2021. december 3., péntek

Madeira (szemelvények a főtitkár úr csöppent sem titkos magánéleti kalandjaiból)

az oldalon rendszerint a BSBK túráinak összefoglalóját olvashatjátok, de időről időre felbukkan egy-egy kakukktojás túráról szóló beszámoló. Ez a kis beszámoló egy amolyan kedvcsináló féle, ha valaki arra jár és túrázni volna kedve, csak bátran merítsen innen ötletet. Mivel erre az útra a feleségemmel mentem, így esztelen berúgások vagy meztelen fürdőzések és egyéb életközepi korban járó „férfias dolgok” kimaradnak belőle, (feltehetően az olvasók őszinte bánatára) hacsak a szerkesztő, egyben elnök úr (naná, hogy igen: Madeiraszakértőként kéjörömmel) bele nem csempész valamit (tudjátok a zárójeles megjegyzések).

Madeira az Atlanti-óceán északi medencéjében helyezkedik el, Azori- Kanári- és Zöld Foki szigetekkel együtt alkotja Makaronéziát, a macaronhoz mi köze lehet ? (Semmi.) Földrajzilag Afrikához közelebb van, (mint Magyarország pl.) nagyjából Marrakes magasságában, Lisszabontól 1000km-re dél-nyugatra. Az óceán és az óceáni áramlások miatt éghajlata elég kiegyensúlyozott, a tél kissé csapadékosabb és hűvösebb. A sziget északi részén alacsonyabb a hőmérséklet és esősebb, de inkább a magassággal változva nagyobb az eltérés. A sziget kelet-nyugati irányban 50km széles, észak-déli irányban 20km hosszú, ehhez viszonyítva az 1862m-es Pico Ruivo jelentős kiemelkedés. (Ez a legmagasabb pontja a szigetnek, egyben a BSBK 2052-es útitervének csúcstámadási célpontja.) Ezt a nagy meredekségeket kell legyőznie annak, aki a szigetet átszelni igyekszik. A sziget jelenleg a turizmusból él, korábban a halászat mellett a mezőgazdaság volt a fő bevételi forrás. A parthoz közeli részeken cukornádat termeltek, ezekből kiváló rumok készülnek, nagyszerű a helyi banán és a különféle egzotikus gyümölcsök.

A csapadékos hegyi és a szárazabb, megművelt partvidéki területeket öntözőcsatornák, a levadák hálózata kötötte össze. Mintegy 3000 km készült belőlük, egy mindössze 750 km2-es területen, ezek sokszor meredek lejtőkön, hegygerincek alatti alagutakon vezetnek. Manapság a turizmus a legnagyobb haszonélvezője ennek a bravúros építészeti teljesítménynek, mivel túraútvonalak is gyakran a levadák mentén haladnak. A leginkább jelzett és járt utakat PR („Petit randonnée”, írta főtítkár úr, de álljunk itt meg egy Grétsy László szóra. A minden nyelvet is beszélő BSBK tagok közül kiugrik a franciául is beszélő főtitkár. Nagyon helyesen emlékezett a francia randonnér túra szóra, a mellkéknevet azonban már elfelejtette a nőnemű főnévvel egyeztetni. Helyesen petite randonnée, aminek azonban semmi köze a PR rövidítést valóban takaró portugál „percursos pedestres recomendados” azaz ajánlott gyalogos turistaútak rövidítéshez. De azért tök jó próbálkozás volt.) jelzéssel illetik és van legalább 23, plusz pár alútvonal (231). Ezen kívül kevésbé jelzett egyéb túrautak és levadák is vannak a kalandvágyóbb turisták kedvéért. Nehezíti a tervezést, hogy számos útnak hasonló a neve, van Inferno-ból Caldeira és Ribeira, Ribeira da Janela-ból Vereda és Levada, Levada de Moinho és Levadad do Moinho... (Arról nem is beszélve, hogy a bizonyos utakat, bizonyos okokból időnként le-lezárnak.) A túraútvonalak viszonylag nehezen elérhetőek, általában egy irányból közelíthető meg a cél és a tömegközlekedés is nagyon gyatra, így az utakat oda-vissza, befutóra kellett megtenni.


Időpont: 2021.11.26-27.
Helyszín: Szent Lőrinc-félsziget

Sajnos jelenleg közvetlen járat nincs Madeirára, (van csak nem Budapestről) így Lisszabonban át kellett szállni. A Ryanair és a Wizzair is nagyon kedvező árakat kínált, mi utóbbival utaztunk. Sajnos mindkét járat délután indult, így a továbbutazásra csak másnap kerülhetett sor. Lisszabonban persze el lehet tölteni több napot is, de mi csak egy reptéri szállásig jutottunk. Másnap reggel viszont a kora reggeli EasyJet járattal már célba is értünk. Madeira Portugália autonóm jogállású területe külön beutazási szabályokkal. Jelenleg elfogadnak minden oltást, szemben Portugália csak az európai gyógyszerügynökség által engedélyezetteket. Külön PLF-ot kellett kitölteni a lisszaboni érkezéshez. Madeirára való bejutáshoz a MadeiraSafe oldalra kellett feltölteni minden infót (személyes adatok, oltás, szállás, utazás), majd egy QR kódot küldtek, amit a reptéren felmutatva egyből a zöld sávba soroltak. Ottlétünk alatt hoztak egy új szabályt, hogy az oltottakat is tesztelni kell, de ez minket már nem érintett, az aktuális infókról utazás előtt a konzuli szolgálat oldalát kell mindig nézni. Madeira repterét, melyet a mi földünk fiáról (Filho do nossa terra) Cristiano Ronaldoról neveztek el, korábban a világ egyik legveszélyesebb repterének tartottak az állandóan szeles időjárás és a rövid kifutópálya miatt. Mára a reptér kifutóját cölöpökre építve hosszabbították meg, így olyan biztonságos, mint az a kapu amire maga CR végzi a szabadrúgást…

(Na akkor, egy pajkaszegi szóra, itt is álljunk meg. Nem lett volna szívem széttrollkodni ezt a poént, mert nagyon jó. De sorban. A magyar szurkolók által egyszerűen csak leomoszekszuellezett focista nevét csak 2016 óta viseli a reptér, előtte, a reptéri IATA kódban ma is szimplán a főváros után Funchal reptér az elnevezése (FNC), azelőtt meg Szent Katalin reptér volt. Tény azonban, hogy Cristiano Ronaldo nemzetközi reptér elnevezés a helyes. Funchal városában egész iparág épül Ronaldóra, szobra, múzeuma és egy szállodája is van. Maga a reptér továbbra is a világ 3-6. legveszélyesebb reptere, Európában csak Gibraltár ér fel hozzá. Elég gyakori az óceán felől érkező oldalszél, amire leszálláskor rá kell feküdni és csak az utolsó pillanatban belépve lehet letenni a gépet, miközben a kéznek folyamatosan a gázkaron kell lennie, egy bármikor esedékes átsartolás lehetősége miatt. Az itt landolni kívánó pilotáknak külön Madeira képesítéssel kell rendelkezniük. És persze nincs igazi kitérő reptér sem, ha gáz van irány vissza a kontinens. Kivéve, ha a pilóta olyan kis géppel érkezik, amiben már nincs erre sem elegendő kerozin.)

Autót béreltünk, mivel a helyi tömegközlekedés nincs túlszervezve. Az utak viszont, hasonlóan a vízelvezető csatornákhoz, bravúrosak. Alagutak, felüljárók vágják át a nehéz terepet. (Rögtön itt az első autóút, a VR-1, ami éppen a leszálló pálya alatt fut.) Első napra egy rövid túrát terveztünk a Sao Lourenco  = Szent Lölő (höhö) félszigetre. A túra a Vereda da Ponta de Sao Lourenco (PR 8) névre hallgat. Baia d’Abra-ból egy parkolóból indul és 4km oda, 4km vissza. Az út teljesen különbözik a többi szigetbelihez képest, ugyanis végig kopár területen halad. Végig nagyon szép kilátás nyílik a tengerre és a meredek sziklákra. (Egész jó kezdésnek.)

A túra elején „kicsit” fújt a szél, majd elkezdett esni, utána kisütött a nap. Ez a kör pedig legalább 4-szer ismétlődött. Amikor sütött a nap nagyon kellemes meleg volt, az óceán is elég kellemesnek ígérkezett, így a fürdőzés sem maradhatott el…

Caricalban van még egy bálnamúzeum, de kicsit keveseltük az élő bálnák számát (mauzólezum) így nem mentünk be. Santana felé vettük az irányt, ahol tradicionális faházak vannak újraépítve és kiállítva, valamint egy kis gyümölcspiac működik, mindenféle egzotikus gyümölccsel. A banánt pont felismertük. (Pont a banánt.)

Kisebb-nagyobb kitérőkkel kijött a napi 18km, mire Sao Jorge-ba a szállásunkra értünk. Teresa a házigazdánk vacsorával várt és nagyon kedves volt, ahogy a legtöbb szigetbeli. A szobánk az óceánra nézett, meg némi esőfelhőkre…

 

Időpont: 2021.11.28.
Helyszín: Caldeirao Verde

Az előző napi esőfelhők és az előrejelzés dacára reggel elég jó idő volt, így gondoltuk a levadák legvadabbikát célozzuk meg. (Micsoda kínrím) A terv szerint az autót az Achada do Teixeira felé vezető úton hagyjuk, majd egy verada mentén (Um caminho para todos) elérjük a Queimadas házat, ezután a Levada do Caldeira Verde-n (PR 9) át egészen a Caldeira do Inferno-ig (Pokol krátere) megyünk, meg vissza. Ha van még kedvünk utána körülnézünk az Achada do Teixeirán (1592m), esetleg átsétálunk a legmagasabb csúcsra (Pico Ruivo, 1862m). Ambiciózus terv.

Némi piknik cuccal megpakolva el is indultunk a terv szerint. Nagyon szépen kiépített szakaszon értük el a Queimadas-t. Ami kicsit meseházikóhoz hasonlított, ludakkal, vízesésekkel.

Kicsit kezdett esni vagy az is lehet, hogy csak a vízesés csorgott a nyakamba, minden esetre az újonnan szerzett zsukzsuksel (XXL) méretű esőkabátot tesztelni kellett. (Természetesen. Ugye mindenkinek megvan az a gyerek, aki az utca egyetlen pocsojájába is beleugrik. Páros lábbal.) Az alagutakban nem mindig esett, de azért sose lehet tudni…

Amikor már a csatornából is kicsordult a víz, újra kiderült, hogy azért a víz az úr. Az egyik szakaszon épp egy alagútban csordult túl a csatorna, így a víz nem tudott lefolyni, hanem az egész alagutat megtöltötte. Évinek kicsit kezdte kedvét szegni a helyzet, így inkább levettem a bakim és neki adtam (az enyémnek magasabb a szára), én meg jöttem csóré lábbal. Persze végül előbb-utóbb minden cipő csurom vizes lett és cuppogott. Visszafelé már le se vettük a cipőt…  Egy szakaszon megállított egy helyi srác, hogy ez a vízesés nem szokott itt lenni: (Miért hol szokott ?)

Végül a pokolig (Caldeirao Inferno) el se jutottunk egy vízmosás elállta az utat, így vissza kellett fordulni. (Én mondtam. Rögtön a bevezetőben. Amúgy van egy honlap, hol viszonylag aktuálisan lehet látni az egyes PR-ek állapotát. Konkrétan ki van írva, hogy open vagy close. Gyanítom még meg is nézték Petikéék, de úgy voltak vele hogy ha nem is viccelnek, ez biztosan nem lehet akadály.) Hazafelé még egy párszor elvert az eső, így a Ruivo csúcs már szóba se jött. Így is megismételtük az előző napi 18km-t.


Időpont: 2021.11.29.
Helyszín: Levada do Rei

Az előző napi kicsit „nedvesebb” túránk után kicsit lazábbra vettük a tervet (de legalább teljesítettük). Sao Jorge melletti szállásunkhoz közeli útvonal a Levada do Rei (PR 18) 5,1 km, oda-vissza 10,2km. Az út Ribeiro Bonito vagyis csodálatos patakig (mondom én kész nyelvész) tart, az itt található ősi babérerdők, illetve természetes vegetáció 1999. óta a világörökség része. Nem méltatlanul.

Az útvonal itt is az öntözőcsatornák mellett, alagutakon át, vízesések alatt haladt, miközben változatos növénytársulásokkal találkozhatunk. Az őserdőben számtalan madárfaj is található, elég barátságosak… valamint különleges virágok. Ennek a fa termésével később találkoztunk a funchali piacon is, banán-maracuja a neve és tényleg nagyon finom.

Az időjárás ezen a napon is kicsit megtréfált, amikor kisütött a nap, az óceánt is látni lehetett. Aztán mire visszaértünk az autóhoz úgy elkezdett esni, hogy ezt a képet csak a bár teraszáról tudtam elkészíteni.

A bárban ajánlják a házi hamburgert, tényleg finom, de vannak egyéb finomságok is. Mielőtt az elnök úr kiretusálná, bizony ez helyi ánizslikör… meg rum és dzsindzsa. (Nos, ha már meglettem szólítva és egyben gyanúsítva is, itt vagyok és a kép is itt van. Az előző beszámolóban már folytattunk egy kis szeszipari kitérőt az ouzo kapcsán, de itt valami egészen más italról van szó, amivel persze még ugyanúgy hadilábon állok. Ez itt kérem az ouzoval ellentétben nem ánizspárlat, csupán „csak” egy ánizslikőr, azaz 100g/l feletti cukor, mezőgazdasági szesz és némi fűszer. Ugyanúgy működik viszont nála is a louche hatás, viszont van benne egy pici átverés. Ugyanis Madeirán nem terem az ánizs. Terem viszont ez a nyüves édeskömény, amit ánizskapornak is hívnak. Sőt. Extra sok édeskömény termett Madeira szigetén, már akkor is amikor azt a portugálok az 1420-as években belakták. Tengerész Henrik expedíciójának vezetője, João Gonçalves Zarco erről a növényről nevezte el azt az öblöt, ahol a sziget későbbi fővárosát megalapították, mert az édeskömény főzetével kúrálta krónikus szembaját. Félek ez az öböl tutira nem lesz a kedvenc helyem.)


Elhagyva Sao Jorge-t a Sao Vicente-ben található barlang felé vettük az irányt, ami sajnos a Covid miatt zárva volt, viszont a kertje elég szép így sétáltunk egy kicsit. Ezután a sziget északi partján Seixal és Ribeira da Janelo szirtjei mellett haladtunk ámuldozva. Végül Porto Monizba érkeztünk, a sziget észak-nyugati végébe. Fantasztikus medencéket építettek az óceánt elkerítve, viszont akkora hullámok voltak, hogy átcsaptak a sziklákon, így lezárták az egészet. A szálloda medencéje maradt… 

Az éjszakát is itt töltöttük, este még kisétáltunk egy kilátóba. Éppen elállt az eső 😉


Időpont: 2021.11.30.
Helyszín: Levada das 25 Fontes, Levada do Risco, Levada  do Alecrim

Porto Moniz esővel búcsúzott…aztán mire felértünk a Paul fennsíkra már köd is volt… Már rutinosan pakoltuk az esőkabátot, de tudtuk, hogy csak idő kérdése, hogy jöjjön a jó idő. A Rabacal felett a 105-ös úton elérve a parkolót egész jól alakult a helyzet. Előszőr egy 2km-es szakaszon 200m szintet vesztve egy betonúton értük el Rabacalt, ahol kis büfé is van (ez az út pár euróért kisbusszal is megtehető). Innen újabb meredek lépcsőkön jutottunk a 25 Fontes (25 forrás) levádára (PR6).  Ez egy méltán népszerű levada, így több csoporttal találkoztunk. A levadán 4.6 km után értük el a 25 forrás lagunáját. Itt valóban mindenhonnan (legalább 25 forrásból) folyt a víz, pedig ezúttal nem is esett. A levadákban pisztrángok úsztak, a fákon rengeteg madár és egy dagadt patkány is megmutatta magát. (Lírai felütés, guszta csattanóval.)

A 25 Fontes Lavadan visszafelé nem kell egészen Rabacalig menni, hanem el lehet térni a Levada do Risco (PR 6.1) felé. Ez egy újabb csodálatos vízesésrendszerhez vezet. Ez 2 részből áll, az alsót a Risco felöl nézhető meg. A felső részhez viszont tényleg vissza kell menni Rabacalba. Innen a Levada do Alecrim felöl érhető el a Lagoa do Vento, ide ömlik le a felső vízesés. Ez persze némi extra kilométer, így összesen ezen a napon is összejött 18.


A hegyről lefelé jövet megláttuk a déli partot, az óceánt és a napot. Innen már szerencsére jobb idő várt ránk.

Az út helyenként egyenesen ment 20%-os szögben, ahol ennél meredekebb volt csak oda csináltak szerpentint. Akinek problémája van a lejtőn indulással itt alaposan gyakorolhat…

Pár kilométer alatt vesztettünk 1000m szintet és elértük az óceánt. Az éjszakát Ponta do Sol csodás kisvárosában töltöttük, az óceán partján. 


Időpont: 2021.12.01.
Levada de Moinho, Levada Nova, Boca da Corrida

Van olyan, hogy Levada do Moinho (PR7), de ez a Levada de Moinho, aminek nincs száma, ennél fogva egy kicsit kevésbé járt. Visszafelé másik úton a Levada Nova-n lehet jönni. Egy kis templomtól indul Ponta do Sol település felső részéből.

Kellemes útvonal, de az igazi érdekessége az út fölött robogó vízesés.

További szépsége az útnak a vadon nővő virágok,

valamint az óceáni kilátás… napos időben…


Ezen az úton nincs végig kiépített korlát a levada mentén, ezért tériszonyos sporttársaknak ezt nem ajánlanám…

A faluba visszatérve egy banánliget mellett lehetett eljutni a kiinduló ponthoz. A banánt előre csomagolják kék zacskóba…

Visszatérve Ponta do Solba elkészült az adventi dekoráció a polipsaláta és az óceán is készen állt egy kis fürdőzésre…

Délután még autóval felmentünk Boca da Corrida-ba, ez 1250m magasan van. El lehet túrázni a Pico Grande-ra (1654m), de mi csak egy darabig jutottunk. Kicsit rosszul esett az óceánparti 20 fok után az itteni 7.

Így hamar visszaültünk az autóba és a fővárosba, Funchalba mentünk. A sziget 300e lakosának fele itt lakik, így ez valódi metropolisz. A karácsonyra készülődve elnyaltunk egy fagyit, míg otthon a forralt bort szürcsölnénk…


Időpont: 2021.12.02.

Maga a Pokol 😉

Miután már majdnem az összes útvonalat bejártuk, és szépen visszaértünk a civilizációba, gondolatam a maradék másfél napban ejtőzünk kicsit a városban. Gondoltam én… Nyilván 20 év házasság után, azt gondolnám ismerem eléggé a feleségemet, így a reggelinél nagyvonalúan megkérdeztem, mi szeretne. Azt mondta túrázni… No ilyenkor nincs mit tenni, ugrott a medencés pihenés, gasztro program, városi pezsgés és vissza kellett venni az beázás óta rohadt hal szagú bakkert és nyomás. Sebtiben ki is néztem a PR16-ost, ami Ribeira do Inferno-hoz vezet. Van egy kis gyaloglás, a levada do Faja mentén, majd egy hosszabb alagút és úgy érkezik az Infernóhoz. 3.9km oda+3.9 vissza. Príma. Aki figyelmesen olvasott és nem aludt még be, annak feltűnhet, hogy a 2. nap már megpróbáltunk eljutni az Infernoig, melyet egynéhány útikalauz a levádák legvadabbikaként említ. Most meglesz, még ha Évi csúnyán le is pontozta ezt a túrát, most javítunk… Mivel csak 8 km ez a túra, gondoltam előtte még belefér egy kisebb út, ami pont útba esik. Jó időben érkeztünk Ribeiro Frio túristahelyre, mely a pisztrángosairól híres és valóban nagyon szép útvonal vezetett Balcoes-ig (balkonok, megy ez a portugál is 😉). Másfél km oda (PR11), a kilátás pazar, a szivárvány bónusz. 


Mivel viszonylag közel volt az eredeti túraútunkhoz és egy lavadaval úgy tűnt össze is volt kötve (mint minden mindennel) úgy gondoltam ne veszítsünk szintet (ősi BSBK szabály) és próbáljuk meg levágni a kerülőt. Hát ez a dzsungelben nem olyan egyszerű, s bár nem vagyok egy megalkuvó típus mégis visszafordultunk, ami a kerülővel úgy újabb 3 km. Persze semmi gond, időben visszaértünk az autóig és azzal értünk egy kis vízierőműig Faja-ig (Faja da Nogueira). Faja (fonetikusan fasza), innen kellemes túra, max. 8km, 3 óra. El is indultunk, s bár jelzés vagy tábla nem volt az út szépsége és nyugalma (a balkonoshoz képest végre nem voltak emberek) nagyon kellemes volt. 

Kb. 400m emelkedés és 1 óra elteltével értük el a levadat, ahonnan már víz szintjén mentünk. Gyanútlanul haladtunk el az útépítés, belépni tilos tábla mellett, mivel úgy olvastam ez egy járható út és a tábla után is kiépített volt a levada.

Volt pár kőomlás, illetve egy kis Kubotával egyengették az utat, de haladtunk tovább egy hosszabb alagút bejáratáig, ami pont a legmagasabb csúcs alatt vezetett. A locus map-en megnézve úgy 2.5-3km hosszú lehetett. Innen egy kicsit gyanús volt, hogy ha az egész útvonal 3.9, már jöttünk 1+fél órát jó tempóban (3.5-4km) és van előttünk egy 2.5-3km alagút, plusz a túl felén még legalább fél km, akkor valahogy nem jön ki a matek… 

Attól, hogy nem ott vagyunk ahol terveztük még az alagút ott volt és döntenünk kellett mi legyen. Az előző tapasztalatok alapján ezt inkább Évire bíztam… Mentünk. Úgy háromnegyed órát, de egy fél óra után már láttuk a fényt az alagút végén: 

Az alagút túlfelén pár kíváncsiskodó tekintet nézett befelé, s bár kicsit paráztunk, hogy a vége a le van zárva, végül szerencsére kijutottunk a túloldalon. Elég pokoli volt, de hát a pokolba milyen út vezessen? Aztán arra is rájöttünk, hogy miért is dicsérik ezt annyira, valóban gyönyörű, jó néhány út és több nap után még mindig tudott extra élményt nyújtani a látvány.  


Miután jól kicsodálkoztuk magunkat, már csak vissza kellett jutni. Újra az alagúton majd a levada mentén, végül a vízierőmű mellett az autóig. Utólag elemezve az utat, kiderült, hogy a PR16 néven szereplő út Faja de Ama-ból indul és Ribeiro do Infernohoz vezet, míg az általunk bejárt, jelenleg épülő út Faja da Nogueiraból indul és Caldeirao do Inferno-ig megy. Végül nem bántuk meg, hogy erre mentünk, max egy kicsit máshogy terveztük volna a napot. Így egy kicsit későn értünk vissza Ribeiro Frio-ba, ahol a kötelező pisztrángot rendeltünk, előtte éhenhalás megelőzésére a helyi fokhagymás vajas kenyeret (bolo do caco) és némi madeirát kérünk. Funchalba megint későn értünk, így csak némi látogatás fért bele az estébe a bohém negyedben, hogy épp kijöjjön a napi 28 km.  




Időpont: 2021.12.03.

Minden egyéb

Utolsó nap, ami csak egy fél volt mivel délután indult a gépünk, kicsit zsúfoltnak tűnt. A kötelező funchali programok maradtak. Bár a 6 estét 5 különböző szálláson töltöttük, a reggeli mindenhol hasonló volt: a rántotta (és tükörtojás), bacon, bab, valami helyi virsli, felvágott (ugyanolyan mindenütt), gyümölcs: banán. Így a végén pont elég is volt belőle. Legalább így hamar szabadultunk…

Korán indultunk a kabinos felvonóhoz, ami a város felett repített Monte városrészbe. Egy botanikus kertet (a sok közül) látni kell, mi a Monte Palace-t választottuk. Érdekes gyűjteménye ez a különböző növényeknek, a világ különböző szegleteiből beszerzett szobroknak, ásványoknak. A kert közepén egy kastély áll, mellette teniszpálya (sajnos üzemen kívül), tó vízköpőkkel. 

Meglepetésünkre egy magyar művész Borbereki Zoltán szobra is ki van állítva (a kastély mellett). 

 

A kert mellett található a Miasszonyunk temploma, amelynek oldalkápolnájában temették el az utolsó magyar királyt, IV. Károlyt. A templom előtt áll a szobra. Magyar szalagokat több helyen találtunk, osztrákot kevésbé, pedig közös uralkodónk volt. 


 A templom után a toboggannal (szánkó) jöttünk le. Ennek fa talpa van és az aszfaltozott úton csúszik, különösen miután bekenik a fát valami kencével. Két matador irányítja hátulról. Elég meredek út kell hozzá, de épp van 😉 

A nyári szánkózás után lesétáltunk a városba, még körülnéztünk kicsit, fagyiztunk egy utolsót, élveztük a +25 fokot, elbúcsúztunk a szigettől (és a tavasztól)

majd néhány alagúton és felüljárón át visszaautóztunk a reptérre, ahonnan Lisszabonon keresztül érkeztünk lisztferencre hajnali 3 órára (és -5 celsiusra). 






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése