2019. november 14., csütörtök

Toubkal és egyéb marokkói csavargások


Petike kényelmesen nyújtózott el a reptéri váró bőrkanapéján, nyelvével elégedetten csettintett, a Teeth&Health legújabb számában egy tökéletesen új fogbeültetési módszerről olvasott. Bence elégedetten pislantott a reptéri indulásjelzőre, még pont két és fél óra volt a kapu bejelentésig, milyen jó, hogy már egy hete összepakolt és időben kiért. Boncsi és János valami futómagazint bújtak, kicsit össze is vesztek azon, hogy a New Balance vagy a Salomon jobb-e terepre. Bali eltartott újjal kortyolta a kávéját, megvetően fitymálta a csócsóasztal körül hangoskodó siheder bandát, biztosan benyomtak. Nem is foglalkozott velük többet, inkább Szabit faggatta az új mercedes menetteljesítményéről. Szabi láthatóan friss volt nyugodt és vidám, apró kortyokban, jóleső érzéssel fogyasztotta a délelőtti teáját, már egy hete lezárta az összes aktuális műszaki ellenőri bejegyzést. A szívdoktorok Lehel és Rugó valami ritka speciális műtéti esetet vitattak meg, Lehel annyira belemerült és kifáradt, hogy egy szuszra itta meg az ásványvizét. Csajokról persze szó sem esett. Robika olvasott valami érdekes anyagot az MNB költségvetési filozófiájáról, már most azon gondolkodott, hogy hogyan lehetne ezt játékelméleti módszerekkel bemutatni a következő konferencián. Mi meg halkan diskuráltunk, Petinek még sajogtak a tegnapi jógázástól a tagjai, nekem meg lyukat beszélt a hasamba a reptéri fodrászcsaj. Már egy hete nem voltam fejbőrt masszíroztatni és fazont igazítani, itt volt az ideje, Istenem, jólesett.  Kényelmesen hátra dőltem, szivarra gyújtottam, és elégedetten nyugtáztam, hogy ezen a héten végre időben sikerült minden betervezett melót befejezni, és természetesen a beszámolót is lezártam, már fent van a blogon. És Tibi ? Tibi elégedetten vette le a Kutyák és Lovak legújabb számát az újságos polcról. A címlapról, mivel semmi mást nem tudott kitalálni, saját maga mosolygott rá vissza. Érthetetlen, ebben a hónapban a lapzárta előtt már egy héttel végzett a cikkekkel.


Majdnem elhittétek mi ? ÁLLJ, ÁLLJ és ÁLLJ ! Mi ez a baromság ??? Ez itt a BSBK ! Ki a kezekkel a biliből !!!




Szóval. Valamikor egy ködös novemberi napon Cserépfalu egyik lovagteremre hajazó pincéjében gyűltek össze a napkeleti bölcsek, hogy hosszas tanakodás érvelés és meditáció után döntsenek. Áldozatot mutattak be a C2H5OH képletű vegyület különböző elegyű felhasználásával. Tudták, hogy ez a nedű a természetben tisztán sosem, viszont mindig híg vizes oldatban fordul elő. De nem elég hígban. Így esett meg, hogy egyesek lemaradtak a sorsdöntő savazásról, mások nem a nyertesre szavaztak, akik pedig a nyertesre szavaztak nem emlékeztek rá, vagy nem úgy értették. Másnap pedig megint egy olyan reggelre ébredtünk, ahol nem volt elég ásványvíz az ágy mellett és hiába akartuk nem sikerült megfejteni, hogy miért egy friss szántáson át és szaladva tettük meg a szállásra vezető utat…
Az ismét sokévre titkosított és külön posztot megérdemlő estének azért mindenképpen lett egy folyománya: Marokkó. Az elnöki direkt marketing duma szerint „a BSBK eddigi legdélebbi, legnyugatibb célpontja, egy eddig nem látogatott kontinens, egy minden tag által beszélt nyelvű ország, 3 in 1: sivatag, hegy és tenger egyben, Pestről viszonylag hamar meglőhető, egy hét alatt teljesíthető túra, amely azért eléggé családbaráttalan.” Tuti szöveg, hamarosan kiderül, hogy minden betűje igaz volt-e… Következzen hát a BSBK 2019-es, rekord létszámú tagságot megmozgató Észak-afrikai kalandja !
Természetesen a fentiekben és az alábbiakban leírt cselekmények kitalált történeten alapulnak, a történet szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve… Vágjátok?




Időpont: 2019. június 7., péntek
Helyszín: (Szatmár-Debrecen-)Budapest-Marrakesh-Imlil-(Tizi N')Tacheddirt
Napi túra: Fel a szállás lépcsőjén
Szint: -
Szerző: Szipi

Odaút 


Bali egy slukkra hajította le a vöröskeresztes gömbüveg alján lötyögő szeszt. Mind a másfél decit. Kicsit felhúztam a szemöldököm, aztán megvontam a vállam, végül is ilyen magasan ettől lejjebb már úgysem kerülhetünk. A marrakeshi fapados járat padlóján üldögéltünk, Gréti lábai előtt, egészen pontosan a 15C-n. Vagyis mellett. A közelében. A folyosón. A földön. A 15C nagyjából a repülőgép mértani közepén van, ebből adódóan eléggé forgalmas pont. Sosem fogom megérteni, hogy miért kell feszt le és fel járkálni egy fapados gépen a sztyuviknak a zsúrkocsival, mikor senki nem vesz semnem kaját, semnem parfürmöt és még sorsjegyet sem. Na jó, esetleg sorsjegyet. Biztosan km után kapják a lóvét. Mindenesetre most szeretném jelezni, hogy a gép leghelybővebb pontján, a padlón, üzemszerűen és békésen diskuráló utasokat ez rendkívüli módon zavarja.


Az unicum akciós volt a gyútifriben és sok más pálinkatársával együtt, nem volt kétséges, hogy velünk jön. Zaklatott délelőttön voltunk túl, nagyjából pont úgy, ahogyan azt a bevezető első sorai is leírták. Korai indulás, csapatösszelogisztika, kocsilerakás, cuccátpakolás, a „ti sem hoztok ugye kamáslit” kérdés kivesézése, még éppen időben találkozás a pesti különítménnyel, beszállókártyaosztás, csekkolás. Szegény Balit még jól át is világították a securityik. És persze a dutyifriben csak az emendems csoki volt akciós-kínálós, így a hosztesz lány megrökönyödésére, azt vágtam be egy slukkra a feles műanyagpohárból. Aztán jött egy állati hangos csocsózás, ahol a golyónak már elég kevés jelentősége volt.

Szóval ott ültünk a padlón és azon gondolkoztam maradék agysejtjeimmel, hogy valójában Balitól ez egy teljesen racionális döntés volt. Az agya vészhelyzetet jelzett mivel - tavaly a Norvegianon megszerzett tapasztalatok alapján, amikor is kikapta egy szemfüles sztyuvi a kezemből a borospalackot – most is fennállt a szeszelkobzás veszélye. Így kénytelen voltunk zugban és táskából inni. Az eszemet sem tudom, hogy mikor ittam így utoljára. Nem segített a helyzeten, hogy továbbra is le-fel járkáltak a derék sztyuardok és sztyuardeszek. Az egyik lelkes munkatársnő, aki majdnem elesett bennünk, megkérdezte, hogy van-e nálunk nem a fedélzeten vásárolt szesz. Nem akartam neki elmagyarázni, hogy csak az van, de az legalább Bencénél, Petikénél a gép elejében és Lehelnél a gép végében is van, tulajdonképpen bármelyikünktől kérhet. Sőt, ha az elfogyna, nyittassuk ki a csomagtéri bőségszarut. Szóval azt mondtam (tágas égen andalog) – áhh dehogy ! Különben is. Mi akkor már a fedélzet alatt voltunk, legalább eggyel…



Bali gyomra szerint viszont a gyógylikőr fogyasztás racionalitása erősen megkérdőjelezhető volt. A szóban forgó gyomor ugyanis már szó szerint forogni készült. Szépen elrendezett meggypálinka ágyon egy üveg rozé úszott, azon meg a pálinkalottó első nyertese, a szamóca pálinka.

Ja, pálinkalottó. Tudjátok, hogy minden utunkra kerül egy kis hideg uticsomag, ami gyomorrontó országokba való utazás esetén egyenesen kötelező. Mert, ha elfogy a pálinka, könnyen beüthet a baj, mint az meg is történt. Tehát idén azt találtam ki, hogy egységesen csomagolom a málnát és a törkölyt is, (hülyék nem egyben), így nem csak az élet, hanem a mi hátizsákjaink is olyanok lesznek, mint egy doboz bonbon (Forest Gump), sohasem tudhatjuk mit húzunk belőle. Jó mi ? (Kikérem magamnak, semmiféle lustaság nem volt itt, címkézés és kapszulázás tekintetében.)

No, de mindig elkalandozok. Ott volt tehát a szépen megkomponált és megjegyzem harmonikus gyomortartalom, már amennyire a pálinka harmonikázik a borral, a lében kis hajóként úszó korábban macis szalvétába csomagolt szendviccsel, reptéri kávéval és sörrel és erre jön ez a durva merénylet. Unicum. Hallatlan. Gréti nagyot nevetett az eseten én meg felálltam a padlóról. A 15 csárli hely nem csak nagyjából mértanilag, hanem egyéb szempontból is epicentrummá vált, olyan zarándokhelyféleséggé ezen a gépen.


Az úgy volt, hogy szerettünk volna egy csoportképet a reptéri busz hátuljában, amint okos fejjel terpeszkedünk. Erre pont Grétit szemeltük ki, aki pasijával üldögélt éppen velünk szemben. Talán Lehel volt a legbátrabb és már készültek is a fotók. Persze a fotókat a pasija készítette el, több-kevesebb sikerrel, mivel Gréti láthatóan nem akart érintkezni ezzel a rendkívül vicces és bealkoholizált társasággal. Mielőtt tovább folytatnám el kell mondanom, hogy a Gréti a bevezetőben leírtaknak megfelelően kitalált név, a valósággal való bármilyen egyezés blablabla…



Gondoltam magamban ebben a történetben ennyi volt. De igen, jól sejtitek, nem ennyi volt. A sztori annyira kiforrta magát, hogy egész hétre, sőt még utána is kellő témát adott az egész csapatnak.


Rendszeres olvasóink tudják, hogy a BSBK feltett célja, szándéka és küldetése, hogy fellelje a svéd bikiniválogatottat. Eddig a misszió nem járt sikerrel, feltehetően ha bekövetkezne, akkor egy Dumb&Dumber-i  győzelemmel érnénk be, ugye mindenkinek megvan a jelenet, amikor találkoznak a kismotoron a bikiniválogatottal…J De ezen a túrán egészen másképp alakult a helyzet, teljesen kiesett a bikiniválogatott a pixisből.


Hol is jártam ? (Ugye mindenkinek megvan az oroszlánvadászos nagyapás vicc.) Ja. Szállunk fel a gépre, középre hátulról, mi a faszért rohanjunk, úgyis ott a helyem. Ülnék a 16B-re, de ott már voltak, egy szétültetés ellen tiltakozó pár, nekem meg  nagy a szívem, keressünk egy másik helyet. Mondogatják, hogy ott a 15Cé, az még üres. El is indultam, majd a következő beszélgetés zajlott le:
- Te vagy az bazmeg ?
- Én, bazmeg.
Gréti köszöntött így, akit akkor még nem tudtam, hogy Grétinek hívnak. Leülés után kölcsönösen bemutatkoztunk, kézfogás és egy mosoly. De ha már ott voltunk gyorsan bemutattam Zolit az A-ról, akivel utána én is megismerkedtem.

Az elmúlt évek odavezető repülőútjait a többiekhez hasonlóan teleportban vagy az időgépben töltöttem, azt gondoltam, most sem lesz ez másként. De a hölgy a 15B-ről a felszállás után is kommunikatívnak mutatkozott. Gyorsan tisztáztuk a fényképezős félreértést, meg nem is vagyunk ittasak és helyzetbe is kerültünk, én szingli, az ő pasija ott ül valahol a 25K-n. Hosszú kapcsolat kis szünettel és most egy újrakezdés reménye tűnt fel náluk a horizonton. Aztán megkérdeztem, hogy mivel foglalkozik, oké, gáz, más nem jutott eszembe. Angol és tanárnő és könyvet ír és még nincs 26. Hmmm. És én mivel foglalkozom ? Hát erre a válaszra jobban kellett volna készülnöm...

- Izé, sok mindennel, projektm… (nem ez már az oroszoknál sem jött be), hát most éppen kilátókat és esőházakat építünk egy csapattal a mocsárban, meg szőlőt és kajszibarackot termesztünk a családdal, traktorozok, ilyesmi egy kis paraszti munka...
- Aha - mondta. És a barátaid, a gépen ?
- Hááát, van, itt szívsebész, ingatlanos, újságíró, a barátom akivel építjük az esőházakat és van egy fogorvos is.
Gréti szeme felcsillant.
- És bemutatsz nekik ?
- Most azonnal ?
- Igen.
- Be…

Még csak most kezdünk ismerkedni, de már Haruni magasságokban jártunk: tény ez az agrárszakma nem egy csajozós szakma. Pedig milyen jót beszélgethettük volna a trágyázás lélektanáról…
Előre kísértem Petikéékhez, bemutattam a szívsebésznek, a fogorvosnak és az ingatlanosnak. A srácok meglepődtek, hogy csajjal mentem oda hozzájuk, biztosan nem szoktam, azért. Ráadásul mindezt egy repülőn és pont a nem fényképezős dekoratív lánnyal. Már csak 10 perce repülünk és összeszedett egy csajt a gépen. Nofene. Ezt mind bezsebeltem, aztán visszakullogtam a helyemre és meghúztam az unicumot. Készültem a teleportra, Dumb&Dumber meg egy tankcsapda szám járt az agyamban, meg az, hogy miért nem hallgattam anyukámra és mentem sebésznek. Minimum plasztikainak. 

Már éppen alfában jártam, amikor megjelent Petike Grétivel. Kiderült, hogy csak egy szépészeti fogászati beavatkozásról van szó, Grétit pedig a fogorvosokon, ingatlanokon és sebészeken kívül a pálinkák is érdeklik, főként a bio. Ettől kezdve lett zarándokhely a 15C. Az orvosok, az ingatlanos, de még a futóbolondok is prosztatások lettek és érthetetlen okokból előröl mindenképpen a hátsó wc-t favorizálták. De annyira nem kellett nekik, mert oda és vissza sőt helyre tétre és befutóra is megálltak. És persze jött a piackutató, akivel a padlóra kerültünk.

Jót beszélgetünk. Ráadásul mindenről, őszintén, néha szomszéd Zoli nyelt egy nagyot, vagy csak kuncogott. Részleteket a személyiségi jogaim miatt nem árulhatok el. Repült az idő, meg a repülő (höhöhö) és igen még sorsjegyet is vettünk. Jól eltrécselgettünk a sokadalomban, ez csak egyszer szakadt abba, amikor Gréti vitt a pasijának egy kis bort. Meg magának is. Aztán mégegyet. Ettől olyan matekos gondolkodóssá vált. Viccesen meg is jegyezte, hogy Zoli pont annyi idős, mint az apukája, én meg pont, mint az anyukája. Nem, nem mondtam neki, hogy hívjon anyunak.

Az utazás zárásaként kérésemre mutatott pár fotót. Rögtön az elsőt Fifiről (a kutya személyiségi jogai miatt, az ő nevét is megváltoztattuk), amint a lába közül néz ki. Mit mondhattam volna ? - A kutya sem rossz…


Marrakeshben dögmeleg volt. A fejem pedig zúgott. Egy fogadócsarnokba tereltek mindenkit, ahol papírlapokat huzigált a tömeg egy fali fakkból, valami formanyomtatványt. 2019-ben még mindig egy ezer módon átverhető rendszert üzemeltetnek, Ázsiában és itt Afrikában is. Mint egy hotelbe való bejelentkezési papír, csak itt egy országba csekkol be az ember. Itt láttuk utoljára a lányt a 15B-ről. Vagyis kicsit később a keringtetős sorban még jöttek szembe a pasijával, próbáltam pacsizni, de már egy másik üzemmódban volt. Ettől kezdve már csak virtuálisan volt jelen az életünkben, de azt legalább minden nap megtette.

A reptéri üvegkalickákban marcona határőrök üldögéltek, köztük öltönyös egyáltalán nem titkos titkosügynökök rohangáltak. Hárman Petikéékkel találomra beálltunk egy sorba. Ugyanaz a tenyésztett határőr típus, mint Grúziából kifelé. Vagy Iránba befelé. Lapoz, néz, lapoz, kérdez, néz, néz, fontos vagyok, védem az országot, lapoz, néz, aztán szól, hogy nincs tartózkodási cím a fecnin. Hogy a … A szabály az szabály. Nem részletezem ennek a szabálynak az értelmetlenségét, azt meg végképp nem próbálom meg értelmezni, hogy mit írjon be egy naponként továbbhaladó túrázó címnek. Mindenesetre beírtuk az első estére lefoglalt szállás címét, a találóan gîte entre les vallées, azaz völgyek közötti vendégfogadóét. Meddig gondolkodhattak ezen az indián elnevezésen ? Átzsilipeltünk, de ebből már láttam, hogy baj lesz, nyilván a többiektől is be akarják majd szerezni ezt az értékes infót, akik különböző sorokban próbáltak szerencsét. Először Baliékhoz mentem. Bali bőszen próbált szemkontaktust teremteni a bakterrel. Mivel a szemei forogtak ez nem volt egy egyszerű mutatvány. Persze nem engedtek vissza. Némi ordibálás után elmagyaráztam franciául a bakternak, hogyha nem enged vissza a piros zónába, akkor nem tudom elmondani a címet a barátaimnak és akkor nem tudják beengedni őket ebbe a feltehetően szép országba és akkor nem tudjuk itt elkölteni a sok dirhamot és akkor nem lesz adójuk, neki meg fizetése és akkor nem fog tudni velünk itt baszakodni, tehát a legjobb, ha nem baszakodik. Végül visszaengedett és visszaadta Bali papírját, mondta arra is kell cím. Ha kell hát kell. Teszünk. Aztán rámjött a röhögés. A 10x12 es fecnin egyetlen általam ismert nyelvhez sem hasonlító karaktersor szelte át az írásra kijelölt vonalakat, nagyjából keresztbe és kasul. Bali megtanult volna a repcsin berberül ??? Egyből az írással kezdte ?? Hát ezzel meg mi a búbánatot kezdjek ??? Fasza, egyetlen magyarázat van, totális támadás volt, nem csak a beszédközpont lett oda. Biztos, ami biztos odatámasztottam Balit a kalicka falának, leírtam a címet, javítgattam egy kicsit a betűkön, amit felismertem, úgy kábé, és beadtam az ablakon. Innen lehetett tudni, hogy semmi értelme ennek az ökörségnek, mert a szokásos útlevél lapozgatás után átengedett minket a marcona határúr. Lejátszottuk még ezt Lehelékkel is, őket beállították még egyszer a sorba, aztán végre hivatalosan is elmondhattuk, Afrikában vagyunk!

Még a belgiumi tanulmányi éveim alatt tanultam meg, hogy Afrikában az a legnagyobb császár, akinek a legtöbb mobiltelefonja van. Mivel sok a szolgáltató, és egymással nem kommunikálnak, ezért a legjobb, ha minden szolgáltatótól van egy számunk. Vagy több. Felesleges bíbelődni a simkártyák feltöltésével és a számok megjegyzésével. Tehát ha lement a kereted vagy csak egyszerűen ha telefonálni akarsz a legjobb gyorsan szerezni egy helyi akciós számot, helyi sim kártyával. A reptéren ezt szorgos helyi aktivisták rögtön a telefonba is műtik. Jó, mi lehallgatós simkártya azonnalra. Így is lett. Hirtelen rengeteg telefonszámmal lettünk gazdagabbak, ami az idő múlásával csak emelkedett. Mi Petivel okosan nem vettünk kártyát, de nem tettük be. Először neki jött az sms, aztán később nekem is: Havi mobil internet kerete elérte a beállított limitet. Negyedóra alatt sikerült is 2x16.000 forintnak odabaszni. Yeeee ! Korábban egy hasonló üzenetből tanultam meg, hogy Bosznia még nem az EU tagja... 
 
A reptéren rögtön megbíztuk a bankhelyettes bankot, Bencét, hogy váltson helyi gubát, tanultunk az iráni esetből…Kint már várt minket a két fosőr, két autónak látszó járművel és persze a mégnagyobb meleg.



Felkötöttük a cókmokot a dácsiákra, nekünk egy nagycsaládos logan jutott, és már száguldottunk is ki a reptérről egyenesen bele a Toubkal Nemzeti Parkba, annak is az egyik hagyományos életmódot folytató falujába (csak ilyen van, bármit is jelent ez), Tacheddirtba. Azt most nem részletezem miért a normál túra záró pontján céloztuk kezdeni a kalandot, ez egy teljesen normális terv volt a BSBK részéről. Az afrikai hőség nélkül is elég fos lett volna a helyzet, de nyilván az unicumos rozék csak rontottak ezen. Valahogy kievickéltünk Marrakeshből és elevickéltünk valameddig, aztán sürgősen fel kellett töltenünk a vízkészleteket, elvégre sivatagba igyekeztünk sőt a torkunk már órák óta ott volt. Így rövid utazás után megálltunk egy benzinkúton megitatni a lovakat és a tevéket is, majd bevettük magunkat a hegyekbe. Izé. A völgybe. Az utazás ettől kezdve egy ultralowcost dácsia reklámba ment át. Az nem elég, hogy bármilyen gázolajra emlékeztető lével megy a motor és a tetejét is tele lehet pakolni, de gond nélkül bírja az útnak látszó patakokat is. Egy idő után ugyanis elfogyott az út, meg a nap is és sötétben kerülgette derék sofőrünk a sziklákat. De a spot nem ért véget ezzel, ugyanis egy heveny füstfelhő közepette kilehelte szegény páráját a lelkem. És mi történik ilyenkor a filmeken ? Jön a berber horda és lemészárolja a férfiakat, megpocsékolja a nőket ??? (Esetünkben ez nem volt releváns) Esetleg megdörzsöljük és jön a Dzsin ? Áhh, dehogy,  jön Mekgájver pocsolyából műanyag flakonba homokos lét vételez, majd zutty bele a hűtővizes tartályba és persze a végén pacsizik a  szaktanácsoló kollégával…Simaliba. A rövid boxkiállás után továbbfolytatta karavánunk az útját egészen a fogadó a Völgyek Között nevű helyre.



Afrika az Afrika. Nyugat meg nyugat. De ez a hely olyan keleti afrikás volt. És akkor még nem tudtuk, hogy ez a nyugatias keleti afrikásból volt. Kitűnő vaságyak mind különböző évszázadokból, két helységben szétszórva, és betonozott zuhanyzószerűséggel kombinált wc-lik, patakra/ba nyíló vízöblítési lehetőséggel. Kiterítettük a hálózsákokat az ágyakra, gyors pálinkázás és irány a „szalon”, félpanziós vacsira fizettünk elő ! A szalon a szembe épület volt, ahol három helyi arc várt minket. Nyilván írástudó barátaik már előre lenyúlták őket, de rendkívül nagy vendégszeretettel fogadtak minket. Beültünk a nappaliba, rögtön a földre a szőnyegekre. A kommunikációval nem volt gond, mert mi se tachelhit, se tamazight, se ghomara, se tarifit, se senhaja, de még se de srai nyelvjárásban nem beszéltünk, ők meg a nem hivatalos franciával álltak csehül. Megittuk a kötelező hello-teát, a kötelezően szabadon választott hello-pálesszel. A kajával teljesen rendben volt. A kovásztalan kenyér és sajt rögtön elfogyott, aztán megismerhettük a tajine-t, ami kettő az egyben: kajacsináló agyagedény és a benne készülő kaja. Halálegyszerű az user maualja is, égesd el alatta, amit találsz és előtte dobálj bele, amit találsz. A házigazdák a lelküket kitették, krumpli-répa-zöldség, és farhát sportcsirkéből, szigorúan alultervezett mennyiségben. Mindent is beletettünk volna a szesztől égő beleinkbe.



A faluba pont 10 éve vezették be a villanyt, de mi inkább a fejlámpáinkban bíztunk. Kaja után még elektivitztük a fényüknél a házigazdáknak, hogy kéne holnapra két hátizsákhordó csacsi, ráadásul kétszer annyi távra, mint amire hitelesítve van az alapkivitel, ők meg vissza agyhullámozták, hogy nem lesz, viszont jó lenne, ha most kifizetnénk a vacsit. Akkor még nem tudtuk, hogy nem a nyelvi korlátokkal, hanem a számolással van a gond… Hát akkor ezzel meg is voltunk.




Nem maradt más hátra, mint szolidan alfábapukizni magunkat, várva a nagy marokkói kaland beindulását. Persze, Szabi nem is fingik, János meg nem is horkol. Még, jó, hogy a sör nem ital…legalábbis ritka. Marokkóban.    



Időpont: 2019. június 8., szombat
Helyszín: Tacheddirt- Amsouzart (sátrazás kihagyva, csak kis csomaggal!)
Napi túra: 27,5 km (Kinek több, kinek kevesebb)
Szint: 2170 m - 3540 m - 2560 m - 3100 m - 1780 m szintvonalak érintése, tehát +1910 m, -2300 m.
Szerző: Rugó


A leghosszabb nap



Én nem szavaztam Marokkóra. (Na tessék- még egy ember ! - szerk2) A muszlim-arab világ országai nem tartoznak kedvenc célpontjaim közé. Magyarországon amúgy különösen túlzóak az arab világgal kapcsolatos félelmek, veszélyek, de ettől függetlenül is, számomra nem tetsző a régióra jellemző férfi-nő viszony kérdése és a vallási fanatizmus. (És sörhöz is nehezen lehet hozzájutni.) 

