2017. február 25., szombat

Szlovák Paradicsom 2017 - téli túra

A hagyományos nagy nyári túrák mellett mára kialakult egy másik BSBK túra-modell: az egy hétvégés, kisebb lélegzetű, de mégis inspiráló és felfrissítő túráké. Ebbe a sorba illeszkedik a 2017. március végi kiruccanásunk a Szlovák Paradicsomba, Zsiga, Peti, Szipi, Szilvi, Zoli Boncsi, Ildi és jómagam (Robi) részvételével.
A helyszínt és útvonalat is az utolsó pillanatban választottuk ki, az eredeti terv az Alacsony Tátra lett volna, de az ijesztő időjárás-előrejelzések miatt végül módosításra kényszerültünk. Szombat reggel találkoztunk Dedinkyben, egy tó melletti parkolóban, és a Szlovák Paradicsom észak-dél irányban történő átszelését tűztük ki célul. Az esti szállást Hrabusice-ben foglalta le Zsiga (kösz!), ami kb. 20 kilométer Dedinkytől, de a debreceni különítmény későbbi érkezése miatt végül csak 11 körül sikerült ténylegesen elindulni.
Az út első szakasza a technikailag egyik legkönnyebb „létrás völgyön”, a Zejmarska roklinán át vezetett. Már itt kiderült, hogy a kora tavaszi, már olvadóban levő, de azért sok helyen még havas vagy jeges terepen hasznos cucc a hágóvas, bár folyton fel- és levenni meglehetősen frusztráló. A bemelegítő szakasz után a Geravynál Zsiga bejelentette, hogy gyengének érzi magát, és ezért nem folytatja. Hiába vetettük be összes bájunkat, hajthatatlannak bizonyult, és visszafordult a parkolóba. Ennek a döntésnek később még voltak kellemes következményei.


Tiszta, de hűvös időben követtük a zöld jelzést Klauzy érintésével a Tomasovska Belán keresztül, ami egy nagyon szép útvonal, de nagyon hosszú is. Ahogy ment le a nap az égen, a morál is süllyedt egy kicsit, de ezt azért kompenzálta valamelyest a pálinkásüvegek szintén süllyedő vízszintje. Az útvonal legkeményebb részét---a Klastorisko előtti meredek szerpentint---napnyugta előtt kb. egy órával értük el. Mindenki előhívta maradék erejét, illetve vérmérséklettől (és -alkoholtól) függően belső Tarzanját, és így a fennsíkon még sikerült elcsípni a túra talán legszebb panorámáját: a Magas-Tátra teljes vonulatát az esti fényekben.
Itt már kezdett kifejezetten hideg lenni, úgyhogy gyorsan elkezdtük az unalmas ereszkedést Podlesok felé. Már majdnem teljesen sötét volt, mire odaértünk, de szerencsére ide már vezet műút, úgyhogy a közben erőre kapott Zsiga értünk tudott jönni, és két fordulóval elvitt a szállásra.

Szállásként egy több szintes, családi házból átalakított panzió szolgált. Még pihentettük egy kicsit 4x-en is túl járó megfáradt tagjainkat, majd felkerestük a közeli, meglepően tisztességes éttermét, ahol egy másik, nem túl szimpatikus magyar csoporttal is találkoztunk. Az unszimpátia igazából az este későbbi részében alakult ki---tény, hogy a BSBK-s hagyományokhoz híven fogyott rendesen alkohol, de semmilyen formában nem viselkedtünk bunkó módon, maximum egy kicsit hangosan. De ezzel a magas lovon ülő barátainkon kívül senkinek nem volt problémája, illetve bennünk is csak egy másnap reggeli beszólásból tudatosodott, hogy valami szúrta a szemüket. (Amúgy ez a társaság Magyarország egyik híres hegymászójával, Szendrő Szabolccsal volt itt egy jégfal-mászó tanfolyamon.)
A szállásra visszatérve Petikével szerettünk volna még egy tisztességes lórumpartit összerántani (ez kötelező eleme a BSBK túráknak), de egyes résztvevők személyiségi jogaira való tekintettel borítsa a feledés jótékony homálya a játékmenet részleteit.

A második nap az étteremben elköltött reggeli után a Sucha Belán keresztül indultunk vissza Dedinky felé. Ez az út egy patakvölgyben visz, és a különösen hűvös mikroklímának köszönhetően a patakot még vastag jégpáncél borította. A völgyet sok helyen fagyott vízesések és egész jégfalak szegélyezték, keskeny szurdokokon, meredek létrákon kellett átjutni.
Tényleg nagyon látványos volt. Természetesen a hágóvas ismét nagyon jó szolgálatot tett, helyenként gyakorlatilag lehetetlen lett volna haladni nélküle. Erről egy kisebb szlovák tinédzser csapat tudna részletesebben beszélni, akik szegények épp nagyokat estek, mikor találkoztunk velük (remélhetőleg végül visszafordultak). A kicsit nehezebb technikai részek miatt a társaság két részre szakadt: Peti, Boncsi, Ildi, Zoli és én alkottuk az előőrsöt, míg Szipi és Szilvi kényelmesebb tempót választottak.
Egy darabig Zsiga is velünk tartott, de aztán visszafordult, hogy  Magától a Sucha Bela-tól kezdve az út már nem volt meredek---gyakorlatilag csak szintben mentünk vagy ereszkedtünk---, de a haladást megnehezítette az ösvényeket foltokban beborító jég és hó, illetve az előző napinál barátságtalanabb idő. Pár óra alatt azért mindenki beért Dedinkybe, ahol a Penzion Pastiernakban hazaindulás előtt még ettünk egy jót. Nagyon jól esett, mindenki maximálisan megérdemelte 

2017. február 11., szombat

Magas-Tátra "Haute Route" túrasível

Erre a szezonra nagyon tervben volt egy jó kis túrasí hét vagy legalább egy hétvége. De ahogy haladtunk előre az időbe, egyre fogyott a rendelkezésre álló szabadidő és a jelentkezői létszám is rohamosan csökkent. Déja vu, erről még egy dalszöveg is azonnal beugrik: "Csak a büfékocsiban állnak (részegen), Ketten, amelyik rosszul van az vagyok én". Bár mint később kiderült, nem én voltam rosszul :):):).

De kanyarodjunk vissza az elejéhez. Chamonix-Zermatt Haute-Route, ezt valamikor meg kell csinálni. Miért nem idén? Mert kva messze van, és nincs egy hetünk. Mivel helyettesítsük? Hoche-Tauern? Az sincs közel, és 5 napunk sincs. Radnai havasok átkelés? Szuper. Már csak lessük az időt. Hát az nem nekünk dolgozik. Sok hó, melegedés, erősen nem ajánlott kategória. Rax-Schneeberg? Hazafúj minket a szél. Mi van még? Magas-Tátra. 2-es lavinaveszély, egész hétvége szélcsend és napsütés. Üsse kavics. Induljunk csütörtök délután, vasárnapig ráérünk. A terv: Zöld tavi ház, Téry horhos, Téry Ház, Vöröstorony hágó, Rabló ház, és esetleg még tovább 1 völggyel. Teljes téli felszerelés persze a túrasí cuccok mellé. Hát váltóruha nem nagyon fért a zsákba... Nyilván foglalásunk sem volt, de reménykedni mindig lehet.


Csütörtök este sötétben és enyhe havazásban értünk a parkolóhoz. Eleve fejlámpás felmenetet terveztünk, ez nem volt meglepetés. Az idő amúgy kellemes volt, az út is nagyon kényelmesen emelkedik  Zöld tavi házhoz. De azért csak kellet rá majd 3 óra felérni. Lovakat lenyergeltük, és kellemes meglepetések sora ért bennünket: 2 ágyas luxusszoba, meleg vizes normális fürdő, szuper kaja, csapolt sör. 5*-os menedékház. Másnapi feltöltöttük készleteinket, amit ma megehetsz, ne halaszd holnapra jeligével! Irány a hágó, át a befagyott tavon, fel a kuloárban, amit a sízők használnak. Elhagyunk pár jégmászót, felettünk az első emelkedő. "Nem olyan meredek, nem olyan hosszú az! Vigyük a léceket a vállon!" Már nem emlékszem, melyik hülye a kettő közül mondta ezeket a szavakat. Az is lehet hogy mindkettő :). Egy fél óra múlva még nem járunk sehol, csak az izzadság folyik a tökünkön, és szakad le a vállunk a lécek alatt. Azért egyszer minden véget ér. Még ez is. Örvendezünk vala.


A kilátás azért szép, És még erővel is bírjuk, kis frissítőt azért magunkhoz veszünk. Kivételesen nem a pálinka fogy. Elég közel került a hágó, egy fél óra fókázás után meg is érkezünk a lábához. Természetesen okulva az előző menetből felrakjuk a léceket a zsákra. Jégcsákány is kézbe. A hó inkább puha por jellegű és itt-ott mély, de jó lesz ebben lesíelni a másik oldalon...


Az időjárás sem volt túl kegyes, elég sok időt töltöttünk felhőben, egy-egy széllökés kíséretében. Ennyit a meteorológiáról. Több-kevesebb szenvedés árán kimásztuk a Téry horhost. A nyeregben egyből pofán csapott a szél, meg az a látvány, hogy a másik oldalon a porhó helyett tükörre fagyott meredéllyel indul a lejtmenet. Azért felcsatolunk, de nem élvezem. Peti leszenvedi magát, én az utolsó pillanatban fogok meg egy kicsúszást, nem nagyon fog a kantni sem. Ahogy a kismacska mondja, "eleget basztunk már"? Az óvatosság győz, hiába csak 20m, nem akaródzok fejjel lefelé megtenni. Lecsatolok, hágóvasat veszek, lemászok, és újra felcsatolok. Mindez mindössze kb. 1 órát vesz igénybe. Peti odafagy, én meg szétizzadom magam mindezalatt.


Lefelé ereszkedve jön pár túrasítő felfele, De nem másszák ki a horhost, jóval a jeges rész alatt csatolnak és jönnek velünk lefelé. A Téry ház innen 5 perc, akár élvezném is, ha a lábam nem lenne görcsben és maradt volna egy kis kraft még. Mára tuti ennyi volt. Bevesszük magunkat a Téry házba. Szoba az nincs. Nagyon nem hat meg. Bázisunk a kantin, nagy lendülettel el is kezdjük a sörök legurítását és a mai élmények feldolgozását.


Miután kicsit fellazultunk, figyelmesek leszünk két cseh srácra, aki szintén  ugyanazt csinálja mint mi. Miért is ne csináljuk együtt :)? Mint később kiderült, lett volna okunk hogy ne tegyük, kettesben biztos nem iszunk annyit mint velük. Valahogy a csapat létszámával exponenciálisan nőtt a bevitel. Főleg mikor a harmadik haver előkerült a tófalból. A mi pálinkánk (ami ugyebár gyümölcsből készült) elfogyott hamar, a cseheknek volt egy tuti tippjük: Horec. Mivel ez valami gyökerekből készül, sok jóra ne számíts! Engem valahogy az ösztöneim nem hagytak cserben, és az utolsó utáni pillanatban elmentem lefeküdni (időközben csak került két ágy), de Peti nem volt ilyen szerencsés. 

A másnap szó szerint volt értendő. De végre itt a jó idő, hátágról süt a nap, előbb utóbb menni kell, irány a Vöröstorony hágó. A csehek még lelkünkre kötik, hogy a csúcsot is másszuk ki. Én egész kipihenten húzok felfelé, Peti némiképp lemaradva, erős cefre-aurában követ. Erősen párologtat.


Természetesen egy idő után itt is a hátra kerülnek a lécek. A hágóvas sem játéknak kell, ahol rálelünk az "útra", ott jeges hóba kell vágni, ha mellé lépünk, derékig süllyedünk. De a tegnapi Téry horhos után ez már nem okoz fejtörést. Csak az a hülye kutya, akinek a nyomait követem, minek jött ide? Szépen lassan kimásszuk.


A cuccot lerakjuk egy párkányra, és elkezdjük méregetni a Vöröstorony csúcsot. Van felfelé vezető nyom. Közel van, szint sem sok, menjünk neki. A dőlésszög azért megvan, helyenként 60 fok simán. Szerencsére a hó mindenhol jól tart, felérünk a csúcsra. A panoráma tényleg megérte.



Visszaereszkedünk, lécre szállunk, én az előző napból tanulva kicsit lejjebb. Idő közben megérlelődött bennünk a gondolat, hogy összes célunkat elértük, tudni kell a csúcson abbahagyni, sílejünk le Ótátrafüredbe. Innen már tényleg az élvezet következett, le a Nagy-Tarpataki-völgyön, kikerülve a Rabló házat végig, 


Épp a serpák kávézójánál (vagy inkább sörözőjénél) fogyott el a hó a lábunk alól, itt a vége, fuss el véle! Szép túra volt, még ha nem is csináltuk meg a teljes kört.

Dátum: 2017. február 9-11.
Résztvevők: Bali és Peti (meg a csehek)


2016. július 29., péntek

Albánia - Montenegró 2016

Most akkor Albánia az kelet vagy nyugat? Ha szigorúan a hosszúsági körök alapján döntünk, akkor Debrecentől tagadhatatlanul nyugatra van. Ugyanakkor az Elátkozott hegységben - a név egy helyi legendából ered, amelyben egy tündér mellett szerepet játszott két fiútestvér és az anyjuk is - tett túránk során szinte semmi sem emlékeztetett egy nyugat-európai kirándulásra. Ez még akkor is igaz, ha az Albán Alpokat (mert ilyen barátibb neve is van) a valódi Alpokhoz hasonlóan gleccserek formálták mai arculatára. Ezúttal nyolcan keltünk útra, a megszokott arcok mellett újoncot is avattunk, ez (rengeteg minden mással együtt) biztosan ki fog derülni az alábbi beszámolóból.



Day 0 – Július  29.

Indulás: Debrecen/Budapest
Érkezés: Valahol Belgrád körül a vonaton
Szerző: Ziggy

Délre beszéltük meg az indulást, a munkahelyemről átbattyogtam a szomszéd utcába Lehel lakásához, majd miután befutott a Fabia Petivel és Tibivel, a debreceni különítmény villámrajtot vett Berettyóújfalu irányába. Peti szolgálatkészen bekészített mindenkinek egy doboz hideg sört, erről egyenlőre lemondtunk, viszont gyorsan fogytak a gyümölcsök és főleg Kangur Annácska pogácsája. A röszkei határon 15-20 perc alatt átjutottunk, hogy aztán Palicson belefussunk egy közlekedési rendőr karjaiba, aki sasszemével kiszúrta, hogy Peti elfelejtette visszakapcsolni a határellenőrzéskor lekapcsolt fényszórót. A rend éber őre közölte velünk a büntetés összegét, amit én 2000 míg a többiek 5000 dínárnak értettek. Ebből a félreértésből kiindulva egy hosszabb, de erősen akadozó kommunikációs folyamat következett, amelynek során a magyar-angol-szerb-német szavak mellett főszerepet kaptak a mobiltelefonok számológépei is az euro/dínár/forint átváltások értelmezésének támogatására. Végül a rendőrnek annyira elege lett az elhúzódó bénázásból, hogy egy sokatmondó karmozdulat kíséretében (és egyúttal büntetés beszedése nélkül) utunkra bocsátott minket. Szabadkán viszonylag könnyen megtaláltuk Suzanna házát, aki már várt minket a vonatjegyekkel és egy kiváló ingyenes parkolóhellyel a házuk előtt. Miután volt még időnk bőven, a felszerelkezés után elindultunk Szabadka belvárosába körülnézni, no és nem mellékesen egy sört inni.


Ezt végül sikeresen megtettük a főtéren a szökőkút mellet, majd elindultunk a sétálóutcán a vasútállomás irányába. Itt találkoztunk a pesti különítmény első tagjával, Szipivel, aki éppen töltőkábelt vadászott a fényképezőgépéhez, mert azt a nagy pakolás közben otthon felejtette. Közben egy kutyasétáltató helyi lakos azt is megsúgta nekünk hol találjuk a legtutibb helyi hamburgerezőt, így immár jóllakottan pacsiztunk össze az állomás restijében a maradék három sporttárssal, akik közben rutinosan beszerezték az utazáshoz szükséges hideg helyi söröket. A szabadkai állomáson összesen egy vonat tartózkodott, így az azonosítás nem okozott gondot. Hamar fény derült arra is, hogy Szabadkától Újvidékig még nem hálókocsiban utazunk, hanem normál személyvonaton.


Ez persze nem zavart minket, lévén kora délután voltunk, megfelelő sör- és pálinkakészletek birtokában. A vonat az első fél órában mintegy 20-30 km/h-s sebességgel haladt, így hamar választ kaptunk arra a kérdésünkre, hogy miért is van szükség három és fél órára a 110 km-es vonatút megtételéhez. Vonatozás közben elindult az első hatos lórum parti, ekkor még senki sem gondolta, hogy ennek befejezésére csak mintegy négy nap múlva kerül sor, ami alighanem példátlan megszakítás a nyári BSBK túrák történelmében.



Újvidéken átszálltunk a hálókocsis vagonba, ahol kiderült, hogy a négyszemélyes fülkék csak a legendák világában léteznek, így meg kell osztoznunk a fülkéken a helyi lakosokkal. A mi fülkénkbe a négy BSBK tag mellett egy fiatal pár vette be magát, akik természetesen a tengerpartra utaztak, mint a vonaton rajtunk kívül mindenki más is. Az esti toalett elvégzése után lassan elhelyezkedtünk a priccseken, amelyek mindenki számára viszonylag kényelmesnek bizonyultak. Ez alól egyedül útitársnőnk volt kivétel, aki valamilyen okból a hatalmas műanyag bőröndjét is az ágyán tartotta egész éjszaka. A másik BSBK-s fülkében egy újvidéki magyar család utazott egy gyerekkel. A gyerek hamar elaludt, az apukának viszont nemcsak a Szipi féle pálinka tetszett, de az is, hogy (idővel folyamatosan csökkenő lelkesedésű) hallgatóságra talált előbb Bence majd Peti személyében. Aztán az asszony kiszólt, vagy Peti is bevonult, már nem emlékszem pontosan, de mindenesetre mindenki elcsendesedett.


Day 1 – Július  30.

Indulás: Valahol Belgrád körül a vonaton
Érkezés: Katun (Montenegro)
Szerző: Ziggy

Az éjszaka a vonaton több-kevesebb alvással telt. Az egyetlen intermezzo akkor következett be, mikor Zoncsi (sajátját nem találván) az újvidéki asszony papucsát próbálta kölcsönvenni egy éjszakai pisilés erejéig. Ő azonban éberen őrködött a holmija felett és hangos kiáltásaival kudarcba fullasztotta ezt a remek tervet.
Reggel a lassú ébredezés után észrevettük, hogy a táj igencsak megváltozott, vonatunk immár a hegyek között kanyargott. Nemsokára elértük az utolsó szerbiai állomást, ahol felszálltak a határőrök, ilyet is régen éltünk át. A következő állomáson, immár a másik oldalon, lefutott a montenegrói ellenőrzés is, a vonat pedig egyre magasabbra kapaszkodott.


Kértük a kalauzt, hogy szóljon Kolasin állomás előtt, mert ott le szeretnénk szállni, annak ellenére, hogy a jegyünk Bar-ig szól. Ez a közlés némi izgalmat okozott neki, amit annyira nem értettünk, talán azon gondolkozott, hogy kinek tudná eladni a hirtelen felszabadult helyeket. Mi mindenesetre a vasútvonal legmagasabb pontján, a már említett Kolasin állomáson kiszálltunk, hogy immár busszal folytassuk utunkat a hegyek felé. A vasútállomás jóval a városon kívül feküdt és mivel senki sem akart bevinni minket oda, gyalog vágtunk neki. Kolasin átszelése során lehetőségünk lett volna megtekinteni a város nevezetességeit, de ilyenek nem nagyon voltak. Peti és Bence gyorsan megvásárolta a csapatnak az első adag montenegrói bureket reggelire, így ők éppen csak odaértek a buszmegállóba, már indultunk is Plav, a túra kiindulópontja felé. Megérkezés után megkerestük a helyi turisztikai információt, amely ugyan zárva volt, de a szomszédos játékteremben megnyugtattak, hogy hamarosan jön a személyzet. A személyzet valóban hamarosan megjelent két fiatal srác személyében, akik azonban legfontosabb kérdésünkre, hogy hol tudunk este megszállni Babiono Polje környékén, nem tudtak választ adni (igaz, más kérdéseinkre se nagyon). Találtunk ugyan egy prospektust egy szállásról, ami megfelelő helyen feküdt, de a srácok nem tudtak róla semmit és felhívnunk sem sikerült. A kelet az kelet.
Testületileg úgy döntöttünk, hogy indulás előtt megmártózunk a plavi tó vizében, részben az előző esti zuhanyzást pótlandó.


A tó vize gyönyörű és hideg volt, ez azonban Tibi sporttárson kívül (akiről kiderült, hogy nem kedveli a hideg vizet) senkit sem tartott vissza a megmártózástól. Fürdés után megszárítkoztunk, felvettük a hátizsákot és most már tényleg nekiindultunk az első étteremig vezető útnak. Itt rendeltünk valamit, amiről kiderült, hogy csak egy leves, de mivel lassan délután 3 óra felé járt az idő, a további fogások helyett az indulás mellett döntöttünk. A faluból kifelé menet még betértünk a rendőrségre, hogy tisztázzuk a határátlépési engedélyeket, amelyeket korábban megigényeltünk. A rendőrök kedvesen mosolyogtak, de írásos engedélyt annak ellenére sem adtak, hogy a helyi nemzeti park éppen arra járó igazgatója is erre biztatta őket.
Végül tehát elindultunk a Plav és Babino Polje közötti úton, amely mentén szép házak sorakoztak tágas kertekkel. Egy—két lakóval szóba elegyedve az is kiderült, hogy a hollandok itt is szívesen vásárolnak házat, ahol a nyarat eltölthetik a családdal. Egy óra gyaloglás után a montenegrói vendégszeretetből is ízelítőt kaptunk, egy ház mellett megpihenve az ott gyülekező csoport házigazdája két üveg narancslével kínált meg bennünket. Elmondta, hogy a Plavból származó azonos vezetéknevű (de nem feltétlenül rokon) emberek rendes éves találkozóját ünneplik éppen. A szépen növekvő tömeg fele amerikai rendszámú kocsikkal érkezett. A lassan emelkedő völgyben mintegy 3-4 óra gyaloglás után értünk el Babino Poljéhoz, ami már nem igazi falu, inkább csak elszórt nyári szállások csoportja. Miután a másnapi hosszú menetet szerettük volna lerövidíteni, elhatároztuk, hogy továbbmegyünk a már említett prospektusban talált szálláshoz, bár nem igazán volt arra vonatkozólag tervünk, hogy hol alszunk, ha a szállás nem létezik / foglalt / nincs ott senki stb. A következő fél órában lassan kikapaszkodtunk az eddig követett völgyből, az erdőt felváltotta a hegyi legelő és kinyílt a táj. Elhaladtunk egy tehénpásztor anyóka mellett, Peti oroszul megkérdezte, hogy lehet e fentebb valahol aludni: karlendítés + ’tam szpaty?’. A néni mondta, hogy ’da, szpaty’. Azért voltunk páran, akik nem voltunk teljesen meggyőzve…
Szerencsére félelmeink alaptalannak bizonyultak, a megadott helyen ott voltak a szép új (és üres) bungalók, egy filagória és egy kedves háromtagú házigazda család. Hirtelen nehéz lett volna eldönteni, hogy ők örülnek nekünk jobban vagy fordítva.


Nemsokára került forrásvíz alatt hűtött Niksicko sör, vacsorára házi sajt és puliszka, helyére került a világ! Vacsora közben besötétedett és lehűlt a levegő, valamint kezdtük egyre erősebben érezni a vonaton való (nem)alvás hatását is, így hamarosan bevackolódtunk a hálózsákokba.


Day 2 – Július  31.

Indulás: Katun
Érkezés: Cerem (Albánia)
Szerző: Tibi

Mit is lehet egy hangsúlyozottan szubjektív élménybeszámolóban mondani egy nagyjából három hónappal korábbi egy hetes balkáni gyalogtúra egyetlen, sorrendben második napjáról? Ami ráadásul utolsóként készül el, a hatszázhuszonháromezredik kérés, figyelmeztetés, „ne bazz már, hogy még mindig nem csináltad meg!” után? Pont annyit, mint a túra harmadik napján. Hogy – tudom, hoggyal nem kezdünk mondatot - aki nem volt ott, az nem tudhatja, miből maradt ki, hogy talán az ilyen napok adják meg életünk igazi értelmét.
Ám ne vágjunk bele in medias res. Némi előzmény szükségeltetik.
Adott egy társaság, akiknek jó részét korábban ismertem, vagy már hallottunk egymásról. A tagok között - ahogy látom - laza barátság szövődött az elmúlt nagyjából húsz évben. A korábbi és azóta állandósult kosármeccsek, majd azt követő levezetések – igen, hívhatjuk, ha akarjuk alpári módon sörözésnek is ezeket a csapatépítő  összejöveteleket -, valamint közös családi főzések, túrák, focimeccs nézések eredményeként túl sok újdonságot egymásról már nem tudnak egymásnak mondani ezek a megismerkedésükkor még bohó egyetemi hallgatókból az eltelt évek alatt tisztes családapákká vált férfiak. Ismerik egymás rigolyáit, tudják kinek-mikor –miért van nehéz életszakasza és kinek mikor mennek egyszerűbben a hétköznapok. Az a klasszikus félszavakból is értik egymást viszonyrendszer van közöttük. Honnan derült ez ki számomra? Épp onnan, hogy bár befogadtak a túra idejére – és talán későbbre is, bár ezen beszámoló leadásában tapasztalható néhány hónapos csúszás bizonyára nem tett túl jót a bizalomnak -, de nyilván idegenként az embernek kell néhány nap, amíg feloldódik. Ez a néhány nap viszont pont elég arra, hogy a viszonyrendszer kiderüljön. Erre nyilván lehet mentálisan készülni. Volt is rá vagy hét-nyolc hónap, hiszen már a télen eldőlt, hogy velük tarthatok.
Az ember nem stresszel azon, hogy általa többé-kevésbé ismert emberekkel gyalogol vagy 120-140 km-t a távoli jövőben a hegyek között – mondhatná bárki. De igen – mondom én tapasztalatból. Nem nagyon, csak épp annyira, hogy legalább ne égjen le. Annyit minimálisan megtesz, hogy fizikailag felkészül, rendszeresen eljár edzeni. Heti három – lehet nevetni – spinning edzés éppen jó erre. Futni nem nagyon szeretek, bicózni igen. Hát akkor rajta. Hogy az edzésen én voltam az egyedüli pasi? Baromira nem érdekelt – van az az élettapasztalat, kevésbé eufémisztikusan az a kor – amikor az ember már nem törődik efféle dolgokkal. Persze, mert csupa jó kerek fenekét bámulod tekerés közben – hallom a károgókat.  Nem így volt – és maradjunk ennyiben ezzel kapcsolatban. És az edzés egyébként – a túrával nem összefüggő - hányattatott lelkem ápolásának legalább annyit használt, mint a fizikai állapot feljavításának.  (Egyébként azóta az edzettségem a lelki fittségemmel együtt az enyészeté lett.)
Ennyi bevezetőt szükségesnek tartottam a Tisztelt Olvasó tudomására hozni, mielőtt a leghosszabb nap élményeit megosztom. Ott tartunk tehát, hogy a második nap reggele van, még Montenegróban, valahol Babino pole környékén a hegyekben.
Az előző esti szinte már giccses naplementére, majd a fejlámpák fényénél megejtett vacsorára és – talán – némi sörözésre már csak az asztalon felejtett térképek emlékeztetnek a napkelte fényeinél. Egyedül a giccs maradt. Harmatos fű az alpesi réten, csend, a távoli hegyormok lassan napfénybe öltöző sziluettje. Olyan pillanatok, amikért érdemes lenne megállítani az időt.
A szokásos reggeli – kinek rövidebb, kinek hosszabb - készülődés előtt, közben, után, - kinek, hogy - közös reggeli. Itt ért először bennünket néhány, a későbbi napokon a hegyek között élő pásztorokkal kapcsolatos általános tapasztalás. Ezek az emberek hozzánk képest - akik nyáron hűtött, télen egyetlen kapcsoló elfordításával fűtött lakásban élünk, akik többé-kevésbé biztos jövedelemmel rendelkezünk, akik péntekenként a Halköz kocsmáiban vezetjük le a feszültséget, a nem kívánt rész törlendő – elképesztően nehéz körülmények között, de mégis vidáman, békében élnek. Jó, kivétel mindig akad, amint az a néhány nappal későbbi, a lőtávolságon kívülre épített, a vérbosszú veszélye miatt kulláikból évekig ki nem mozduló férfiak utódaitól megtudhattuk, szóval a többség szerényen, a valóság az, hogy inkább szegényen, de nyugodtan él. Amint a hóolvadás engedi, tavasszal felköltöznek a hegyekbe a birkáikkal és családjukkal és őszig le sem jönnek. A sorrend is fontos lehet, az egyik hozza, a másik csak viszi a pénzt.
Babino Polje 1490 m tengerszint feletti magasságban található házaitól távolságban tehát vagy 5-6 km-re, szintben kb. 1550-1600 m-es magasságban töltött éjszaka másnapján királyi reggelit kaptunk sajtot, tejet és efféle finomságokat. Nem sok mindent tudtak adni házigazdáink, de azt szeretettel adták. A teljes igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy faházukban és a közelébe épített másik két kis házikóban turisták is gyakran szállnak meg, így ők már felkészülten várhatják a váratlanul érkező vendégeket.


És a kedvességüket nyilván még inkább olajozza – bocs a képzavarért – az a fejenkénti tíz euro, amit a szállásért az reggeliért fizettünk. Egyéként a balatoni zimmer frei szolgáltatókkal közös bennük, hogy amíg a vendég náluk lakik, ők is az alsóépületben élnek.
A reggelit köbvető kissé hosszúra nyúlt pakolás után indulás. Szokás szerint késve, nyolc óra helyett nagyjából kilenckor. A cél – hiszen tudjuk a cél az út maga - a teljes túra leghosszabb etapjának, a 32 km-es szakasz megtétele. Aki nem szokott túrázni, annak hihetetlenül soknak tűnik ez a távolság. Nem veszélyes egyébként, ám ha még azt is hozzátesszük, hogy nagyjából 1900 – 2000 m szintkülönbség is útba esett, akkor már legalább is megsüvegelendő. A táv első részén azonnal eltévedtünk. Nem csoda a Balkánnak ezen a részén, ahol bár már vannak turisták, még erős kihívásokkal küzd a jól, vagy egyáltalán csak jelzett turistautak rendszere. A végeredményt tekintve mindegy, az eleinte vegyes, később a szintemelkedéssel fenyőerdő által ölelt, a papír- és az elektronikus kütyükre előzőleg óvatosságból lementett elektronikus térképek összevetése alapján nehezen megtalált ösvény tisztes emelkedőt követően bő két órás gyaloglást követően elvezetett bennünket a térkép szerint 1982m, a helyszíni tábla szerint  elértük a Hrid-tavat.


Bőven 2000 m fölötti vad hegyormok veszik körbe az apró moréna tavat, melynek hideg vizétől felfrissülten folytattuk utunkat Albánia, az aznapi végállomás, Cerem felé.
Utunk során először szembesültünk azzal az egyébként nem ismeretlen ténnyel, hogy mészkőhegységben elég ritkák a források, így lehetőleg minél több vizet ajánlatos vinni. Minél több a víz, annál nehezebb a zsák, annál többet izzadunk, annál több víz kell, annál nehezebb a zsák…. Ördögi kör. A fenyveseket törpefenyő, majd alpesi rétek váltották. A nap tűzött, ahogy csak tudott, izzadtunk, de haladtunk. A jelzett ösvényt a pásztorok csapásai váltották aztán már az sem. A csapás ezen a napon, nemcsak az ösvény jelentésben vált kézzelfoghatóvá, hanem mint veszteség, próba, megpróbáltatás is. Egyik túratársunk Bence –amúgy a Kaukázus, az Ararát és még ki tudja mely hegyek ormait megjárt bakancsa – eleinte azt hittük átmenetileg, de aztán kiderült, hogy végleg - feladata küzdelmet. Bal bakancsa levált talpát számolatlan mennyiségű sebtapasszal próbáltuk a felsőrészhez erősíteni, de csak átmeneti sikert értünk el. Bence sok gyerekes családapához illően méltósággal fogadta el a tényt: a túra számára sokszorosan nehezebb lesz, mint nekünk, többieknek. A benne a csapás okán lezajló lelki folyamatokról nem tudok beszámolni, legyen elég annyi, hogy nem káromkodott. Igazi úriember.


Az út változatos terepen, erdők és rétek vidékén, néptelen tájakon vezetett, melyet csak ritkán szakított meg a nyájukat őrző pásztorok látványa. Utunk keresztezte  a Montenegro-Albán határt, melyet azonban nem őrzött egyetlen határőr sem. Különös, de jelen sorok írójának semmilyen képi emléke nem maradt erről. Az úton a társaság leginkább a hőmérséklettel, semmint a távolsággal vagy magassággal vívott hősies küzdelemben többször is - az olvasó számára érdektelenek a pontos helyek – pihenőre kényszerült. Némi vita talán – nem talán, tényleg – kialakult, hogy miért is kell több, mint 30 km-t megtenni egy huzamban, miért kell ilyen napot tervezni , és egyébként is… Az biztos, hogy ezen sorok írója nagyjából 25 km után már csak befelé figyelt. Arra, hogy egyszer a hatszázhuszonharmadik kaptató, völgy és ígéretesnek tűnő pásztorszállás után végre levegye a bakancsot. Cerem mint elérhetetlen szálláshely lebegett szeme előtt. 


Az utolsó két kilométer volt a legkegyetlenebb. Lefelé vezetet az út, elég lett volna csak megindulni és megérkezni, de nem volt ilyen egyszerű.  A fáradtság minden méterrel nőtt, a zsák nehezedett, a gyötrelem nem akart véget érni. Igazi kínszenvedés volt minden lépés. A következő napokban kiderült ennek oka is. Nem elég edzeni hónapokig, majd róni a kilométereket Balkán csúcsai nevű több országon étvezető - néhol láthatatlan -  turista ösvényen. Enni és inni is kell. Vagyis eléhezve és elszomjazva aligha lehet célba érni. Ja, hogy egyébként Ceremben előkerült némi kaja és legalább egy liter víz a zsákból? Persze, de utólag könnyű okosnak lenni.
Már régen sötét volt, amikor Ceremben a felmerülő két lehetőség közül kiválasztottuk az egyiket éjszakai szállásul. Tök sötét volt, fáradtak voltunk, bármi megfelelt volna. Választásunk az egyébként rendőrként dolgozó – de mint kiderült Allahtól a szeszfogyasztásra bizonyára engedélyt szerző és feleségét a félmeztelen gatyás férfiak látványától is védő – házigazda és orvosnő felesége házára esett. Az épület kívülről inkább fáskamrához hasonlított – bocs a házigazdáktól ezért a hasonlatért – de belülről elfogadható volt.


Ha nem tudnám, hogy orvosként dolgozott a feleség a már említett tisztes szegénység jutna eszembe a legjobb jelzőként. De lehet, hogy csak vidéki nyaraló filing miatt éltek itt a nyári hónapokban. A házigazda erősen lenyúló jellegű fogadtatásban részesítet bennünket, a szállásért és a vacsoráért fizetett fejenkénti 13-15 euró meglehetősen sok volt a színvonalhoz képest, de némi főtt tészta sajttal azért került a tányérunkba aznap este is.


Day 3 – Augusztus 1.

Indulás: Cerem (Albánia)
Érkezés: Valbona (Albánia)
Szerző: Peti, Benge

Ez a hétfő kicsit másképp kezdődött, mint egy átlagos. Viszonylag ritkán kezdem a hetem kellemesen nyújtózva egy csirkeól jellegű épületben, s bár az ágynemű viszonylag tiszta volt és csak négyen aludtunk egy szobában (vesd össze Goriz ház, Pireneusok), mégis ismerek olyat akár a családból is, aki sikítva szaladt volna ki a helyről. Már ha bemegy egyáltalán… A ház környékére azonban nemigen lehetett panaszunk.


Házigazdánk azon albán kisebbséghez tartozott, kinek csak egy gyermeke volt. Továbbá azon igen ritka alfajhoz, aki meglehetősen barátságtalan a messziről jött emberekkel és ahol tudott lehúzott, bár erről majd Benge ír… Ellenben az albán felnőttek azon többségéhez tartozott, aki nem beszél általunk ismert nyelvet, pedig nyolcan igyekeztünk: angol, francia, német, svéd, román, szláv kevert, végső kétségbeesésben olasz, de mindhiába.  Az albán nyelv nemigen hasonlít semmire, persze a sör szót azért kitaláltuk (birra), ezen kívül a víz (oui), és valami kötőszó haáj-maöj-böüj szerű ragadt meg, utóbbi gondolom a közös vlach gyökerekből maradt.  Végül a 10 éves fiúval lehetett közös nyelvet találni, az angolt.
Reggelire továbbra is saját ételt ettünk, mindenki szabadult a hegyekben álló kolbászoktól. Még a budiban is a kolbászok születtek, kivéve ahol lepény (kitaláltátok: Szipi) A mi főzőcsapatunk tortellinit főzött, kicsit szokatlan reggeli, de ez volt a legfeleslegesebb. A házigazda némi teát és infrastruktúrát biztosított, majd lassan körvonalazódott a két csapat. Benge a bakancsát reparálandó Bajram Curripolisz felé indult, vele tartott Lehel, neki kicsit sok volt az előző napi 30km. A többiek az eredeti terv szerint haladtak.

Cerem- Valbona (via Bajram Curri)

Nehezen aludtam az éjszaka. Nagyon bosszantott, hogy mindkét bakancsom felmondta a szolgálatot. Úgy látszik, egy Hanwaggal is megtörténhet ilyen. Végül is mi a legfontosabb egy ilyen túrára, mi az a három dolog, amit mindenképp hozni kell? A legelső ugye az útlevél (vagy most már a személyi) hogy egyáltalán beengedjenek az országba. A második az euró, amivel azért majdnem mindent el lehet intézni, pláne a Balkánon… És hát harmadik a jó bakancs. Mivel a Balkánon augusztusban elég meleg van, ez megelőz bármiféle egyéb ruhadarabot. Kicsit „viharosan” indultam a túrára, az előkészületek nem voltak 100%-osak, na…
Az ágyon fekve átfutott az agyamon, hogy tulajdonképpen a zöldhatáron át érkeztünk meg Albániába, semmilyen hivatalos statisztikában, rendszerben nem szerepelünk (már ha errefelé egyáltalán van ilyen…). Utoljára a montenegrói határőr látta az útlevelünket/személyinket a szerb-montenegrói határon. Aggódtam, hogy az albán hegyi falvakban nem lesz egyszerű a bakancs javíttatása, és igazából az sem opció, hogy gyorsan veszek egy újat. Egy olyan országban, ahol nincsen 300 euró az átlagfizetés, miért árulnának kb. ennyibe kerülő bakancsot a hegyek között? Talán Tiranában, de az meg vagy 200 km innen, ki tudja milyen utakon…Persze, ha nem tudok a magam lábán a sziklás hegyi utakon keresztül visszakapaszkodni Montenegróba, akkor még mindig próbálkozhatnék valami helyi autós fuvarral, közúti határátkelőn keresztül.
Azonban, hivatalos, közúti határátkelőn visszamenni esetleg Montenegróba, és eljutni Barig szintén nem tűnt egy jó lehetőségnek. A hivatalos határátkelőn kiderülhet, hogy „engedély nélkül tartózkodunk” Albániában, abból meg még ki tudja, mi lehet. Félálmomban felsejlett a tiranai magyar követség rémképe, no meg egy jó kis diplomáciai botrány a Blikk oldalán…Szóval nem voltam nyugodt.
Amint felkeltem ezért azonnal el is kezdtem szervezni a bakancsjavíttatást, vagy vásárlást: valahogy minél hamarabb közelebb szerettem volna jutni a megoldáshoz. A vendéglátónk fiával próbáltam meg kommunikálni, igaz vele is csak tőmondatokban és lassan, hosszú kézmozdulatokkal lehetett angolul beszélni, ötször, hatszor megismételve a kérdéseimet. Így sem lehettem biztos abban, hogy minden átment…Az hamar kiderült, hogy Ceremben sem javíttatásra, sem vásárlásra nincsen mód, ezért be szerettem volna jutni az első legközelebbi nagyobb városba. A vendéglátóink a téli lakhelyüket, Bajram Currit ajánlották.
Az albánok kedvesek és segítőkészek általában. Ez a tulajdonság azonban valahogy hiányzott a vendéglátóinkból: igen lehúzósak voltak, kihasználták a helyzetet. Először azt mondták, hogy az autójukkal nem tudunk menni sehova, mert nincs benne benzin. Majd egy hosszas alku után 20 euróról indulva végül 40 eurós árban állapodtunk meg Bajram Curriig (kb. 30 km). Pozíciónk nagyon nem volt, tekintve a rossz bakancsot, illetve azt a tényt, hogy a faluban összesen két autót láttunk…A vendéglátónk azt mondta, hogy Bajram Crriból pedig majd tömegközlekedéssel tudunk eljutni a túránk következő állomására, Valboneba. A kissé egyoldalú áralkut követően Lehellel beugrottunk a vendéglátónk lerobbant valamikor dzsipnek készült autójába. Az első kilométerek egy rossz földúton vezettek, de azt követően egy frissen (EU-s pénzből?) épült országúton haladtunk egy gyönyörű patakvölgy mentén. Közben az autóval többször meg kellett állni, mivel folyamatosan forrt a hűtővize.
Végül valahogy csak eljutottunk Bajram Curriba: csak a városkép alapján nem nagyon lehetett volna megmondani, hogy Európában járunk…A vendéglátónk elkísért egy cipészhez, aki ragasztóval összeeszkábálta a bakancsot.

A látvány nem győzött meg… Ezért kértem, hogy próbáljunk meg valamilyen bakancsot is vásárolni, illetve ragasztót a biztonság kedvéért. Így ha túra közben újra leválik a bakancs talpa, akkor meg tudom magam is ragasztani. Természetesen komoly bakancsot nem lehetett itt venni, viszont találtunk egy nyugati import second hand cipő árust, aki tudott adni egy használt 45-ös valamilyen kínai magas-szárú bakancsot 10 euróért. Nem lévén egyéb lehetőség megvettem…


A talpa ennek már a vásárlás pillanatában is levált. A sikeres vásárlás után kértük a vendéglátónkat, hogy az eredeti megbeszélésünk szerint mutassa meg, hogy hol a buszmegálló, ahonnan Valboneba el tudunk busszal jutni. Ő beszélt egy pár helyi emberrel, aztán velünk is próbált, több, kevesebb sikerrel. A lényeg: nem jött busz, és ezért felajánlotta – a homokba mindenféle számokat írva – hogy további 20 euróért elvisz minket Valboneba. Alkupozíciónk erősségére, illetve város szépségére tekintettel hamar ráálltunk. Mire az autójához értünk a 20 eurós ajánlatból 25 lett, valahogy. Ebbe is beleegyeztünk, csak minél hamarabb hagyjuk már magunk mögött Bajram Currit…
Dél körül érkeztünk Valboneba. Elsőként a turistainformációhoz szerettünk volna menni szállásajánlatért. A turistainformáció épülete azonban elhagyatottan, gazzal benőve jelezte, hogy más megoldás után kell néznünk. A vendéglátónk a rendőr(határőr?)poszthoz vitt, a rendőr barátjához. A rendőr nagyon barátságos volt velünk, sem útlevelet, sem más papírt nem kért, nem kérdezte, hogyan is jutottunk el Valboneba (nagyjából mindenki tudta, hogy a hegyeken keresztül Montenegróból a zöldhatáron át…). Sokkal inkább az volt neki fontos, hogy szállást ajánljon részünkre. Bezárta az őrhelyét, beült mellénk az autóba, és egy tényleg gyönyörű szállodához kísért, aztán a szálloda éttermében vad sörözésbe kezdett (gondolom elitta a vendégszerzési jutalékot…). A helyiek az étteremben nagy családi ebédeket tartottak a hatalmas fenyőfák árnyékában meghúzódva a mesterséges patak partján. Az emberek, velünk ellentétben általában kiöltöztek.  Kissé rettegtünk mennyibe fog kerülni itt a szállás…De megdöbbenésünkre az alaposan kitisztított szobák megmutatása után a recepciós 10 euró/fő árat mondott. Ennyiért aludtunk előző este a „csirkeketrecben”. A kelet, az kelet…
A lepakolás után végre jót ebédeltünk Lehellel, csodáltuk a tájat és arról beszélgettünk pár Tirana sör mellett, hogy merre is járhatnak a többiek, milyen fárasztó is lehet nekik.


De csak nem érkeztek meg délután 5-ig, így gondoltuk elébük sétálunk. Útközben találtunk egy szimpatikus magaslatra épített kocsmát, ahonnan be lehetett látni az utat. Meglepetésünkre itt is összeakadtunk a korábban szerzett rendőr barátunkkal: épp sörözött, vigyázott a rendre.
A többiek olyan 8 körül érkeztek, már sötétedett. Végre újból együtt a csapat: de erről Péter krónikásunk mesél alant.

Cerem- Valbona (via Zla Kolata)

Hiába reggeliztünk bőségesen még mindig elég nehéz volt a zsákunk, így mire a vendéglátó kissrác kikísért a túra kezdetét jelentő napos útra és nekifogtunk a napi penzumnak, szakadt rólunk a víz. Reményt adott az út feletti geszthauszból kukucskáló napernyő, de még előtte az út, balra kanyarodott, majd meredeken kezdett emelkedni. Ezúttal elhagytuk a peaksofthebalkans hivatalos útvonalat, mégis meglepődve tapasztaltuk, hogy a jelzések szépen fel vannak festve. A poros földút is hamar egy kellemes patakmederbe, onnan egy lombhullató erdőbe vezetett. Ezúttal más turistákkal is találkoztunk egy kb. 20 fős német nyugdíjas csoport, saját elmondásuk szerint walk and talk túrát tartott. Busszal hozták őket Valbonából, kis cuccal a hágóig mentek. Mi jó tempóban másfél óra után elértünk valami pásztorszállást, de nem álltunk le, hanem fentebb egy útba eső birkabaszoda mellett pakoltunk le. Két sráccal találkoztunk, egyikük egy 16 éves szépen beszélt angolul. Kellemesen beszélgettünk, minden „hülye” kérdésünkre válaszolt, majszoltunk némi háztartási kekszet, volt egy kis forrásvíz is levezetve egy csövön át. Bevártuk a sporikat. Majd megtudtuk, hogy a Birka = Kecske, szakáll nélkül… a Kutyák meg egyenlő Lovak, nagyobb szerszámmal, érdekes cikk lenne. Innen hamar kiértünk a nyeregbe (Qafa Borit), ami egyben az albán-montenegrói határ, ezt egy omladozó határkő jelölte.


A hágóból, ahogy általában lenni szokott, lefelé vezetett az út, de hamarosan balra ismét felkanyarodtunk. Több töbrön törtünk át, sokat nem tökölve. Útközben jégbarlangnál hűsöltünk, s lélekben Gojko Miticcel kerestük a jelzéseket. Újabb másfél-két óra múltán elértük a Prislopit hágót. Itt egy hosszabb pihenő során bevártuk akit lehetett, majd egy kisebb expedíciós csapat (Boncsi, Rugó, Peti) Montenegró valóban legmagasabb csúcsára a Zla Kolatára (2534m) indult. A többiek pacalt főztek, ejtőztek. 



A nyeregben hagytuk csomagjainkat, Rugó egy extrát is, aztán kis eltévedés és irány fel. A csúcs felé elég meredek, lentről helyenként kilátástalannak tűnő út vezetett. Ahogy viszont feljebb értünk valahogy mindig volt valami kitaposott ösvény, ami oldalazva felkúszott a sziklafalra.


A csúcs felé végül kiértünk egy nyeregbe, ahonnan több Kolata felé mehettünk volna, de mi a „Zla”-t választottuk, bár Zla-tan nem a kedvencünk, de ha már így hívják a legmagasabb montenegrói csúcsot… A nyeregtől az addig zord sziklás terep kellemes füvessé vált elég abszurd módon. Bár ez is szépen emelkedett mégis sokkal szelídebbnek tűnt. A Proslopit nyeregtől kb. másfél óra alatt értünk fel, megérte.


Lefelé ugyanazon az úton kb. 1 óra volt. A csomagjainkhoz persze senki nem nyúlt, összesen egy párral találkoztunk, de persze ők is hülyék lettek volna plusz 15 kilót cipelni. Innen már csak lefelé kellett menni, nagyon szép úton. Kezdetben nyílt terepen, majd lombhullató-, aztán fenyőerdőben, később kecske (birka?) nyájon át, újra lombhullató erdőben. Hosszú térdkoptató szakasz, fogyott is a porc meg a pálinka. Végül bő két óra múlva elértük Valbona falu határában lévő hidat. Meglepetésünkre pont beértük Szipiéket. Nagy öröm (=pálinka). Még nagyobb meglepetés, hogy volt térerő. Bencéékkel azt beszéltük meg, hogy a valbonai turist info oldalán hagyunk kiragasztott üzenetet, de ez a váratlan modern kori csoda megkönnyítette az egymásra találást. (Mellesleg az otthoniak is leállíthatták a keresésünkre küldött expedíciót.) Szóval jött az sms, hogy a betonút, merthogy az is volt, végén találtak egy szállót és éttermet. Lelkesen indultunk, lelkesedésünket fokozta, hogy útközben találtunk egy boltnak tetsző bódét. Hamar megkedveltük a koszovói import sört, meg a párját… tökéletes infrastruktúra, minden: út, ivó, bunker…


Gondoltuk a szálló se lehet messze. Mentünk már egy jó fél órát, mire szembe jött Bence és Lehel. Újra együtt a csapat. Értünk jöttek, nehogy eltévedjünk, igaz csak egy út vezetett. Akkor innen már tényleg nincs messze, gondoltuk naivan… Lassan besötétedett mire csak megérkeztünk. Hamar befészkeltük magunkat a szobáinkba. Fantasztikus érzés volt a meleg vizes zuhany, bár a 3-ból csak egy szobában volt, de ott legalább mindenkinek jutott meleg víz. Este még beszűkült gyomrunkba préseltünk egy kis helyi kaját, no meg egy kis otthoni pálinkát aztán irány az ágy. Most se kellett altatni.
Megjegyzés: Nagyon szép nap volt, kellemes napsütés, csodálatos táj, csúcsélmény. Igaz három külön csoportban haladtunk, mégis a nap végén újra megtaláltuk egymást, örültünk egymásnak. Lehet, hogy különböző igényeink, képességeink, motivációink, lehetőségeink vannak, de fontos, hogy a nap, vagy inkább az egész túra után mindenki megtalálja azt, amiért jött. Köszi, srácok ezt a napot (is)!


Day 4 – Augusztus 2.

Indulás: Valbone (Albánia)
Érkezés: Theth (Albánia)
Szerző: Zoncsi

A beígért albániai nomád körülményekhez méltatlan éjszaka után (pihe-puha ágyikó, fürdőszoba - igaz a zuhanyzóból elfogyott a víz pont mikor be voltam szappanozva) elfogyasztottuk a reggelinket a szálloda éttermének teraszán. Szerencsére nem zavartak el minket. Aztán össze pakoltunk, kivételesen engedtem Szipit, hogy ne ő legyen az utolsó az elkészülésben, majd nekivágtunk a napi etapnak. Át kellett érnünk a következő szálláshelyünkre Thethbe. Az út röpke 20 km-nek ígérkezett valami 1200 m szintemelkedéssel, aminél néztünk már szembe keményebb megpróbáltatással is utunk során.
Nem is haboztunk, midőn pár kilométer köves folyómederben gyaloglás után szembe jött velünk egy echte albán kocsma, elfogyasztottuk a napi első sörünket. Meglepetésünkre kiderült, hogy zenei szolgáltatást is kapunk zenés felár nélkül. A tulaj öreg egyszer csak lekapta a falon található buzukit, és elpengetett valamit rövidke nótát. Igaz, hami volt, de a minőséget bőven kárpótolta az előadás vidám hangulata.

A 15 perc pihenő végeztével továbbhaladtunk a kocsma melletti kis patak mentén. Nem kellett egy kilométert megtennünk, egy még hangulatosabbnak tűnő turistacsalogató italozóba botlottunk. Természetesen felvetődött, hogy a helyi gazdaságot támogatandó itt is fogyasszunk el egy sört, de sajnos a csapat nagy része nem volt eléggé szociológiailag érzékeny. Kihagytuk. Nem kellett volna. A hely szelleme nem vette jó néven, hogy nem hoztunk söráldozatot a tiszteletére. Persze ezt még ekkor nem sejtettük. Csak alig 1 órával később, midőn az itt meglepően nagy lélekszámmal jelenlévő helyi túrázók nyomain eljutottunk egy nem túl gigantikus vízeséshez, és rájöttünk, hogy zsákutcába futottunk. Közben ellenőriztem a telefonom térképén, valahol vagy 100 méterrel magasabban, a vízesés tetejénél kellett volna lennünk, de mi elcsesztünk egy elágazást. feleslegesen tettünk bele pár kilométert és vagy 70-80 méter szintemelkedést a lábunkba, mehettünk vissza. No de minden rosszban van valami jó, a társaság ellenállása megtört, és másodjára már nem kerültük el a szívélyes kis teraszt, csak elfogyasztottuk azt a sört, amire elsőre még nemet mondtunk.



Közben volt egy kis intermezzo, ugyanis egyszer csak megjelent egy láthatóan nem idevalósi hölgy olyan kétségbeesett arcot vágva, hogy azonnal felbuzdult bennünk a lovagi vér, megkérdeztük, mi a baj. Mondta, hogy valahogy elveszítették egymást a férjével. És elsírta magát. Ezt a helyzetet a mai technikai fejlettségi szinten már elég nehéz megérteni, mert ugye az ember normál esetben előkapja a mobilt, "Hol vagy édesem? Az illatszeres soron. Avagy A H&M-ben a próbafülkében. És máris megtaláltuk egymást. No most képzeljük el ezt egy ismeretlen hegységben mobilhálózat nélkül...
Szerencsére ott voltunk mi,és a rövid személyleírást meghallgatva azonnal elküldtük a hölgyet egy teljesen rossz fickó után a rossz irányba. Ezt onnan tudtuk meg, hogy egyszer csak megjelent a férj ugyanonnan, ahonnan a feleség jött korábban, és a leírás rá sokkal jobban illett. Kicsit zavarba jöttünk, de szerencsére a feleség is rájött a tévedésre, és visszaért hamarosan, majd boldogan egymás nyakába ugrottak, majd a gyors megnyugvás után elkezdhették a Ki a hibás című játékot immár újra egyre idegesebb hangulatban.
Ezek után már végül is nem sok újabb izgalom maradt egész napra, talán azt leszámítva, hogy Bence sikeres(?) bakancsjavító kálváriája után, hogy működik a ragasztott Hanwag, avagy a tartalék tartalékja kínai bakancspótlék. Meg is kapták a lábbelik a terhelést, elsőre egy olyan meredek hegyoldalon kellett felkaptatnunk, hogy mire felértünk tán a zoknimban is csorgott a veríték. Onnantól egy kicsit szelídültek a kaptatók, és lehetett gyönyörködni az "Albán Alpok" vadregényében, illetve az engem állandóan lenyűgöző páncélfenyők különleges formáiban.


Utánanéztem, a név az idősebb példányok törzsének pikkelyszerű mintázatából - mint egy teknőspáncél - ered. Gigantikus sziklafalak alatt közelítettük meg a hágót, aminek meghágása után már csak le kellett ereszkednünk a völgybe. Egyszerű nap volt ez, na. Illetve egyszerű lett volna, ha délelőtt nem fejeltük volna meg az útvonalat egy kis szükséges plusszal. :) A hágó nagyon látványosra sikeredett. Ahogy azt az ember definíció szerint elképzeli. Egy keskeny nyereg, mindkét oldalán meredek lejtővel. Meg is álltunk és mindenki elkészítette a maga fotó-remekét, és persze gruppenfotóra is szakítottunk időt. Ezek után elindultunk lefelé. Egy idő után Bence jobbnak látta a Hanwagot kínaira cserélni, mert vészesen nyílni kezdett az egy centis leukoplaszttal megerősített talpragasztás.
Később meglepetésünkre turistákba botlottunk. Még nagyobb elképedésünkre fiatal lányok jöttek szembe hátizsákkal a hátukon. Már-már azt hihettük, hogy évtizedes fohászkodás után belefutunk a svéd bikiniválogatottba, de nem, csupán pár amerikai ifjú hölggyel hozott össze bennünket a sors. Köszönés, és pár gyors mondat erejéig. Később viszont szerintem még érdekesebb találkozásunk volt egy aprócska keresztes viperával. No ilyet is láttam már végre, és szerencsére nem túl közelről.



Nem rövid ügy ám 1900 m-ről leereszkedni a 800 méter magasan fekvő völgybe, de lassan kezdtük megközelíteni az alját, és már láttuk a szemközti oldalon elszórt házakat. Már messziről látszott, hogy az első napok lepusztult tanyái helyett most egy sokkal gazdagabb környékre vetődtünk. Theth-et hamarosan el is értük, de mivel az eredeti terv szerint másnapra csúcstámadás volt betervezve - kacag a vakbél :-)))) - erre minél inkább ráközelítendő még pár kilométert gyalogoltunk felfelé a folyó mentén az Okol nevű - itthon így mondanánk - felvég felé. Közben szemléltük a házakat, majd mikor egy hídon átkeltünk a folyó másik partjára, meg is találtuk az igazit. Már szemre is csinos volt és hatalmas. Az udvarra betérve aztán megismerkedhettünk Marijával, a ház asszonyával, akivel rövid olasz nyelven folytatott diskurzus után meg is egyeztünk a maradásban. Az ár a szokásosnak mondható 15 euró / vacsora + éjszaka volt. Hamarosan sört is kerített a hűtőből, míg mi elfoglaltunk a méretes dormitóriumban az ágyakat. Később meleg vizes zuhannyal kényeztettük magunkat, aztán pedig Maria fejedelmi vacsoráját fogyaszthattuk el, aminek pár korty pálinka csinált étvágyat és pár üveg sör kísért le.


Este néztük kicsit a csillagokat, lement néhány lórumkör, majd tücsökciripelés helyett szúpercegés zenéjére hajtottuk álomra fejünket.


Day 5 – Augusztus 3.

Indulás: Theth (Albánia)
Érkezés: Theth (Albánia)
Szerző: Rugó, Lehel

Egy ismeretlen és bizonytalan útvonal bejárása mindig a tervezéssel kezdődik – ebben a BSBK túrázói különösen jók :). Kedd este, miután sikerült megtalálnunk szálláshelyünket Marijánál és birtokba vettük szúrágástól zajos hálószobánkat elkezdődött a másnapi túralehetőségekről való elmélkedés. Alapvetően két opció adódott szerdára: az original túraterv szerint a Jezerce megmászása illetve alternatívaként egy nagyobb séta Theth faluban, vízesés megtekintésével és fürdéssel egybekötve.
Bújtuk is a térképet, nézegettük Szipi túrakönyvét, na meg Boncsi telefonjára letöltött útvonalát, hogy vajon merre volna esélyünk feljutni az Albán Alpok legmagasabb csúcsára. Sajnos nem volt teljesen egyértelmű, hogy merre is kellene mennünk. A telefonos térkép egy nagy északi irányba történő kerülővel, hosszú utat mutatott, ami a túrakönyv szerint nehéz, hosszú és helyenként még akár kötélbiztosítást is igényel. Ezzel szemben a Pejes-hágóból egyenesen a csúcs felé vezető útról azt írta, hogy könnyebb, rövidebb – ez kell nekünk, nem kérdés.
Egész éjjel szállásadó Máriánk vendégházzá alakított Kulájában a szúrágás koncertet hallgathattuk a mennyezeti deszkákból. Hát nem aludtuk túl magunkat mindannyian.


Felébredtünk lassacskán és lesántikáltunk a ház melletti teraszra, hogy megreggelizzünk és madárlátta kajáink mennyiségcsökkentése érdekében könnyíthessünk a következő napi utunk terhein. Bár nem kértünk reggelit, háziasszonyunk kedvessége meglepett minket. Egy kis házi vajat, fügelekvárt, házi sajtot csak adott a kenyere és teája mellé. Szóval ingyen reggelit.
A csapatot megosztotta a szerdai útiterv. Boncsi és Peti egyértelműen a csúcsra készültek. Zsiga a hasmenése miatt, Bence a tönkrement bakancsa miatt mindenképpen falunézős programban gondolkodott. Négyen különböző okok miatt kicsit bizonytalanok voltunk, de nagyjából sejteni lehetett a végeredményt, ami csak szerda reggelre vált véglegessé nevezetesen, hogy Tibi és én csatlakoztunk a csúcsmászó csapathoz, míg Szipi és Lehel maradtak lenn a völgyben. Szipi két döntését megalapozó mondatára még most is emlékszem: „nem akarlak lassítani titeket” és „a Jezercére reggel 5-6 körül kell elindulni”. Ez utóbbi fél mondat úgy kilenc óra magasságában hangzott el.

A fél csapat hegyet mászik

A nagy hátizsákjainktól megszabadulva könnyű teherrel indultunk útnak mi négyen. Már majdnem fél tíz volt, ennek ellenére vagy talán éppen emiatt az első frissítőpontot rögtön kihagytuk. Negyed órára a szálláshelyünktől volt az egyetlen söröző és forrás. Jó tempóban haladtunk az egyre magasabbról érkező napsugárzás ellenére. Rövid pihenővel két óra sem kellett a Pejes-hágóig, ahol egy angol csoportot értünk utol. Nagyon optimisták voltunk, hiszen a szint közel felét megtettük, negyed 12 volt és még legalább négy óránk maradt a felfelé vezető útra. Az angolok egy helyi vezetővel voltak, akitől próbáltunk némi információhoz jutni. Ők a Harape-ra másztak (így utólag lehet, hogy nekünk is ezt kellett volna beterveznünk, de hát a Jezerce a legmagasabb csúcs a környéken). Szóval kérdeztük, hogy milyen az út a Jezercére: „ It’s difficult” érkezett a válasz, mire mi rákérdeztünk, hogy valami nehéz, technikás szakaszra kell-e számítanunk. Erre kiegészítette: „It’s difficult to find the path.” Mondtuk, hogy mi optimisták vagyunk és bízunk benne, hogy megtaláljuk az utat és felérünk a csúcsra. „It’s better to be realistic, than optimistic” – érkezett a búcsúválasz és mi töretlen lelkesedéssel indultunk tovább.
Szóval a szeles hűvös hágót elhagyva azonnal több ösvényt is találtunk, de igyekeztünk a leginkább kitaposottat választani, néha-néha egy-egy kőemberke is segítségünkre volt a helyes út megtalálásában. A Jezerce gerince felé haladva két nagy, focipályánál is nagyobb, mély, zöld mező, ún. töbörvölgy került a szemünk elé. A meredek oldalban nem nagyon esett jól ereszkedni és ennek megfelelően követtük a „ne veszítsünk szintet” elvet és az út egy Y alakú elágazásánál az enyhén emelkedőt választottuk a meredeken ereszkedő helyett. Itt követtük el a döntő hibát. Az ösvény egyre kevésbé vált követhetővé, majd már teljesen kitaposatlan oldalban haladtunk előre, míg egy széles kőomlás nem keresztezte az utunkat. Közepesen meredek volt a kőomlás, lépéseink mélyen a kövek közé süllyedtek. Arra kellett csak figyelni, hogy ne egymás felett haladjunk, hiszen néha-néha kisebb kőlavina indult meg alattunk. Nem sokkal a széles kőomlás után egy jobban járható szakaszt követően egy keskeny kuloárra találtunk. Ez már meredekebb volt és nagyobb, de instabil sziklákból állt. Boncsi szökellt elöl akár egy zerge, Peti utána már kissé óvatosabban. Én voltam a harmadik a sorban és a kuloárhoz lefelé ereszkedve sikerült megtámaszkodnom egy méretes, de a sziklafalban mélyen beágyazott szikladarabon. Ahogy rátámaszkodtam a szikladarab kifordult, a sípcsontomon irányt változtatva a lábfejemet elkerülte. A hosszú túrazokni alatt nem látszott a seb, nem is voltam kíváncsi rá, fájt anélkül is. Néhány perc alatt mintha egy félbevágott szilva lett volna a zoknimban, úgy dudorodott a seb helyén.  A helyzet veszélyességére való tekintettel javasoltam, hogy forduljunk inkább vissza. Boncsi nem akart visszajönni a kuloáron, ezért inkább előrement megnézni, hogy milyen út vár ránk a továbbiakban. Nemsokára biztató hívó szavait hozta a szél, így az eddigieknél még óvatosabban Tibivel ketten mi is túljutottunk a leszakadt morzsalékony sziklákból álló kuloáron.


A csúcstól jobbra a széles kőomlás, a csúcs alatt balra a kuloár. Ismét egy járhatóbb rész következett, de a sok útkeresés és óvatos haladás miatt szaladt az idő. Másfél órája hagytuk el a hágót és szintben még alig voltunk magasabban. Tibi kijelentette, hogy ő egykor visszafordul. Peti még megpróbálta csábítani, előttünk-alattunk volt egy messziről ösvénynek tűnő rész, de Tibi határozott volt. Én úgy gondoltam, hogy ha tényleg ösvényt találunk, akkor megyek tovább felfelé, ha nem akkor Tibi után fordulok. Hamar leértünk az ösvénynek sejtett területre és bizony még kőemberkéket is találtunk, nemcsak kitaposott csapást. Újult erővel indultunk felfelé. Az út egyre sziklásabb és meredekebb lett. Minden egyes emelkedő alatt úgy látszott, hogy végre már feljutunk valahova, ahonnan nagyon közel már a csúcs, de sajnos mindig újabb emelkedők kerültek elénk. Egyszer csak felértünk egy kisebb platóra, ahol az ösvények és kőemberkék is eltűntek. Előttünk – fölöttünk három irányban magas sziklák, középen a csúcs, a célunk:
Két óra elmúlt és kibontottam a csúcscsokimat. Boncsi és Peti két irányban a falon próbáltak valami utat keresni. Előbb Peti jött vissza, hogy arra, amerre ő próbálkozott nincs jó út. Majd Boncsi kanyarodott annyira vissza, hogy lássuk és halljuk egymást. Ő talált egy járhatónak tűnő szakaszt és ment is volna tovább. Számításaink szerint még kb. egy órányi időnk maradt a felfelé vezető úthoz úgy, hogy világosban hazaérjünk és Boncsi telefonja kétezerkétszáz valahány métert mutatott. Bő 400 m szint hiányzott a csúcsig és a hágótól, a jelöletlen úton három óra alatt sikerült 500-at emelkedtünk. Ez a tény megerősített a döntésemben és én akár egyedül is a visszafordulás mellett szavaztam. Peti habozott, Boncsi egyedül nem ment volna tovább, és így végül mindhárman visszafordultunk. Lefelé már beereszkedünk a töbörvölgyekbe a traverzálás helyett, így lényegesen gyorsabban haladtunk.
 Peti, mögötte töbörvölgy és leghátul a Harape.
Az egyik völgyben egy ló és egy kislány követett minket a szemével.


Megtaláltuk a kereszteződést, ahol felfelé elrontottuk az utat. A hágónál még átnéztünk a másik irányba, ahol következő nap Montenegró felé visszajutni terveztünk. Lefelé úton megpihentünk az egyetlen útba eső kocsmánál. Jól esett a forrásvízzel hűtött helyi dobozos sör. Megint találkoztunk egy csapattal. Németek voltak, akiket egy helyi származású, de Münchenben dolgozó társuk vezetett. Megtudtuk, hogy a turistajelzések német finanszírozással kerültek felfestésre és csodálkozott, hogy a Jezerce felé nem találtunk jelzett utat. Mint utólag kiderült lehet, hogy van jelzett út a hosszú északi kerülővel.
Visszaérve a szállásra Tibi fogadott minket. A másik csapat még nem ért haza. A vacsora hasonlóan pazar volt, mint előző este. Végre alaposabban is elolvastam Szipi könyvében a Jezerce mászásról  szóló részt. Egyértelműen benne van, hogy a hágó után le kell menni töbörvölgyekbe és azokat keresztezve tovább emelkedni a másik végén. A traverzálással elveszített óra, a balesetem lehetetlenné tette a célunk elérését. Számomra két tanulság maradt a nap után: egyrészt teljesíthető célt kell választani, másrészt előre jól fel kell készülni, ha jelöletlen vagy félig jelölt útra készülünk.

A fél csapat falunapot tart

„Az a nap is úgy kezdődött mint a többi…” De ez mégis máshogy szerencsére. Végre olyan napunk volt amikor nem kellett továbbhaladnunk a betervezett útvonalon,  mindenki dönthetett arról zerge szeretne-e lenni egy hegycsúcson  vagy nyugis teknősbéka aki szétnéz a környéken. A mi napunk kb. 12-km kevés szintet tartalmazó sétanap volt színes tervekkel. Persze a folyószurdok megtekintése felé és a visszaúton is megtartottuk csapatépítő tréningjeinket a helyi kocsmákban. Menetben egy múzeumban egy muzeális szépségű és korú madonna bemutatta nekünk a vérbosszúk elől menekülő sanyarú albán férfiélet mindennapjait.


Azt követően megcsodáltuk a vadregényes keskeny és mély folyó canyont. Visszaúton pedig a nagy melegben fürdésre csábultunk a tiszta vizű folyó hideg vizében a nagy forróság miatt. Nem élvezhettük viszont hosszasan a vizet, mert hidegsége azonnal görcsbe rándította az ember tagjait. Visszaindultunk hát szállásunkra kényelmes sétával. Lassan komótosan kártyapartira is tellett az időnkből. Meglepetésünkre a csapat fürge fele már otthon várt minket, pedig csak estére vártuk őket. Máshogy alakult a napjuk, mint ahogy tervezték. Megörülve egymásnak éhesen vártuk milyen vacsorával kápráztat el minket megint  a mi Máriánk, aki még a szennyesünket is kimosta aznap. Nem csalódtunk benne, pazar vacsorát kaptunk!  Az este mértékletes sörözgetéssel iszogatással telt és korán nyugovóra tértünk hisz tudtuk holnap megint hosszú és fárasztó nap vár reánk. Megint átadhattuk magunk az éjszakai szú koncert varázsának.


Day 6 – Augusztus 4.

Indulás: Theth (Albánia)
Érkezés: Dobra voda (Montenegro)
Szerző: Szipi

Az Isten áldja meg azt, aki kitalálta a pihenőnapot. Pihenten, pihenőnap után, még a reggeli is másképpen esik. Szokás szerint, azaz már második napja nem kértünk Mariától reggelit és szokás szerint nem is kaptunk semmit, csak egy kis vajat, sajtot, fügelekvárt, kenyeret, tejet, teát…(mit is adtak nekünk a rómaiak ?). Belaktunk rendesen, de közben már a Jezerce hágót kémleltem, hiába mondták a tegnap már sikerrel járt különítmény tagjai, hogy arra van és okés lesz, egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt, hogy okés lesz. Az lett.
Reggeli után még utoljára belehallgattunk a szúpercegés hihetetlen koncertjébe, átragasztottuk Rugó lábán a sérülést, Bence találomra kiválasztott egyet a bakancsai közül, közös fotó a teljes családdal, lehetőleg mindenki gépével, aztán könnyes búcsú és irány a hegy.
A felfedező kalandoroktól tudtuk, hogy csak Teth széléig kell kibírni és már ott is lesz a kocsma. És ott is volt, rögtön egy „géppuskaállásos betongomba” tövében, így a bemelegítés után, megittuk a bemelegítő sört is. Kihasználtuk az utolsó lehetőséget, és az érme formátumú albán lekből szuvernírgyűjtő versenyt rendeztünk.
Ahogy folytattuk, hamar elfogyott az erdő és megint belekerültem a földrajz tankönyvbe, ahogyan sorra hagytuk el a növényzeti zónákat. Elég meredeken kaptattunk felfelé, a nap tűzött, a zsák meg nyomta a vállam, azt hiszem addigra már mindenki hozzászokott ehhez. Eddig minden nap bepakoltam a 3 liter vizet, meg a fél liter izosztárt, de a mai nap értelmet is nyert, mert a beharangozásokkal összhangban ma már tényleg nem találtunk forrást. Útközben találkoztunk a cerem-i német házaspárral, akik lefelé jöttek, meg két német vagy holland turistával, de ez volt az összes ember az úton.
A hágót dél magasságában értük el, nagyjából három óra gyaloglás és csodaszép szerpentinezés után. (nem lenne hülyeség az a hat órai indulás a kilenc helyett illetve de.) Itt már lehetett érezni, hogy a (fénykép)művészetek völgyébe kerültünk, mert több kompozíció ötletet szült a hely és a hülyeség szelleme. Álljon itt belőle a legszebb…


A hágó után jött a tó, amit fürdésre igen, ivásra viszont nem tartott az útikönyv alkalmasnak. Mivel egy komplett birkanyáj heverészett benne, úgy ítéltük meg, hogy fürdésre sem alkalmas. Az artdeco azonban továbbpörgött bennünk és a technika vívmányait kihasználva, megavicces (legalábbis számunkra mindenképpen) panorámaképeket kezdtünk el gyártani, bebizonyítva, hogy Einsten téridőkontinuuma mehet a kukába. Még hogy tömeggel rendelkező részecske nem haladhat fénysebességgel ? Hát itt a bizonyíték !

 


A különleges kísérlet után a túra jellegzetes pontjához, az albán határőrök épületéhez érkeztünk, ahol valóban már csak pár pásztor, meg vagy háromszáz birka lakik. Egyet mi is láttunk, kikandikált, aztán magára zárta az ajtót. Mármint pásztort. Továbbhaladva be kellett látnunk, hogy az albán határőrök élete nem csak móka és szórakozás, biztosan hallottatok már a csúf, gonosz Enver Hodzsáról. Itt géppuskát cipelni, alakulóterezni, montenegrói, akarom mondani szerb ellenséget figyelni, távolbanéző versenyt rendezni…, nem lehetett egyszerű. Ahogyan leereszkedtünk a laktanya/pásztorszállás után, lenni kellett volna egy forrásnak, de inkább olyan nem volt formája volt. (Kedves turisták, ha erre jártok az egész úton, csak a pásztorszállásnál találtok augusztusban vizet.) Így elég gyorsan és szomjasan indultunk tovább.

Ami ez után következett viszont az a túra legmeghatározóbb élménye volt. Az albán montenegrói „senkiföldje”, érezhető kisugárzással rendelkezik. Lélegzik az a völgy, egyszerűen valami földszívcsakra lesz ott. Le, lemaradtunk Ziggyvel lélegezni, fényképezni, együtt élni a völggyel. Mindenki menjen el egyszer oda, de komolyan !


Ha már felmentünk, akkor megint le, jött az inverz földrajz tankönyv, azaz végre beérünk a lomberdőbe. „Kicsit” lemaradtam, annyit tudtam, hogy a határon van egy tó, de sehol nem találtam. Jött szembe két srác, kérdezték, hogy van-e border control. Mondtam, a bordert se tudom nagyon hol van, de pár birkapásztoron kívül tutira nem találkoznak senkivel. Pár kilométerrel később tudtam meg, hogy éppen a tóban álltam, (ami ki volt száradva) és pont a határon, amikor ez a diskurzus lezajlott. Észrevétlenül, de jóleső érzéssel szöktünk vissza Montenegróba. Elég volt az illegalitásból.
A „tóból” kijövet egyszer csak megszólalt az egyik bokor és azt mondta, hogy menjek inkább a jelen. Boncsi volt az, aztán beértük Lehelt is. Az egyik nagy sziklára egy halálfej volt festve, utólag gondolkodtam, hogy lehet, alá van még aknázva ez a térség. Biztos ez is a csúf, gonosz… Ha valaki tudja írja már meg !
A Gusinjébe vezető úton egy teremtett lélekkel sem találkoztunk, sőt, egy darabig a többiek is elvesztek. Csak nagy sokára értük be őket, éppen az utolsó vízcsepp és csoki adagokat majszolták. Miután nem tudtuk megbeszélni, hogy ki kit nem várt meg, csak hatodik napja nyűttük már egymást, jobbnak láttuk elindulni.
A táv hátralevő része végig egy földúton vezetett, olyan fájó volt visszanézni a hágóra, már most hiányzott az aljában lévő völgy.



Ezzel azonban nem ért véget a fájás, ugyanis megérkeztünk Gusinje külsőre, ahol egy karsztbarlangi felszíni vízkifolyást, (földrajzosok javítsatok) vagyis tavat találtunk. Na hát ez olyan hideg volt, hogy nagyon. De nagyon, nagyon. Kurvára.
Egy lehetőség maradt, továbbhaladni a faluba és megkeresni az első elsősegély helyet. A kricsmit. Ebből rögtön egy luxuskivitelűt sikerült találni. Már akkor éreztem, hogy büdösek vagyunk, amikor mercik és wranglerek közöttük becaplattunk, de amikor végignéztünk az úri közönségen, teljesen egyértelmű lett. Amúgy tényleg büdösek voltunk. Jó. Tibi nem. Végül is ma még csak egy 25-öst mentünk.



Két kör sör után csakúgy repkedtek, szálltak a szép gondolatok, beindult a bré sztorming. Sőt két négylevelű lóherét is leltem, ami mindenképpen jó jelnek mutatkozott.
Az „A” terv szerint, Ziggy spori műleírása szerint, begyalogolunk Vusinjébe, még 8-10 km, ott szállásolás, vagy tovább Plavba, majd másnap reggel ötkor indulás és buszozás Podgoricába, onnan meg Bar-ba, érkezés délelőtt, vagy délután vagy egyszercsak...  Naná, hogy volt Bé terv. Mert bé terv mindig van. Az előterjesztője Lehel sporttárs volt, aki aznap többször is elővezette azt, de csak masszív hümmögést kapott rá.
Készültünk tovább, hátra volt még nyolc kilométer. Mivel a Balkánon minden menetközben alakul, és már eddig is sokat improvizáltunk, Petike egy hirtelen ötlettől vezérelve leszólított egy hirtelen szembejövő taxit. A hirtelen szembejövő taxis, meg hirtelen kicserélte az autóját egy kisbuszra, és hirtelen bepakoltunk, és hirtelen el is indultunk Plav irányába. Annyira hirtelen, hogy alig tudtunk pálinkát inni, de legalább sokat.
Indulás után tovább improvizáltunk, akarom mondani alkudoztunk. Beni, mivel így hívták a sofőrünket, világlátott emberként sok nyelvet beszélt, az albánt, a montenegróit, a szerbet, sőt szerintem a bosnyákot és kicsit az arabot is a muszlim lelkem. Mindet ami mi nem. De végül csak az orosz-angol-rajz tárgyak elsajátítása vált az előnyünkre. Ha jól emlékszem alagúttal együtt 180 jurót alkudtunk ki/le a Bar-ba vezető útra. Szegény Boncsiban megállt az ütő pár percre, de aztán elmagyaráztuk, hogy nem fejenként, hanem összesen.
Vusinje, Gucia szép hely, de nem vendégmarasztaló. 1950-ben még 10ezren lakták, a 2003-as legfrissebb adatok szerint meg már csak 1704-en. Ebből nagyjából ezer Beni rokona. Egymás mellett a night club plakátja és az iszlám tanfolyamé, az úton, meg menetrendszerű tehén.


Mivel tudtuk, hogy hosszú út vár ránk, beindult a gépezet. Rugó feltöltötte a burekkészletet, Benge és Peti (Beni nővérének a boltjából) a sörkészletet, rögtön két tálcával, meg az apró. Befészkelődtünk és már éreztük is, hogy az éjjel soha nem érhet véget…



Nem is ért, szerintem többeknek egyszer csak reggel lett... leginkább Petinek, Bencének és Boncsinak. Hátra volt még a nagy kérdés, az oké, hogy Bárba megyünk, mert ez van az útvonaltervben, de hol alszunk ? Balkán, Beni, két telefon, jó lesz-e bar mellett egy faluban 12 eurós szállás per kopf ? Jó hát. Kérdés megoldva. Az út eseménytelenül telt, leszámítva a sörivást, pisiléseket, sörvásárlást, pisiléseket, pálinkaivást, éneklést, és ezek n-dik kombinációját. Így írkezett meg Bar-ba egy talicska ríszeg (Létán így mondanák), túl is teljesítve egy kicsit Lehel Pazar Bé tervét.


Day 7 – Augusztus 5.

Dobra voda (Montenegro)
Szerző: Szipi

A picsába az összes lakberendezővel. De komolyan. Itt ez a szuper hely, Dobre Vodi, vagy mi. Egész héten gyalogolok zsákkal a hátamon, alszok vonaton, pásztorkunyhóban, a folyosón a két kismacskával a mellemen, a szúkoncertben és akkor itt egy vadiúj apartman, tán még mi vagyunk az első lakói és akkor mi van. Egy kicseszett „L” alakú ágy a nappaliban. Zoncsi tegnap este beájult az L rövidebb szárába, Lehel diszkréten elvonult Rugóval az egyetlen hálóba, és maradt az L hosszabb, de alhatatlan szára. Kiskifli csaj nélkül, és igen, Zoncsi is horkol.


Ha már felébredtem, gondoltam körülnézek. Kicsoszogtam a teraszra, rezignáltam köszöntem a montenegri azurkék tengernek, meg a két terasszal odébb száradozó Bencének. Bementem a gázfőzőért, felraktam a vizet, amikor felforrt, bele a nescafét. Mindezt a teraszon. Döntöttem magamba, majd rájöttem, hogy van tűzhely és kávémelegítő is, már visszajöttünk a civilizációba.

Hiába igyekeztünk előzős este, a törköly csak továbbjutott. Volt még valami érkezési szilva is, és egy igen kemény egyesületi előtaggyűlés, amiben a különböző teljesítménykényszerű Petike és Lehel utasított egymásnak vissza dolgokat. Kemény dolgokat. Végül Bence utasította rendre Petiben a pálinkát. Úriemberek erről többet nem beszélnek.
Amúgy szerintem az egész miattam volt, mert ugye én minden nap lassabb voltam. Ez tény. Fényképeztem, meg belélegeztem és e nélkül is lemaradtam..És Boncsi megvárt. Ez is tény. És a többiek meg mentek. Szóval a tények makacs dolgok.

Lassan kezdett beindulni az élet. A koránkelő Tibor reggelit szerzett, Boncsi kávét főzött, igen a tűzhelyen, és Petikéék is átszivárogtak a másik apartmanból. A két legjobb kecót kaptuk, hatalmas tengerre néző erkéllyel. A pálinka nem ment, viszont fogyott a tej. A sok zümmögő fejből egyszerre pattant ki az ötlet, itt az idő a kolbászversenyre !
Történt ugyanis, hogy a balkáni bizonytalanságban, a csak pár étkezésre hozzunk magunkkal kaját lazázásban, egy kisebb városnak egy évig elegendő kolbászadagot cipeltünk magunkkal árkon és bokron, völgyün és hegyem át. Halvány kísérletek történtek a pusztításra, de ménkű sok kolbász jutott tovább, ami szinte kényszerítette a BSBK gasztronmómiai kirándulásokra egyébként is fogékony csapatát a nagy kolbászteszt bevégzésére. (Erről bővebben keretes írásunkban.)


1. Tóalmási nemcsípős (Auchan)
Alapkolbász, friss harmonikus íz. 7p
2., Gyulai xxx (Auchan)
Füstösebb íz, kevesebb mócsing, jellegtelen 8p
3., Vaddisznó (BNPI)
Intenzív ízhatás, testes, száraz, picit cípős, nem omlósz, kicsit vad, megosztó 8p
4., Mangalica, (Békéscsaba)
Szétesős, sós, "találtam benne egy ilyet..." 7p
5., Tóalmási csípős
Emlékezetből bírált, mert elfogyott, szárazabb, 7,5p
6., Zárdori lángolt
Száraz, Boncsi szerint nyert volna, de "tegnap bazdmeg megettük az összeset" 12p
7., Pikok Pannónia Szneck kolbász
Túl zsíros, semleges ízhatás, "jellegtelen, semmilyen, meg sem kóstolom" 6p
8., Szarvaschips
Ez meg, hogy került a kolbászok közé, ezt már nem kóstoljuk meg, csak holnap.

Jövőre a nagy májkrém teszttel jövünk...

A teszt után folytatódott a dekompresszálás és dehidratálás, majd a nagy elszánás. Amúgy én ezt nem értem. Minden túrán van egy olyan nap, vagy három, amit száz évre kell titkosítani a feleségek és a barátnők előtt, Mert ugye nekünk rengeteget kell adnunk arra a képre, miszerint mi napon asszunk , zsákok terhei alatt, izzadva görnyedünk, istállókban alszunk, és szárazkaját eszünk. Tudjátok, az imidzs. Erre megint kapok egy ilyen napot.
Amikor unalmasan kék a tenger. Döglesztő, élvezhetetlen meleg van. Elindulunk a partra (Petit leszámítva, aki még küzdött a kis manócskákkal a fejében), ahol akkora a tömeg, hogy nem lehet leteríteni még egy törölközőt sem. Csak a partkocsmában van hely, ahol csak három decis sör van. A pizza vékony. A vízbe csak belemászni lehet, mert olyan mély a tenger. Értitek ? Iszonyat ! Tibi kifejezetten unatkozott is.


A lórum egyhangú osztásait, csak a tengerben tartott pisiúszásszünetek szakították meg, Amikor már mindenki elolvasta az egyetlen magazint, a szintén árkon-bokron és hegyen völgyön elcipelt három héttel korábbi Figyelőt, Amikor már nem volt mit tenni, elindultunk a szállásra.

Kiderült, hogy nem csak kolbászból hoztunk gigászi mennyiséget, de szárazkajából is. Mindenki a sajátjától akart szabadulni, így csináltunk zacskós gombalevest, meg milánói, bolognait. Rögtön két adagot is.
Túránk egyik erős pontja annak rugalmassága volt. Ennek jegyében Bar felfedezése előtt egy kis kitérőt tettünk a vasútállomásra. A megérkezés sem volt konfliktus mentes, mert a két taxi, engedély nélküli járgány volt, ezért a rendes taxisok és a nem rendes taxisok között akadt némi purparlé. Szóval nem volt még kusett jegyünk, ami nem is lett, viszont megtudtuk, hogy jöjjünk vissza másnap, mert akkor lesz. Talán mindenkinek.
Ezzel a boldog tudattal indultunk be a város felé. A kikötő után rögtön a sétálóutcába mentünk. Bóklászás, Lehel névnap tiszteletére ünnep csebapcsicsa, és igen, megtaláltuk a didszemet is. De most valahogy senkinek nem hiányzott. Volt még egy szinkronhugyozás, a tengerparton, belehallgattunk a szimfonikusokba, megolvastuk a francia tengerészek emléktábláját és kerestünk gyorsan két hivatalos taxit. 


Naná, hogy merciket. Ripszropsz hazarepítettek bennünket. Mivel még nem voltunk álmosak Boncsival végignéztük mind az 500 csatornát. Ebből 499-en szakállas muszlimok igyekeztek minket meggyőzni valamiről, a maradék egyen, meg ment az olimpia megnyitója. Egészen addig, amíg el nem fogyott a közvetítési pénz, egy bejött a lágyan hullámzó albán tenger végtelenített hullámzása. Pont mint éjjelente Egerben, amikor a nyári hangulatot nézem a UPC-n.


Day 8 – Augusztus 6.

Indulás: Dobra voda (Montenegro)
Érkezés: Valahol Belgrád körül a vonaton
Szerző: Ziggy

Miután az előző estét városnézés helyett hányással-hasmenéssel töltöttem a szálláson, Tibi kiváló szalonnás-hagymás rántottája helyett a reggeliből ezúttal egy pohár kefir elfogyasztásával vettem ki a részem.


Reggeli után az alattunk levő vegyesboltban beszereztük a maradék ajándékokat (ami főleg Szkander Bég konyakból állt), összepakoltunk és ismét elindultunk tengerparti bázisunkra. A nap a tegnapihoz hasonlóan telt, kártyázás, sörözés (esetemben buborékmentes ásványvíz, az is csak mértékkel) időszakosan megszakítva egy-egy csobbanással. Az olimpia első napjának programjában szereplő Magyarország-Szerbia vízilabda meccset egy hotel teraszán néztük fél szemmel, utána összekaptuk magunkat, átöltözés a szálláson, ugrás a megrendelt taxikba és irány Bar vasútállomás. Itt még vettünk pár sört az útra és bevettük magunkat a már ismert hálókocsikba. A vagonunkban csak két német nő és egy néni utazott, a kalauz azonban a 6-7 üres fülke ellenére se engedte meg a néninek, hogy azok valamelyikébe költözzön és a BSBK egyik hálófülkéjébe kényszerítette. A vonatút első három órájában a lehúzott vonatablakoknál álltunk, először a tengert, utána a Skodrai tavat, majd Podgorica után a hegyeket csodáltuk.


A vonat a szurdokvölgyek oldalába épített, jórészt alagutakból és viaduktokból álló pályán kapaszkodott egyre magasabbra. Kolasin környékén (ahol idefelé jövet leszálltunk) besötétedett, így hamarosan bevonultunk az egyik fülkénkbe megtartani a rendes évi közgyűlést– az itt elhangzottak természetesen titkosak és nem képezhetik a beszámoló részét. Közben lezajlottak a már ismert határellenőrzések is, ismét visszatértünk Szerbiába. A másik fülkében elhelyezett sporttársak döbbenten tapasztalták, hogy a néni a közgyűlés ideje alatt orvul elaludt és hangosabban horkol, mint a Szipi-Zoncsi-Balinyó trió együttvéve! Az én ágyam szerencsére a nénitlen fülkében volt és az odaúttal ellentétben nagyon jól aludtam.


Day 8+1 – Augusztus 7.

Indulás: Valahol Belgrád körül a vonaton
Érkezés: Debrecen/Budapest
Szerző: Ziggy

Ébredés után nem sokkal megérkeztünk Újvidékre, ahol ismét átszálltunk a személyvonatra. Az utolsó szakaszon már jobbára csak néztünk ki a fejünkből vagy bóbiskoltunk. Szabadkán leszállva még közösen kerestünk egy reggelizőhelyet maradék dínárjaink elköltése céljából, majd kettévált a csapat. 



Visszafelé megnyertük Rugót is, így öten préselődtünk be a Fabiába. Rutinosan a közúti röszkei határállomás felé vettük az irányt, de ezúttal melléfogtunk, míg a másik autó az autópályán 10 perc alatt átjutott, nekünk majdnem két órás sorban állás jutott a határon. Az lassan csordogáló idő monotonitását némi nyári bobozással próbáltuk enyhíteni, mikor a sor előrehaladt kicsit, mi nem indítottuk be a motort, hanem megtoltuk a kocsit és a nyitott ajtókon sorra beugráltunk, Tibi ötödikként csak a csomagtartóba tudott. Szeged után még pár óra eseménytelen autózás, késő délután értünk Debrecenbe.

Résztvevők: Peti, Rugó, Bence, Tibi, Boncsi, Lehel, Szipi, Ziggy
Időpont: 2016.07.29-2016-08.07.