Trangoska téli túra

Dátum: 2018.02.24-25. 17-18.

Túra: Trangoska - Sridecko- sedlo Prislop (nyereg) – Deres(e)- Chopok- Dumbier (Gyömbér)- Stefanik ház- Trangoska,

Myto pod Dumbierom (Hotel Myto) - Mlynna völgy Stefanik ház- Gyömbér – Chopok - Srdiecko (opcionális hosszabbítás Deres csúcs felé) innen lecsúszás Krupova-ba

Trangoska – Steafnik ház – Dumbierom csúcs – Stefanik ház - Trangoska
Szint: +-550m :) 

Résztvevők: Nati, Ziggy, Petike és uncsitesói, Szilvi, Sz Zsuzsi, , Balinyó, F Zsuzsi, Beja sógor, Ildi, Zoncsi, Robi, Fenyős Zoli, Nóri, Szabi, Kangúr Tibi, Szipi

Szerző: Szipi

A hagyományos téli tátrai túránk teljesen követte a hagyományokat, olyanok voltunk, mint Sipovicsné a Vágó paródiában, (bocs a generációs ellentétesektől), mire indultunk a pontos időn kívül már semmit sem tudtunk. A gyerek meg az óvodában. Még szerencsére, hogy a dinamikusan rugalmas újratervezés a BSBK lételemévé vált, az otthoniak már azon se fognak csodálkozni, ha Skóciába indulunk és Norvégiából küldünk képeslapot. Na jó, a képeslapon esetleg.

Szóval volt egy kitűnő túraterv, időpont javaslatokkal és jelentkezőkkel. Aztán lett belőle egy kitűnő túra, múlt hétvégén, résztvevőkkel. A kettő között pár igazán elhanyagolható változással kellett csak szembesülnünk, olyanokkal, mint, hogy renoválják a Chopok-i házat, meg lavinaveszélyes lett az egész környék, (Zoncsi körbeküldött egy szomorú cikket, ami egy két nappal azelőtt arrafelé egy lavinában ottmaradt túrázótól szólt) és közben Ildi elszakította a keresztszalagját, meg Metszőolló Beja hazavitte az influenziát…hja kérem.

Az Alacsony-Tátra, mint célpont már év elején fixálódott és amikor Ziggy sporttársnak sikerült szállást foglalnia a Stefanik házba, akkor már egészen leszűkült a lehetőségek tárháza. Indulás előtti este üzenet jött a Stefanik menedékházból, kiderült, csak a Trangoska völgy felől juthatunk fel oda, ezzel mind az érkezési helyszínünk, mind pedig az első napi túránk is egészen konkrét lett.

Szombat kora reggel négy különítmény indult el Trangoskaba. Nóri és Szabi Szatmárból, Zoncsi és Robi Pestről. A debreceni egységek az indulás előtti pillanatokig kombinálódtak és permutálódtak míg Ziggy, Szilvi, Fenyős és egy másnapos Petike került a kodiakba, míg Balinyó, Zsuzsi és Tibi a szolgálati volvóba. Jómagam Eger felől fejlődtem fel Miskolc irányába. Először Petikéék akartak ötödiknek bevenni, de Baliék ragaszkodtak hozzám, így némi körtelefon után meg is nyertek. A találkozót a szokásos helyre a Dózsa György úti Piramis presszóba beszéltük meg, de a reggel nyolckor kiosztott és 20 percen belül megoldott házi feladatok miatt (35-ös papucs, kézkrém) a találkozót a presszó előtt ejtettük meg.

Az út bambulással és némi telefonálgatással telt, Petike előre tájékoztatott minket, hogy esélytelen a parkolás a völgy bejáratánál, az utolsó helyet ők foglalták el. Talán álljunk meg az út mellett hatszáz méterre a céltól. Ezzel csak két baj volt, Balit nem olyan fából faragták, (kell lenni ott még egy helynek), meg a hatszáz méter volt vagy két kilométer és mi nem gyalogolni jöttünk. Megérkezve kiderült, hogy tényleg nincs hely, viszont az autóban csak menedzserek ültek. Így a megoldás rögtön megszületett: csinálunk egy parkolóhelyet, pontosabban ásunk egyet és oda állunk be. Gyors végrehajtás, precíz lavinalapátos kivitelezés, (amiből mindig van egy Bali autójában) és már kész is volt a parkoló. A sikeres projektet egy projektzáró pálinkával ünnepeltük meg. Vagy többel.

Közben befutottak Zoncsiék is Robikával, akik ásás nélkül is elfértek mögöttünk az autójukkal és Szabiék is találtak még egy helyet a fullon telt parkolóban. Becserkésztük Szilviéket a hangzatos Rezidencia Romantika Chopok Juh-ból az üres söröskorsóik mellől, majd örvendtünk egymásnak vala, aztán lefikáztuk a nem zöld kabátosokat, (milyen jó is, hogy Nórika is zöldben jött), végül hosszas szedelőzködés után, amikor már Baliék is összeszedték az összes szétszaladt csigát, dél körül útrakeltünk.

Ziggy már rögtön az indulásnál jelezte, hogy ma csak egy sört fog inni, és azt is csak a menedékházban, majd nyomatékosítás képen odaköszönt (Irsai) Olivérnek, amit a nap során többször is ismételt.

Fenyős és Robika biztosan teljesítménybéren voltak, mert a házig már nem is láttuk őket, huss elszaladtak. Petike és Bali túrasível vágott neki a kalandnak, a többiek a nélkül. Így hamarosan lett két csapat, egy-egy túrasí vezetővel.

Az idő is velünk volt, a pálinka is, mi baj lehet ? Kisütött a napocska, egyenletes tempóban emelkedtünk ki. A Bali csoport (Zsuzsi, Zoncsi, Ziggy, Tibi, Szipi) szorgalmasan megállt felszerelést igazgatni, természetet csodálni, síelőket elengedni, de végül, csak be kellett vallanunk, hogy a prosztata miatt járunk ki éjjel pisilni. 

Lehet, hogy ez a folyamatos cefrézés nem tetszett odafent valakinek, mert kezdett elromlani az idő, ohne nap és erős szél. Sorra szakadtak le a csoporttársak, amikor már csak hárman maradtunk Ziggyvel és Boncsival, egy hófal tövében megálltunk. Itt Ziggy beherovkával frissített (csak egy sör, az is a házban!), miközben Zoncsi azt motyogta, hogy ezt a Ziggyt nem is ismeri. Mivel úgy ítéltük meg, hogy messze vagyunk még a háztól, a vízszintesen fújó szélviharban kikotortunk egy sört is Zoncsi zsákjából és kényelmesen elkezdtük kortyolgatni. 

Mikor már nagyon fáztunk megkértük Zoncsit, ugyan mondaná meg, mégis mennyi van még hátra a házig. A telefonja szerint, pont a házban voltunk. Amikor már sokszorosban nagyított rá, akkor derült ki, hogy lehetünk vagy akár 50 méterre is. Hmm, megittuk az utolsó kortyot, átsétáltunk a hófalon és hoppla, ott is volt a Stefanik ház.

A többiek viszontlátása felett megint örvendtünk vala, bevettük magunkat a menedékház étkezőjébe és nem egész három órás túránk után elkezdtük azt, amihez a legjobban értünk. A helyi sörök tesztelése közben előkerült Szabi pálinkája is, majd gasztronómiai ámokfutásba kezdtünk, megversenyeztettük a ház lencse, bab és kápuszta levesét. Igaz, hogy csak egy hajszállal, de a kápuszta nyert. Nem jutott tovább, pontosabban idáig jutott Baliék büdös camembertje is, amit ki tudja milyen okból, pont a levesek mellék gondoltak feltálalni.

Aztán egyszercsak átkeveredtünk egy másik asztalhoz, lett egy palack rezerv körte és összeállt a négyórai lórumparti csoport: Bali (szekundáns Zsuzsi)- Petike-Robika-Szipi. A többiek elfoglalták a szobákat, kettőt egymás mellett, 8-4 leosztásban, és mivel buzgott még a tettvágy elindultak egy újabb túrára. Bali az első két körben 65 pont felé ugrott, rögtön igazolva a mondást, miszerint aki szerencsétlen a kártyában, az szerencsés a szerelemben…Miután az utolsó körben, ami ráadásul az enyém volt, első közeli helyről gyors egymásutánban elvittem a piros királyt és az ötödiket, rájöttem, hogy néha a közmondások is tévedhetnek. Minden bizonnyal azért, mert a piszok Robika számolta a lapokat, mi meg nem számoltuk a pálinkákat.

A parti után, a többiek maradtak, én meg bánatomban elmentem kiszellőztetni a fejem a szomszédos Zsolnai kerületbe. A ház ugyanis pont a kerülethatáron van. Már éppen naplemente, vagyis annak hiánya volt, gondoltam felsétálok a házzal szembeni hegyecskére, aminek a tetején legnagyobb meglepetésemre a nem kártya csoporttal találkoztam. Örvendtünk vala egymásnak, különösen Zoncsival és Ziggyvel, mivel Zoncsi dünnyögéséből kivettem, hogy Ziggynél van rum, amit tuti az öccsétől csent. Meghúztuk. (csak egy sör, az is a házban!) Elindultunk a lejtőn. Mivel már erősen sötétedett. Le a házhoz. Belépés előtt még lenéztünk az eredeti útvonalterv szerinti ösvényre ahonnan nem vezetett nyom a házhoz, és megállapítottuk, hogy a legjobb útvonalat választottunk. A kinti vendégasztalok tetején álltunk, amik alig látszottak ki a hóból.

A vacsoráig hátralevő időig bekucorodtunk az ebédlőbe. Gyakorlatilag kiürült a ház, másnap megértettük, hogy miért, csak egy másik, kábé 20 fős szervezett magyar csoport volt velünk. A túlsó asztalon előkerült a kártya az innenső asztalnál pedig szülőértekezlet kezdődött, (kamasz)gyerek nevelés témakörben Jager anyuka, Kangúr és Kovács apuka részvételével. Zoncsi a két asztal között ingázott. Hamar levettük, hogy valami baj lehet a vezérlőszoftverével, mert már többször lefagyott, sőt néha hangos, asztalon fejkoppanással beütött a kékhalál is.

Szerencsére pontban hétkor megérkezett a vacsora, ami lelket öntött mindenkibe. Úgy pont a vacsora idejéig. Betömködtem a kenyérbelet a cubákokkal (gulas c knedli), de alig, hogy befejeztük, sietve jött a másik csoport vezetője, hogy menjünk és vigyük a pálinkát. Hová ? Milyen pálinkát ? Hosszas unszolásra feltápászkodtunk, de előtte le kellett vennünk a zokninkat. Mire odaértem a menedékház ajtajához, az eleje már jött vissza. Az volt a fles, hogy kirohan mindenki, iszik egy pálinkát, csinálnak egy fényképet, mindezt mezítláb és visszarohannak. Ez a kilián, vagy mi. Nem, ezt a népszokást nem ismertem. Komótosan kisétáltunk, álldogáltunk egy darabig, kortyolgattuk a pálinkát, lassan berohant a szervezett csoport összes tagja, mi meg nézegettük a csillagokat és iszogattuk a pálinkát. Rájöttem, hogy mégiscsak elég jól ismerem ezt a kiliánt, mitöbb már többször kiliánoztunk, akár alsógatya nélkül is. Ennek örömére, miután eleget basztunk, kiliánoztunk, visszaslattyogtunk az ebédlőbe.

Az innenső asztal 9 körül lassan elkezdett elszivárogni. Ziggyvel még belenéztünk a szlovák ’98-as Everest expedícióról szóló könyvbe, de már éreztük, hogy lövik fel a pizsamát. Legalábbis Ziggynek. A túlsó asztal sokkal tovább bírta, 10-ig, sőt egyes sporttársak majdnem 11-ig, de aztán csak nyert a fáradtság és a szesz, ők is felszivárogtak.

Az ágybakerülési procedúrát mindössze egyetlen jelentéktelen eseménysor zavarta csak meg. Mivel Zoncsi már hét körül erősen csökkentett üzemmódban futott, az ilyenkor szokásos protokollnak megfelelően, a maradék erőforrásait a szobaszám és az ágy helyének a megjegyzésére fordította. Másra nem is igen volt már elég a memória. Miután bekeveredett a szobájába és az egyébként helyesen megjegyzett ágyában negyedórányi fejlámpás világítás után, amit persze ő egy percnek sem érzékelt, egy Nórikát talált, a vészhelyzeti szoftver is megadta magát. A sikertelen hibajavító kód futtatás közben megsimogatta Szilvi lábát, majd nyomott egy F1-et és Zsuzsi közölte vele félálomban, hogy tulajdonképpen rossz szobában van. Az egy bites állapotban ténfergő, számkivetett Zoncsit Petike szedte össze a folyosón, majd visszakísérte ugyanabba a szobába, megmutatva neki, hogy a szoba és az ágy is stimmel, csak az emeletet tévesztette el és azt sem ő. További egy percnek tűnő negyedórányi világítás után, feldiffundált Nórika felé, és egy fatal errorral a rendszere teljesen leállt.

Reggel az első dolog amit emeletes ágyam tetejéről láttam, Petike feje és alatta a teste volt. Szép, szép, de lehetett volna szebbre is ébredni. Átkopogtam Szilvihez, akivel egy szinten voltunk, csak más volt a szobaszámunk. Visszakopogott, nyugtáztam, hogy megvan. Elkezdtük visszafejteni az estét és Zoncsi kalandján túl arról is értesültem, hogy Petike kiszívta Robika zsírját. Az egyik esti partiban. A reggelt főtisztek katonai rendfokozatainak sorba rendezésével folytattuk. Négy „E” kategóriás katonai alkalmasságú nemhonvédtől ez elég vicces volt. Rossz felsorolásomat Ziggy javította. Sőt, ő tábornoki rangokat is fel tudta sorolni. Volt két szobatársunk is, egy pár, előtte dumálgatunk is velük. Sőt az is lehet, hogy a hölgy éjszaka belerúgott az ágyamba mikor hangosan horkoltam. Szóval az értekezést követően a csaj teli vigyorral, szótlanul ment ki a szobából. Aztán mi is hangosan felröhögtünk. Ahogy elment és elolvastuk a pólóját ez volt ráírva: Kalocsai Katonai Kiképző Központ.

7:22-kor az első könnyítésnél még sorállás nélkül jutottam be a szintünk egyetlen férfibudijába. Bezzeg 8:33-kor…8:59-ről nem is beszélve…Lassan szikkadtunk fel, átmentünk szomszédolni, a nyolcakhoz, de senki nem kért pálinkát. Boncsi sem. Boncsi semmit nem kért. Tökéletesen alfanéma volt. Szerintem a biztonsági mentésből próbálta sérült fájljait visszaállítani, de úgy nézett ki azok is sérültek. Dézsavü, Ildikó ?

8-ra leértünk a reggelihez, az A menü mannaja csokis zabkása volt, a Bé rántotta. Az A menü pont úgy nézett ki, mint amit Boncsi rakott ki. Alul vagy felül. Fenyőstől meghallgatunk egy értekezést a portojásos rántották elkészítésének alapfogásairól, szétosztottuk Zsuzsi A menüjét, nosztalgiáztunk egyet az Elbruszról és vártuk, hogy Boncsi leérjen. Irtó lassan futott le a rendszer helyreállító lemeze. Fogmosása közben találkoztam vele, miközben a 8:33-as körömre vártam a budi előtti sorban, csak négyen voltak előttem, a kása pedig hamar leért.

A szervezett hótalpas csoportnak külön spéci reggeli eligazítása volt, a kiliánt vezénylő Zsolt elmondta a Gyömbér-Hopok-Srdiecko-sípálya útvonal fontosabb ismérveit, ami nekünk se jött rosszul. A tegnapihoz hasonló gyors szedelőzködés után csapatunk a hágóvaspártiak és a hágatlanok alosztályaira bomlott. Ja meg, a Judea népe frontra, ők voltak a túrasízők. Zoncsi, ahogy kilépett rögtön napszúrást kapott pedig, nem is sütött a nap. 

Felerőltették rá Bali túraléceit, nesze sánta itt egy púp, Petike pedig ismét emlékeztette Balit, hogy mostmár vehetne egy normális kötést a léceire. Bali morgott erre valamit, de azt már nem hallottam.
Nem volt jó idő. Ellenben nem volt rossz. Legalábbis az elején. 

Kis csapatunk a hótalpasok után eredt, fel a Gyömbér irányába. Éjszaka esett vagy harminc centi friss hó, és úgy tűnt ezt mind bele is fogja fújni a szemünkbe a szél. Szemüveg, sapka, Szilvinek sál, aztán kapuszni, aztán kendő vagy maszk. Fenyős Zoli ment elől, Zsuzsi és Bali hátul. Még viccelődtünk egyet Nórival, mikor utólértem őket, (tudod, a gyémántot csak a gyémánt vágja), de aztán már csak jelzőkarótól jelzőkaróig láttunk, oda is lett a vicces kedvem. A kifújt részeken a vassal volt jobb, a süppedőseken pedig a nélkül.

A csúcs közelében már elég erős szél és 5-10 méteres látótávolság fogadott minket. Nagyjából 5 perc eltéréssel, másfél órás túra után ért fel a Gyömbérre az eleje és a vége. Toltunk pár fagyott mosolyos képet a jégfútta keresztnél, de nem volt igazi a helyzet. Azon csodálkoztam, hogy a jégcsapok irányából, milyen jól belőhető a szél iránya is.

Gyorsan indultunk is tovább, a fényképek tanúsága szerint öt percet sem voltunk a csúcson. Tudtuk, hogy innen lefelé kell menni, de csak az előttem gyalogló Szilvit láttam, vagy inkább csak a nyomait. Először csak térdig, aztán már néha combközépig is elsüllyedtem a hóba, a nyomok alapján úgy gondoltam, hogy a többiek sincsenek könnyebb helyzetben. A szél tovább erősödött és kezdtem érezni, hogy hajlakkal fújták be a szemöldököm, minden bizonnyal lefagyott. Hirtelen a semmiből a hótalpas csoport tűnt elő, álltak vagy húszan libasorban. A csapatunk eleje már lekörözte őket, a másik fele meg még mögöttem. A szél miatt csak hangfoszlányok jutottak el hozzám, „friss hó”, „lavinaveszély”, „visszafordulunk”. Várták, hogy elmenjünk mellettük, mert addig nem tudtak visszaindulni, mert már csak egy nyom volt. A mögöttem jövő Ziggyvel próbáltam kiabálni, elmondani a helyzetet. Végül csak továbbmentünk a mi csapatunkhoz, a hótalpasok meg lassan visszafordultak. Alattam 5 méterrel Boncsi síelt el, de úgy néztem, hogy újabb 5 méterrel alatta már nincs semmi. Mire utolértem a többieket, már jöttek is szembe velem. Hamar és gyorsan született meg a döntés, itt most nekünk nem szabad továbbmennünk. Lehet, ha megnézzük előző nap az időjárás jelentést, akkor el sem indulunk. Később Fenyős Zoli mesélte, hogy nem is annyira a lavinaveszéllyel volt a gond, hanem azzal, hogy elfogyott a nyom, nem látta már a következő jelzőkarót sem, és amikor lépett egyet vagy öt négyzetméter hó repedt meg egyszerre. Az álmoskönyv szerint nem jó előjelek. Várt még ránk a normál úton is vagy két órányi gerinctúra, ami itt a térdigcombighóbannagyszélben sokesélyes, kérdőjeles idejű vállalkozássá vált. Erről a lélektani pillanatról később is beszéltünk, jól kellett döntenünk és jól döntöttünk. Bárcsak mindig így lehetne az életben.

Visszafelé elkezdtük előzgetni a szétszóródó hótalpasokat. Csak a pár méterre előttem menő Ziggyt láttam, és döbbentem tapasztaltam, hogy az idefelé vezető nyomainkat már alig láthatóvá tette a szél. Fogalmam sincs mikorra másztuk vissza a Gyömbér szintjét, vagy mikor mentünk el alatta. Csak tapostam és mentem, amíg egyszer csak ki nem kapcsolták a szélgépet. Ahogy szépen visszaereszkedtünk a ház felé, jobb lett az idő és a szél is gyengült. Lefelé menet egyre több jelzőkarót láttunk előre, majd végre a felhőkön túl a nap kontúrját is. A felfelé jövő túrázók pedig csak sűrűsödtek. De mi nem bántuk, hogy már a ház felé megyünk, lefelé. Nekünk ebben a napban ma ennyi volt. 

Kényelmes menetben fél dél körül értünk vissza a Stefanik házhoz. Itt toltunk egy gyors levest, immáron az előző nap eredményeit felhasználva és ittunk egy-egy felvidámító sört, hogy egy óra múlva már ugyanott álljunk, ahol előző nap a házat kerestük. A síelőink nézegetéssel együtt is vagy tíz perc alatt leértek. Nóri egy hóval kitömött szatyron csúszott le. 

A túracsoport leglassabbjai is, azaz Szabi és én, baráti beszélgetések közepette, egy órán belül leértek, az eleje meg vagy negyedórával hamarabb. Lefelé is csodaszép volt az út, tök jó volt baktatni a mély hóban, csak a mellettünk, mögöttünk elhúzó snowbordosok és síelők hadára kellett ügyelni.

Lent a kocsiknál toltunk egy gyors búcsúzást, öltözködést, aztán a debreceni kocsik még maradtak egy gyors romantickára a juh-ban, és uzsgyi. Hazafelé semmi különös nem történt, mindössze annyi, hogy Petikéék a rövidebb úton jöttek, mi meg a gyorsabban, így fordulhatott elő, hogy még Tale-ban előttünk voltak, Kazincbarikán meg már mögöttünk. Egy Szirmabesenyő utáni közlekedési lámpánál vett végső búcsút egymástól a két autó személyzete, ahol lehúzott ablakoknál integettünk lelkesen egymásnak. Én stílusosan a szebbik felemmel…