A csapat döntése értelmében mégis Marokkó lett az idei év célpontja. Az eredeti - Szipi által vázolt terv szerint 4-5 napot töltöttünk volna a hegyek között úgy, hogy 1-2 éjszakát sátorban alszunk. Újabb ellenérv Marokkóval szemben. Utolsó sátras hegymászó túrám az Araráton volt, ahol első éjszaka egy össze nem illő vázat és ponyvát kaptunk sátorként. Következő éjszaka 4200 méteren aludtunk volna sátorban, ha ilyen magasságban az ember egyáltalán alvásra képes. (Én aludtam. szerk2.) Akkor a csúcstámadás előtti 2 nap alatt 2 óránál kevesebbet aludtam, és így indultam neki első 5000 méter feletti csúcsmászásomnak. Azóta egyik alapvető igényem, hogy sátorban ne aludjunk a túra során. Szerencsére ezzel az igénnyel nem vagyok egyedül a csapatban, így készült egy módosított terv, mely szerint minden éjszakát házban töltünk. A terv hátránya az első napra szánt túra hosszabb távja, amit öszvérek bérlésével és ésszerű pakolással kellett volna mérsékelnünk. A sátras alvás kiküszöbölésével kimaradhatott (volna) a hátizsákból a sátor (sátrat azért senki sem hozott - szerk2.), fekvőalkalmatosság, meleg hálózsák, főzőkészlet és az ennivaló egy jelentősebb része.

A hosszúnak ígérkező első túranap senkinek sem szegte jó kedvét és senki sem szomjúzott az érkezés napján, így meglehetősen későn kerültünk ágyba. Pihenésre (józanodásra) persze szükségünk volt, ezért a fogadkozások ellenére sem keltünk korán. A reggelit is lassan kaptuk meg. Kicsit szoknunk kellett, hogy nem jár hozzá tányér csak egy szalvéta, de az legalább tiszta volt. Akkor még nem tudtuk, de később kiderült, hogy tipikus marokkói reggelit kaptunk: furcsa ízű vaj, fejenként 1 kocka ömlesztett sajt, 1 főtt tojás, lekvárok, méz, olíva olaj, tea, kávé.



Valahogy sikerült 2 öszvért találnunk. Alkudoztunk, de nem engedtek az árból. A megegyezés szerint az öszvérek viszont csak az első hágóig jönnek velünk. Az se semmi, közel 1400 méter szint. Onnan lefelé a nagy zsákok is ránk várnak majd. Úgy tudtunk 8 óra előtt elindulni, hogy kihasználtuk az előző napi keléshez mért 2 órás időeltolódást is, európai idő szerint ez már majdnem 10 órát jelentett.

A nap már induláskor egészen magasan járt és hiába éjszakáztunk 2000 méter felett, hamar melegünk lett. Folyamatosan emelkedtünk, mindössze néhány száz méteren kegyelmezett nekünk egy harántul futó, alig emelkedő, félig szilárd burkolatú útszakasz. A 2 öszvér és a gazdája velünk tartott, segítettek a helyes ösvény megtalálásában. Jánossal ketten az öszvérek előtt haladva persze más ösvényre tévedtünk, de ez is ugyanoda vezetett, csak így külön-külön jutottunk fel a 3500 méter magas hágóra, Tizi Likemi-be. A külön út eredményeképpen mi már 11 óra előtt fenn voltunk és a csapat utolsó tagjaira bő órát vártunk. 




Sütött a nap, a szemközti oldalon tapasztalt erős szél ellenére sem fáztunk. Az öszvérek gazdája lepakolta a nagy zsákjainkat, mi meg összepakoltuk cuccainkat, hogy kényelmesen tudjuk a nagy és kis hátizsákot egyszerre cipelni. Fenn a hágón 6-8 emberrel találkoztunk. 2 helyi gájddal, néhány európai kinézetű turistával és egy alkalmi üdítő és csoki árus öregúrral. Az egyik gájd, a “lófogú” érdeklődött terveinkről és kicsit aggódott, hogy a csapat vége képes lesz-e a mai penzumot még napvilágban teljesíteni. Mindenesetre ígért nekünk újabb öszvéreket lenn a völgyben, Azib-ban. Kérdeztem, hogy mi van még lenn a “village”-ben. Erre ő úgy válaszolt, hogy lenn egy “city” van. Meglepődve hallottam, hogy ott lenn az egy “city”. Akkor biztosan lehetett volna ott is szállást foglalni rendes kőházban és talán nem kellene egy nap alatt ilyen hosszút túráznunk ??? Mire leereszkedünk a völgybe kiderült, hogy a “city” néhány oldalról és fentről fedett istállóból áll. Voltak háziállatok is, tehenek, kecskék, birkák, néhány helyi pásztor és családtagjaik, akik ezekben az istállókban éjszakáztak.



A csapat vége nagyon lassan ért le. Az első 4-5 fős csoport tagjaként már kb. 1 órát vártunk a többiekre, amikor úgy döntöttem, hogy visszafordulok és megnézem, hogy nem történt-e valami baleset. Vagy a többiek más utat választva esetleg elkerültek minket? Hála Istennek baj nem történt, csak a pihenések nyúltak hosszúra. Leérve a “city”-be adhoc tanácskozás indult. Két alapvető opció jött szóba: 1. nem megyünk tovább és az istállóban éjszakázunk, vagy 2. folytatjuk az utat a terv szerint, és bérlünk öszvéreket a csomagoknak és a megfáradt túratársaknak. A lassabbak és fáradtabbak az egyes opció mellett voltak, a gyorsabbak és kényelmet előnyben részesítők a második lehetőséget favorizálták. Végül a 2. opció mellett döntöttünk, így négy öszvérrel (kettő a csomagoknak,egy-egy Robinak és Lehelnek) nekivágtunk a következő már nem olyan magas, de jóval hosszabb emelkedőnek. (Robika eleve egy nyavalyával a szervezetében érkezett, Lehel pedig szokás szerint készült begyűjteni az első napi körömleválást - szerk2.) 


Csodálatosan szép patakmederben, zöld völgyben haladtunk lassan emelkedve, felfelé. A délutáni napsütés és szép patakocska fürdésre csábított, de a hátralevő út hossza miatt sokáig sikerült ellenállnunk a csábításnak. Végül egy kihagyhatatlan kisebb csobogó alatti medencéhez értünk, ahol lekerültek az átizzadt ruhadarabok és jót mártóztunk a kellemesen hűvös patakban.



Fürdőzés közben az öszvér hátán utazók is elhúztak mellettünk. Így továbbra sem kapkodva, de mi is újra nekivágtunk az útnak a következő, 3100 méteres hágó irányába. Sokáig kanyarogtunk a patak völgyében, végül ferdén emelkedve kikapaszkodtunk a völgy árnyékos keleti oldalán. A hágón (Tizi n’Ououraine) zsákjaink mellett Robi és Lehel várt ránk. Őket azonnal előre is küldtük. Mi pihentünk még egy kicsit és bevártunk a csapat hátsó hármasát. A hágó túloldalán meredek ereszkedésre számítottam, de az út ferdén a völgy oldalában futott. Majd az ösvény elágazódott, mi azt választottuk, ahol egy öszvérkaraván is haladt. Eleinte kellemesen lejtett a hegygerinc, majd megláttunk lenn egy falut. Tudtam, hogy az még nem a végcél és bár nagyon közelinek tűnt, a falu fölött igen meredek volt az oldal és sokat kanyarogva csak lassan közeledtünk. A falu fölött egy kis lapos területen a helyi kölykök fociztak. Peti persze azonnal beállt, hogy megmutassa a magyarok labdazsonglőr vérét. A faluba érve megint Jánossal kerültünk a sor elejére. Lassacskán sötétedett, de innen már autókkal is járható dózer út vezetett a szálláshelyünkre. Az autóút viszont lassan lejtett, így nagy kerülővel értünk el Amsouzart falu kocsmának kinéző vendéglátóipari egységét.


(Mindeközben a hátvéd csapatra rásötétedett. Négyen a végére maradtunk, Bali kísért engem, Boncsi szedte Szabó Petit. A legmeredekebb rész alján felhólyagosodott lábakkal kóvályogtunk ésigen, zengett a hegy is, mert az ösvény nem ott volt, ahol a telefon jelezte. Azt hittük, hogy megérkeztünk, de csak másnap értettük meg, hogy a falu 2600 és 2000 méter között nyújtózkodik, vagy négy-öt terebélyes hegy oldalában. A felsővárosi iskolások biztosan nem bandáznak az alsóvárosiakkal, csak kirándulás keretében. Iskolások.Lefelé menet ha nem lett volna elég, mivel alacsony volt a tolladási hajlandóságunk, megdobáltak minket kővel a helyi kölkök. Nagyon meg akartunk már érkezni.  És még egy kedves adalék a gyerekekről. Okosan nem hoztam fejlámpát, de még időben megkértem Bencét, hogy rakjon be nekem egyet. Miközben botorkáltunk lefelé bekapcsoltam. Volna. De nem volt benne delej, így Balival gilisztáztunk le a hegyről. Este a szálláson megkérdeztem Bencét, tud e róla valamit ? Elmosolyodott, megvonta a vállát: biztosan kijátszották az elemet belőle a gyerekek.   szerk2.


Kértem sört, de a tulaj csak mosolygott. Pedig komoly piaca lett volna a sörnek. 13 órája voltunk úton, rendesen megszomjaztunk. Pálinka volt a zsákunkban, de ilyenkor a sör csúszik igazán. Azt gondoltuk, hogy mi vagyunk az elsők, ezért próbáltunk a helyi kocsmárossal zöldágra vergődni, hogy vajon melyik házban várnak 11 magyar turistát. Sikertelen próbálkozásaink után telefonon sikerült Petit elérnem. Kiderült, hogy ők már a szálláshelyen vannak. A szállásadó elébük ment és rövidebb úton vezette őket a célba. Sör nekik sem jutott. Mire mi is odaértünk, már csak az utolsó 3-4 társunk hiányzott, de néhány telefonhívás segítségével sikerült őket is begyűjtenünk a sötét éjszakában. Maradt a pálinka, zuhany, kuszkuszos vacsora és a jól megérdemelt pihenés.





(Az úgy volt, hogy bolyongtunk a hegyi utakon, és ahhoz képest, hogy egy faluban voltunk egy lélekkel sem találkoztunk. Aztán egyszer csak előkerült egy foltos hálóinges öregúr. Tőle is a gite felől érdeklődtünk. Gyanakodva fogadtuk minden szavát, mivel az előző útbaigazító szerint, akit 300 méterrel feljebb hagytunk el, csak három kanyarra voltunk és közben kurvára nem. A pasi visszafordított és egy meredek lépcsőhöz vezetett. Ennek az aljába jött elénk a házigazdánk. Hihetetlen öröm volt megérkezni, hihetetlen arccal néztek ránk a helyi gájdok a teljesítményünket csodálva, és hihetetlen gyalázatos gondolataim voltak a napösszevonásokkal kapcsolatban. szerk2)    




Időpont: 2019. június 9., vasárnap
Helyszín: Amsouzart 
Napi túra: Le a "büfébe"
Szint: 2 emelet és a lépcső
Szerző: Petike


Tovább indulás az Amsouzart- Ifni tó- Refuge Toubkal útvonalon helyett a leglazább nap


A további lázadás elkerülése végett egy pihenőnapot iktattunk közbe, lévén a társaság előző nap meglehetősen későn és fáradtan érkezett az eredeti amsouzarti Gite D’étape Himmi Omarba. Kényelmesen ébredtünk hát, még Bencét se ébresztették fel a bolhák és/vagy ágyipoloskák. A reggeli az előző napinál kicsit bőségesebb volt, valamint jelentős nyomokban tartalmazott pálinkát. Mivel nem siettünk sehová, így a délelőtt permanens lórumozásba és pálinkázásba ment át, amit csak rövid időre szakított meg az ebéd megrendelése. Mások a tudománynak szentelték ezt a napot:



Dél körül (fene se tudja mikor, minden esetre a nap nagyon magasan volt) rövid sétára indultunk. Ha előző napon írt kecskebasz0da city volt ez akkor egy megalopolisz. Legalábbis volt egy bolt és egy büfé, hja meg egy mecset, ahonnan hajnalban szólt az imám vagy kiafasz, minden esetre én se szavaztam iszlám országra…(Mondom én, roppant gyanús - szerk2.)

(Mindeközben Lehel a tetőtéren megnyitotta rendelőjét. Először magán vágott eret, vagyis hólyagot, aztán én is sorra kerültem. Életemben talán egyszer volt vízhólyagom, most rögtön lett kettő is. Persze később kiderült mindenkibe jutott pár darab. A fájdalomcsillapítás módját western filmekből lestük el, mielőtt ráharaptam volna a fapecekről whisky helyett pálinkát kóstoltam. A csapatot már napok óta izgalomban tartotta, hogy hol lehetnek az értékes nyeremények. egy-két barack már kihúzásra került, de főként meggy, szilva került terítékre, csupa értéktelen vad. És akkor a műtét előtt jött a málna. Pont nekem. Hehehe, pedig esküszöm nem hekkeltem meg a szavazógépet.)



  
Ebédre tadjine. Ahogy haladtunk előre az időben és egyre nagyobb világvárosokat érintettünk úgy javult a hús-kuszkusz arány a cserépben, az első napi macskanyak után ezúttal már fejenként jutott egy fél comb vagy teljes szárny. Ebéd után jöhetett egy kis lazítás.



Délután már amikor majd minden pálinkát megittunk elmentünk egy kisebb túrára a közeli Toubkal faluba. Mondhatni délutáni kocsmázásra, ami persze itt narancslevezést jelentett. Az „út” a patak felett vezetett, mellette csatornák, azzal öntözték a dióligeteket, néhol szőlő, cseresznye, alma és gránátalma termett a teraszokon. Néhol valami búzaféle (Tricitum) nőtt, amit rendszerint nők gyűjtöttek, cipeltek és rakták ki száradni. A férfiakat általában motoroztak… Mi persze itt is hidakat építettünk...



Kicsit ízelítőt kaptunk az életstílus mellett az építészetből is, általában az állatok is a házban elkülönített helyen laknak, de ez nem akadályozza meg őket, hogy ne szarjanak a lépcsőnkre. A házak teteje lapos és kiállnak belőle a vasalatok, hogy bármikor lehessen egy újabb szintet ráhúzni a következő generációnak, ami már ott is szaladgál a patakparton…



Visszaérve a szállásra megismerkedtünk az igazi Omarral, aki már legalább 100 éves és már 10 éve is 100 éves volt, az új menedzserünkkel, aki innentől mindent szervezett és természetesen mindenki legalább az unokatestvére volt, két olasz csajjal, akik nyilvánvalóan leszbikusak voltak vagy büdös kurvák, befutott az előző napi lófogú guide a két kuncsaftjával, ezen kívül gekkókkal, kakasokkal, kecskékkel, öszvérekkel, és volt, aki újra bolhákkal és/vagy ágyipoloskákkal, végül a hálózsákunkkal….



Időpont: 2019. június 10., hétfő
Helyszín: Amsouzat - Refuge du Toubkal
Napi túra: 19,8 km
Szint: 2066 méter szintemelkedés, 9 óra 40 perc túraidő
Szerző: Bali



Csúcson innen, csúcson túl - egy újabb napösszevonás 

Megfontoltan láttunk neki a pakolásnak és az indulásnak, pihenőnap ide vagy oda, az emlék elevenen élt az első napi menetről. Ambiciózus sporttársaink már korábban bejelentették, hogy futva gondolták megtenni a távot, plusz még azt a kis aprót egyenesen fel a csúcsra, de rájuk nem is vesztegetek betűket, az ő történetük egy másik szálon fut. 

Ezúttal biztosra mentünk a nagy zsákokat illetően. Az előzetes tervek szerint az Ifni-tó túlsó végéig két öszvér áll hadrendbe, és onnan másik kettő váltásban át a gerincen egészen a menedékházig szállítja a csomagokat. Sőt a tótól Robiccsó is poggyász besorolásúvá válik 😊 egy harmadik öszvér segítségével.


9 órakor azért már a nagy csapat is úton volt, kezdetekben falvakon keresztül, búza parcellákon sarlóval arató, éneklő lányok mellett vezetett az út, egyre csak felfelé a kopár kősivatagba. Mindössze egy figyelő csíkos mókus (vagy vérnyúl?) került utunkba, mint az embereken és háziállatokon kívüli fauna képviselője. A nemzeti park kapujában pillantottuk meg a tavat, és a büfét, mely minden eshetőségre gondolva a hűtött coca-colán felül nyakláncokat is árult (természetesen helyi berber lányok fűzték ezeket, hacsak nem mégis egy kis kínai valahol Guangzhouban 😊).

A tavat először magas sziklapilléren kerültük meg, míg nem elértük a másik végén lévő táborhelyet, ami minden bizonnyal gleccser lehetett anno. Helyén most már csak moréna található, kilométereken keresztül. Természetesen tó mellett nem haladhatunk el alsófertályáztatás nélkül, (igen, nem készültek képek és azok is titkosak -szerk2) ez kötelező rituálé, és még jól is esett felfrissülni, amíg mindenkit összevártunk.


Ezt követően megtaláltuk az öszvérhajcsárt, mindenkit meggyőztünk, hogy nem maradunk itt fél úton még egy napig (pedig milyen jó is lett volna), és elindultunk fel a nyeregre. A dőlésszög folyamatosan emelkedett, de az út lépcsőszerűen mindenhol kényelmesen járható volt. Ezen szakasz szintemelkedése elég brutál, konkrétan 1200 méter szintet kellett letudni néhány kilométer távon, az egész napi 2066 méter szintemelkedés oroszlánrészét.


A nyeregbe este 6 körül érkeztünk fel. Némi pihenő után közel 1 óra kellett a leereszkedéshez a táborhelyre, ahol még épp elkaptuk Jánost amint visszaért a csúcsfutásból a naplementében. (Konkrétan amíg mi bandukoltunk a hegyen, meg kiköptük a belünket, addig ez a két jó ember előrefutott, és esti pihenés képen, János még felfutott a Toubkalra, mintha a sarki narancsléárushoz ugrott volna le egy pohár léért. szerk2.) Ez némi respektet is adott a csapatunknak a menedékházasok körében, valahogy rendesen került kaja az asztalunkra. Azért sört ők sem tudtak elővarázsolni…



Időpont: 2019. június 11., kedd

Helyszín: Refuge du Toubkal -Toubkal csúcs - Sidi Chamharouch- Aroumd - Imlil
Napi túra: 18,5 km
Szint: 3206 méter - 4167 méter - 1740 méter, +960 méter, -2427 méter
Szerző: Szabó Peti


Csúcshatás

Amikor az ember arra készül, hogy aznap megmássza élete eddigi legmagasabb csúcsát, szeretne aludni egy nagyot, pihenten ébredni és teli energiával nekiindulni a felhők felé. Nos egy menedékház – rutinos túratársaim bármennyire is magasztalták a helyet – nem feltétlen ezt nyújtja, a maga 30 fős szobáival, sok horkoló, szinte egymáshoz simuló emberrel s a helyi erők tanácsára korán indulók hajnali zörgésével, fejlámpázásával és susmorgásával. No de sebaj, ezt is meg kell szokni egy majdcsak elsőbálozónak. A korai indulások pozitív hozadékaként, ébredésünkkor - 7 óra magasságában - az este még nyüzsgő épület szinte kihalt volt, nyugodtan fogyaszthattuk el reggelinket, melyet színesítettek és kiegészítettek a zsákokból előkerülő kolbászok, szalámik. Az előző nap lépései még a lábakban lehettek, mert csak nem akaródzott pontosan elindulnunk, az időben eltolt indulás ötlete (lassabbak hamarabb, gyorsabbak később) pedig egyszerűen elképzelhetetlen lett. 

Így egyszerre startoltunk, s hamar kiderült miért is olyan rövid ez táv a csúcsig. Már az első pár száz méter megtétele után meredeken emelkedtünk felfelé, s ez az út során nem is nagyon változott. Kellemes sziklás talajon haladtunk. Kissé kettészakad a csapat, de ez már megszokott volt a túrán, mindenki haladt a saját tempójában.


Félúton Robika úgy döntött, hogy megviselt tüdőjének elegendő volt az eddigi kaptató, s bár látszott rajta, hogy nagyon sajnálja, professzori racionalitással a lefelét választotta. Elértünk néhány hófoltot és már látszott a 4167 méter magas Toubkal és az is, hogy az utolsó hágón a sok kis szorgos hangyaember mind felfelé, mind lefelé nagyon igyekszik.


A gyorsabbak bevártak a kissé lemaradókat, így egy rövid ideig együtt haladhattunk. Trükkös hegycsúccsal álltunk szembe, mert – legalábbis számomra- többször úgy tűnt, hogy már mindjárt fenn vagyunk, de mindig csak jött még egy emelkedő…. Az utolsó 50 méter szintemelkedést már meglehetősen kimerült állapotban tettem meg, többször sziklának támasztva a hátam, hol ezért, hol azért….

Viszont csúcsra érni, mint tudjuk csodás dolog, s egy tériszonyosnak fenn lenni Afrika egyik legmagasabb pontján, látni az alattunk dombocskának tűnő 3000 méteres hegyeket, bizony felemelő érzés, s nagyon jól estek a pacsik és az ölelések ott fenn a magasban. A kilátás? Leírhatatlan, fénykép nem adja vissza, fel kell menni érte…. Természetesen volt csúcspálinka, csúcscsoki és a néhány (max. pár száz…) fotó elkészülte után részese lehettem a BSBK nyári túrák elengedhetetlen és felemelő élményének a Himnusz éneklésének. Ennek megörökítésével egy spanyol hölgyet bíztunk meg, akit déleurópai lazasággal egyszerűen rosszul nyomta meg a videófelvevő gombot, így maradt az utókorra egy a lábaknál elhelyezett telefonfelvétel, mely ha a képet nem is, de a tíz büszke férfi tökéletes orgánumát kiválóan megörökítette.



Az előadásunknak volt még egy hozadéka, amely jól jellemzi kis hazánk külhoni megítélését. Egy svájci úriember, miután megkérdeztük, hogy odébbálljunk e, hogy nyugodtan fényképezhessen, azt mondta: „Megvárom míg ez a nacionalista magyar csapat eltűnik innen, majd utána…” No ezen kellemes kis társalgás indult, nem kímélve sem a kormánypropagandát, sem a svájci urat….


A lefelé menet, azon kívül, hogy jó sok embert kellett megelőzni a normál tempójú haladáshoz, és azt nem említve, hogy Boncsi a fényképezőjét egy sziklán letette és csak pár száz méter ereszkedés után jött erre rá, eseménytelenül telt. A csapat végének beérkezéskor már készenlétben állt néhány szamár, felkészülve arra, hogy a csomagokat és a lábujjkörmeit vesztett Lehelt elszállítsák Imlilbe. Ez nekem nagy öröm volt, mert a nagy zsák cipelése nem lesz a kedvenc hobbim ezután sem. 

Gyönyörű völgyeket hagytunk magunk mögött (meg újoncunk a béltartalmát is sürgősen és többször 😊 – a szerk.), melyek patakokkal és meglepően gazdag növényzettel voltak tarkítva. Készült Ro-ly Bau-s fotó, volt hegyi büfé látogatás, de azért a szállás által megadott találkozási pont megpillantása meglehetősen nagy örömmel töltött el. 




Szürreális élményként egy fél lábú, mindenkinek integető, eközben telefonáló, nyitott ajtóval tolató sofőrrel felszerelt fuvarral jutottunk el a minden igényt kielégítő Jardin de Toubkal, azaz a Toubkal kertje névre hallgató hotelunkba, ahol egy újabb tadjin és némi, a nagy ijedségre tartogatott utolsó  pálinka elfogyasztása után megegyeztünk, hogy másnap irány Essaouira. Így lassan mindenki elszállingózott kényelmes (általában) egyszemélyes fekhelye felé…




Időpont: 2019. június 12., szerda
Helyszín: Imil - Essaouria
Napi túra: Séta a tengerpartra és vissza a városba
Szint: -
Szerző:  Bence



Továbbra is a svéd bikini válogatott nyomában

Balladai homályba vész (az is), hogy ez a sokat idézett gondolat honnan származik. Én nem tudom, de magam is sokat idézem. Miért is akarjuk mi mindig megtalálni a bikiniválogatottat? És miért pont a svédet? És egyáltalán: mi az, hogy bikiniválogatott? A bikiniig érthető, de miért kell nekünk a válogatott ?

Talán Rugótól származik ez a mondás, mert ő dolgozott Svédországban? Vagy Petitől, aki sok norvég lánnyal beszélt (akarom mondani próbált beszélni) angolul még egyetemei évei alatt a DOTÉ-n, és összekeverte a norvégot meg a svédet? Vagy Szipi álmáról van szó, akinek a svédek az ideáljai? (Urak! Aki tudja, írja meg a megfejtést…szerk) Arra nem is merek gondolni, hogy más családos ember fejéből pattant ki a gondolat…

Szóval, aznap is a bikiniválogatottat próbáltuk megtalálni…A svédet. Nyilván Marokkóban, és nyilván az óceánparton: hol is lehetnének máshol ? Imlilben ért minket a reggel. Kissé fejfájósan, ami az előző napok erőltetett menetének, illetve az esti kisebb ünneplésnek volt köszönhető. Szállásunk az eddigiek közül a legjobb volt. Messze a legjobb. A tetőteraszról gyönyörű kilátás tárult elénk a Magas-Atlaszra, az előző napi túráink helyszínére. A reggelit itt tálalták fel számunkra. Gyors összepakolás után megérkezett a kisbuszunk, amelyet „helyi guide-unk” szervezett. Tényleg jó minőségű járgány volt: még az ajtaját is be lehetett csukni (nem úgy, mint az előző napiét, amivel a szállásra érkeztünk meg…). (Essen pár szó Abdouról is, aki olyan marokkói Harunná vált számunkra. Az igazi neve Abdesslamaidi Mohamed lehet, de mondta híjam csak Abdounak. Cserébe ő meg hívhatott Salade-nak. Hamar megneszelte, hogy az elnökkel kell egyezkednie, ha szeretne valamit, na nem azért mert elnök csak az elnökkel beszél, hanem az egyetlen közös kommunikácós csatorna, a mutogatáson kívül a francia volt, aminek a berberrel kevert változatát bírta. Abdout Amsourzatban ismertük meg, ő futotta az olasz lányokat, és ős nyúlta le a gájdokat, néha vezekelt a pizsijében, néha pedig európai ruhában vezette a böhömnagy Toyotájat, afféle helyi maffievezér. Abdou rendkívül gyorsan csapott fel túraszervezőnkké, szerzett számot a menedékházhoz, helyet és sofőrt az Imli hotelbe, mikrobuszt két napra Essouriaba oda, vissza és transzfert a reptérre. Jó mi ? szerk2.) 

A tulajdonos párral fotózkodtunk még egyet a hotel előtt, aztán az óceánpart felé vettük az útirányt. Érdekes volt, hogy a hölgy nagyon szívesen tett eleget kérésünknek, hogy egy fotón szerepeljen velünk (nem úgy, mint azok a helyiek, akiket az elmúlt napokban próbáltunk meg lencsevégre kapni…), de csak akkor, amikor a férje (?) megjelent, és ő is rákerülhetett a képre.



Utunk Marrákesh külső részén keresztül vezetett, majd rátértünk az óceánpartra vezető „autópályára”. Nem kell egy európai értelemben vett útra gondolni. Jó minőségű volt, de szamárkordé simán megfordul rajta, ha éppen arra van dolga…(Híres útmenti látványosság a kecskefa, egy bakterrel aki pénzt kér a fotózásért. Mi csak a buszból fotóztunk, mire tudott volna kérni, épp beért a kép aljára. De mi továbbhajtottunk...szerk2)



Tekintettel arra, hogy sört igen régen láttunk, a sofőrt arra kértük, hogy álljon meg olyan helyen, ahol nagyobb mennyiségben lehet beszerezni. A sörbeszerzési akció végül is az Essaouria külső részén lévő Auchan áruházban valósult meg. Sokáig bolyongtunk bent, míg rájöttünk, hogy nem az ásványvizes részleg mellett kell keresni a söröket. Marokkóban az alkoholféléknek egy elkülönített épületrészt szenteltek (Értitek, szenteltek...- a szerk2.), amelyet teljesen leválasztottak a többi árutól. Meglelvén a söröket vad egyeztetésbe kezdtünk, hogy milyen mennyiségre is van szükségünk, illetve, hogy a sok ismeretlen nevű sör közül melyeket is válasszuk. A száraz évszak végéről egy kitűnő fotó is készült.


Szállásunk az óváros közepén volt, közel mindenhez. Egyébként Essaouria meglepően turistás hely, a belvárosa szinte az olasz tengerparti üdülővárosok látképét idézte: árusok, kávézók, éttermek tömkelege. Mi azonban a szállásunkat elérve felkapaszkodtunk annak tetőteraszára, és megízeltük az Auchanban beszerzett italokat. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy utólag kiderült, hogy vásárláskor alulméreteztük az igényeket…



Természetesen nem hagytuk ki, hogy meglátogassuk a beachet sem. Bikinis lányokat nem nagyon találtunk, (maximum burkában fürdő helyieket), de igazán őket sem mert 18-19 foknál nemigen volt melegebb víz, ráadásul folyamatosan erős szél fújt.



Azért szeretem Bence beszámolóit mert lényegre törőek és szelektívek. Itt vagy elaludt vagy felébredt egy gyerek, mert az ő beszámolója ugyan itt véget ért, de a nap még nem. A tenger ugyan nem csak hideg, de koszos is volt, de ezzel együtt a vezetőség vállalta a kihívást és belemerészkedett. Sőt itt merült fel a gondolat, hogy az elnöknek kéne egy szuper portfoliót is készíteni, amivel tudna a csajoknál bevágódni. Nos , mivel azóta sok homokot fújt már a sivatagi szél, örömmel jelenthetjük, hogy a portfólió készítés sikeres volt, rögtön az első kép taglózott. Ide is rakom, a győztes képet, köszi Lehel, de ne szaladjunk bele még az estébe.


Mert abban még ettől kicsit kicsivel több volt. A tengerpart után megéheztünk ezért rövid városnézés után egy étterem és a tenger gyümölcsi mellett döntöttünk. Az éttermet persze marokkői és essaouriai viszonylatban kell elképzelni. Az ételt még élőben választották ki a csapat szatmári biológus szakértői, próbáltuk nekik mondani, hogy ne játszanak az étellel, de nem sok sikert értünk el...Reggel a medúza, most meg a rák. 


 
A kaja gyorsan megvolt, került valahonnan fekete zacskós dugi sör is, amit az asztal alatt kellett tartani. A városról hamar kiderült, hogy nem csak a turisták, de a macskák városa is, valamiféle macskagradáció volt itt, feltehetően a kikötővel, a temérdek halmaradékkal és a patkányokkal lesz összefüggésben. Az estét a történelmi kikötőben töltöttük, le-fel sétáltunk és készítettünk vagy ezernyi naplementés képet, és hazaballagtunk. A szerk2.




Időpont: 2019. június 13., csütörtök

Helyszín: Essaouria - Marrákesh
Napi túra: -
Szint: -
Szerző: Szabi


Vissza Marrakeshbe


Csütörtök, július 13-a van. Gondolom Marokkóban is ugyanaz az időszámítás van érvényben, mint nálunk, de itt mintha valamikor, pár évszázaddal ezelőtt megállt volna az idő. Mikor elkövetjük azt a hibát, hogy összehasonlítjuk az itteni körülményeket az otthoniakkal, rádöbbenünk, hogy nagyon sok értékelni való dolgunk van, de nekünk már annyira természetes, hogy ezeket figyelembe sem vesszük. Erre a mondatra beugrott egy jelenet, mikor meneteltünk az Ifni-tó felé, sok kilométeren keresztül, és pár településen át, az úton találkoztunk pár gyerekkel. Tudjátok mivel játszadoztak, a poros utak, büdös sikátorok, kopár környezet, szűk vályog hazácskák előtt?? Kövekkel! Mert nekik csak az volt. És örültek. Mocskosan, kócosan, fog hiányosan, de …. kacagva ! Gondolom az járhatott a fejükben, hogy ezek meg milyen világról jöhettek, márkás ruhákkal (ha tudják egyáltalán mi a márkás ruházat), színes hátizsákokkal, napszemüvegben, túrabotokkal és profi bakancsokkal. De Ők csak nevettek. Őszintén, gondtalanul. Nem féltek, hogy lemerül a tablet, hogy akadozik a játék a gyenge wifi jel miatt, vagy hogy a szomszéd profibb terepbiciklit kapott, mint az övék. Vannak értékek, amik körül vesznek, de sajnos fittyet hányunk rájuk, és azon töprengünk, hogy miért nem vagyunk boldogak?



Essaouirában ért a reggel, és délre volt rendelve a kis busz, ami Márrakeshbe visz. Így hát kényelmesen reggeliztünk együtt, ami abból állt, hogy kaptunk egy pohár narancslevet, egy kis lekvárt, olíva olajat és pitát. Na de a 7 euróért (szállás + fejedelmi reggeli) nem is volt olyan rossz. Egy kis sétára indultunk, hogy mindenki egy kis szuvenírt tudjon vásárolni, a gyönyörű óceán parti településről, így hát bőrdíszművesek, fafaragók, papucs készítők, szőnyeg árusok, ruhaboltosok (=bazár. a szerk2) kirakatai előtt okoskodtunk, hogy mi mennyi, miből van, és hogyan készítették. Ja, meg ha befér a hátizsákunkba. Nagy volt a nyüzsgés, a szűk utcákon, a piacon helyenként borzalmas bűz, ami csak az ott pucolt halak, a hentesnél kilógatott húsdarabok, a millió féle fűszer, és a csatornában folyó szennyvíznek a keveréke lehetett.



Sikerült kiérnünk az óceán partra, a város falain kívülre, ahol találtunk egy óriás takony foltot, amit János gondos szakértelemmel leöblített a vízben (szerintem David Attenborough oktatófilmjeiből tanulhatta), és kiderült, hogy egy partra vetett medúza volt. Valami remény féle ragadt meg mindenkit, hogy ugyanúgy, mint a vízbe visszaengedett halacska, a medúza is fel fog támadni. Sajnos miközben János tisztogatta, és mutatta a két tenyerén tartva nekünk, hogy milyen szép, hirtelen osztódni kezdett. Mint egy bűvészmutatványban, mikor a bűvész átdöfi kardjával a dobozt, amiben a segéde van, úgy János keze a medúzán keresztül megjelent, és rádöbbentünk, hogy már mielőtt a BSBK újraélesztő akciót hajtott volna végre, a medúza lelke mar rég az örök óceán mélyén nyugszik.




Útközben visszafele a szálláshoz, megálltunk páran kávézni, egy belső udvarnak nevezhető helyen, ahol egy 78 évesnek kinéző berber öregember, olyan autentikus táncos-zenei műsort mutatott be, amit Michael Flatley is megirigyelt volna, mert a tánc mellett, szökdécselt, énekelt és gitározott is. (Van hangfelvétel is.) Óriási élmény volt.



A szálláson vártak az összepakolt hátizsákok, és indultunk is a találkozóhelyre, ahol a buszsofőrnek szerintem vagy nyolcan is mondtuk, hogy mi legyen az első megálló: a Carrefour. Éljenek a multik! Most az egyszer. Elég hamar tanul a BSBK, és jó a stratégiája, több szempontból, is. Az előző nap 5-6 fele sört vásároltunk innen, hogy lássuk melyik ízlik a legjobban. Az abszolút győztes Casablanca sör így továbbjutott, és jöhetett velünk a Márrakeshi utunkra. Tehát, bevásároltunk és nem sok idő után, a hangok egyre jobban terjedtek az utastérben. Arra lettem figyelmes, hogy Jánossal, akivel a sofőr mellett az első sorban ültünk, egyre hangosabban kell beszélgessünk, hogy megértsük egymás szavait a nagy zűrzavarban. A kb. 2 órás úton, vagy 5 alkalommal tolmácsoltuk megállási szándékunkat a sofőrnek (gondolom gyönyörű látvány lehetett neki is, a buszból kirohanó 12 férfi, kicsit eldugott helyet keresve, vagy nem, eleget teve a termeszét sürgető hívásának). Ezért, megérkezéskor tudatta velünk, hogy a következő napi rendelésünkre, a reptéri fuvarra már nem ő fog jönni, de azt, hogy miért nem, a mai napig sem értjük (pedig olyan jó fejek voltunk 😊 – a szerk.).



Márrakesh más, mint pl. Görcsönydobóka. Ott nem beszelnek magyarul, sokan vannak, és a 8 éves fiúcskák meg drogokat árulnak. 




Újdonsölt szálláshelyünkön forró teával kínáltak, egy kellemes, gyönyörű belső udvaron, és miután az adminisztráción átestünk, mindenki elfoglalta szobáját. Nem maradt túl sok időnk estig, mikorra ugyanis fontos program várta a tisztelt tagságot (az évi közgyűlés), így hát elindultunk, a szinte egy hete tervezett bárány comb felkutatási expedícióba, ami nem volt egy egyszerű feladat, a kb. 20 milliós bárány állomány hazája ellenére. A táplálkozó hely felé vezető utunk a bazáron keresztül vezetett, ahol sok dolgot láttunk, érdekeseket, giccseseket, olcsókat, büdöseket, made in china-t, de a közös vélemény, szerintem mondhatom így, az volt, hogy nem biztos hogy ez az úticél megfelel egy családos vakációnak. 




A főtéren áthaladva, több társunkat kellett kimenteni a berber rabságból, ugyanis a látványos kígyóbűvölőst, nem lehet csak úgy fényképezgetni. A bűvölő és kobrái mellett, 2-3 őrszem is figyeli, hogy ki kattintja a fényképezőjével vagy a telefonjával a jelenetet, és aztán kezdődik a terror. Give me money! - harcikiáltással indulnak csatába a berber harcosnak öltözött haramiák, és addig nem engedik el a bámészkodó (harcoló) turistát, míg az nem fizeti be a harci sarcot. Megfeszítő fizikai és szellemi harcok árán, sikerült pl. Boncsit kimenekítenem egy őrszem fogságából (meg Robiccsó nyakából lefejteni a ráakasztott óriáskígyót 😊 – a szerk.).



Közben, pillanatok alatt szem elől lehet veszteni a társakat, és picit kétségbeesve pásztáztuk a tömeget, hátha ismerős arcra bukkanunk. Miután meglett csapatunk, elég gyors tempóban meneteltünk vissza a szállásra, mintha mindenkinek elege lett volna a “gyönyörű” márrakeshi estéből. Visszaérve, megnyugvásra találtunk, és az utolsó üveg palinkat, ünnepélyes keretek között, a szálloda tetőteraszán, orientális hangulatban, az évi közgyűlés közben, pillanatok alatt fogyasztottuk el.






Időpont: 2019. június 14., péntek
Helyszín: Marrákesh

Napi túra: -

Szint: -

Szerző: Lehel


Könnyes búcsú


Eseménydús napokon voltunk túl, és kissé oldódóban lévő gémberedett végtagokkal ébredtünk márrakeshi szállodánk szobájában. A szálloda melynek bejárata kívülről egy nem túl bizalomgerjesztő omladozó falú sikátor zsákutcájából nyílott Pazar belső udvarral lepte meg a bejövő vendéget.  Ismét ráeszméltem, mikor kitekintve szobánkból már a reggelinkhez készített asztalsort láttam a belső udvarban, mennyire ambivalens is volt a szállás a város és az ország is valahogy. Persze a kelet az kelet és európai embernek egy muzulmán kultúra nagyon egzotikus világ a csökkent biztonságérzettel kissé erőszakos bazári eladókkal, lüktető kiszámíthatatlanságával. A nyomorúság és gazdagság egymás melletti látványa elgondolkodtató.



Hogy ne teljen hiába utolsó napunk a délután 5 kor felszálló repülőnkig tempósan megreggeliztünk a már napok óta megszokott étkekből: lekvár, méz, kovásztalan kenyér olíva bogyó és tojás. Tényleg méltán híres a marokkói mentatea melyet nagyon erősen készítenek. Kiderült reggeli közben, hogy elnök Úr gyengélkedik. Nem nézett túl jól ki, és reggeli nélkül vonult vissza a szobájába. Elhatároztuk a beteg gyógyszerekkel való ellátása után, hogy egy kis kulturális program gyanánt búcsúzóul meglátogatunk egy titkos kertet a közelünkben és ezzel színesítettük meg utolsó napunkat. Nem ért fel ugyan az Iránban látott paradicsomi kertek pazarságával, de hozta az iszlám kultúra grandiózus kertészeti és mérnöki zsenialitását.


Mindenki kilazított a csobogó mesterséges patakok mellett majd kissé korábbra hozott ebédelő helyünk a Gazellák kertje felé vonult a csapat mely nem túl messze volt. Szoros időbeosztásunk miatt aggódtunk mennyire gyorsak a konyhán a nagy hőségben. Többségünk menüket kért mert nagyon jó ár érték arányú összeállításokkal kényeztették az arra tévedő gazellákat. Európában kilenc és fél euróért nem eszik, iszik az ember egy pazar 3 fogásos menüt. A Tripadvisor ismét nem csapott be bennünket. Azt hiszem ez az ebéd minden dolgot megszépített mindannyiunkban, ha volt is egyáltalán valakiben kellemetlen élmény. A keleti konyha minden szépségét megmutatták (lehet erről a korábbi napokban elszenvedett hasmenéskor máshogy gondolkodtunk, mert a higiénia az nem volt erősség sehol -a mosogatószerrel hadilábon álltak). Jó időben voltunk ott, mert mire végeztünk már takaros sor várt a helyünkre. Jóllakottan siettünk vissza a szállásunkra páran némi szuvenírvásárlást is beiktattak. Szipi kartársba szerencsére visszaköltözött az élet addigra, bár továbbra is szenvedett, de alkalmassá vált szegény a helyváltoztatásra is. Várt minket a megbeszélt reptéri transzferünk, persze nem a tegnapi sofőrrel, akit az alkoholos viselkedés és jókedv elriasztott tőlünk. Idejében kijutottunk a reptérre és szép élményekkel ültünk fel a repülőnkre. Késve indultunk kissé, de éjfél után meg is érkeztünk fáradtan Budapestre. Köszöntük mindannyian Balinak és Szabinak az acélos gyors tempójú hazavezetés. Várt minket az otthon illata és a megszokott ágyaink.



~ 65km - 3 túranap - 5091 méter szint