudjátok egy bolond százat csinál. Két önként jelentkező elindul sörért az nagyon gyanús. Ha itt a hegyen valahol van sör, azt a BSBK-sok kiszagolják, de meg is isszák. Ezért ha valaki sört szeretne, az ne is próbálkozzon a „hozzatok már ugyan egy üveggel nekem” traktussal. Nem. A tapasztalt BSBK-s tudja, hogy résen kell lenni és csatlakozni a csapathoz, mert aki lemarad, az kimarad. Így az ártatlan, elszaladunk ide a szomszéd és a környéken egyetlen jurtához hívószóra, azonnal összegyűlt a csapat.
Azaz mihelyst a tábor állt, expedíció indult vissza sört vételezni. A helyi erő, egy kb. 15 éves ifjú, erősen visszaélve a monopol helyzetével X szomot kért a langyos, amúgy sem túl nívós 1,5 literes pet palackos sörért, ami persze hamar elfogyott. (Egészen pontosan 3 palackhoz jutottunk a karakoli árak kb ötszöröséért. Kiváló nyári pénzkereseti lehetőség, extrém vendéglátósóknak. Amúgy mondhatott volna bármekkora árat, nem hiszem, hogy a rezervációs árunk felett lett volna az összeg...) A magyar büszkeség és rafinéria felbuzdult bennünk, hogy no most a következő körben jobban alkuszunk, és Y szomot ajánlunk N palack sörért. Menjen, akinek a legmélyebb a hangja! Kb. 1 perc múlva jött vissza a küldöttség nagyon röhögve: az az 1 palack sör volt a jurta teljes készlete. Nem vártuk meg a 4 nap múlva érkező utánpótlást.
Visszakullogtunk hát, szerencsére jóféle barackkal tudtuk feledtetni a fiaskót. (A vacsora mivel a tészta odaégett, egy keleti fordulattal egy újabb kedvenc a céklaleves lett. Fejenként most először húsokkal szám szerint egy-két db birkaalkatrésszel. Nem akartam róluk többet tudni, de ez is iszonyatosan jól esett.)
És hogy még szebb legyen az aznapi történet vége, Andrij a legényeivel hatalmas tábortüzet rakatott, tán még a Holdról is látszott a fénye, és tán az is odahallatszott, hogy "Állj meg kislány, és mondom a választ..."
Helyszín: Sirota sátortábor (2.930m)-Ala-Kul tó (3.532m)-Ala-Kul-hágó (3.920m)-Altyn-Arachan
Napi túra: Sirota sátortábor (2.930m)-Ala-Kul tó (3.532m), Ala-Kul-hágó (3.920m), Altyn-Arachan
Táv: 17,15 km
Szint: +1.026, -1.462m, max magasság 3.934,2m (max 30 C, min 21 C)
Szerző: Palic Peti
Kataflámra pálinkát ne igyál (Dakota közmondás)
Az alábbi napbeszámoló nehéz szülés volt, változtatás nélkül közöljük. Kapott hideget és még hidegebbet a szerzője, és erre a törött lábujjára felváltva szedett kataflám és pálinka sem lehet magyarázat. Böcsületére, a túratársak szemfülére és a szerkesztő türelmére legyen mondva, egész jó kis anyag lett belőle.
Az előző napi éber forgolódás és a tábortűz előtt/mellett elfogyasztott folyékony altató eredményeképpen a zubogó patak sem zavart minket az alvásban, de a sátrat mindenki úgy csomagolta össze, hogy ezeket lehetőleg már soha többet ne lássa belülről…. A szeméthalmok tövében rotyogó fehér massza bizarr reggelit vetített előre, de Andrijnak igaza volt a tejberizs által adott energiára később nagy szükség volt. Végre sikerült az összes nem saját cuccot rásóznunk a teherhordó srácokra, ami persze cseppet sem zavarta őket abban, hogy simán ránk verjenek néhány órát, pillanatok alatt…. na persze könnyű nekik, őket nem zavarta a bakancs, hisz cipőben illetve papucsban flangáltak a könnyed talajon.
A nap első célja az Ala-kul volt, amely egy hegyi tó 3.800 méteren, így tisztességes emelkedésbe kezdtünk a köves talajon. Ennek a napnak a túraterve: 1.000 méter szint felfelé és 1.500 méter lefelé, ezeket szinteket valahol meg kell mászni... A csapat vidám, a környezet olyannyira magával ragadó, hogy nincs is idő a fáradtsággal, fájdalmakkal foglalkozni.
A fent említett tó első megpillantásától addig a pillanatig míg el nem tűnt a látómezőnkből, ezernyi fotót ihletett meg. S ez nem csak azért van, hogy lássa a világ, itt is voltunk, hanem mert egy olyan panoráma tárult elénk, amely a faliposzterek photoshop-olt képeit idézi…. a zöldeskék háborítatlan víztükör és a havas hegyek elegye idillikus érzetet kelt, szerencsére vannak még helyek, amit nem rontottunk el, nem építettünk be, nem hagytuk nyomot rajta.
Örömködés a szélben, csúcspálinka, mindenki-bárkivel fotókombináció után elindultunk lefelé. S itt szót kell emelnem, mert sok zrika ide, sok üvegemelgetés oda, a bajtársiasság midig megnyilvánul ebben a sportszakkörben….
Elég legyen annyi, hogy a hágóról lefelé vezető lejtő nem egy tengerparti sétány, s a létra harmadik fokán szédülő embernek meglehetősen erős komfortzóna tágítás ez, de mint bebizonyosodott a tagtársak mentális és néha fizikai segítségével a szakadékos, csúszós, aprókavicsos szakaszok is leküzdhetőek.
Innen egy kellemes sétának gondolhattuk volna a délutánt, ha az eső lába nem lógott volna. Az első lankásabb részen várt minket az ebéd, egy jurtatábor közelében (semmi faxni… terítő, tea, szalámi, sajt). Néhány, már az előző túracsapattól megörökölt aszalt gyümölcsön kívül mindent felfaltunk.
Az út innen egyenletesen lefelé vezetett, s a gyönyörű zöldellő környezet bizonyította, hogy szépen veszítjük a magasságot. A szemerkélő eső elősegítette, hogy a kirgiz talaj előnytelen tulajdonságai kiütközzenek... a bakancsom egy hosszúpályi vályogvető gumicsizmájára emlékeztetett, ami a sík terepen még rendben is van, de lefelé ugye van egy kellemetlen következménye…. csúszik. A völgybe leérve már egy megduzzadt patak mellett haladtunk, amely oldalágain, légtornászi ügyességgel egy-egy híd szerű szerkezeten kellett átkelnünk.
Természetesen esett, hol jobban, hol kevésbé, fokozva a lószarral keveredett sárfaktor örömeit. De azért mégis volt ennek valami pozitív hozadéka, újabb orosz szóval, a "radugával" lettünk gazdagabbak, ez nem volt meg senkinek korábbról, még Zsóka néni lelkes tanítványainak sem: смотрите, радуга!
Újra bebizonyosodott, hogy a BSBK mantra, miszerint a - „Kelet az Kelet” – nem alaptalanul keletkezett. Az elvileg előre lefoglalt és kifizetett jurtákat már előre elfoglalták mások, az árban amúgy sincsenek benne, a hot springek amikből pedig hat is van a környéken, mindegyikben minden időpont betelt … de sebaj, akadt ágy, vacsora és sör vásárlásra alkalmas magazin. A további forgatókönyv a hely wellness mivoltához tökéletesen illeszkedett, welcome drink fogyasztás a teraszon (háttérben havas hegycsúcs), helyi gasztrokalandok (borscs leves) az étteremben, úrias kártyaparti a szivarszobában (na jó ilyen hely nem volt), majd privát fürdőzés a minden igényt kielégítő medencében, a helyi kézműves (J) sörök kulturált kóstolgatásával.
Na csak nem bírom ki itt a végén. Biztosan kíváncsiak vagytok, hogyan kupálódott ki ez az este. Andrej azt javasolta, ha nincs jurta, akkor ott vannak a sátrak, amiket azzal biztos tudattal csomagoltak el, egyesek, hogy legközelebb… inkább nem is lesz legközelebb. Szóval kellett szállás, némi ráhatás után a közeli faházakban csak került 11 ágy. Ziggyvel mi két fős elnöki lakosztályt kaptunk a fejlesztés alatt álló 6 szobás házikóban. Volt angol wc és zuhanyzó is, zuhanyzási lehetőség nélkül. Petikéék négyfős, szintén fűtetlen szobájából alakítottuk ki a szivar szobát, a háromnapos esős/jégesős ruha és emberszag közepette, lassan csak tellilihegtük a helyet, hű de kellett a pálesz. A teraszszeparé és a kaja bebiztosítása után, már csak a fürdés lezsírozása volt hátra. Előkerült egy angolul egészen jól beszélő helyi, aki véletlenül sok-sok szomért tudott még egy szabad órát foglalni a legközelebbi springbe, csak nekünk, csak ma, csak akciósan. Hát éltünk is vele. Vittük magunkkal a fürdőgatyákat, egészen az öltözőig. A jó hangulatú fürdőzés közben aztán történt egy baleset és elfogyott az összes fürdősörünk... Bali sporttárs a medencéből rajtolva íziben megpróbálta felélénkíteni az országok közti valutacserét, de a forint már a kirgiz kegyek közt sem elég erős, így nem adtak érte sört…, ragaszkodtak a szom-hoz. Sikeresen felvertük a magazinban lakó baktert, kell sör, akinek valóban forinttal akart Bali fizetni. Még jó, hogy volt nálam szom, mire nem jó egy elnök…
Miután mindenki kellően kiázott (nem el) visszavonultunk a lakosztályainkba, hogy kipihenjük a napot és pótoljuk a két előző éjszaka alváshiányát.
Helyszín: Altyn-Arachan - Karakol
Napi túra: Altyn-Arachan – Silk Road – Karakoli út
Táv: 4,34 km
Szint: +74m, -205m, max magasság 2.610m (max 28C, min 22 C)
Szerző: Lehel
Túl a nehezén…
Ez a nap már nem úgy kezdődött, mint a többi…!
Nagy megkönnyebbüléssel ébredtünk melyhez hozzájárult a tudat, hogy végig csináltuk tervünket és minden szerencsésen és rendben lezajlott. Hozzájárult magas komfortunkhoz az is, hogy előző éjszaka a termálforrás barakjában leáztathattuk az előző napokon testünkre rakódott rétegeket. Persze fáradt izmainknak és ízületeinknek is jót tett a meleg fürdő. Vidáman válogattunk a hátizsákjaink szagos tartalmából valami frissebbnek ható ruhadarabot és siettünk a reggelihez. Személy szerint kíváncsi voltam mit kapunk asztalunkra bizakodva abban, végre nem Andrij mágus terülj-terülj asztalkájának jól ismert kellékeit látjuk majd viszont! Érdekes eledel reggelire a paradicsomos penne tükörtojással és folyékony megy dzsemszerűség a vajaskenyérrel, de elhihetitek nekem mesés volt. (Azért a légymentes birkahússzárításról még van mit tanulnunk.) A megszokott forró tea kellemesen áradt szét testünkben, bár voltak, akik pálinkával próbálták fokozni a hatást… Az asztalról mégsem maradt el kedves Andrij vezérünk által az egész túrán végig cipelt, továbbjutó édességek halmaza.
Az „előkelő” OSB lapból eszkábált kantinban formálódott a két csoport: a lelkes elpusztíthatatlan osztag, aki visszaöltve magára ázott bakancsait-ruháit gyalogosan indult hegyi túránk levezető szakaszára, tartva magát a szigorú sportos elvekhez és a másik megfontolt-megfáradt csoport (jómagam is ide tartozom), minek tagjai a hihetetlen képességű orosz katonai batmobil kalandos szafarijára vágytak. Ennek fedélzetéről is élvezetes volt szemlélni a tájat és azt érezni mit képes legyőzni a volt szovjet technika. Míg az említett csodagépre vártunk, átrendeztük csigaházunkat (hátizsákunkat) és megcsodáltuk a mesés völgyet, ahol szálláshelyünk volt.
Egy nagyobb létszámú orosz és skandináv csoport számára lovastúrához készültek a kirgiz lovasgazdák. Voltak pár éves gyerekek is, akik alig látszottak ki a földből mégis professzionálisan lovagolták meg a csacsit vagy lovat. Ezek bárhol elmennek az biztos… nesze neked elektromos roller! Természet közeli nép a kirgiz az biztos.
Közben a zsákjaikat nálunk hagyva elindult a még túrázni vágyó frakció lefelé az „autósztrádán”, ahol később, kb. 1 óra múlva fel is vettük őket is az Ezeréves Sólyomba. (A beszállás előtt anyagilag is megköszöntük Andrej és csapata munkáját. Nagyon kitettek magukért. Andrej civilben csavargyári munkás, a fiúk meg jólelkű falusiak, akik ezzel keresik a telefonjuk feltöltéséhez szükséges szomot. A címerezés sem volt kutya, de azért ez csak komolyabb meló.)
Karakolba visszaérve alig vártuk a meleg zuhanyt és azt, hogy hozzájuthassunk legtisztább itt rezervált ruhagarnitúráinkhoz. Felöltve ezeket azonnal elindultunk ebédet vadászni a központba mivel már mind nagyon éhesek voltunk. Egy utcai street-food-os bódéban megtaláltuk aztán vágyaink tárgyát a wrap szerű soarmát (nem, nem Sarumán, hülyék) és a megszokott lokális sörzuhataggal kísértük helyére az elhanyagolt szovjet parkban.
Végre nagy adósságomat is törleszthettem magam felé. Felkerestem a helyi pedagógia főiskola épületét, ami egy korábbi, pár hónappal azelőtti ikonikus eseménynek adott helyet, idézem a sajtóhírt „A magyar politikus (Lezsák Sándor) kirgizisztáni útja során ellátogatott a Tien San hegység lábánál fekvő Karakol városba, ahol felavatta Almásy György magyar utazó és keletkutató emléktábláját. Almásy György előbb 1900-ban, majd 1906-ban vezetett expedíciót a térségbe. Második alkalommal a Karakol városban ma is álló Pedagógiai Főiskolán szállt meg, amelynek falán a biskeki magyar nagykövetség állított emléktáblát.” Na ugye, mindenhol ott vannak a magyarok! Ez az Almásy egyébként az Angol beteges Almásynak az apukája volt. Ittunk egy jó kávét, megnéztünk több helyi köztéri szobrot, beépültünk és cseverésztem egy helyi taggal, aki a parkot locsolgatta.. Elmagyaráztam neki, oroszul J, hogy mi rokonok vagyunk, mert a kirgizek azokat az újgurukat verték el, akikből a kipcsak-kunok lettek, és különben is TÁSZ TurkPa tagok vagyunk (aki nem tudná Türk Államok Szövetsége, Parlamenti közgyűlése,) szóval türk-türk szituációban vagyunk. Biztosan megértette, mert azt mondta viszontválaszában, hogy "da, Budapest, kányesna". Puskás nem volt.
Délelőtti karakoli kalandunkat szuvenír vásárlással zártuk. A helyi centrum áruházból kialakított "plázában" nemzeti tökfödőket vettünk, amikben vidám fotókat készítettünk az I love Karakol felirat előtt.
De, hogy ne pazaroljuk a drága időt, beszerveztünk egy fürdőzést a délután hátralévő részére az Issyk-Kul-Balaton partján, mely felért egy tengerparti élménnyel. A szokásos lórumozás-szurkolás mellett diólikőrös hangulatjavítás segítette a hideg vízben való megmártózást. (Istenem végre ez is előkerült. Azt még eddig pont nem ittunk. El is érte a kívánt hatást, Bencéről elkészült az újabb unicum fotó, a csapatról pedig számos, vállalható naptárfotó.)
Csodáltuk a tájat meg a parton lebzselő helyi sokgyerekes családok hadát, akik csacsiháton jöttek ki a plázsra. A sofőrünk már türelmetlenül várta mikor indulunk végre vissza Karakolba. A gyomrunk ismét jelezte, elmúlt ez a nap is. Megküzdve a hazafelé vándorló tehéncsordákkal melyek maguktól is hazataláltak a falvakban felelevenedett emlékeinkben az a negyven-ötven éves időutazás, mikor még Európában is volt ilyen.
Vacsoránk helyszínére, ami a legfelkapottabb étteremnek mondtak és négy-öt km távolságban volt szállásunktól, földúton jutottunk el. A helyi lólevestől kezdve a lángos és csőröge szerű előételeken, saslikon és a grilltálakon át a helyi gyengécske borok és sütemények mellett a keleti kiszolgálás, zenés hangulat és a környezet megérte az árát (a magyarországi árakat megközelítette).
Sötétben botorkálva a karakoli éjszakában értünk vissza júrtasátras szállásunkra, ahol elégedetten hajtottuk párnáinkra fáradt fejeinket. Ejhhh… ez a nap is tartalmas volt!
Időpont: 2022. augusztus 12., péntek
Napi túra: Kyzyl Suu a vízeséshez, Skazka (mese) Kanyonon belül, Konor chek kanyonban és a Burana torony parkja
Táv: 7,6 km
Szint: +870 m, -870m
Szerző: Zsiga
Microszájtok, ami csak egy napon a csövön kifért
Átkeltünk hágókon és patakokon, fürödtünk a tóban, zötykölődtünk az útnak csúfolt furcsa képződményeken, ettünk lóhúst és ittunk sokféle helyi sört. Egy napunk maradt arra, hogy Kirgizisztánból a fővároson kívül minden egyebet megnézzünk, miközben még Karakolból el is kellett jutnunk Bishkekbe – ráadásul az Iszik-Köl déli partján haladva, amit eleve nem sok sofőr akart bevállalni. Hosszú nap lesz, jósolta karakoli házigazdánk Ruszlán, és mit ad isten, igaza lett.
Vagyunk már annyira kényelmesek, hogy a hosszú napokat se kezdjük korán (kivéve, ha 3.000 m felett alszunk), így a 8 órás reggeli után 9 órás indulást céloztunk meg. Mivel az éjszakai eső eláztatta az előző este szellőzni kihelyezett büdös ruhadarabjainkat, a pakolás kissé elhúzódott. Fél tíz körül indultunk el immáron a harmadik kisbuszunkkal és meg sem álltunk az első kisboltig, ahol útisört vételeztünk. Az első 50-60 km után az út a tó partján futott. Ismét megállapítottuk, hogy mennyire nincs kihasználva ez a kiváló természeti adottság és azon gondolkoztunk, hogy most kellene itt néhány telket megvenni. Nemsokára aztán befordultunk az egyik völgybe az első útba eső látványosság – azaz két vízesés – felé. Egy temető mellett elhaladva megkértük a sofőrt, hogy álljon meg egy néhány perces fotószünetre. Már jó néhány napja szerettünk volna közelebbről megnézni egy jellegzetes kirgiz temetőt, ahol az ötágú csillag és az iszlám félhold oly békésen megfér egymás mellett – akár ugyanazon a síremléken.
Néhány kilométerrel később pár jurtát és kisbuszt pillantottunk meg, jelezve, hogy itt valami lesz. Parkolás után először lefényképeztük Gagarin űrhajósisakos fejszobrát, majd testületileg elindultunk a közelebbi vízeséshez.
Ezután már kettévált a csapat, a háromból két lábfájós lefelé indult, a többiek megcélozták a fentebbi vízesést. Én a túrának ebben a szakaszában már nem szívesen veszek bakancsot, ezért a meredek és csúszós ösvényeken szandálban felfelé kapaszkodva többször is eszembe jutott, hogy na, most kellene inkább visszafordulni. Aztán valahogy mégis mindig tovább mentem egészen a vízesés aljáig, ahol elkészültek a csoportképek és a páros portrék is.
Az volt, hogy Sántatérd, a harmadik lábfájós, azaz jómagam, lemaradtam a második vízesés felé. A túrát jól bírta a műtött kalácsom, a levezető gyaloglást viszont érthetetlen módon megsínylette, bedagadt. Egy meredek helyen pedig felfelé kezdtem rövidíteni Mikor rájöttem, hogy erre nem mehettek, visszamásztam az ösvényre. Pont jókor, mert már jöttek szembe a kielégített kollégák. De újabb bajtársiasság, egy kis csapat felkísért a második vízeséshez. Jutalmul, illedelmes rákérezkedés után, egy muzulmán hölggyel fényképezkedett.
A völgybe visszatérve megnéztük a lovon ügyeskedő helyi fiatalokat, vettünk kumiszt és tehéntejből készült, túrószerű golyókat kóstoltunk. Ezek váltakozó sikert arattak a tagság körében. (Maradjunk annyiban, hogy pont teljesen megalapozott volt őseink részéről az döntés, hogy erről a vidékről továbbálljunk. Lásd lentebb a sokat próbált sporttársak őszinte véleményét...)
A főútra visszatérve és a tóparton tovább haladva végre láttunk egy-két olyan fürdőhelyet, ahol tíznél több ember mellett már napernyők és gumimatracok is voltak. Nemsokára elértünk a következő célponthoz, a Skazka (Mese) kanyon bejáratánál már pénzszedő bódét is felállítottak, jelezve, hogy komoly turisztikai látványosságról van szó. Ehhez képest a parkoló körülbelül háromszor kisebb volt a minimálisan szükségesnél, de ez legyen a sofőrünk gondja. A látványosságot jelentő vízmosta sziklák tényleg különlegesek és sokszínűek voltak, csak a szandálom csúszkált összevissza a meredek és poros sziklákon. Lefényképeztük Zoncsit az egyik sziklán, ő cserébe visszafényképezett minket, majd közösen lefényképeztük a fehér inges wannabe YouTube sztárt, aki egy harmadik sziklán énekelt.
Bár eddig nem sok ráhatásunk volt a napi programra, a buszban erősen izzadva próbáltuk rávenni a sofőrt, hogy ugyan álljunk már meg egy fürdésre mielőtt végleg magunk mögött hagyjuk a tavat. Szerettünk volna a sok kiépítettebb hely közül választani, de ő valószínűleg úgy gondolta, hogy mi jobban értékeljük a háborítatlan természetet és ezért egy olyan partszakaszon állt meg ahol rajtunk kívül csak egy autó parkolt, valami tsz udvar lehetett. A tó vize szerencsére itt is kellemes volt és sokkal lassabban is mélyült, mint a tegnapi helyen. A rövidebb fürdőzést (vagy az elpakolt fürdőruha miatt a fürdés mellőzését) választó sporttársak közben megismerkedtek strandszomszédjainkkal, egy kedves öregúrral és két nőrokonával. Az ismerkedést árucsere követte, pálinkát adtunk és cserébe kenyeret és gyümölcsöt, meg persze vodkát kaptunk.
Az is valószínűsíthető, hogy a 30 éves Audi 80-as szesszel ment, mert az öreg 2 pálinka és 2 vodka bedobását követően hajtott el a mamával, és ez csak a velünk történő találkozás "folyománya" volt, ki tudja mióta strandoltak ott a TSZ udvaron.
Ez aztán arra is ráébresztett bennünket, hogy nagyon éhesek vagyunk, így a fürdés után nem sokkal megálltunk egy útszéli bisztrónál. Itt egy kis zavar támadt az erőben, némely sporttársak leültek volna egy kebabtálhoz, mások a gyorsabb étkezés mellett kardoskodtak. Végül az utóbbi csapat volt hangosabb és a bankot minimális mértékben terhelő hússal töltött péksütemények vásárlása és utazás közbeni elfogyasztása valósult meg. Azt hiszem azért sört is vettünk. (Vettünk.)
Néhányan emlékezni véltek arra, hogy még egy szoros megtekintése szerepel a szoros (kac-kac-kukac) programban és ez nemsokára valósággá is vált. Így a nap folyamán harmadszor indultunk olyan túrára, amire a kisbusz csomagterében rejtőzködő bakancsom sokkal alkalmasabb lett volna, mint a folyton kilazuló pántú szandálom. A valódi sziklaszorost mintegy 20-30 perces sétával értük el (volt az egy óra is a kiszáradt folyómederben, barátokkal repül az idő) és valóban megérte felkapaszkodni rajta, mert a tetején kitárult előttünk a Konorchek-kanyon.
Ez a látvány ugyanakkor arra is rádöbbentett minket, hogy itt bizony egy egész napot (vagy még többet) is el lehetne tölteni a szebbnél szebb sziklaformációk felfedezésével, amire persze nekünk most már nem volt időnk. (Amúgy ezt nevezik a kirgiz "grandkanyonnak", amit először erős
túlzásnak éreztünk, de felérve a fennsíkra, meg kell mosdani, hogy
lenyűgöző látványt nyújtott.) Így aztán szépen visszaereszkedtünk a (szerencsére) száraz vízmosáson és folyóvölgyön át a főúthoz, ahol hűségesen várt ránk sofőrünk.
Az út innentől a kazah határ mentén futott, a lassan ránk boruló sötétségben egyre közelebb jutottunk a fővároshoz. Azaz volt még itt egy kitérő, amit néhányan a legszívesebben ki is hagytak volna (és ennek hangot is adott a fő szkepcitista, így kapta a torony az új nevét, a "sötét f.szt"). A kivilágítatlan Burana-torony megtekintését azért a legtöbb programszervező nappalra tervezi be, biztos tudták, hogy a jó sok felzárkóztatási alapból származó pénzből kiépített díszkivilágítás tényleg csak dísznek van... A torony egyébként valószínűleg világosban sem lett volna sokkal érdekesebb. Helyi jelentőségét inkább az adja, hogy lovas-nomád kirgiz nép az elmúlt két évezredben nem sok olyan dolgot épített, ami évszázadokon át fenn is maradt, (esetleg kőből és nem jurtából van) na ez a torony viszont pont ilyen.
Ez már tényleg az utolsó állomás volt a bishkeki Club-Hotel Flagman (kicsit fellengzős név) előtt. A sofőr kitartását egy üveg (még otthonról valamelyik szívsebész által hozott) whiskyvel köszöntük meg, aminek láthatólag örült. Mivel a szobák elfoglalása után már nem nagyon volt kedvünk a város felfedezésére indulni, a közeli éjjel-nappaliban vettünk néhány sört és a recepciós segítségével rendeltünk némi meleg kaját. Szerencsére erre a napzáró eseményre kiváló helyet találtunk: egy asztalokkal és székekkel berendezett üvegfalú termet, amely kiválóan szigetelte Petike kacagását, Szipi tüsszentését és egyéb, csak a BSBK-ra jellemző jellegzetes hangot. (Itt szeretném megjegyezni, hogy Ziggy rájött, hogy ha az elnökkel marad, akkor neki jut továbbra is a legjobb lakosztály. Itt sem volt másképpen, a szobaszám egy közeli vagy távoli jövőbe mutató égi jel volt, nézzétek csak !)
Időpont: 2022. augusztus 13., szombat
Táv: 12,49km/cc 6km
Szint: 0m/+-1.008m, max magasság 3.008m (min 25 C, max 35 C)
Szerző: Petike és Robi
Marx, Engels, Lenin…és egy nemzeti park
Alfa csoport, a FőKan beszámolója
Még a legkeményebb BSBK túrákon is előfordulhat, hogy a tagság szabadon választhat, hogyan szeretné tölteni a napját. Ilyenkor frakciók alakulnak. Elég erős a bazarophilek csoportja, akik a helyi piacot veszik célba. Néhány nélkülözhetetlen, helyinek tűnő, de valójában kínai kincs beszerzése a céljuk. Másik csoport a strandolósok, akik a valóságban a padlóra került sör/alkohol szintjüket próbálják rehabilitálni. Szorosan együttműködnek a lórumozókkal. Végül vannak a sztahanovpisták, akik még egy csúcsot próbálnak bevenni, mielőtt hazaérnek és szemüket újra a megnyugtató rónaságon pihentetnék.
Így történt ez a kirgiz túra utolsó teljes napján is. Miután a strandot előző nap kipipáltuk, így egy 2 fő frakció maradt. A lórumozók ezúttal a piacozók mellé csapódtak. Mivel én már beszereztem a kirgiz kalapom mellé a 100 grammos poharas vodkát, valamint a hűtőmágnes is zsákban volt, így nekem a hegyek maradtak. Rugó tartott velem, a többiek egy része attól félt, hogy túl gyorsan megyünk és nem tud velünk jönni, más része attól tartott nem másszuk meg az összes sziklát is, emiatt nem jött. Célunk az Ala Archa Nemzeti Park, ami a fővárostól 40 km-re található. 4.000m-et meghaladó hegyeket, vízeséseket lehet látogatni, 2017-ben pedig először fotóztak itt hópárducot. Kedvenc kirándulóhelye a helyieknek.
Reggeli után egy taxit rendeltünk, ami elvisz bennünket a túraútvonal elejére. A recepciós hölgy valami appon keresztül le is zsírozott kicsit több, mint 600 szomért egy gépet. Természetesen jobbkormányos, törött szélvédős, erősen lelakott (talán Toyota Yaris) vett fel, beleillő erősen lelakott fejű sofőrrel. Sokat nem beszélgettünk, a nyelvi nehézség mellett nem is tűnt túl kommunikatívnak a taxis. (Kirgizül persze nem tudok sokat, előzetesen annyit tanultam, hogy onbirszira vagyis 11 sör, ezt később annyival egészítettem ki, hogy onbirsaorma azaz 11 saorma…)
Az első meglepetés a park bejáratánál ért, amikor kiderült, hogy ha tovább akarunk menni autóként 500 szomot kell fizetni. Miután jócskán volt még az ösvényig, így perkáltunk. Innen kiváló minőségű aszfalton mehettünk tovább, de nem sokáig. Ugyanis az appon beírt cím nem az ösvény kezdetére vitt, hanem az autóút közepén rakott ki. Tudattuk a taxissal, hogy mennénk tovább. Mire elértük a gyalogutat, az órája 800 szom felett járt. Gond nélkül mondta, hogy 1.200-at kér. Némi alkudozás után 1000-t adtunk neki. Majd újabb alkudozás kezdődött azon, hogy megvárjon-e minket. Itt egyrészt az árról alkudtunk (ragaszkodtunk az 1000-hez, ennyi volt még nálunk), másrészt, hogy hánykor érjünk vissza. Mi 4-et mondtunk, ő 2-t, végül maradt a 3 óra. Ok? Ok! Kiszálltunk, majd elment… Ő volt az egyetlen rossz fej, akivel találkoztunk.
A túra aztán jóval kellemesebben telt, már nem voltunk időhöz kötve, így nyugodtan kirándulhattunk. Persze azért nem szarakodtunk, ha már úgysem kell megvárni senkit legalább rendesen mentünk. Kikapaszkodtunk egy gerincre, majd vissza egy völgybe, át egy patakon. Feltűnő volt, hogy rajtunk kívül sokan voltak. Egy iskolás táborral találkoztunk, kazah és kirgiz gyerekekkel.
Némelyikük egész jól beszélt angolul. Közben szépen haladtunk, 3.000 m-ig jutottunk. Ott eleredt egy kicsit eső, s úgy látszott fentebb még rosszabb a helyzet, lefelé viszont tiszta az ég. Így elfogyasztottuk a csúcsdolgokat, majd visszafelé indultunk. Nemsokára egy bishkeki orosz csoporttal találkoztunk, köztük egy pópával. Fent sátraztak, másnap készültek valami csúcsot mászni. Megkínáltak csokival, teával. Nagyon barátságosak voltak. Jócsák Mária tanárnő büszke lett volna rám, hogy azok az orosz alapok, amit 30 éve lerakott (és volt olyan félév, hogy 15 darab egyessel jutalmazott) milyen stabilak.
Itt kell kiemelnem az első titkár úr szerepét túránk során, aki titkári rangjához és híréhez híven, betyáros, virtigli orosz szaktudást rántott elő agyának még ép vagy nem ép de működő agysejtjeiből. Gyakorlatilag nem volt olyan szószerkezet, amit ne fejtett volna meg, rövid időn belül Andrej gájd kedvenc tolmácsa lett. Engem személy szerint lenyűgözött, így ezutón kérem rehabilitálni a sok gimnáziumi jegyinyícából ! Temérdek köszönet Titkár spori !
Lefelé ismét egy iskolás csoporttal jöttünk, majd elértük a hegymászók temetőjét.
Innen már gyorsan visszaértünk a betonútra, ahol próbáltunk stoppolni. Az első autó meg is állt, de csak a következő kanyarig ment. Elindultunk gyalog az úton, hogy ne unatkozzunk, és hamarosan jött is szembe egy taxis, aki egy biciklist hozott. 1.500 szomért akart elvinni Bishkekbe, mondtam gyevitysztó, 1.200?, 800!, 1.000?, ok! (úgyis csak annyi volt nálunk…) Ő legalább jó fej volt, dumáltunk kicsit, meg akart állni egy kumiszra (de előző nap ez már megvolt), majd kértünk kirgiz zenét a rádión, amit persze énekelt is.
Némi irigységgel tekintek a bishkekiekre, hogy a várostól fél órára ilyen csodálatos hegyek vannak, mégis a kirándulás az előző napok túráihoz képest azért volt különleges, hogy sok emberrel találkoztunk, akik (az odataxist leszámítva) mind nagyon jó arcok voltak. Mindegy volt, hogy valaki orosz, kirgiz vagy kazah egyformán kedves volt. Kicsit tovább aktuálmoralizálva: Peace, love, kumis! No war! (Micsoda gondolatok!)
Bishkekbe visszaérve egy gyors zuhany után a többiek után indultunk. Útközben újabb Lenin emlékmű megtekintése után találtunk a többiekre, akik sörkészleteik feltöltése mellett természetesen lórumoztak…
Mindeközben a bishkeki galeri…azaz a Béta csoport
Mint a mókus fent a fán… vissza a szovjet időkbe
A két élmunkás (Szentkirályi és Szentkirályi) kivételével a többség úgy határozott, hogy ezen a napon inkább a klasszikus városnéző turista szerepét játssza és megismerkedik a kirgiz főváros, Bishkek nevezetességeivel. Ebben a vállalkozásban segítségünkre volt egy kirgiz ismerősöm, aki nagyon kedvesen felajánlotta, hogy végigkalauzol minket a városközponton.
Bishkek alapvetően egy nagyon fiatal város, oroszok alapították 1870 környékén, és sokáig Frunze névre hallgatott, az ott született bolsevik vezető után. Nem meglepő tehát, hogy a város építészeti szempontból jelentős helyszínei szinte kizárólag a szovjet időkhöz kapcsolódnak. Sokkal inkább az a meglepő, hogy ennek ellenére nem nyomasztó hangulatú a városközpont, a sok zöld park segít oldani a brutalista, betonkocka-orientált építészeti hátteret. (Megismerkedhettünk a sztálini, hruscsovi és brezsnyevi építészeti stílusokkal néhány saroknyira egymástól.)
A sok amúri parizán…
A városnézést a szépen felújított sztálin-barokk operaháznál kezdtük, ugyan egy kis késéssel, mert egy inkompetens taxis jól elkalauzolta a csoport egy részét. Kávéztunk egy elegáns hotelben, majd körbesétáltuk a nevezetességeket: Győzelem tere (2. világháborús örökláng, láthatóan kedvelt esküvői fotóhelyszín is), színházak, gyerekkönyvtár, volt pártszékház (ma bíróság), a hatalmas főtér a régi Lenin-mauzóleummal (ma nemzeti múzeum), ahol a függetlenedés óta meglehetős rendszerességgel szoktak a kirgizek kormányt dönteni. És igen, van virtigli Lenin- és Marx-Engels szobor is.
Vezetőnk ajánlására egy felső-középkategóriás Navat-étteremben ebédeltünk, autentikus étlappal, jó sok fogást kipróbálva. (Még egy utolsó próbát tettünk a kumisszal, a felespohárban kihozott tej éttermi változatától tényleg többet vártam, de tegnap óta nem javult meg. A kumisz vesztett. Így az eddig még kilistázott vodkával próbálkoztunk, hátha összerántja tejet. Az viszont jó volt.)
Ha már kirgiz gasztronómia, ejtsünk szót az "üdítőkről". Kvasz gyakorlatilag minden volt szovjet országban létezik. Az iható. Sőt. Miután a csalapot és a maximot megkóstoltuk, azt kell mondanom, hogy a kvasz jó. Ez nem mondható el az utóbbi kettőről, amiből az egyik rohasztott búzadara levén, a másik meg valami savanyú kefíres lötty, beálltak a kumisz után a sorba, ezeket sem hoztuk magunkkal az őshazából szerencsére.
A maradék szomunk jó részét a szomszédos bevásárló központ szuvenír árusokkal feltöltött emeletén vertük el, sok hasznos és szép (és kevésbé hasznos és kevésbé szép) ajándékkal gazdagodva. Azok a szép nemezkalapok… (még, még még, még, még, ennyi nem volt elég)
A városnézés „hivatalos” része a helyi piacon fejeződött be, megköszöntük a vezetőnk segítségét, és átvonultunk egy menő kézműves söröző kerthelyiségébe. A hely furcsasága, hogy közvetlen szomszédságában egy óvoda udvara található --- úgy látszik, a szabályozási terven még van mit finomítani.
Obligát lórumpartik következtek és újra kiegészültünk a Szentkirályiakkal is. Elegendő alapozás után a jó, de nyugati árú sörből, gyalogosan indultunk vissza a hotelbe, hogy sort kerítsünk a kihagyhatatlan éves hagyományra, a túraértékelő közgyűlésre. Menet közben Balinyó megmutatta, hogy ő a legkeményebb csávó, akkorát ütött a vásári boxzsákba, hogy a helyiek is csak elismerő csettintéssel tudták nyugtázni. A céllövő alakulat teljesítménye már kevésbé volt eredményes, úgyhogy inkább spongyát rá. (Amúgy ebben vitatkoznék, Boncsi emlékeim szerint lelőtt mindent a légpuska-kalasnyikovval, csak nem járt érte semmi.)
Hej te bunkócska te drága…
ÉS, ráleltünk az októberfesztre augusztusban jó néhány ezer kilométerrel keletebbre. Említést érdemel a csapos, aki annyira meg lehetett győződve a portékájáról, hogy ránézésre kb. 30 éve reggeltől estig fogyasztja megállás nélkül. Amúgy házi sör kategóriában nem volt rossz.
A közgyűlésről már csak képeket villantok fel. Volt konstruktív diszkusszió arról, hogy milyen formátumban kellene a beszámolókat leadni, közfelkiáltással választottunk pohárnokot (Rugó), hivatalos jogtudós jegyzőt (Zsé. Robi) és egy bizonytalan identitású kigyúrt orosztól kaptunk egy tál rizottót, valamint Boncsi és sokan mások belecsaptak a maradék páli..., akarom mondani, lecsóba. Nem volt egy élmény másnap (aznap) kétórai alvás után reggel fél négykor kelni. (Itt kell megjegyeznem, hogy a pohárnok nem véletlenül kapta meg a címet, nem a lottón nyerte a kitüntetést, észrevétlenül széttöltötte az összes megmaradt 6 üveg pálinkát, nehogy már hazavigyük.)
Helyszín: Bishkek – Isztambul – Budapest – M3 - Debrecen
Napi túra: Bolyongás az isztambuli reptéren
Táv: 3km
Szint: 0m
Szerző: Szipi
Végét vetik a zenének, s hazamennek a legények
Tisztességes közgyűlés volt. Mint szokott. Nem volt benne hiba. Ahogyan öregszünk nem csak a döntéshozatalt kéne előbbre hozni, de azon gondolkodtam, hogy félúton is megtarthatnánk a közgyűlést és akkor nem lennénk minden hazaúton olyan másnaposak, mint a mosott sz.r. Viccesnek tűnt éjfélkor lefeküdni, ami még csak hét óra volt otthon. Viszont csöppet sem volt vicces fél háromkor kelni, ami kilenc óra volt otthon. Tulajdonképpen fogalmam sem volt, hogyan ért véget a közgyűlés, és ki maradt a végén, azt tudom, hogy hála Pohárnok úrnak rendesen elfogytak a szeszek, de biztos, ami biztos még Boncsival ittunk egy diólikőrt, mert az kell. Egészen biztosan maradtak még emberek a hallban (hát igen, Boncsinak szüksége volt egy au-pairre már ekkor), mikor okosan leléptem, Zsiga morgott valamit nekem, de arról sem volt semmi fogalmam. Le sem hunytam a szemem és már keltünk is. Örültem, hogy nem én voltam a legéletlenebb kés a fiókban, de mikor megláttam Boncsit, rájöttem, hogy van egy nyeletlen és életlen késünk is. Hogy mért nem hagytuk ott, vagy hogy pakolta be a cuccait, ez teljes homály, emberi számítás szerint mindkét esemény teljesen valószínűtlen volt.
(A rejtvény megoldás nem túl nehéz, nem ő pakolta be a cuccait 😇).
A két helyi überes már várt minket a hotel előtt, furcsamód végig ébren voltam a reptér felé, visszafelé is megállapítottam, hogy a reptér teljes körzete alkalmas leszálló pályának, jó orosz szokás szerint így lettek kitalálva. (A fentebbi kép rejt pár érdekes részletet, amik mellett ne menjünk el szó nélkül: ami látszik is, hogy a pótkerék helye a két első ülés között van, ami nem, hogy a befagyott navigációs képernyő szerint Hokkaido szigetén jártunk épp.) Azon merengtem, hogy olyan már volt, hogy háromszor rúgtam be 24 óra alatt, de olyan még nem, hogy este kilenckor kezdődött el a következő másnapos nap. Ezt is szokni kell. A reptéren volt valami bonyodalom a hátizsákokkal, meg a beszálló kártyákkal, én például valahol rögtön elhagytam az isztambuli beszálló kártya nagyobbik részét, de igazából fogalmam sem volt melyik rendezvényen vagyok. Többen lehettünk így, mert az első adandó alkalommal a csekkolás után kávéra vertük el az utolsó szomokat. Megbízatásom egy plüss hópárduc szuvenir beszerzésére volt még. ez a projekt több napja indult Karakolból,. Gondoltam, csak lesz egy belőle a centrum áruházban. Minden volt, nemezkalap, repülőszőnyeggel, kirgiz lovasfestmény matrióskával, de hópárduc sehol. Még egy hűtőmágnes sem. Aztán jött a bishkeki szuvenír bolt, mit szuvenír bolt, szuvenír szint, a szuvenírek mekkája. Minden. a világ szuvenír gyártóinak összes kincse és szemete itt volt, de plüss hópárduc, sehol. Szóval vissza a bishkeki tranzitba, aminek a duty freeje vetekszik a debrecenivel, ahol józan ész szerint lenni kellett volna ilyen csodának, de na, ilyet ne keressetek itt, mert nincs. Mérgelődtem, amennyire tőlem telt, de nem sok sikerrel. (Hozzáteszem, hogy Unicum az volt. Pont.)
Betuszkolódott a vert had a gépbe, ezzel jöttünk egy hete, azóta mennyi minden történt. Legalább egy hópárducos hűtőmágnest szereztem volna…Idefelé ki-kinéztem a csillagkapuból, hála rakimentes politikámnak, erősen aggódva a jobbomon ülő Rugóért, aki vagy mondani akart valamit, vagy csak hányni. Ez a visszaút jobbnak ígérkezett, mert Zsé Robi ült mellettem és most én öltöttem magamra Rugó szerepét az ideútról. Még idefelé kinéztem magamnak, hogy visszafelé megnézem a Dűnét, jelentem a Dűnére is tökéletesen tudok aludni, kérdezzetek, mindenre emlékszem a filmből.
Isztambul új reptere bazi nagy és olyan bonyolult volt, mint Korzikán a lépcsőház. Elköszöntünk Robikától, aki bölcsen erről a reptérről indult tovább, mi meg készültünk átszelni a Boszporuszt.
Lazák voltunk, még négy óránk van. Leértünk a buszvégre, na itt kiderült, hogy ha mákunk van, és elérjük a 11 órást, akkor pont elérjük a régi reptérről induló gépünket. Pont. Bé terv. Jött a mentőötlet menjünk bérelt marsutkával. Kiderült alig drágább, mint a rendes busz, csak az volt a furcsa, hogy elkérték hozzá az útlevelünket, de ki bánja, gyerünk! Gondoltam ez tuti valami vicc, ugyanis a szakadt ford tranzit helyett egy-egy maybach merci sprinterrel vittek, üvegpadlóval, lilafénnyel, börbelsővel. De ha ezzel kell menni, hát menjünk ezzel. Kicsit félve feszengtem egyhetes mindent is látott valaha fehér rövid túranadrágomban, szegény még tisztán sem ült még ilyen 100.000 eurós verdában.
Bámultam az ablakon és csak vártam a Boszporuszt, hogy legalább azt ne aludjam el, ha már nincs hópárducom. Körbenéztem, de legénybúcsús-sejk társaim sem néztek ki jobban, éppen, hogy nem csukott szemmel érkeztünk a hídra.
A VIP utasokra éhes reptéri alkalmazottak nagyot csalódtak, amikor 10 ágról szakadt turista szállt ki a luxusverdákból. A fapados csomagfeladás egy új, a norvégokhoz hasonló do it yourself módszerével (méresd le, ragasz rá a cetlit, rakd fel a furikra és imádkozz, hogy jó helyre húzza Juszuf) feladtuk a hátizsákokat a nem sejkeknek fenntartott részen. Beálltunk a csekkolós sorba, közben a szememmel mindenütt a hópárducos szuvenír boltot kerestem, de sehol semmi, csak pia, meg parfüm. Lassan haladt a tömeg, de úgy kábé 10 perc múlva megnyitották az 1-es folyosót, amit a sérültek és fogyatékosok számára tartottak fent, és szépen odaterelték a csapat garmadáját. Tudtak valamit...
Ezen a reptéren már teljesen otthonosan mozgunk, (leszámítva a hópárduc árusokat) így felmentünk az iszkender gyárba, és rendeltünk 5, aztán még 5 dupla ixandert. Tényleg nagyon kellett. Energiával feltöltve, elindultunk kávét, dutyi frit és szuvenírt keresni. A nagy gyutiban bendzsa kis plüssök voltak, azon gondolkodtam, hogy egy kis majmot el tudok e adni hópárducnak otthon, kicsi még a gyerek, de hamar beláttam, hogy nem. Már-már készültem a késembe dőlni, azon morfondíroztam, hogy rajzolok egyet, mikor a reptér sarkában, a sálas bót mellett találtam egy játékboltot. És igen ott volt, rögtön kiszúrtam, a maga 30 eurós valójában, a kis hópárduc. Igaz nem kirgiz, hanem francia, de ott volt és jött velem.
Bali szerzett még egy kávét a kávés csoportnak, Petike egy kézműves sört apumnak. Elmentünk még friss levegőt szívni a dohányzó teraszra, csak ott volt hely, aztán egyszer csak irány a pesti gép. Merészen lobogtattam a fél beszálló kártyámat, gondoltam itt ragadok a dohányzó teraszon örökre, és a csomagjaim sem lesznek meg már, mert azok a jegyek meg az elhagyott kártya másik felén voltak. Csalódva örültem, rajtam kívül ez senkit nem izgatott.
A pesti út eseménytelenül telt, rájöttem, milyen jó, ha nincs térerő pár napig és csak baráti magyarok vesznek körbe. A kocsikat sértetlenül leltük meg, de előtte elköszöntünk a pestiektől. Az M3-as pihenőben már vártak a lányok, Rozali, aki a kirgiz utunk alatt megtanulta kimondani élete első felismerhető szavát: apa.
Epilógus
Jó hely ez a Kirgizisztán. Majdnem biztos, hogy öt év múlva már nagyon nem az a hely lesz, mint most. Egyelőre csak a törökök és arabok repülik Bishkek-et, a helyi kávédarálók mellett, de ez nagyon gyorsan meg fog változni. A kínaiak már ott vannak Ázsia Svájcában, sőt a magyarok is, 5 milliárdos fejlesztési alappal. Remélem nem kumiszgyárat létesítünk a pénzből.
Szóval mindenki érzi a potenciált, már most vagy tíz hazai formáció szervez túrákat ide, de még nincsenek felfestett turistajelek. Karakolban tutira lesz pár éven belül kereskedelmi reptér is A városi élet a rendszerváltás idejére emlékeztet, amikor voltak már Audik, de mi még Trabanttal jártunk, keveredett az államszocializmus, a piacgazdasággal. Valami ilyesmi van itt is, Zsigulik a Mercikkel, hamburgeres a kvasz árussal, bellaggio cafe a sarki kocsmával. Egy biztos, hogy a táj gyönyörű és még érintetlen, a sárgabarackot meg hagyják lehullani. Aratnék egy pálinkafőzdével. Mi szerintem még a neveltetésünk és a szovjet befolyási övezetben felnőtt gyerekekként értjük Bishkek betonkockáit, a köztéri Lenin szobrokat, a panellakótelepi kocsmákat.
Mint annyi dolog ez sem volt véletlen. Nekünk ide el kellett jönnünk. Megint egyben volt a csapat és még mindig, mint mindig jók vagyunk együtt, jó ez a BSBK. (Rég volt már ilyen túránk, ahol ennyiféléből ittunk, sőt, ahol mindent is megittunk.) Indulás előtt Palic úr azt mondta nekem az egyetlen racionális döntés az, ha nem jön a kis törött lábujjával ide. Mondtam neki kellenek az irracionális döntések, sőt néha pont azok a racionálisak. Ez most nagyon az volt.
És végül az Ala-Kul átkelés nyomvonala, összesen 46km és 3.000m szint 3 nap alatt:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése