BSBK: Irány Irán

Mert pontosan tervezni tudni kell…Minden bizonnyal mestertervet eszeltünk ki, az eddigi túrák legpontosabb tervét, mert minden úgy lett, ahogyan elterveztük. Nagyjából. Majdnem. És ha nem, hát ez kelet. És csak semmi feszülés, majd átússzuk a folyót, ha odaértünk…persze nem árt, ha addig is beiratkozunk egy úszótanfolyamra.

Előre bocs a kicsit hosszú intróért, de ezt el kell mesélnünk, hogy megértsétek. A figyelmes olvasók, akik a Városkert magazin BSBK tagjaival két éve készített Elbruszos interjúját olvasták (ha nem olvasták, tessék elolvasni!) joggal kérdezik, akkor most miért messzebbre és miért magasabbra ? Nos, a Damavand base camp 3-ban, 4.200 m-en az első szoba falán, (amelyikben majdnem aludtunk is, de végül mégsem) van egy tollal írt francia nyelvű szöveg. Le is fotóztam.

Mivel a BSBK-ban mindenki beszél franciául, ezért csak a többieknek fordítom:

Nicolas Aiberyre

Egyedül voltam ezen a helyen 10 napig

Mialatt odakint egy szörnyű vihar tombolt

Tiszteljétek ezt a helyet, ami annyira védett engem.

05/12/2015

Utóirat: Ha felteszik nektek a kérdést

„Miért mentek azokba az országokba és vállaljátok a kockázatot ?”

A válasz:

„ A hegyek nem a földről választanak ahol születnek

Mint ahogy mi sem választjuk meg a csillagot, ami megvéd minket.”

Én

Asszem ezért voltunk itt. Meg a mentás-sós-juhjoghurtért. Ugye értitek ?

Életünk legfontosabb kérdéseire kerestük a válaszokat és itt bizony rájuk is leltünk. Lehet egy hetit egy nap alatt meginni? Hogyan kell Kopaszról személyleírást adni? Lehet-e ramadán idején csoportosan és pucéran zuhanyozni egy vízesésben szingapúri lányok tekintete mellett? Eladjuk-e a lelkünket egy szponzornak? Vajon ki a legjobb céllövőnk? És fogunk-e találkozni Ararátos Harun barátunk kollégájával a hegyen? Hogyan mondják fársziul azt, hogy hidakat építünk? Van-e élet a sörön túl? A birkaszempörkölt vagy a 4.200-as teflongomba a finomabb? Hány éves a kapitány? Hogyan szerezzünk igazi iráni barátot? Hogyan éljünk egy hétig hétezer forintból Iránban? Lett-e szinkronugró és szinkronguggoló szakosztályunk? Eljutott-e Iránba Bogyó és Babóca? Ki lépett be a BSBK TTT-be (Tízen Túliak Társassága)? Elkészül-e valaha Tibi beszámolója? Pigot vagy rinat?

Megannyi izgató kérdés, és a válaszok mind, illetve majdnem mind, itt vannak alant. Kicsit megint hosszú lett, de csak azért, mert a BSBK ismét kitett magáért és értetek. Szóval kóla, popcorn és olvassátok. Nektek, meg egy kicsit magunknak is írtuk ezt a 13. jubileumi túrabeszámolót ! Bár ezzel nem foglalkoztunk, de ott vagyunk az első száz magyar között, akik voltak a Damavandon. Nem rossz, mi? Nos, akkor nem maradt más hátra, mint gyertek velünk: irány Irán!

Azaz mégsem. Van még itt egy kis szolgálati közlemény. Meg egy szponzor. Vagyis, egy régi selmeci dal nyomán, van már nékünk szponzorunk, van már nékünk szponzorunk! Olyan ez, mint a fing, tartogatjuk, tartogatjuk, de a végén csak kijön. Így adtuk fel a szponzorsemleges elvünket. Illetve úgy is mondhatjuk, hogy üveggyöngyökért bármire képesek vagyunk. Kicsit hosszabb volt a történet, és az Elbruszon kezdődött egy zászlóval, amit semmi, vagyis minden pénzért sem vittem el magunkkal, cserébe kaptam egy adag lebaszást. Na most viszont vittük. A legviccesebb, hogy a csapat legtöbb tagja még nem is találkozott Miszisz és Miszter Ro-Ly Bauval. Ők ugyanis a szponzoraink. A Ro-ly Bau híd-, út és szerkezetépítő Kft, Addig, amíg mások le nem csapnak erre a lehetőségre. Ugye Bence?

Még nem vagyunk gyakorlott szponzoráltak, de eddig egészen normálisan zajlanak a közös dolgaink. A szponzorunk nem kérte, hogy minden fejezetben írjunk a hídépítés örömeiről, dedikáltassunk téglákat, igazoljunk le iraki mérnököket, szőjük bele titkosan és teljesen nyíltan a szövegekbe cégnevüket (amit nem is tettünk), de még azt se, hogy hugyozzuk a hóba a logójukat. Kicsit el is vesztünk, mit is kéne cserébe tennünk, de végül feltaláltuk magunkat és már tavaly elkezdtünk szlogeneket gyártani, valamint minden létező helyre, na jó a budiba nem, de amúgy tényleg mindenhová elcipeltük a zászlójukat és csináltunk egy csomó vicces képet vele. Valahogy így látjuk mi értelmét a szponzorálásnak. Kedves Andi és Berci, köszönjük a támogatást, a csudaszép kukáskabátokat !

2017.06.23. péntek

Helyszín: Debrecen – Budapest – Isztambul – Teherán

Napi túra: Isztambul tengerparti séta, helyre-tétre-befutóra

Szint: Alkoholból elég magas

Szerző: Szipi

A nagy berugásokra általában emlékszünk, vagyis éppen azért mert nagyok, nem emlékszünk. Volt egyszer az életemben egy olyan, hogy Öreg-Tihanyban kötöttünk ki egy vitorlással, vagyis teljes vitorlázattal fejeltük le a kikötőt, meg valami tömegbe korsó dobálás az apátság előtt, éjjel egy találkozó írországi kollégákkal, akikkel még Franciaországban dolgoztam és persze az ébredés, Szántódon. Gőzöm sincs, hogy kerültem oda, azaz szinte biztos, hogy beleültem egy teleportba, vagy nyílt a csillagkapu. Igazán mindegy is. Csak velem történt még ilyen, senki mással, ebben egészen biztos vagyok.

Jött a nem iszok többet, meg ennyit nem, meg a manók voltak, meg különben is. És tudjátok voltak azok az ifjúkori bohóságok, amikor háromszor rúgtunk be egy nap a sárguláson, meg az, amikor pasivirtusból felesivó versenyt rendeztünk, tudom, ti nem, csak mi. De olyan, hogy egy nap alatt megisszuk a tíznapit, na, olyanra nem emlékszem. És nem azért. Eleve lehetetlen tervnek tűnt. Az iráni útikönyvben olvasottak közül mindössze egy dolog aggasztott minket, (nem, nem a háborús övezetek): Iránban nincs alkohol, még a légtérben sem, és ne is próbálkozzunk. Pedig. Csak kell lennie egy ultimét megoldásnak… Végül megannyi ötlet közül a tevepúp-módszer maradt fent a rostán, mint egyetlen eddig vissza nem igazolt kísérleti stádiumú rendszer. Maradjunk annyiban, hogy még tökéletesíteni kell…

A legfurcsább az volt, hogy nem lepődtem meg. Már most sem. Teljesen normális helyzetnek tűnt. Egy kerítés betonlapján fekszem, körülöttem hátizsákok, lent a földön egy matracon Zoncsi szuszog, minden bizonnyal ő lehet a kabát alatt, milyen jó is, hogy kaptunk kabátokat, a kerítés másik oldalán Ziggy mered a semmibe, Bence a túlvégen alszik, kabátban. A többiek sehol. Mögöttem egy nagy hegymászószobor, előttem hegyek, és jobbra egy utcai wc központ, a falon még a grúz mákosgubától is szofisztikáltabb írás. Stimmel, Teheránban vagyunk, semmi gáz, tuti megint csak beültünk az időgépbe. Rémlik. Két taxi hozott minket, egyszerre értek ide és az árfolyamot meg a pénznemet a kiszálláskor egyeztettük le. Hű, de laza…

Életünk filmek és képek sorozata, csak néha összekeverednek, ide-oda vagy egyben gyorsan peregnek. Tehát ez is sima ügy, csak meg kell fejteni hol szálltunk be a gépbe és hol dobott ki. Tudom, hogy ti is így csináljátok és nektek is működik.

Nyílik a csillagkapu. Éppen szállunk le, valahová. Ezt onnan tudom, hogy sötét van és egyszer csak városszerű fények tűntek fel a repülőgép ablakában. Tippem sincs mennyi lehet az idő. Átnéztem Zoncsi felett, mellette Tibi, e-búkját bújja, hogy a francba tud ilyenkor is olvasni. Egyátalán hogy képes még olvasni ? A túlsó üléssor végéről Petike integet. Vidáman és bandzsán egy doboz sört nyújt át repcsiszélességben. Ketten küzdünk Zoncsival, de eszméletlen lassan megy le. Senki nem kér. A barackízű szájvízre már nem kerül sor, ott marad a sör testvérével együtt az erbusz extraszűk ülései között, az üléstartóban. Mit keresnek ezek a cuccok nálunk ? Nem úgy volt, hogy nincs szesz a repcsin ?

Az iráni beléptetésről grúz „barátaink” jutottak eszembe. Tuti, hogy képzik erre az útlevélolvasókat. Odaállsz, rádnéz, nem mosolyog, forgatja az útlevelet, rádnéz, lapozgat, megtalálja a beszálló kártyát, kiadja, összevonja a szemöldökét, lapozgat, orrot túr… végtelen ciklusban tudja csinálni, napi tíz órában. Ettől egy jámbor szerzetes is agymenést kap, hát még egy sokadnapos, bakancs és légnyomott turista. Ember jöttünk ide a barátságos Iránba, ahol mindenki kedves, hoztuk a magyar jókedvet, a dollárt, a tisztelet, égünk az ország megismerésének a vágyától, ne rontsuk már el itt az elején…

A vert hadnak, vert cuccokat dob ki a csomagcsúszda: Rugónak botlyukasztotta zsákot, Lehelnek szétlegózótt túrabotot, Petinek meg papucsot és cipőt. De mindenből csak egyet, a párok lemaradtak Isztambulban, vagy valahol az iráni légtérben, egy fél félcipő és egy fél papucs…nnna és, max. majd bakancsban tölti a következő hetet…

Welcome to Teherán.

Aztán megbeszéljük, hogy nem váltunk sem riált, sem tománt, sem semmit a hivatalos reptéri váltónál, mert tuti átkúrnak, majd a bazárban, ott könnyen lehet váltani és jobb az árfolyam is. Fontos, meghatározó döntés, úgy hat napra biztosan…pontosan hat nap múlva tudtunk utunk során először helyi valutához jutni…

Kint kóválygunk a reptér előtti parkolóban, mindenki bambul, teljes a tanácstalanság és a bódultság. Közben Tibi be is szállt egy teleportba, más magyarázat nem lehet, mert eltűnt. Egy olyanba, ami majd a mesés Shirazban fogja kidobni… Szerintem megsajnált minket a két sofőr, látták, hogy a teleport csúnyán összekavart egy-két dolgot. Már hajnalodik mikor becihőlünk egy-egy zöld peugeot (a túra 8, napjáig ejtsd pözső utána pedig nem mondjuk meg, hogyan mondják a helyiek) 308-ba. A zsákok kilógnak hátul a csomagtartóból, sofőrjeink nemes eleganciával spanifereznek, most még csodálkozunk a későbbi rutinon. Még rásandítok a kilóméterszámlálóra, ami 4-essel kezdődik, és sok számjegyű, aztán becsukódik az időkapu.

Hív a szükség, milyen szuper is, hogy egy komplett wc központ mellett táboroztunk le. Indulnék, de meglepő fordulat, odajön egy iráni forma ember széles mosollyal, bemutatkozik, talán azt mondja Hamidnak hívják. Aha, ő lesz az ember, akit mondtak, hogy jön. Helló, bocs, örvendek, de hív a természet. Kisétálok az utcai budikomplexumba, jót mosolygok a talponállón, kelet az kelet, és azon gondolkodom melyik lyukba célozzak, de aztán rájövök csak egy van. Vizet kell innom, leszarom, ha nem iható ez a csapvíz, kell. Visszafelé Ziggyre nézek, még bírja ébren, irány vissza a kerítés, szunya.

Az előző kapu Isztambulban nyílt meg. Ez tuti. A kézi hátizsákom mellett volt a repcsi tárolórekeszében egy duty free-s szatyor is. Érdekes, ez eddig hazafelé és nem elfelé menet volt gyakorlat, lehet inverz lett a kapu. Nem, Lehelnek is van, valami más lesz… kászálódunk ki a gépből, kicsekk és irány a busz. Az a busz, ami a tengerpartra visz. Mivel gyakorlott sztambuli átutazónak számítunk és a Kék Mecset gombáit már kimaxoltuk (lásd Elbrusz leírás), most egy könnyed tengerparti lazulás a terv. Nem tudom milyen strandban reménykedtünk, de sikeresen kiértünk a régi kikötőbe, 40 fok, busz, gyaloglás, jó az irány. Rutinosan szereztünk ramadán söröket, a szokott fekete szatyorban, a pult alól és az utolsó duplanégysávos úton is egyben átjutottunk.

Piknik. Az első pillanatok, amikor kezdi mindenki lerakni az otthoni terheket. Átmenet itt és ott között. Még a hozott szendvicseket esszük, köszi anyu, és köszi Zsuzsi, szuper elefántos szalvétát kapott Bali, de már a tengerparti park (kikötő) füvén héderezünk, akár csak a helyiek. Mint egy hármashegyi majális, rágcsálnivalók, laza beszélgetések, napozás. Előkerülnek a dgyútis szatyrok pálinkái, a gyümölcsnapot is most tartjuk. Töltekezünk, minden szinten, ennek van itt most az ideje. Egy hétre előre. Lassan átkúszunk a naplementébe, ami több dolgot is jelent: lehet menni enni és menni beszállni, mert hamarosan indul a gép. Vagyis nyílik a kapu. Felkerekedés után rögtön le is kerekedünk egy rögtönzött tengerparti vurstliban. Sorozatvetős légpuskával lehet, rozsdás vasra kötött lufikra lődözni, a távolban hajóroncsok. Egyből az NCIS ugrott be, ilyenkor szokott Gibbs ügynök két nap múlva hullákat találni a roncsok között. A bakter örül, fogott egy talicska legyet, sorra lövünk, senki nem talál, az a csoda, hogy személyi sérülés, vagy anyagi kár nem történik. Aztán jön Boncsi, lő egyet, talál, mégegyet és talál, és aztán már sorozatban szedi le a lufikat. A puskát elvesszük a kommandóstól, a bakternek adunk lírát és már megyünk is vidáman tovább. Olyan vidáman, hogy Bali mikor két nap múlva nézegette a fotókat, megkérdezte tőlünk, hogy is kerültünk mi céllövöldébe…

Újabb sörbeszerzés után, betelepedünk egy étterembe, Oké, hogy Ramadán, de nekünk meg Csillagkapu, azzal meg nem jó viccelni. Végül idő előtt kapunk 10 egyeniszkendert, vagy kebabot. Rendesek velünk és hamarabb is szabadulnak. Bár a szemben levő asztalnál egy olyan pár ült, akik tisztességesen végig csinálták ezt a böjti napot, is, se pija, se kaja, se semmi… na ők nagyon csúnyán néztek. Mondjuk mi is tisztességesen toltuk ezt a napot. Ezért is lehet, hogy nekünk hamarabb ment le. Érthetetlen. Mindegy, menjünk, már csak a buszmegállót kell megtalálni.

Hipphopp máris a reptéren vagyunk és belekezdünk a visszacsekkelésbe. Itt már eléggé szaggatott az adás. Ráadásul a csatlakozást is kiszámoltuk, sietni kellett. Csomagcsekk, útlevélcsekk, csomagcsekk. Hoppá, Rugót kiemelik a sorból. Minden bizonnyal az előtte átvilágított és azóta már réges-régen árkon-bokron, vagyis beszállókapun túli Petike miatt lehetett, aki merő véletlenségből két dobozos sörrel a táskájában indult a gépre, amik pont a barackízű szájvíz mellett voltak. Rugó több testvéri szeretetről szóló óda után kutatott a fejében, miközben a röntgenguruk pakolták ki a táskáját, értetlenül állva az eset előtt. Pedig a felvételen még ott volt a sör, most meg lábakélt. Parajelenség.

A csillagkapu nyílásáig már csupa jelentéktelen dolog történt. Zoncsi elhagyta és megtalálta a mobilját, Balival és Zoncsival elénekeltük a Csicsónénak három lányát, aminek nem tudjuk a szövegét, ráadásul már a szalagot is húztuk. Valamint Balinak kék lett a szeme, mivel az a szép, akinek a szeme kék…Feltartóztathatlanul közeledtünk a kapu felé, ami azzal a lendülettel el is nyelt bennünket.

Ziggy megkér, hogy vegyem át a csomagok feletti őrködést, mert hősiesen, de eddig bírta. És különben is valahogy valamikor Hamiddal elmentek iráni kenyeret venni. Előkerült Bali is, aki később megint eltűnt és teljes testvéri egységben megkerült a Szentkirályi bruders is, akik a Sah palotáját nézték meg. Kívülről. Terv szerint. Merthogy a terv szent. És amúgy is, ez egy olyan túra, ahol tartjuk a tervet. Oké kiülök, Ziggy meg átveszi a helyem a betonpallón és abban a pillanatban már alszik is.

Magamban rá is gyújtok a csapda egyik számára:

Többé az sem érdekel ha ki vagyok rúgva

Eleget ittam és most má' be vagyok rúgva !hú!

Nem számít már hogy a hajnal hol talál rám

Mi lesz velem azt csak az Isten tudja

Merengek, megint egy kirándulás, az eleje mindig ilyen, majdnem csak a szeszről szól. De miről szóljon? Doktor úr, maga rajzol folyton pinát… Amúgy üzenem az aggódóknak, higgyétek el nem vagyunk alkoholisták, bármikor abba tudjuk hagyni…csak nem akarjuk.

Pörgetem az agyam. Hülye kombinácó, szesz, kialvatlanság és jetlag, pedig csak két és fél óra az időeltérés. Nem egészen 24 órája még Debrecenben kezdtünk. Jött Bali és Tibivel felvettek, beszálltuk az űrhajóba. Hogy jó legyen az út, Tarnó küldött pár Merlot Rozét is, amit a pálya melletti OMW kúton össze is kóstoltunk a másik autó utasaival, Lehel, Petike, Rugó és Ziggy, de jó mindenkit látni. Ziggy pálinkázás közben megerősítette, hogy ő egész úton csak egy sört fog inni, azt is Isztambulban. Höhöhö, egy sör… A reptéri parkolóba pont két üveg rozé alatt értünk fel, Bali is igyekezett behozni a lemaradást. Berámoltunk a transzferbuszba, irány a reptér, ahol előkerült a kétfős pesti különítmény, meg a barack is. Extra gyorsan mentünk át az ellenőrzésen és szó szerint beszabadultunk a dgyútifríbe. Milyen szerencse, hogy péntek délelőtt lévén vodka, rum, whisky és még ki tudja milyen kóstoltatás volt. Mókásan néztünk ki a hazafelé tartó üzletemberek között, igazi lelkes teszterekké váltunk, Bali azt is megmutatta, hogy tud kéz nélkül pohárból inni és felespoharat szájjal reptetni. Pazar. Mindezt nem egészen huszonötperccel azután, hogy kiszállt a sofőrszékből. Világszám! Hamarosan kamaszlányokat megszégyenítő plázavásárlási láz lett úrrá rajtunk, a végére valahogy legalább tízféle gyümölcsből lettünk párlatbirtokosok. Duplán feleslegesnek tartottam a szatyor plombázását, a pénztáros kicsit izgult, hogy mi lesz Teheránig a pálinkával, de eloszlattam az aggodalmát, hogy már Isztambulban indul a Ramadán, szóval hamar megoldást kell találnunk a kérdésre. Találtunk, a csillagkapu meg már nyílt is Isztambul felé…

Ziggy beszél hozzám, azt hiszem őrködés közben elszundíthattam. Ülve. Mostmár ez tudományos tény, hogy tényleg bárhol, bárhogyan tudok aludni. Őrült egy huszonnégy óra volt! és még nincs vége. Mindenki nyugodjon meg a picsába, ha nyílik a csillagkapu…majd kidob valahol és ahogy most is, jön a következő nap!

2017.06.24. szombat

Helyszín: Teherán Sarband (mountaineer) tér (1.700 m) – Shirpala Shelter menedékház (2.750 m)

Napi túra: Ugyanez

Szint: +1.050 m (egyeseknek további -400m és +400m )

Szerző: Bali

A következő nap még aznap. Kb. 24 órája talpon (meg hason-háton-oldaltfekve) És tényleg itt vagyunk. Ahol lennünk kell. A taxisnak adott leírás alapján ez egy csoda. A mai program valahogy feljutni a Shirpala shelterbe, ami 2.750m magasan tornyosul Teherán felett, kb. fél úton a Tochal csúcshoz. Jelenlegi magasságunk alapján 1.000m szintemelkedés áll előttünk, teljes felszereléssel. Ez átlagban szerintem 20kg lehetett, persze a szélsőértékek erősen szórtak annak megfelelően, ki hány pólót és tartalék pacalt hozott. Meg az agysejtek is szétszóródtak, és lassan rendeződnek vissza a helyükre. Az indulást alapvetően nem lehet idegbeteg kapkodásnak nevezni, bár számomra annak tűnt, a BSBK csapatának szokásához híven az elkészült sporik sorra elindultak egy irányba, míg csak nem azt vettem észre, mint Józsi bácsi a nyugdíjas otthonból, aki kiment a rétre csigákat gyűjteni: „mire lehajoltam, huss, a sok csiga mind szerte-széjjel szaladt”.

Elindultam hát a csapat után rohamléptekben, de a kis falu utcáján nem volt már senki látótávolságon belül. Pechemre túl jó megfigyelő vagyok, és rögtön észrevettem egy balra felfelé vezető szerpentin utat, ráadásul tábla is jelezte, hogy Shirpala shelter arra. Mivel bizonytalan voltam, előreszaladtam még a faluban vezető úton, de kb. 100 méterrel előrébb sem láttam senkit, és az út is elfogyni látszott, visszaszaladtam és rohamléptekkel elindultam a felvonó irányába, hogy utolérjem a csapatot. Kb. fél óra és kb 200m szintemelkedés után fogtam gyanút, és megálltam telefonálni, sorra végigpróbálva az összes számot. Egyik sem kapcsolható. Kivéve az utolsó reményt, Ziggyt. Némi tanakodás és várakozás után kicsöng. No de kiderült, ki az aki nem dolgozik közülünk semmit: a marketing manager, aki megteheti hogy otthon hagyja a telefonját 10 napra, így Natival sikerült otthonról beszélnem, ami alapvetően élmény, de az adott szituban nem nagy segítség. Még ráhúztam, hogy hátha a felvonó fenti állomásánál várnak, kb. további fél óra meredek felfele menet után állapítottam meg hogy nincsenek ezen az úton. Időközben azért néha mantráztam magamban, hogy az irániak kedves, vendégszerető népek, még ha az öszvérhajcsárok, akikkel találkoztam az elhagyott úton mind anyagyilkosnak néztek is ki.

Mivel legalább nagyon jó és pontos GPS térképpel rendelkeztem, a döntés megszületett a fejemben, felfelé megyek, és a lenti völgyből jövő út kb. 1 órán belül becsatlakozik az én utamba. Idő közben tudat alatt küldtem egy „hol vagytok” SMS-t Szipinek, nyilván itt még nem esett le, hogy az SMS előbb utóbb célba ér, még ha a völgyben nincs is térerő. Elértem rövidesen az útelágazódást, de sehol senki. A GPS-emen kinéztem a célt, a vízesés aljában van egy menedékház, ahonnan belátható az egész völgy. Egyszer csak beesett egy SMS Szipitől, és innentől kezdve tisztázódtak a dolgok:

A Davoodi menedékház teraszán ledobtam a cuccot, és várakozó álláspontba helyezkedtem…

Mindeközben a völgyben …Szépen araszoltunk felfelé, lépcső lépcső hátán. Még normális körülmények között is utálom, hát még másnaposan egy 20 kg-os zsákkal. Igen, az enyém volt az egyik. Csodaszép kebabpaloták, vízesések és kajálóhelyek mellett bandukoltunk, tuti helyeken, amikor Lehellel rájöttünk, hogy úgy jártunk, mint az egyszeri orosz, aki elment kapálni… Kapácska, vodkácska… Na, a mi kis kapánk hiányzott. Lehel elment Balit keresni, én elmentem többieket utolérni, eztán Petikéék elmentek felfelé Balit keresni, aztán Hamiddal lementünk a hegymászó térre…, de a répát csak nem tudták kihúzni. Illetve Bali nem volt sehol. Meg sem próbáltam tippelni, mit gondolhat rólunk Hamid, akit talán vagy két órája ismerünk, de még csak félmátyósan látott minket és a magashegyi túránk, első 20 percében elhagyjuk egy társunkat, egy lépcsőn… Közben hívott Nati, és arról érdeklődött, hogy jól vagyunk-e. Mondtam tökéletesen, mindössze egy pöti malőr árnyékolja be felhőtlen boldogságunkat, de már dolgozunk rajta, ők csak ne izguljanak otthon. Váltott szitkok mellett percenként hívtam Balit, de csak sípolt a telefonja. Mivel a wc-felügyelők sem látták az elveszett bárányt, rövid kétségbeesés után a téren szolgálatot teljesítő katonáktól kértünk segítséget. Mire jó egy gájd, ugye ? Kicsit elakadtam, amikor Kopaszról személyleírást kellett adnom, hát kopasz, izé, olyan kopaszos. Hamidtól jött a szikra, hogy talán mutassunk egy képet az éppen nálam lévő fényképezőről, egy frisset, az elmúlt 24 órából. Mégis melyiket, a pohárfújósat, a kupakkal a szemeltakarósat, vagy a bandzsítós nyelvnyújtósat a repcsiről ??? Nem, ez a körözési fotó nem mehet ki…És ebben a pillanatban becsipogott a telefonom…

Először Peti és Boncsi jelent meg a látómezőn, kb. 1 óra várakozást követően. Láthatóan izzadtak. Nyilván mindenkinek megvolt a véleménye, hogy ki volt a hülyébb, de ezt gyorsan tisztáztuk, annyira nem volt mit egymás szemére hányni, minden jó, ha a vége jó. Még 1 óra volt, míg a többiek felértek.

Időközben azért meg kell jegyeznem, hogy gyönyörű tájon vágtunk át. És mivel a ramadán utolsó napja volt, nem mellesleg hétköznap, az egyébként zsúfolt úton csak mi jártunk. Tochal alól eredő patak szabályszerű oázist hozott létre a völgyben néhány száz méteres körzetében. Diófák, cédrusok, gyíkok, madarak, vízesések. Az utolsó útszakasz a vízesés mellett felfele egészen izgalmas volt, itt-ott már sziklamászásba hajlott, persze lépcsőkkel és kötelekkel biztosították. A házhoz mindenki elcsigázottan érkezett meg, az izgalom, az alkohol elvonási tünetek és a 20 kilós hátizsák mély nyomai meglátszottak.

A házban igyekeztünk hamar kiismerni magunkat. Egész jó kis saját 10 ágyas kecót kaptunk, kerti zuhanyt a slagból, és dizit az étteremből, ami majdnem ilyen volt:

https://www.destinationiran.com/cook-serve-dizi-traditional-persian-dish.htm .

Azaz nem pont, a hús helyett pár birka csigolya és aorta kandikált ki az alumínium kübliből, de amit tudtunk elfogyasztottuk. És ekkor ízleltük meg először a 10 napos túránkat végig kísérő alkoholmentes hazai főzésű ízesített söröket, a belépő szinten csak citromos és barackos jár, de ahogy szinteket léptünk hozzájutottunk később a gránátalma, mangó, sőt kávé ízesítésűhöz is.

Lefekvés előtt készült még pár ezer fénykép az esti, alkonyati és éjszakai Teheránról, majd a közel 3.000m-es magasság ellenére mindenki kidőlt és aludt, ami mint később kiderült nagyon jól jött, mert a következő 4 napban ezt már nem tudtuk magunkról elmondani.

2017.06.25. vasárnap

Helyszín: Shirpala Shelter (2.750 m) – Tochal csúcs (3.964m) – Shirpala Shelter (2.750 m)

Napi túra: Ugyanez, de kicsit több volt tervezve

Szint: +1.214m, -1.214m

Szerző: Zoncsi

Az utazás és mászás okozta fáradság valóban luxus érzésű éjszakát biztosított az inkább fapados tábori körülmények között is, jót aludtunk, na. És nem kellett korán kelni, hiszen a tervek szerint a napi program "csupán" a Tochal megmászása, majd a komótos visszatérés volt akklimatizációs célzattal. Az előző napi helyi jellegű kulináris élvezet folytatódott, "egg and sausage"-dzsal, azaz rántottával és valami húskészítménnyel lepett meg bennünket a helyi séf. Ekkor még örülni tudtunk neki. A reggeli rutint többnyire a latrinán folytatódott, aminek leírásával nem én fogom terhelni a nyájas olvasót, azonban meg kell említsem, hogy egy légtérben volt a fogmosásra is kijelölt 2 mosdókagylóval. A szag, és a mosdótól 2 méterre a padra helyezett szaros papír gyűjtő kosár tartalmának látványa meglehetősen nehézzé tette az öklendezés nélküli fogmosást. De hát többek között ezért jöttünk, "a kelet az kelet". :)

Összeszedelőzködés után nekivágtunk a sziklás, kőmorzsalékos hegyoldalnak, hogy pár óra bandukolással felhágjunk a közel 4.000 méter (3.964) magas Tochal hegy csúcsára. Ez amúgy nem is olyan kicsi mászás, mert több, mint 1.200 méter szintemelkedéssel néztünk szembe. (Bámulatos számítás ez egy matektanártól. Szerk.) Az Alborz hegységnek ez a része nem túl látványos. A kősivatag kopár képét itt-ott töri meg egy-egy hegyi patak, csak a ritkás, többnyire tüskés növények virágai visznek egy kis színt a palettára. A nem túl combos - minek sietni? - tempó ellenére megelőzünk pár műkedvelő helyi erőt. 3.300 méter környékén friss vízvételi lehetőség adódott, egy fekete csőből ömlött vastag sugárban a finom, hűsítő olvadék víz. A forrás mellett menedékház állt, aminél ki is fújtuk magunkat. Közben a helyiek is megjelentek, és az iráni szíveslátást nem meghazudtolva üdvözöltek bennünket, majd ott helyben főzött teával kínáltak mindannyiunkat. Mint megtudtuk, a házat egy család építtette, miután fiuk egy téli túra alkalmával itt lelte halálát. Úgy gondolták, tesznek érte, hogy más ne járjon ugyanúgy.

Fél óra pihenő után aztán nekiindultunk a maradék 600 méter szintet abszolválni. A gyaloglás monotonitását gyík, kecskenyáj, egy-egy érdekesebb növény fotózásával enyhítettük, majd szépen felértünk a csúcsra. A hegytető lényegében egy kopár placc, csak a fémborítású menedékház emelkedik ki belőle, illetve a lebontott (összeomlott?) elődjének az alapja. Még a csúcsot, és az irányokat jelző oszlopot is nekünk kellett egy pár fotó erejéig felállítani.

Elkészültek a szokásos csúcsfotók, a még nem túl szokásos szponzori fotók, sőt, Hamidnak a kamera kedvéért meg kellett tanulnia kívülről, magyarul, hogy "Hidakat építünk". A kilátás a csúcsról nem volt felhőtlen, de a ködön a messziből átsejlettek a Damavand hócsíkjai. Kényelmesen falatoztunk is volna tovább, de Hamid, aki a túra időbeosztását illetően külön véleményen volt, ismét elkezdte borúsra festeni az eget, miszerint a következő napokban véget ér a Ramadán, Iránban több napos nemzeti ünnep lesz, és teli lesz a hegy, nem lesz szállásunk a New Hutban, ha nem igyekszünk. Hosszas vita után beadtuk a derekunkat, és ahelyett, hogy passzív akklimatizációval töltöttük volna a délutánt, elkezdtünk lesietni a hegyről, mivel Hamid javaslata szerint még aznap át kellene menni a Damavand lábához. A sietés azonban csak terv maradt, Hamid lába bejelzett egy korábbi sérülést, és ez sajna egyre rosszabb lett a lefelé kutyagolás folyamán. Többször megálltunk, aggodalmasan megvárva újdonsült iráni barátunkat.

Mire leértünk a Shirpalaba, legalább egyértelmű lett, hogy semmi értelme tovább menni, le a hegyről, mert egyrészt nem érnénk oda már szállásra, másrészt nem is tudnánk lemenni ilyen sérüléssel. Visszatértünk hát az eredeti tervhez. Maradunk még egy éjszakát 2.700 méteren, és majd másnap korán nekivágunk. Ilyenkor szoktunk más körülmények között meginni gyorsan 1 üveg pálinkát a nagy megnyugvásra, most maradt az alkoholmentes gyümölcsös sör. (Még a guminő színvonalát sem éri el.)

De hogy azért aznapra is legyen még valami különlegesség, elhatároztuk, hogy élünk a ritka lehetőséggel, és az esti fürdőzést nem a ház melletti locsolóból intézzük, amit a gondos háziak a tegnapi erkölcstelen pucérkodást látva amúgy is eltakarítottak a szemünk elől, hanem lesétálunk a vízesés lábához és egy isteni zuhanyozást csapunk a természet eme pompás fürdőszobájában. Az ott készült képek nem a kedves olvasó szemének valók, kérem, mindenki higgye el! Talán majd egyszer, ha a BSBK naptárt fog kiadni jótékonysági célzattal, akkor esetleg feloldjuk az 50 évre szóló titkosítást, de addig csak 1-2 szalonképes fotót engedélyezhetünk.

A frissítő zuhany után követelni kezdtük a vacsorát, amiről megtudhattuk, hogy mivel a hatalmas látogatottság miatt (hisz előző napon is voltunk a 100+ személyes házban vagy 20-an) kiürültek a konyha készletei, kaphatunk egy kis "egg and sausage"-ot, ha akarunk. Már sokkal kevésbé lelkesen, de akartunk. Az este további részét mi már pihenéssel töltöttük, nem így Hamid. Előbb hosszas telefonálással igyekezett számunkra másnapra szállást biztosítani, majd mikor a fizetésnél kiderült, hogy az afgán személyzet kicsit megnyomta a ceruzát, mikor a gázhasználat árát számolták (ugyanis Szipi és Ziggy saját koszton élt), óriási patáliát csapott, még a tulajt is felhívta. Amúgy pár dollárról volt szó, amit mi simán benyeltünk volna a helyi gazdaság támogatása címén, de barátunk vendéglátónak érezvén magát, maximálisan szívén viselte minden problémánkat. Utána többször elnézést is kért, hogy ne gondoljuk, ilyen az ő országa, hogy át akarják verni az embert.

Később még lement pár kör lórum, ismét lefotóztuk az éjszakai Teheránt, majd eltettük magunkat másnapra.

2017.06.26. hétfő, a leghosszabb nap… az egyik… is…

Helyszín: Shirpala Shelter (2.750 m) – Teherán Sarband (mountaineer) square (1.700 m) – Teherán – Polour (Basecamp 1) – Gusfand Sara (Mecset - Basecamp 2, 3.020m) – Bargah menedékház (Basecamp 3, 4.200m)

Napi túra: Az első gondolatjellel és az utolsóval összekötött 1-1 szakasz

Szint: 1.050m + 1.180m

Szerző: Petike

Már megint egy olyan napot kell írjak, ami baromi zsúfolt volt. Persze a többin se unatkoztunk és lassan ez már így van 13 éve minden túrán. Egyszer-egyszer becsúszik egy tengerparti sörözés vagy lórumozás, de azt valahogy tuti nem én kapom írásra. No, essünk neki…

A Shirpala shelterben töltött második este lényegesen különbözött az elsőtől. Első este ágyunk hiltonisztikus kényelmessége tovatűnt és kiderült, hogy az csak egy vékony szivacs egy zörgő emeletes ágyon. Egy hosszú naphoz korai ébredés dukált, így 5-kor kelt a csapat. Ezúttal Hamid se ugrott ki az ágyából, az előző napi 1.200m szint le, kivett a térdéből (egy marék porcot). Reggelire elfogyasztottuk a szokásos tojásunkat egy kis lábtörlő kenyérrel, teával. Tetvészkedés, pakolás, toalett… Ez utóbbit azért leírnám bővebben. Alapból vegyünk egy szokásos bolgár budit: lyuk, két oldalt lábnak nyom. Papír sehol, de víz bevezetve kis zuhanycsövön térdmagasságban falra szerelve. Mosni kell. Rutin nélkül minden vizes lesz, bokától fülig. S még jó, ha csak vizes… Később megkérdeztük, a helyes technika elölről hátra, kis sugárban, végül a vizet papírral felitatni. De papír nincs, de van, de nincs… Szappan az van, az tényleg mindig van.

Könnyes búcsút vettünk a Shirpalától és az afgán menedékházastól. 6-kor, virradatban már úton voltunk. A halálfejesen. Már ekkor jöttek felfelé vidám perzsák, vége a ramadánnak 2 napos ünnep, irány a hegyekbe fel. Mindenki boldog, köszön, verjúkomfrom, áhhh magyarisztán… kedvesek, közvetlenek.

A csajok szépen sminkeltek, néhol azért a szemöldökceruzán lehetett volna hegyezni, s valahogy az a fránya kendő is lecsúszik itt-ott. A felfelé kihalt éttermek, kávézók már kora reggel megteltek élettel, mi lehet itt délután. Nem bírtuk azért sokáig, beültünk egy patak feletti placcra egy teára, kávéra, csokira. (nem, sör itt sem volt, innen tudtuk, hogy ez mégsem lehet a paradicsom)

Hamid térde kicsit gyengélkedett, de így is 3 óra alatt leértünk a hegymászó térre, ahol pár kötelező fotót készítettünk a helyi óvodás csoporttal és már arra lettünk figyelmesek, hogy Hamid szerzett egy kiváló állapotúnak tűnő kisbuszt, amivel kényelmesen leérünk majd a városba. Annyira kényelmesen befészkeltük magunkat, hogy kitaláltuk, hogy akkor vigyen már el minket a Damavandhoz is. A városban még próbáltunk pénzt váltani, sikertelenül, majd egy rövid megállóra betértünk egy gyümölcs, nasi boltba. Itt ajánlottak tiszta szeszt megvételre, természetesen illegálisan. Kiderült nem teljesen reménytelen a helyzetünk, 40 C-ban azért még nem kívánjuk a tömény szeszt még a 3. tiszta napon se… (nem tudom mi lett volna a válaszunk 6-7 nap után).

Teheránból kifelé „csodás” új lakótelepek mentén haladtunk, majd hamarosan belekerültünk a közlekedés sűrűjébe. A két sávos + leállósávos autópályaszerűségen átlagban 5 autó fért el egymás mellett, azért átlag, mert volt ahol 7. Sok szépet láttunk az autópályán: szemközti sávban lükvercelni, kanyarban előzni, persze minden helyzetben dudálni, s bár annak ellenére, hogy mindez nem fehér embernek való, mégsem halt meg senki, de még csak koccanás se volt. Közel 4 órába telt, mire elértük Polour falut, majd azon túl a látogatóközpontot, vagyis a base camp 1-et. Idáig kellett jönnöm, hogy megtudjam, hogy Erdély ősi román föld, meg hogy a trikolor alatt egyesülnek (persze , egy kecskével!)

Kiraktuk mi is a friss BSBK matricánkat, az EKE-s mellé… Legomboltak még 50 dodót csúcsengedélyre (per kopf persze, a Szerk.), elbúcsúztunk a zöld kisbusztól és átszálltunk egy kék marhaszállítóra, végül otthagytuk majdnem Lehelt a wc-n. A sofőr mellé beült a csapat 2., 3. sorszámú tagja (az egyest már Teheránban elhagytuk), a fiatalok meg a csomagok a platóra kerültek.

Suhantunk is ezerrel, nem számított milyen mély a gödör, vadméhek jönnek-e szembe vagy csak egy másik autó. Miután az utolsó veseköveket is kirázta belőlünk a fülünkön keresztül, egy óra alatt felértünk a 3.000m magasban lévő camp 2-be vagyis a mecsethez. Itt csak a legfanatikusabbak alszanak, úgyhogy bár kezdett későre járni továbbindultunk. A tempó gyorsítása végett öszvéreket fogadtunk, Bence megkönnyebbülésére. A deal itt se volt egyszerű, lévén nekünk még mindig csak dollárunk volt, meg egyébként is elveink vannak, úgyhogy legalább fél órás alkudozás következett. Mi addig pipacsot fotóztunk meg mecsetet:

Aztán mire mindenki meglett rájöttünk, hogy most már tényleg késő van és nekilódultunk. Boncsi, Rugó és én előrementünk, hogy ha akad még szabad hely a menedékházban, arra mihamarabb lecsapjunk. Fel is értünk még napnyugta előtt a 4.200m-en lévő „New Hut”-ba, és ígértek is egy szobát 6 főre, persze csak akkor, ha a csapat, aki lefoglalta nem érkezik meg… Így vártunk… no nem a mi szobánkba érkezőket, hanem a többieket, közben szépen ment le a nap és befelhősödött a völgy.

Helyi pénzünk nem volt, olyan akivel megbeszéljük, hogy dollárban fizetünk szintén nem, szerencsére azonban megkínáltak bennünket egy-egy tál levessel. Mint később kiderült a jótevőnk egy kurd srác Diyarbakirból, Harun nagy barátja. Kicsi a világ, s még kisebb ahová Harun barátai nem jutnak el, vagy Allah útjai kifürkészhetetlenek (is)…

Mikor felértek a sporik meg a cuccok még megvolt a hely, így telepakoltuk a szobát, de végül este csak befutott a csoport, így tervmódosítás jött. Szerencsére Hamid tudott beszélni a gondnokkal, így kiderült van 4 ágy. Később találtak még kettőt, de abból végül csak egy lett. Végül az lett a felállás, hogy Bence kapott egy külön ágyat, 6-an aludtunk a 4 ágyban, ketten középen a vas elválasztón, Szipi és Hamid matracon a lépcsőfordulóban. Mindezt egy 50 fős szobában, illetve annak előterében. Valószínűleg álmosak lehettünk, mert volt hogy elaludtunk… Mondom hosszú nap volt.

2017.06.27. kedd,

Helyszín: Bargah menedékház (Basecamp 3, 4.200m) – úton a Damavand felé (kb. 4.850m) - Bargah menedékház (Basecamp 3, 4.200m)

Napi túra: Ugyanez

Szint: +650m, -650m

Szerző: Rugó

Nem is tudom, honnan kellene kezdenem ezt a viszonylag nyugodalmas napot iráni kirándulásunk krónikájában. Tulajdonképpen ez a pihenésre és akklimatizációra szánt napunk nem is indult annyira nyugalmasan. A kb. 50 fős hálótermünkben hajnali fél négy körül már megindult az élet. Az aznap csúcsra indulók ébresztettek minket a sokadik álmunkból.

9 fős csapatunk 5 ágyon osztozott, így Szipi és Hamid csak a lépcsőházban kapott fekvőhelyet magának. Lehellel és Ziggyvel 2 ágy jutott nekünk úgy, hogy Ziggy aludt középen vagy inkább az én oldalamon. Fölöttünk egy szinttel Peti-Boncsi-Bali hármas osztozott 2 ágyon. Egész éjszaka arra figyeltem, hogy a tőlem jobbra lévő ágykerethez közel feküdjek, hogy Ziggynek is jusson némi hely. Először 4 órakor néztem meg az órám, Ziggy és Lehel éppen ültek és jobbra-balra tekintgettek, hátha ürül valahol egy fekvőhely. Lehel melletti ágyon lett volna rá lehetőség, de a perzsa hölgy bő fél órát szedelőzködött és végül a hátizsákját az ágyban hagyta, így maradt az eredeti felállásunk, azaz 3 fő 2 ágyon. Hajnalban miután a csapatok java része útnak indult végre sikerült valamennyire pihennünk. Talán már 9 óra is elmúlt mire mindannyian kikászálódtunk a hálóteremből.

Reggeli előtt-után felfedeztük a mellékhelyiséget, a vízlelő helyet és a kellemes hőmérsékletnek köszönhetően kis tisztálkodásra is lehetőségünk nyílt.

A mai terv felmenni néhány 100 m szintet, ott eltölteni némi időt, majd visszatérni a 4.200 m-en lévő éjszakázó helyünkre. Hosszú nadrágban, hosszú felsővel indultunk útnak, lassú, kényelmes tempóban. A táj egyre inkább alattunk terült el, hiszen hamarosan az összes környező hegy fölött jártunk. 4.200 m fölött még néhány virágocskát sikerült lencsevégre kapni, majd sziklás-köves kopár területen vitt az ösvény. Jó erőben lévén még 100 m - 100 m extra szint volt a cél, végül a legmagasabb alpesi csúcs, a Mont Blanc magassága lett a végállomás. Fölöttünk a jeges vízesés még 2-300 m-rel, de odáig ma nem kapaszkodunk.

Uzsonna és beszélgetés mellett kb. fél órát töltöttünk 4.810 m-en, de a napot eltakaró felhők mellett lassan fázni kezdünk, így visszaindultunk a kiindulási pontunkra. Lefelé megteszteltünk egy havas kuloárt, amit ki-ki seggen csúszva vagy bakanccsal sízve abszolvált. Az óvatosabbaknak maradt a szilárd talaj.

Az akklimatizáció csapatunknak jól sikerült. Egyedül Peti küzdött magaslati betegségre utaló tünetekkel, de a fájdalomcsillapító, az alvás és a Doxium segített. Volt, aki talán kihagyta a megfelelő akklimatizációt és Hamid steroid injekciójára szorult. Egy perzsa férfinak komoly magaslati betegsége lett. Mondták, hogy a perzsák nem szaroznak akklimatizációval. Nekiindulnak a hegynek és kész. Ez a módszer talán csak akkor fogadható el egy ilyen magas hegynél, ha valaki 2.000 m fölött él, ami nem ritka Iránban. De nekünk a magyar alföldről indulva, ez a módszer semmiképpen sem ajánlott.

A szállásra visszaérve némi megrökönyödéssel észleltük, hogy a számunkra kiosztott ágyakon a csúcsról visszatérő perzsák rögtönzött étkezőhelyet nyitottak. Szokás szerint törökülésben maguk előtt az ágyon ettek ezt-azt, sőt még főztek is az ágyon. Mi az étkezőben tettük ugyanezt, természetesen asztal mellett. A menüről „petit chef”-ünk Szipi gondoskodott. (Próbáltatok már négyezerkétszázon vizet forralni? Szerk.) Utolsó ebédünket-vacsoránkat terveztük a hegyen, így minden terítékre került. Levesek, tészták követték egymást, majd némi evés szünet után a vacsorára is sort kerítettünk. 4-4 rizottó és pörkölt félkész ételt vettünk a büfében – helyi specialitást. Gyanúsan olcsón adták (3 USD/adag), talán éppen ezért alig bírtuk megenni – szar volt.

Beszereztünk némi információt a csúcsot megjárt hegymászótársaktól. Kiderült, hogy hágóvasat nem kell vinnünk, hiszen Harun kurd barátja egy sportcipőben jutott fel aznap a csúcsra. Megbeszéltük a csúcstámadás taktikáját, mely szerint Szipi és Ziggy fél négykor, Hamid, Bali, Bence és Lehel 4-kor, Peti, Boncsi meg én 5-kor indulva találkozunk a csúcson vagy útközben.

Barátkoztunk a helyiekkel, majd már 9 óra előtt bevackoltuk magunkat az ágyba. Mindenkinek jutott külön hely! A hálótársaink persze hangosak voltak, mint mi előző este. Peti szóvá is tette egy levegővétel nélkül perceken keresztül beszélni tudó perzsánál a dolgot, erre átmenetileg kicsit nyugalmasabb lett. Nehezen sikerült elaludni, de másnap reggel meglehetősen kipihent állapotban – az eddigi 5.000 m feletti mászásainkkal összehasonlítva csúcsformában indulhattunk a hegy tetejére.

2017.06.28. szerda

Helyszín: Bargah menedékház (Basecamp 3, 4.200m) – Damavand (5.671m) - Bargah menedékház (Basecamp 3, 4.200m) - Gusfand Sara (Mecset - Basecamp 2, 3.020m) – Larijan falu

Napi túra: Az utolsó előtti pontig

Szint: +1.471m, -2.651m

Szerző: Ziggy

2:45-kor jelezte Szipi telefonja, hogy ideje felkelnünk. Azt sohasem tudom eldönteni, hogy az ágyban töltött időből (ami jelen esetben közel 6 óra volt) mennyit töltök alvással és mennyit ébren, maradjunk annyiban, hogy mindkettőben volt valamennyi részem.

Mivel mi voltunk az első felkelők a hálóteremben, igyekeztünk csendben pakolni a sötétben. Alvóruha (értsd: pizsama, szerk.) le, mászóruha fel, hálózsákot összetekerni, nagyhátizsákba mindent betuszkolni és az ágy végébe tenni. A menetfelszereléssel levonultunk a konyhába (itt is aludt 5-6 ember), ahol Hamiddal együtt hozzákezdtünk a teafőzéshez. Valami csoda folytán most jól osztottuk be a hozott kaját, reggelire elfogyasztottuk a lapos kenyér maradékát Szipi „végső tartalék” betyáros ízesítésű májkrémével és már csak a mászásra félretett zselék/csokik/müzlik maradtak.

Erre a napra végre felvettük az új kabátokat, amely eddig a napig (és az ezután következőkön is) teljesen feleslegesen foglalta el a fél hátizsákomat, de hát aki eladja magát a szponzornak, az ne panaszkodjon (közérthetőbben "aki elmegy kurvának, ne sírjon ha b...ni viszik", a Szerk.). Ennél feleslegesebb már csak a hágóvas volt, amit úgy cipeltünk végig Iránon, hogy végül a csúcstámadásra nem is vittük magunkkal. Még jó, hogy legalább a kamáslit okosan a reptéri parkolóban hagytam Vecsésen.

A reggelizés/teázgatás miatt a fél négyre tervezett indulás négy órára csúszott, de jó tempóban haladtunk (ez 4.000 méter fölött nyilván relatíve értendő), két óra alatt elértük a tegnapi akklimatizáció csúcsát jelentő 4.800 méteres magasságot. Visszanézve láttuk magunk alatt a szorgalmasan felfelé araszoló sárga dzsekiket (a BSBK második hullámát), megítélésünk szerint nagyjából egy tempóban haladtunk.

Ezt az előnyt sikerült aztán egy rosszul sikerült oldalvágással semmissé tenni, valamilyen utólag megmagyarázhatatlan okból Szipivel letértünk a sziklák között vezető ösvényről és egy jól kinéző völgyön átvágva próbáltunk rövidíteni. (Szipi, szerintem erre menjünk, van itt egy jó kis út! Mennyi esély volt rá, hogy a létező két út között csináljunk egy harmadikat? - a Szerk.) A jól kinéző völgy közelről nézve más arcát mutatta, morzsalékkővel borított meredek oldalán minden lépés után visszacsúsztunk, ami 5.000 méter fölött halmozottan hátrányos extra erőfeszítésnek bizonyult. Egy idő után ezért rámentünk egy hómezőre, amelyen a magas hóbarázdák miatt szintén nem volt könnyű a haladás, de legalább nem csúsztunk vissza.

Ziggy kolléga úton a sikeres csúcstámadás felé, ezzel ő is tagja lett a BSBK TTT-nek (Tízen Túliak Társasága), vagyis azon tagoknak, akik legalább 10 BSBK túrát sikerrel abszolváltak. Gratulálunk ! Mondjuk itt éppen azon az úton ücsörög, ami nem volt út, de ez is jelzi, micsoda úttörővel van dolgunk. (Szerk.)

Közben a többi sporttárs egyre inkább megelőzött jobbról az eredeti ösvényen és sajnálattal vegyes érdeklődéssel figyelték küzdelmünket. Végül aztán mégis sikerült csatlakoznunk a csapathoz és bár kutyául elfáradtam, a célig már csak mintegy 200 m emelkedés volt hátra.

Ezt szép lassan abszolválva – a többcsapatos, csúsztatott indulási idős új stratégiánk életképességét bizonyítva – mindannyian szinte egyszerre értünk fel 11 óra körül a Damavand csúcsára. Ami egyébként nem is csúcs, hanem egy vulkán krátere. A vulkán ugyan szerencsére már régen kialudt, de a csúcs közelében ma is számos repedésből folyamatosan áramlik a kénnel teli gáz, még különösebb hangulatot (és illatot) adva ennek a nem mindennapi hegynek.

Az ölelkezések, vállveregetések, a rekord mennyiségű csúcsfotó elkészülése és a himnusz eléneklése után körbesétáltunk a kráter peremén, hogy minden oldalról megcsodálhassuk a panorámát, majd lassan lefelé indultunk. A korábban megismert szingapúri csoport ekkor tette meg az utolsó lépéseket felfelé. Eléggé elcsigázottnak tűntek, de teljesítményük mindenképpen elismerésre méltó, az ilyen csoportok az Elbruszon mind ratrakkal jutottak fel 5.000 méterig.

A lejövetelkor már eléggé felbomlott a BSBK csapat, én magam a saját hibámból sem tanulva a morzsalékköves völgyben próbáltam ismét szerencsét. Többnyire ugyan jól haladtam (lefelé menet legalább a csúszás már jó irányba visz), de néhány durván törmelékes részen nagyon belassultam. A sporttársak többsége az eredetileg jelölt úton haladt lefelé is, a legbátrabbak a hómezők közepén kialakított vájatokat kihasználva bakancssível vagy nadrágféken tették gyorssá és könnyűvé az ereszkedést.

Szipi-sztori - Lefelé teljesen szétszakad a csapat, külön tempóban adtuk le azt a rengeteg magasságot, nem volt veszély, mindenki élvezte a menetet. Gondolataimba merülve caplattam lefelé, olyan 5.200 körül járhattam, amikor kőzuhogást hallottam mögöttem. A semmiből két iráni kolléga került elő. Először azt hittem pásztorok, lyukas bakancs és félcipő, műszálas pulcsi, részlet egy fél botból, meg egy poros rossz cipzárú hátizsák, fekete játszós kabát. Jó kis kontraszt volt, az én softshell kabátomhoz, fűtőhűtő gatyámhoz és a vastagtalpú bakancsomhoz. Hamar utolértek, és rájöttem itt ők most nem birkapásztorok, egy ilyen magas víz nélküli sóderdombon senki nem legeltet birkát. Bemutatkoztam, Mr Szilárd lettem. Mr Szilárd, nincs egy kis vized? Kezdett derengeni, hogy helyi hegymászók lehetnek, az öngyilkos mongol kommandóból, akiknek célja a szent hegy megmászása.

Vizem nem sok volt, de volt még egy fél termosznyi teám, azt ajánlottam be. Felcsillantak a szemek, a teaivás szakrális szertartás, ezért leültünk és dumáltunk. A semmiből egy harmadik társ is kinőtt. Mondták, hogy semmijük nincs, de szeretnék viszonozni a kedvességem, csak adjak kést. Odaadtam a bicskám, mire egy fél sárgadinnyét húztak elő a zsákból, ezen kívül semmi nem volt benne. Hatalmas szeletet vágtak belőle. Mivel én még csak pár napja szerettem bele a sárgadinnyébe, előtte kifejezettem kerültem, lassan, de nagyon jólesően majszoltam el. Csak ültünk és ettünk. Annyira abszurd volt, hogy három ágrólszakadt iránival sárgadinnyézünk és teázunk ötezerkétszázon délután kettőkor, akik minden jel szerint egy sárgadinnyét vittek a csúcsra. Duplán jó, madárlátta sárgadinnye. Kértek még egy-egy pohár teát, berakták a dinnye maradékát a hátizsákba, és ugyanúgy, ahogyan jöttek, köszönés után elindultak lefelé. Még egy darabig néztem őket, aztán eltűntek. Lehet, hogy a mesebeli három királyok voltak?

A New Hut-ba visszaérve kis időre levettük a bakancsot, megettük a maradék csokoládékat és összepakoltunk az ereszkedéshez. Délután négy óra körül vágtunk neki az utolsó etapnak, ezúttal az öszvérek segítsége nélkül, lefelé 3000 méterre. Ez az út már senkinek sem hiányzott (legkevésbé Hamid térdének és Lehel lábujjkörmeinek), de mint Bence szokta mondani: „még mindig jobb, mint még egyet fent aludni”. Bár csak egyszer álltunk meg pihenni, így is majdnem három órába telt a leereszkedés.

A mecsetnél aztán megalkudtunk egy öreg sofőrrel, elláttunk jó tanácsokkal két hollandot, akik még a csúcstámadás előtt álltak, majd felpattantunk a már ismert teherautó platójára. Ahonnan aztán végül le kellett szállnom, valamiért engem választottak ki arra, hogy az öreggel az utasfülkében utazzak. Itt utazni egyébként sokkal kényelmesebb volt, mint a platón zötykölődni, ami a többiek elmondása alapján pont ugyanolyan nyaktörő mutatvány volt, mint felfelé. Az öreg egyébként kiváló idegenvezetőnek bizonyult, lelkesen magyarázott fársziul a környékről és magáról, milyen jó lett volna, ha bármit is megértek.

A műútra érve ezúttal balra vettük az irányt, célunk Larijan falu volt, ahol az útleírások szerint kiváló termálfürdők vannak. Közben lassan besötétedett, de a mi sofőrünk nem kapcsolta fel a fényszórót. Először azt hittem takarékoskodik, de aztán rájöttem, hogy csak a reflektora működik, amellyel időnként bevilágította az előttünk levő utat, majd a szembejövők villogására rendszerint lekapcsolta.

A falu előtt áthaladtunk valami ellenőrző ponton is, de a rendőrt nem zavarták a kocsik ilyen egyszerű hiányosságai, csak intett, hogy mehetünk. Larijanba érve megálltunk egy építkezés előtt és lekászálódtunk. Először csodálkoztunk, hogy hol a fürdő, de az építkezésen átvágva végül eljutottunk egy lépcsőhöz, ezen lemenve elénk tárult egy szépen kicsempézett előtér. Innen továbbhaladtunk az öltözőhelyiségbe, ahol megpróbáltuk előkeresni a fürdőnadrágot és a törölközőt a végletekig poros hátizsákjaink aljából. Átöltözés után beléptünk a medencetérbe. Az egyik mintegy 5x5 méteres, másfél méter mély medence 40 fokos vízzel volt feltöltve. Ehhez kapcsolódott ugyan két ingatag fémlétra, de nem volt semmilyen kiképzett lépcső vagy pihenőhely, így jobb híján járkáltunk és úszkáltunk.

A másik medence jóval kisebb volt, először ezt tippeltük hideg vizes merülő medencének, de egy óvatos próba kiderítette, hogy a vize legalább 55 fokos, így maradtunk a nagy medencénkben. Fél óra áztatás és bohóckodás nagyjából mindenkinek elég volt, lezuhanyoztunk és az öltözőhelyiségbe visszatérve megpróbáltunk valami kevésbé koszos ruhát kihalászni a hátizsákból.

Fürdés után jöhet a vacsora. Nem kellett sokat gondolkoznunk, a fürdős ember megmutatta a falu legjobb (és valószínűleg egyetlen) éttermét. Megrendeltük a kebabokat és vettünk hozzá vagy hat liter sós joghurtot. A vacsora valószínűleg normál körülmények között is ízlett volna, de így öt nap konzervkaja után kifejezetten elsőrangú volt. Na jó, egy sörrel még jobb lett volna. Dehát ez nem az a hely. A fürdés és evés után a világgal teljes megelégedésben indultunk el a házhoz, amit közben Hamid kibérelt nekünk. Nagy volt hát a meglepetésünk, mikor megmutatták a szobánkat, amiben a négy falon kívül egyetlen szőnyeg képezte a bútorzatot. Hamid éppen telefonált, így időbe tellett megértetni vele a problémánkat: szívesen vennénk valami ágyfélét. Bár eddig minden este ágyban aludtunk, számára nyilvánvalóan nem volt egyértelmű, hogy ezt mi természetesnek vesszük. Mint kiderült, a perzsáknál szinte mindig van egy vékony gyékény, így nem jelent problémát nekik vendégségben a szőnyegen aludni. Szerencsére a probléma megoldása a vártnál is kevesebb időt vett igénybe, mint kiderült, a szomszéd ház egy normális szálloda. Itt mindjárt kaptunk három szobát ágyakkal, asztallal, fürdőszobával (angol WC-vel!), ahogy azt eredetileg is elképzeltük. Beköltözés után 15 perccel Rugóval és Lehellel bevackolódtunk az ágyba és kb. 20 másodperc múlva aludtunk. Ez is hosszú nap volt.

2017.06.29. csütörtök

Helyszín: Larijan falu – Teherán – Kashan - Iszfahán

Napi túra: Este, Iszfahánban, a téren át a kebabosig, meg vissza a hotelbe

Szint: nem volt

Szerző: Lehel

Mesés érzés volt a semleges szagú párnába fúrt arccal ébredezni egy kényelmes ágyban. Mámorító komfort érzet. Hisz előző este majdnem egy perzsaszőnyeggel borított üres szobát kaptunk egy málló vakolatú házban ugyanazért a pénzért. Megtapogattam az ágyam valóság-e? Zsiga és Rugó is ágyba süppedve hevert mellettem és hiába az ablakon hajnaltól beszűrődő zajongás eszünk ágában sem volt kimászni. Aztán a reggeli hírére mégis összeszedelőzködtünk és asztalhoz ülve juhsajtot meg mézet reggeliztünk a helyi kovásztalan kenyérrel amit kedves Hamidunk hozott a faluból. Gyors öltözés a tisztábbik ruháinkba és átpakolás a hegymászós cuccokról a városi üzemmódba és már készen is voltunk a hátizsákokkal mint a csigák a házaikkal. A lepattant környezetű hotelunktól búcsút vettünk és már nem is röhögtünk azon, hogy megvolt a recepciós lecseszése a tulaj által mivel megint jól alkudott barátunk.

A faluszélen várt minket a levelibéka színű lójelvényes hintónk. (Valójában mishubishi L400 klón volt, mint a „lopott autó”, a Szerk.) Bepréselődtünk és máris suhantunk a szerpentinen a kb. 70 kilométerre lévő ígéret városába: Teheránba. Unalmasnak tűnő utunkon persze egy szép kőhídnál megemlékeztünk szponzorunkról is.

Beérve a városba legfontosabb célunk hat nappal Iránba érkezésünk után mi más is lehetett volna mint végre helyi pénzhez jutni. Hamid barátunk anyagi lehetőségeit már rendesen kimerítettük. Igaz ez idő alatt fejenként csupán 7 ezer forintnak megfelelő mennyiségű összegből vegetáltunk de ez már túl volt a barátság keretein. És lecsaptunk egy jóvágású ékszer üzletre! Pár száz USD beváltásával hírtelen multimilliomosokká váltunk! 47 millió iráni riállal legyezhettük magunk a 40 fokos hőségben. Ránkszakadt a bódottá és gazdattá! Nem is tétováztunk hát. Megfogtuk az Isten lábát!

Egy kis külvárosi bódé útba ejtése után ahol gyümölcsöt magvakat (meg a világ legdrágább alkoholmentes söreit 1.500 huf/doboz! - a Szerk.) vettünk kis kenyér mellett éhségünk csillapítására nekivágtunk az Iszfahán felé vezető kb. 5-600 km es útnak. Megismertük az autópálya-pihenők világát ahol jégkrémmel és alkohol mentes sörökkel próbáltuk a BSBK hagyományait ápolni. Csekély élvezeti értékkel sikerült csupán. Hamid javaslatára megálltunk egy Kashan nevű városkában ahol gyönyörű perzsa kertet csodálhattunk meg a mennyország földi megvalósítását. Ebben a „mennyországban” lelte mártír halálálát egyik nemzeti hősük, kancellárjuk Amir Kabir.

A kellemes hűsölés után megcsodáltuk a helyi pazar bazársort és egy tradicionális házat is. (Berostáltok, amúgy, a városi barangolásunk során egy Bogyó és Babóca filmplakátot találtunk az egyik hirdetőfalon. Nnna, az atomon kívül mit adtunk még az irániaknak ??? - a Szerk.)

Sajnos éhségünket csak egy apró jelentéktelen kebabozóban olthattuk ahol a társaság sörkinézetű üdítőitalokba fojtotta alkohol utáni vágyát. Folytatódhatott a hosszú utazás. (Ne felejtsük ki a történetből Lehel telefonjának eltűnését, ami úgy lett meg, hogy el se tűnt, csak szegény Hamid telefonálta körbe érte a fél világot. - a Szerk.)

Az est leszálltával a forróság enyhülése jól esett mindannyiunknak a zsúfolt járgányban. De nem is sejtettük még tartogat egy csavart számunkra a sors. Már napközben paripánk működése varázs beavatkozásra gyógyult, gyanús pukkanásokat már régóta hallatott a benzin gázos jármű. Kb. 30-40 km. re uticélunktól egy autópálya kapunál táltoslovunk kilehelte lelkét! Nagyokat röhögve toszigáltuk a járgányt előre-hátra hátha életre kél, de a diagnózis halál volt. Szegény Hamid barátunk minden kalandot kudarcnak érezve nem mulatott velünk. Nagyot küldött spiccel a levelibéka sarkába elkeseredettségében. Gyorsan kapcsolt és egy nagyvárosok közti távolsági luxusbuszt leintve némi kenőpénz ellenében új táltoslóra nyergeltünk. Pazar volt a különbség. A levelibéka tulajdonosa persze egy szokásos alkudozás és fizetség után nem ezt érezhette. De ez már nem a mi történetünk volt.

A Tibi által foglalt Ebnesina nevű, központ közeli szállónkba kilencen végül kettő régi Peugeot taxival érkeztünk meg. Idehaza ez biztos rendőri büntetés mellett valósulhatott volna csak meg! De ez Irán volt. A mad Max-ek országa. A kressz itt értelmetlen blabla volt.

Elfoglaltuk klimatizált ágyas szobáinkat amiknek nagyon örültünk és Tibi kalauzolásával utolsó energiánkkal a hajnali kihalt bazársorokon keresztül felsétáltunk a világ második legnagyobb és még nyüzsgő élettel teli gyönyörűen kivilágított főterére a Naghsh-e térre. Gyors éhségoltás egy kis kebabozóban és már a hosszú utazós kalandos nap fáradalmainak kipihenése vágyával a szállásunk felé tartottunk. Ránk fért a zuhany és a hűvös ágy!

2017.06.30. péntek

Helyszín: Iszfahán

Napi túra: séták városban le s fel

Szint: az nem volt

Szerző: Hamid

Szipivel, Bencével, Balázzsal és Petivel egy ötágyas szobát foglaltunk el. Laza 9 órás ébredés után sorra letzuhanyoztunk, megreggeliztünk és 11 órakor elhagytuk a hotelt. Az Ebnesia hotel a város egyik régi negyedében található, ahonnan jórészt a bazár árkádjai alatt el lehet jutni a főtérre. Mindjárt utunk elején egy gyászszertartásba botlottunk, ahol a gyászolók a perzsa vendégszeretet íratlan szabályai szerint megkínáltak minket gyümölcslével és süteménnyel.

Ezek után bevettük magunkat a bazárba, ahol a péntek (az iszlám vasárnap) ellenére a legtöbb boltot nyitva találtuk. Az első megállót utunkon a monumentális Jameh mecset jelentette, amely Irán egyik legrégebbi mecsetje és 2012 óta az UNESCO által is elismert építészeti örökségnek számít. A mecsetben négy ejván (ívvel fedett épületszárny) vesz körül egy központi udvart.

Jó sok fénykép elkészítése után visszatértünk a bazárba, ahol 30 perc séta után értünk el a világ második legnagyobb, épületekkel körbevett terére, a Naghsh-e Jahan-ra. A nagyrészt kővel borított hatalmas téren sok fa, medence és szökőkút is található, körben végig üzletek húzódnak. A téren nem sokan voltak, mivel a napon a hőmérséklet a 40 fokot közelítette (alulról vagy felülről). A tér három oldalát három nevezetes épület uralja, az Imam mecset, a Sheykh Lotfolah mecset és az Aali-Ghapou palota. Először az Imam mecsetet látogattuk meg, amelynek neve a forradalom előtt Shah mecset volt. Az iráni építészet egyik csúcspontjáról beszélünk, amely kiváló példája Irán iszlamista építészetének. A mecset a térrel együtt rajta van az UNESCO világörökségi listáján.

A mecset megtekintése után egy kávézóban ültünk le egy kis pihenésre és erőgyűjtésre, ahol a vendégszerető tulajdonos melegen üdvözölt Bennünket. A legtöbben különféle kávékat rendeltünk, Lehelt kivéve, aki egy gyümölcsös fagylaltkölteményt választott, amit aztán megérkezése után mindenki le akart fényképezni. A kávézó díszítéséhez tartoztak azok a színes cetlik, amelyekre a vendégek írtak fel a nevüket, majd a falra ragasztották azokat. Ebből természetesen mi sem maradhattunk ki, Peti is Tibi pedig kiváló helyet talált a falon a mi kis papírunk elhelyezésére.

Kávé után belevetettük magunkat az ajándékvásárlásba, amely főként helyi kézműves termékekből állt. Zoli, Bali és Bence gyönyörű színes fémtálakat és rézből készült kávéscsészéket választottak. Ziggy egy focimezt vett a fiának, Lehel pedig két gyönyörű fotókkal teli képeskönyv mellett egy ezüst fülbevalót és gyűrűt is vásárolt. A vásárlás végső szakaszában Rugó, Zoli és Ziggy fából készült festett dobozokat választottak az otthon maradottaknak. A vásárlás majdnem délután 5 óráig tartott, ekkorra rendesen meg is éheztünk. Ebéd (vagy uzsonna) céljából egy gyönyörű tradicionális éttermet választottunk. A hagyományokhoz való mind hívebb közeledés jegyében nem az étterem nyugati típusú asztalos-székes termében foglaltunk helyet, hanem a szőnyegekkel borított széles kereveteken. Az étlapról többféle ételt – Beriani, Dolme Ghafghazi, Mirza Ghasemi, Kashk-e Bademjan, Sour Kitchen és Tabrizi Kebab – választottunk, amiket megosztottunk egymással. A hangulatot a már megszokott mentás-sós joghurt és a diszkrét perzsa zene tette teljessé.

Ebéd közben és után beszélgettünk a helyi kultúráról, az emberekről, társadalomról, politikáról és az élet dolgairól általában, miközben lassan elindultunk a város egy még fel nem fedezett városrészébe. Egy hatalmas park közepén elhaladtunk a Hasht Behesht, egy szép régi épület mellett. A park tele volt emberekkel, családok, fiatalok, öregek, nők és férfiak, vegyesen. A park után hamarosan elértünk Iszfahán folyójához, a Zayande Roud-hoz, amely ebben az évszakban teljesen ki van száradva (a folyó korábbi szakaszain víztározókat építettek az öntözés elősegítésére). Ennek ellenére tartottuk magunkat a formához és a Sio Se Pol árkádos hídján keltünk át a folyón. A másik parton is tettünk egy sétát, majd a Khajoo hídon tértünk vissza a saját oldalunkra.

A folyópartról visszasétáltunk a főtérre, ami a sötétedés utáni hűvösnek köszönhetően közben teljesen megtelt piknikező családokkal és csoportokkal. Nagy nehezen találtunk magunknak egy kis helyet a fűben , ahol megtarthattuk az immár hagyományos közgyűlést. Hazafelé menet még bevásároltunk Gaz-ból, Iszfahán híres desszertjéből, amely tulajdonképpen pisztácia halvában. Az édesség annál drágább, minél több pisztáciát (és kevesebb halvát) tartalmaz. A fáradtabbak innen már taxival mentek haza, akik bírták, még ráhúztak egy félórányi gyaloglást a hotelig, ahol alvás előtt már csak egy kis wifizésre maradt idő.

Szerkesztői történet: Igen, ez volt az az estém ami végérvényesen pontot tett francia helyeskiejtés tanítási karrieremnek. Már említettem, hogy a BSBK-ban mindenki tud franciául. Is. Nem csak tud, de bátran beszél is, esetenként egyedi hang- és szóképzéssel. Fáradtságos küzdelemmel igyekeztem napról-napra csiszolni a pallérozatlan nebulok kiejtését, kevés eredménnyel. Hazafelé sétálva az autókról beszélgettünk Hamiddal és Petikével. Hamid elmesélte, hogy van neki egy pigot autója. Néztünk, néztünk, mi a rák lehet az, majd pár másodperc múlva belém csapott a villám. Ugyananebben a pillanatban Petike hangosan elkezdett röhögni, amit lefekvésig már nem hagyott abba. Pigot az pözsó. Egy egész nemzetet kell megtanítanom a szép francia beszédre. Ami nem fog menni. Megsemmisültem. Csakhogy meglegyen a páros lábbal önseggberúgás megkérdeztem és hogy mondják azt, hogy rönó? Rönő? Az mi? Ja, Rinat!

2017.07.01. szombat – fél lábbal már otthon

Helyszín: Iszfahán – Teherán

Napi túra: megint a téren át a kebabosig, meg vissza a hotelbe

Szint: fel a Sah palotájába a harmadikra és vissza

Szerző: Bence

Mi képes 9 különböző egyéniségű férfit (már több mint egy évtizede) egybentartani akár egy hétig? Érdekes kérdés, leginkább – az otthon mindig „egy hetes” túrának nevezett, akár 10 napos – túrák végén szoktunk ilyen mélyenszántó kérdésekről beszélgetni. 8 éve Montenegróban a túra után majdnem 3 napunk is volt a tengerparton. A „ránkszakadt” szabadidő, civilizáció normális mosdási, étkezési és vásárlási lehetőségek hajszálrepedéseket eredményeztek az addig egységes csapatszellemben. 2010-et követően egyértelműen az FB vette át a „megrontó” antiszociális szerepet… Fent a hegyek között kevés az opció. Napközben adott a cél, az esti szabadidőben a menedékházban vagy lórumozik az ember, vagy éppen Voltarennel kenegeti egyre acélosabb vádliját, miközben örülünk petit chefünk „akárhogyanissikerült”, „kitudja mi mindent tartalmazó” vacsorájának.

Ezen a napon is „fél lábbal már otthon voltunk”, egyesek fejében már leginkább az járt, hogy hová is menjünk 2018-ban…. Iszfahan gyönyörű városát már ismertük, előző nap megcsodáltuk két hatalmas mecsetét, kiszáradt folyóját, és az éjszaka megélénkülő (a világ második legnagyobb) főterét, ahol ilyenkor minden zsebkendőnyi helyen piknikeznek a helyiek.

Ráérősen ébredtünk, a reggel a szokásos reggeli: tojás, joghurt, valamilyen feta állagú sajt, az egyéb közel-keleti országokban is ismert kenyérlepény, és tea elfogyasztásával, no meg az otthoni emailek, hírek elolvasásával (és FB posztolással) telt. Összepakoltuk hátizsákjainkat, mindenki felvette legkevésbé koszos ruháit, illetve számba vette, hogy milyen ajándékot kell még vennie a nap során. Elbúcsúztunk Hamid barátunktól, aki valódi csapattaggá vált a túránk során.

Neki köszönhetjük, hogy egy helyi szemüvegén keresztül is láthattuk és megismerhettük az országot; illetve nehezen boldogultunk volna nélküle a helyi nyelvismeret nélkül is. Hazatérvén újra megnéztem az On the Spot: Irán részét, és azért elgondolkoztam azon, hogy néhány témát mennyire kínosan kerültünk a beszélgetésink során…No majd, ha esetleg Magyarországra látogat, ahova a vallási rendőrség nem ér el, bepótoljuk…

Ismét gyalogosan mentünk be Iszfahan központjába, a hatalmas bazáron keresztül. Szombat révén most minden bolt nyitva volt már. Lassan haladtunk, ugyanis néhányunknál lázasan folyt az ajándékkeresés: pisztáciát vigyek, vagy mégis inkább még egy fülbevalót? Különösen aktívak voltak a friss kapcsolatban élők…

Ahogy kell, kb. délre értünk a főtérre, ahol ilyenkor szó szerint nem lehet meglenni. Előző nap hőségrekord dőlt meg az egyik iráni városban: 53 fok volt…Iszfahanban csak 45…Megnéztük az előző napból kimaradt sah palotáját, illetve az azzal szemben lévő sahi mecsetet is. Mindenki fotóalbumába bekerült a kupola alulról készült fényképe, ami a Lonely Planet fedőlapja is: nem véletlenül…

Sietve kerítettük két, természetesen Pigot taxit, amely visszavitt a szállásunkra, ahol felvettük az itt hagyott csomagokat, aztán ugyanezekkel a taxikkal a buszállomás felé vettük az irányt. A teheráni „VIP” busz a legmodernebbek közül való volt, hatalmas ülésekkel, nem Wizzaires lábhellyel, a buszon ásványvizet, és étel egységcsomagot is osztottak.

Kb. este 8 körül érkeztünk meg a repülőtérre. Rengeteg időnket először vad lórumozással amortizáltuk, majd egy csendesebb zugot (pl. reptéri mecsetet…) keresve egyesek inkább aludni próbáltak. A check-in zóna elhagyása után a reptéri boltokban az utolsó riálunkat is Iránban hagytuk, és szomorúan állapítottuk meg újra, hogy „még a reptéren sem lehet alkoholt kapni”…No nem baj, pár óra, és a nyugatias Isztambulban leszünk…

2017.07.02. vasárnap

Helyszín: Teherán – Isztambul - Budapest

Napi túra: reptérbe be, reptérből ki

Szint: úgy +-

10.000 m. vagy 2x.

Szerző: Szipi

Hogyan alszik el kilenc cuki turista egy reptéri váróteremben ? Hát így.

A vasárnap még Teheránban kezdődött, és bár más okból, de ugyanúgy hagytuk el Teheránt, mint ahogy megközelítettük: álmosan, fáradtan és bódultan. Hajnali négykor eldördült a startpisztoly, és szépen besorjáztunk egy adag lepedős, kendős, fejzsákos nővel a gépbe, hogy Isztambulban egy halom farmeres, miniszoknyás, megfodrászolt csajjal szállhassunk ki. Csak lennie kell itt valami teleportnak, tuti…

Az Isztambuli repteret, már mint a tenyerünket, úgy ismertük. Reggelizés a restiben/kedvenc helyeken, fosikálás az első emeleti budiban, mert ott mindig kevesebben vannak, de előtte, nos igen… Érthetetlen számomra, de Tarnó barátunk féléves alkholmentesméregtelenítő periódusokat épít be az életébe, a bánat tudja miért, hogy ezek végét hatalmas alkoholizálással ünnepelhesse meg. Mi csak egy hete voltunk lejövőben a szerről, de az első utunk a dgyúti fríbe vezetett, hajnal hatkor, majd Petike odarohant a sörös pulthoz, markolta fel a söröket, ugyanazzal a mozdulattal fizetett és osztotta azokat a bajtársak között, akik az egymozdulatos fosáshoz hasonlóan, egy mozdulatos fogás-nyitás-nyelés kombóval pusztították. Mármint azok akik nem annyira jöttek le. Mert voltak akik nagyon lejöttek a szerről, annyira, hogy nem is kértek.

Teli hassal jól esik reggel még egy kicsit visszafeküdni, ezért a szokott hely felé vettük az irányt, a második pinceszinti alvóplaccra. Sajnos legutóbbi ottjártunk óta rittyentettek oda egy mobil mecsetet, az esélyegyenlőség jegyében - hisz jönnek a törökök az EU-ba - férfi és női részleggel. Akarom mondani női és férfi részleggel. Ez cseppet sem zavart meg minket, elfoglaltuk helyünket az élő panoptikumban, és gyors alvásba kezdtünk, amit csak a beszállás idejére szakítottunk meg.

Beszállás után amúgy, azt gondoltam megcáfolom a teleport elméletet, de csúfos kudarcot vallottam, mert a budapesti leszállás közben ébredtem csak fel. Oszt csak egy sört ittam.

A kicsekk ezúttal eseménytelenül telt, gyors zsákválogatás, puszi Ildikónak, búcsú a pesti különítménynek és már csak heten mentünk tovább. Kocsifelvételből egyenesen bele a mekdonáldsba. Rendes volt a parkolós bakter, mert megőrizte és visszaadta a fél liter barackot, amit a nagy „rohanásban” induláskor elfelejtettünk meginni az oranginás palackból. Hambi előtt legjobb egy bambi, főleg ha barackból van. Furcsa volt egy hét után újra, de jól esett, mert már nyoma sem volt a tegnapi 45 foknak, épp egy hidegfrontba érkeztünk haza.