2018. július 4., szerda

Lofoten-szigetek, túl a sarkkörön - 2018

Az megvan, hogy tíz magyar meg egy perzsa gyalogol valahol az északi sarkkörön túl B(odø)-ből Å-ba. Repültek két és fél órát, várnak négyet, aztán repülnek még másfelet, aztán kompolnak négy órát, közben megisznak egy pár üveg pálinkát, sört és bort és amikor már lementek a térképről az Isten háta mögött hárommal az egyik szigeten az óceán partján gyalogolnak még 15 km-t egy aszfaltúton. Gyaloglás közben az egyik hosszúhajú csávó megkérdezi a többieket:

- Srácok, tulajdonképpen mit keresünk mi most itt ?

Néma csend, mindenki a bakancsa orrát vagy a parton repülő sirályokat nézi, esetleg fintorog a mindent betöltő halfejbűzön. Nincs válasz, ballag tovább a csapat. A hosszúhajú csak nem tágít.

- De tényleg, valaki mondja már meg, hogy a picsába kerültünk mi ide ?

Szinte vágni lehet a csendet, csak a bakancsok és az orrpiszkáló ujjak surrognak. Kisvártatva megszólal a csapat bölcse, aki valaha több hajjal is bírt, de most egyszerűen csak Kopasz.

- Hát, öööö, izé, tudjátok, hisz megszavaztuk !

Erre hangos vulkánként tör ki a röhögés mindenkiből, meg is van a megfejtés, hát persze: megszavaztuk, meg hát, többször is !

Tessék, fogyasszátok itt van, megérkezett ! A BSBK-s fiúk megint kitaláltak valamit, csavartak egyet a dolgokon és mai napig nem tudni hogyan, de eddigi legészakibb túrapontjukat belőve, csavarogtak egyet a sarkkörön túli Norvégiához tartozó Lofoten szigeteken, aszfalton és néha nem aszfalton.
Lelkesen átküzdötték magukat a teljes nørvég ábécén (remélem mindenkinek megvan a gyalog-galopp legeleje), megint mindenki odatette magát, így első kézből olvashatjátok a pikáns történetek halmát, mert ezekkel a fiúkkal mindig történik valami…(Bocs, amiért ezúttal kicsit szaggatottabb lesz a sztorilájn, de most nem írtam napot, ezért a szokottól több, okosabb és fontosabb megjegyzéssel trollkodtam szét szerkesztés közben az anyagot, nyilván mindenki örömére. Nektek már nem kell a megjegyzésekkel foglalkozni, megtettem helyettetek. Szipi, a szerkesztő) 



Időpont: 2018.07.04. szerda
Helyszín: Debrecen, Eger, Budapest – Oslo – Bodø
Napi túra: Buszmegből a kempingbe (kb. 500 m, aszfaltúton)
Szint: -
Szerző: Robika

Túl az Óperencián…
Azt szerintem senki nem tudja megmondani, hogy miként vált Norvégia a 2018-as nagy túránk célpontjává, a szavazás estéje igazából külön beszámolót érdemelne. (No, de ki is emlékszik arra ?) Ezért a túra elején még többünkből fel-feltört egy méltatlankodó “hogyan kerültünk mi ide?” (Neveket akarunk hallani !) kiáltás, de szerintem a hét végére mindenkinek belopta magát a szívébe ez a varázslatos hely. (Igen.)
Így kezdődött.
Július 4-én (az amerikai függetlenség 242-ik évfordulója, bár ez most lényegtelen) nagy létszámban gyűltünk össze a ferihegyi reptéren a Norwegian Airlines pultjánál. 
A szokásos arcok mellett egy újoncot (Szabó Peti, a továbbiakban Peti, akit nem keverünk össze a titkár úrral, aki Petike) illetve egy külön meghívottat (Hamid) is a soraink között üdvözölhettünk. Hamid volt az a srác, aki egy évvel ezelőtt a tenyerén hordozta az iráni túrán résztvevőket (erről itt olvashattok sokkal többet), ezért a csapat nagy egyetértésben úgy döntött, hogy viszonzásul meghívjuk az idei túrára, hogy végre alkoholos befolyásoltság alatt is megismerhesse a BSBK tagjait. (Egészen pontosan Hamid sporttárs BSBK-tagjelölt, így alanyi jogon ott a helye minden BSBK túrán. Igen ő a BSBK első perzsa tagjelöltje, akit a túra előtt és után meg mi hordoztunk a tenyerünkön, meg úgy nagyjából körbe-körbe Magyarországon.) 
Dél körül tehát felszállt az oslo-i gép, mind a 11 résztvevővel, és ennél jóval több üveg pálinkával (ami, mint kiderült, lehetett volna több is, khm, elnök úr). (Tiltakozom, komolyan tiltakozom, „nem a kenyér a kevés hanem a…” ! Fejenként 8 dl volt a zsákokban + a tartalék 2 liter + málna, meg borok. És a djúti friben is vettünk valamit. És két vagy három palackot még a kocsiban is hagytunk ! Ez utóbbi nem volt bölcs döntés.)


Osloban verőfény és négy óra szabadidő, ami a lórum és a helyi sörökkel és árakkal (valamint a világ legszebb norvég katonalányával) való ismerkedés jegyében telt. Emlékezetes mind a kettő (három). A bodø-i csatlakozást is majdnem mind elértük, két hátizsák kivételével (Ziggy, Peti). Igazából ennyi résztvevő esetén ez nem is akkora probléma, össze lehet dobni a legszükségesebb cuccokat a többiek feleslegéből. Esetleg jövőre a bátrabbak eleve hátizsák nélkül indulhatnának el.
Bodø egy gyorsan növekvő norvég kisváros, az északi területek központja, kikötővel, reptérrel és darukkal mindenütt (rengeteg az építkezés). (Tényleg, voltak daruk ?) A kicsi, de az első világnak megfelelő rendezettségű reptéren már elkezdődött a pálinka ellenőrzése és ez a program kitartott az este további részében is. Csakhogy itt az este soha nem ér véget… Vagyis a nappal… Tessék, máris összezavarodtam. A buszút a saltstraumen-i kempingbe ennek megfelelően kellemesen (bár talán egy kicsit nagyon hangosan) telt, szállásunkat, egy különálló fehér faházikót jó hangulatban foglaltuk el. 
A kemping maga egy fjordon átívelő rendkívül látványos híd lábánál fekszik, igazán ideális környezet egy sétához, akár zokniban is. (Mivel Robika látensen összeférhetetlenséget jelentett, itt ugrasztott a lemezen egy cseppet. A kempingbe való eljutás pikáns részeiről, kuszálva az idősíkokat, Bence tollából olvashattok majd részleteket két beszámolóval később. A türelmetleneknek annyit, hogy ez egy igen vicces buszút lett.)


Különösen nem ragoznám tovább a dolgot, elég sok pálinka fogyott még aznap “éjszaka” az ennek megfelelő felszabadult viselkedéssel, de szokás szerint legények voltunk a gáton másnap reggel (jó, délelőtt) is, és lelkesen, mit sem sejtve indultunk a Rugó által betervezett első túrára. De át is adom a szót...(Na tessék ilyen egy sebtében összeállított beszámoló: kimaradt a fenséges vacsora, ami egy Bodø-ig hősiesen cipelt komplett páncélos hadosztályból állt, konkrétan csilis babban és kolbászban manifesztálódott, a rengeteg lórumpartiról pedig nem is beszélve…De a legfontosabb: ezen az estén Ziggy saját és kölcsön pizsama nélkül vonult az ágyba, E.T. Bali pedig addig telefonált haza, amíg le nem ment a nap.)



Időpont: 2018.07.05. csütörtök
Helyszín: Bodø (Saltstraumen kemping) és környéke
Napi túra: Saltstraumen kemping – Aselitindan oldala- Saltstraumen kemping (Rugó szerint max 30 km lesz, hát több lett).
Szint: kb 1.800 m
Szerző: Rugó

A tények…(persze, kac-kac)
Ziggy bízott meg a feladattal, hogy a 4 éjszakás lofoteni tartózkodás előtti napokra találjak valami túra- és szálláslehetőséget Bodø környékén. Sikerült is 2 éjszakára szállást foglalnunk a Saltsraumen kemping egyik 10 személyes faházában. A tervezett túra pedig az ut.no honlapjáról a címben szereplő hegycsúcs megkerülése lett. A túraútvonal kb. 21 km és a honlap szerint 7 óra alatt teljesíthető. Kisebb bizonytalanság abból adódott, hogy a túra kiinduló és végpontja nem a kemping volt, hanem attól néhány km-re (Néhány ? A tények makacs dolgok: most mértem le a google mapsen, tíz felett volt csak amíg odaértünk a túra belépő pontjához. Tudod Rugó, van az kis okos GPS-es fényképező, ami a képek mellé megjegyzi a koordinátákat is. Bámulatos hol jár már a tudomány !!!). Első körben felmerült, hogy esetleg busszal utaznánk a kiinduló pontra, vagy a végpontról a kempingig, de ez az ötlet olyan hamar megbukott, hogy még a buszmenetrendnek sem néztünk utána.


Az érkezés estéje természetesen hosszúra nyúlt és sötétség sem volt, így nehezen került ágyba a társaság. Ezért meg reggel nehezen sikerült onnan kikászálódni. A frissen sült zsemle illatára, azért lassan mindenki előkerült és komótos reggeli után, ki súlyosabban, ki kevésbé másnaposan nekiindult a kb. 30 km-re tervezett túrának. Az első híd után útba esett a helyi bolt, ami rögtön megállásra és sörvásárlásra késztette a nemcsak borsodi sört kedvelő társaságot. Így az első órában alig 1 km-t sikerült abszolválnunk, de ez senkit sem zavart, főleg nem azokat, akik pálinkával fertőtlenítették torkukat a sör előtt. (Ez volt egyben az a tragikus pont, ahol rá kellett jönnünk, hogy ez a túra nem a sörivásról fog szólni. Megtanultuk, hogy a sör irtó drága mulatság, de legalább a doboz visszaváltható. Ha nem nyomjuk össze. És erre figyelmeztessük túratársunkat is !)  Újabb híd, majd település, utána országút. Kicsit monoton volt, de ahogy közelebb értünk a célhegyhez, a táj is a szebbik arcát mutatta. Tengeröböl, fjord, homokos part, a parton kagylók ezerszámra.
De még mindig volt országúti szakasz, ami összességében véve a térképen látotthoz képest sokkal hosszabbnak tűnt. (Értitek, hosszabb volt, mint ami a térképen volt.) Nem csoda, mert az út nagy kanyarokban lassan haladt a légvonalban nem túl távoli túra kiinduló pont felé. (Blablabla) Végre elértük a parkolóhelyet, ahol már néhány idegen túratárssal is összefutottunk, akik persze autóval jöttek idáig. (10,2 km+az apró.)


Kezdődött a terepgyaloglás, hol sziklán, hol mocsaras, sáros, nedves talajon. Helyenként pallók segítettek átjutni egy-egy átázott területen. Elhaladtunk egy tó mellett, majd hídon átkeltünk a patakon. Kezdtük magunkba szívni a táj szépségét, hiszen ahogy emelkedtünk egyre több tó, vízesés, nedves sziklafalak, hófoltok és a távolban a tenger került látóterünkbe. (Kérem itt minden tónak van rendes neve, ne fosszuk meg a kedves kalandor olvasókat a tavak neveinek felsorolásától. Mi lesz ha Jankó szóvá teszi, hogy már a tavak neveit sem írjuk le. Tehát szigorúan sorrendben Osvatnet, Nedre Äselivatnet, Øvre Äselivatnet. Amúgy milyen király szakma lehet norvég tó neveket kitalálni.) A felhők felszakadozásával Bodø, majd pedig a Lofoten-szigetek sziklái is láthatóvá váltak. A napsütés már kívülről is melegítette a csapatot, így egy homokos partú tónál (Skardvatnet)  elkészült a BSBK 2019-es naptárfotó sorozata a félmeztelen csapattagokról. (Igen, itt már látszott, hogy napnyugtára, hahaha, nem fogunk beérni a kempingbe. Délután 3 volt és Petike szerint még most jártunk az út harmadánál.)


Itt pedig egy pazar video arról, ahogy a BSBK vezetősége cigánykerekezik, csak erős idegzetű olvasóknak !



A hágó, mint a Muzsla, mindig egy kicsit távolabbinak tűnt, ahogy egy-egy magasabb pontra jutottunk. Már rendesen a délutáni órákban jártunk, amikor elértük mai túránk legmagasabb pontját, ötszázvalahány métert, de ez még a teljes túra felét sem jelentette. Leereszkedtünk a Skjelling-völgybe, egy lankás, zöld, sok vízfolyást keresztező útvonalon. Egy nagyobb pihenőt tartottunk a Lurfjellhytta menedékháznál, ahol megtekinthettük, hogyan is néz ki egy személyzet nélküli szabadon látogatható skandináv menedékház. Némi balkáni hatással sújtott kelet-európai tapasztalatokkal elképzelhetetlen dolgokat láttunk. Teljes konyhafelszerelés, gáztűzhely, edények, lábosok, tányérok, könyvek, térképek, ágyak takarókkal. A román vagy albán kecskepásztorok már rég beköltöztek volna ezekbe a házakba és minden mozdíthatót magukkal vittek volna, amikor továbbállnak. (A lényeg, hogy totál nyitva volt, sehol egy bakter. Mivel minden vizünk elfogyott és kezdett megcsapni a sarkköri meleg, vizet vettünk a patakból, amit meggy pálinkával kísértünk. Itt már azért rendesen zúgott a szemüveget Rugónak !!!)



A háztól lefelé szép zöld lankás terepen ereszkedtünk egy darabig. Az egyik patakon függőhíd vezetett át. Készült is néhány fénykép arról, amint egyenként átkeltünk rajta. 
Majd vízesés hangjára lettünk figyelmesek és ennek megfelelően egy meredek ereszkedő szakasz következett. Itt már a „civilizáció” első jelei is megjelentek – egy skandináv piros faház, előtte egy kb. 60 éves Land Roverrel. (Eddigre már többen totál agyfaszt kaptunk, így Petikével kipróbáltuk „élesben” a járgányt. Motor nem volt benne, de beültünk és berregtünk hozzá. Ez volt a vég.)


A csapat lelkesedése erősen hanyatlott, (vajon miért ???) pláne, hogy már rég elfogyott a mai napra tervezett sör és pálinka adag. Egy hosszú tó mellett, a meredek hegyoldalban vitt tovább az ösvény, míg végre a tó völgy felőli oldalán autók és országút fogadott. Az idő előrehaladtával a csapat kétfelé vált, mert az előző nap elveszett csomagjainkat rossz helyre szállították ki a repülőtérről és este 10 óráig oda kellett érnünk, hogy átvegyük a csomagokat. (Egészen pontosan ez volt. Ziggyék előző este az én számomat adták meg, hogy azon keressenek a becsületes megtalálók. Norvégiában ez a csomagelhagyás egy kicsit szentebb dolog, mint a ryanair Las Palmas-i járatán, ziziztek, hogy 24 órán belül visszakapjuk, mert féltek Ziggy pizsiparájától. A két csomagtöröttben felrémlett a BSBK adekvát tesztje az egy hétig viselt és mégsem büdi szuperpolóról, amikor délben csörgött a telefonom, a vízesésnél, hogy megvannak a zsákok. Egy csodaszép norvég női hanggal alkudtam, végül vállalták a taxis kiszállítást is. A kempingbe. De melyikbe ? A taxis hívogatott folyamatosan, pont mindig akkor amikor lemaradtam kakikálni, ami nem is volt túl gyakran. Végül Ziggy beszélt vele és biztos, ami biztos kérte, hogy küldje el sms-ben a kemping nevét, ahol hagyja a cókmókot, ha már a mi kempingünket, amit tegnap folyékony norvégsággal leírtunk neki, nem találja. Így esett, hogy a Brygge kempingben landoltak a zsákok értékes pizsama és pálinka szállítmánnyal.)
Ezután a terep nehézségeivel már nem kellett megküzdenünk, de a napnyugta felélesztette a skandináv túrák egyik elmaradhatatlan velejáróját, a szúnyogokat. Ilyet én még soha nem tapasztaltam. Petike és Balinyó haladt előttem és szabályos szúnyograjt vonzottak maguk után. Én is próbáltam szaporázni, hiszen eddigi tudásom szerint a szúnyogok nem tudnak olyan gyorsan repülni és el lehet futni előlük. Itt nem volt erre esély. Vagy gyorsabbak voltak mint a kontinentális rokonaik, vagy annyira érezték a melegvérű élőlény szagát, hogy folyamatosan más-más szúnyogcsapat zümmögött körülöttünk, és csíptek ruhán keresztül is. (Jó, jó voltak ezek a szúnyogok, de hát ez nettó figyelemelterelés. Az volt pupikáim, hogy az utsó tónál elhangzott innen már csak kábé 6 km. Vagy négy. Persze. Ha egy majdnem szabályos kört kell megtennünk és 10,2km volt az első fele, 21 km a közepe, akkor mennyi van még hátra ? Igen. kb 10. Egészen pontosan 10,3 km. A matekot egészen hamar összeraktam, de Hamidnak már nem mertem elmondani. Higgye csak, hogy 4. Egészen hulla volt, ezért vele, Lehellel, Ziggyvel lemaradtunk hátvédnek. Csináltunk mi mindent, ültünk az utcakövön, néztük a szénabetakarítást, a füves háztetőket, a fjordokon menő turistahajókat, telefonáltunk és félreértettük Petikééket, de végül csak pípot kaptunk és akkor a bátor Ziggy bekérezkedett egy házba, vízért. És szerzett. Mi mohón ittunk, Hamid meg már inni is alig. Első túranapja a BSBK-val, egy laza maraton Norvégiában…)



A szúnyoginvázió kisvártatva alábbhagyott, de maradt még jó néhány km-es országúti gyaloglás (figyelitek milyen diplomatikus a kartárs), a csomagok átvétele – egyúttal egy üveg pálinkát 10 perc alatt legurítottunk, majd irány a 11 óráig nyitva tartó bolt. A nap kellemetlen meglepetése volt, hogy sört ilyen későn már nem árusítanak. Más lehetőség hiányában hazatértünk, vacsora, majd megérdemelt pihenés. (De micsoda vacsora, megint konzervvér, akarom mondani páncélos. Ezúttal mennyei zöldséges hús, világszám. Jövőre szeretnénk, ha a Globus szponzorálna minket, PACALLAL !!! Sok-sok Pacallal, ugye ??? Update: A Globus nem gyárt pacalt, de bármelyik készétel pacalgyártó céget szívesen látunk a szponzorok között.)
Végül pontosabban utánaszámoltam és a napi túra kb. 40 km-re jött ki. (Maradjunk annyiban, hogy alulról vertük a maratont, ami nagyjából úgy kb 42., de semmiképp sem 30. És igen, ahhoz képest, hogy futhattuk volna is.... De hát, aki túrázónak áll a BSBK-ban, és nem olvassa a részletes túraterveket, főleg, amit önállóan gyárt egy Szentkirályi, már pedig már hányszor megfogadtam, annak ne járjon a szája.) Nem hiába volt mindenki fáradt a végére.

Időpont: 2018.07.06. péntek
Helyszín: Bodø (Saltstraumen kemping) – Lofoten szigetek, Å
Napi túra: Bodø kikötői séta (10p), Moskenes Ferryport – Å Freskarbrygga Roburer (5,4km, végig aszfaltút)
Szint: -
Szerző: Bence

Komppal a végtelenbe…
Tulajdonképpen szerencsésnek is mondhatom magam. 2 éjszakát is aludtunk a Saltsraumen kemping 10 ágyas faházában. „Jól taktikázva”, számomra egy 120 cm széles franciaágy jutott, amin Boncsival a főhorkolóval osztoztam, az ágy felett keresztben pedig Robika aludt. Valahogy mégis megúsztam; Boncsi nem akart kiflizni: sem kis-, sem nagykifli nem akart lenni. (Köpködni pedig eszébe sem jutott.) És szerencsére nem felejtette el, hogy nem Ildikóval nyaral.
Robi meg valahogy mindkét nap bent tudta tartani azt a nem kevés mennyiségű cefrét, amit folyamatosan diktált magába, sok más sporttárshoz hasonlóan. Pedig első este előtt már-már a hírhedt „cigándi magasságokban” járt.  Történt úgy ’93 környékén egy eset, amikor kissé kásás hangon többször ismételgette az este folyamán, hogy „mér' nem iszunk még egy barackot, mikor egy feles csak 15 Ft”?. Ketten húztuk akkor haza… (Itt némi alkudozás és behatás alatti öncezúra nyomán az eset finomított és sajtó alá rendezett verzióját olvashattátok csak. )


Visszatérve a napunkra, felkelést követően tovább folytatódott az előző napi „mennyit is gyalogoltunk valójában?” eszmecsere. Rugó továbbra is állította, hogy ő csak eredetileg egy 20km-es túrát tervezett. Mi meg megint megfogadtuk, hogy a BSBK-ban Szentkirályi egyedül nem szervezhet semmilyen túrát…Már megint ebbe a csapdába estünk…
Reggelit követően összecsomagoltunk, és kisétáltunk a buszhoz. (Azért itt még volt egy kis baszakodás, mert volt egy olyan terv, hogy a későbbi busszal megyünk, de végül legyőzve a naplementétlen másnaposságot, bedobáltunk mindent, igen Ziggy a pizsijét is, és éppen elértük a korábbi buszt.) Bíztunk benne, hogy nem azzal a sofőrrel találkozunk, akivel 2 napja futottunk össze, és akinél Boncsi nem intézte el, hogy menetrendszeri jártként álljon meg pisiszünetre, bárhol. Szerencsére más kolléga volt aznap szolgálatban, így megállt…(Norvégiában csak 65 feletti buszsofőrökkel és buszsofőrnőkkel találkoztunk. És mindegyik mosolygott. Ennél a sofőrnél a bank kérésére készpénzzel akartunk fizetni, de a bácsi egyszerűen nem tudta vagy nem akarta kezelni ezt a kérést, valószínű ebben az évben mi voltunk az első kp-s ügyfelei. Szerencsére Rugó a norvég nyelvet IS magas szinten bírja így némi alkudozás után sikerült kp-s ügyfelekké avanzsálnunk.)
A kikötő közelében tett le a busz, ahonnan kb. 10 perces séta vezetett a kompunkhoz. Közben megcsodálhattuk Bodø belvárosát. (És ráleltünk a norvég bikiniválogatottra is. Igaz csak egy kirakati fotó erejéig.) Kicsit az jutott eszembe, amit az USÁ-ban Arizónában Flagstaff-ben láttam: kitettek egy olyan eligazító táblát, hogy „old town egyenesen”, ami kb 40 éves városnegyedet jelentette. Az old town itt is hasonló, kb. a hatvanas években épült házakat jelenti, azelőtt nem volt itt semmi…Miért is lett volna, akit tudott ennél délebbre próbált meg élni.


A komp folyamatosan nyelte el a kamionokat és az autókat. A gyalogosokat külön sorban engedték fel a fedélzetre: ügyes manőverrel sikerült két négyes „kártyaasztalt” is lefoglalnunk, melyek körül a szokásos lórum partik folytatódtak. Úgy emlékszem megint én nyertem, Bali pedig elvitte a piroskirályt, Peti meg az ötödik ütést. Lórumozáshoz próbáltunk a kompon sört szerezni, de a komp (is) sajnos szeszmentes övezet. Így hát muszáj volt újra pálinkázni; immár utolsó tartalékainkat éltük fel. Kb. 2 órás út után megpillantottuk a Lofoten (Hiúzlábfal)-félsziget robosztus szikláit.


(Gyorsan egy kis wikipedia: A Lofoten név eredetileg Lofotr volt: a lo jelentése „hiúz”, fotr pedig lábat jelent – a „hiúzláb” nevet a szigetek látképük miatt kaphatták. Lofotr eredetileg csak Vestvågøy szigetének a neve volt, de aztán az egész szigetláncot is ezen a néven kezdték el emlegetni. Egy másik használatos név a Lofotveggen, aminek jelentése szó szerint „hiúzlábfal”. Ha ugyanis valaki Bodø felől tekint a szigetláncra egy magas pontról, egybefüggőnek tűnő, mintegy száz kilométer hosszú és 800-1000 méter magas falat lát.)
Kikötés és a cucc újrarendezését követően elindultunk gyalogosan szállásunk felé Å-ba. Å (igen ez egy település neve) a félsziget utolsó (legdélebbi) települése, ahol véget ér az út. És mire is lehetne egy ilyen helyet keresztelni, mint a norvég ABC utolsó betűjére…
Amint megtudtuk, a félszigeten egyetlen szesz bolt van (ahol töményt lehet kapni), a helyi szörnyű sör pedig 4 EUR-os feletti átlagáron kapható az élelmiszerboltokban. 



(Drága sör, ide korlátozott sörvásárlási intervallumok oda, azért ettől egy rosszabb van, ha nincs sör. Így nagyjából egy km gyaloglás után megálltunk egy boltnál vagy inkább a boltnál, sörért. A norvégok, mint megtapasztaltuk, kimeríthetetlen fantáziával bírnak a sarkkörön túli minden bizonnyal gleccservízből főzött sörök elnevezésében. Van ugye, a sarkkör, a jegesmedve, a sarki fény, az éjféli naplemente. A legkreatívabb, vagy legkésőbb ébredő gyár marketingese végül egyszerűen csak a szélességi fokot tüntette fel a sörén. ) A szigeten élő emberek legnagyobb bevételi forrása a halászat, exportcikke pedig a tőkehal. A félsziget sajátos klímájának köszönhetően a hal testeket és halfejeket külön külső tárolókban szárítják féléven keresztül. 



Szárítást követően a haltestek legfontosabb felvevő piacai Portugália és Spanyolország. (Látod Bence, ha eljössz a múzeumba, te is megtudhattad volna, hogy Olaszország) A halfejeket pedig Nigériába szállítják, ahol ebből készül a híres nemzeti eledelük a nigériai halfejleves. A szállásunk halászkunyhóban volt, ahol a 2 legfontosabb, vendéggel feltétlenül közlendő szabály az volt, hogy halat csak este 11 óráig lehet belezni, és hogy a halbelet nem szabad a part közelében a tengerbe dobni.


Rajtunk kívül egyébként leginkább német családok voltak a szálláson, akik nagy kempingautóval érkeztek (gondolom nagy hűtőládával). Pár napig halásznak, majd esténként megtisztítják a zsákmányt. A „nyaralás” végén pedig a megtisztított halakat az autójukban lévő hűtőbe rakják, és hazaviszik Németországba, egész évben azt eszik. Nevezhetjük ezt a helyi kolbásztöltésnek is…
Esti VB nézést követően aránylag hamar lefeküdtünk, hogy másnap szétázzunk. (Az nem is másnap volt. És nekünk még maradt pincepörköltünk, amit krumplipürével kísértünk. Bibibi. Mostmár tuti lesz a Globus szponzoráció, ugye ??? Update: A Globus pincepörköltet sem gyárt.) És Orsolya-Szipi rozét ittunk rá, ahol Ziggy elkészítette élete képét. Pont azt, amit én is 10 perccel korábban.



Időpont: 2018.07.07. szombat
Helyszín: Å - Reine – Sakrisøy – Reinebringen - Å
Napi túra:  Reine - Sakrisøy – Reinebringen (10 km, aszfaltút) - Reinebringen (le-fel, csak ez nem volt aszfalt út) – buszmegálló, a vége futva
Szint: kb 1.000m
Szerző: Petike

Valami bűzlik, Norvégiában…
Üdvözlöm a Tisztelt Olvasót, aki még nem hányta el magát a előző napi halfejetektől (sajnos a szagot nem lehet mellékelni, minden esetre egy teljes BSBK csapat nem tud ilyet összerakni), illetve aki még nem aludt bele ebbe a világvégi hangulatba (Jelentem a teknősök részére exdrudált kajának pontosan olyan szaga van, amit Lofotenen vitt a szél.) Külön köszöntöm a Jim Morrison citromdíjasokat, akik nem hányták el magukat és aludtak bele a hányadékukba…
Szóval Å-ban vagyunk, ami mindennek a vége, a norvég ABC-nek, az E10 nemzetközi útnak, meg amúgy is mindennek. Sok látnivaló nincs, pékség, kis bolt (ez azért már valami), szárított hal múzeum, sok büdös halfej. Kicsit csodálkozunk, hogy nincs tábla, hogy itt az ismert világ vége, laposföld hívők vigyázzanak a zuhanástól…


A mai napon fjordevezős túrát terveztünk, valamint a Reinebringen megmászását. Reggel azt hittük rossz idő van, pedig 9 fok volt és csak szitált az eső. Persze gyanakodhattunk volna, hogy a helyi gyerekek mosolyogva indulnak biciklizni, nyilván rossz időben nem indulnának el… Mi is felkerekedtünk, a 10.20-as busszal terveztük becserkészni a Reineadventure nevű cég irodáját, nyilván Reine faluban.
Az előző napokban meglehetősen sokat gyalogoltunk az országúton, így friss tagjelöltünk okkal gyanakodhatott, hogy a BSBK rövidítés nem más, mint Betonon Sétáló Buzi Köcsögök. Ezúton kérem ki még a feltételezést is… Szóval a buszsofőr megnyugtatásával leszálltunk Reine falu központjában, de nem találtuk az irodát. Hosszas tanakodás, telefonálás után kiderült, hogy a hely a fjord túlfelén van, nem messze, 5 km-re. (Pont két éve költöztek oda.) Maradt a betonon sétálás… ki volt az a buzi köcsög…???


Mire átértünk Sakrisøy szigetre a kenubérlő srácokhoz már dél körül járt az idő, valamint elállt az eső. Így némi vízi jártassági bemutató után 2 fős kajakokba oszlottunk, Boncsit kivéve, ő különcködött. Nagyon tuti tengeri kajakokat kaptunk, külön vízzáró szoknyával, de azért ügyesen betudtunk lapátolni néhány liter 8 fokos vizet a gatyánkba. Igazán nem sajnáltatni akarom magunkat, mert ez tényleg szép volt… (Azért itt is volt egy kis pittyputty, a semmi közepén, vagyis a Reine-öböl közepén lelökte magát a kajakunk kormánylapátja. Aztán jött a sárga angyal, az egyik kísérő, és miközben Lehel és én tartottuk a hajóját, ő bemászott a lábam között és megreparálta a ladikot.)


Minden esetre 2-3 óra elég volt belőle, és nem is esett rosszul utána a szárítkozás. Jól esett volna egy kis vagy is inkább több pálinka is, de a túra ezen pontján már szigorú korlátozás lépett életbe…



Miután mindenki megszáradt némi étel után néztünk, a szomszédos hal étterembe. Mivel a „normál” étel nagyon drága, de a fishburgerük isteni és megfizethető, a kajakos srácok inkább azt javasolták. Nos, egy buciba némi saláta és egyesével felszínesen, ügyesen elosztott 3 db kis lazacdarabka (valaki véletlen 4 db-ot kapott, de ebből egyet visszavett az ügyesszemű alkalmazott), már kb. 6000Ft-ért elérhető, nos, ez azért elég határesetnek tűnt… Pedig hal, hal az volt bőven:


Mivel mindenki „jóllakott” irány egy kis betonon sétálás és a Reinebringen. (Közben bolt és utisör. Ja igen, a rénszarvasos márkát hogy is hagyhattam ki…. Ekkor már tudtuk, hogy a sarkkör márkájú az egyik leginkább fogyasztható serital. És igen. Itt volt. Láttuk életünk első norvég alkeszét. Történt ugyanis, hogy a gondosan össze nem gyűrt utisör göngyöleget, vissza akartuk váltani a coopban. De Bali elé beállt egy zsákos vagy inkább i-szákos Frodó, aki birkatürelemmel elkezdte etetni a visszaváltó masinát. Pont egy félóráig tartott neki.)
A túraútra azt mondták kicsit meredek és alacsonyan hullanak a kövek, úgyhogy csak óvatosan.(Az van, hogy ez az a túraút jól le van zárva, de mindenki leszarja. Előző este lelkifelkészítés vagy lelkiterror gyanánt Petivel megnézettem pár videót az útról. Semmiképpen sem hatottak rá lelkesítően. Állítólag sokszor mentenek innen embereket, mert esőben és szandálban indulnak el, mind a kettő elég gyakori erre. Nem vészes, de azért oda kell figyelni. Jó időben és bakancsban kényelmesen járható, lefelé meg néha be kell vetni a gatyaféket. A kilátás viszont…) Nemsokára új turistaút készül, erre gyűjtenek több helyen. (Mi meg helikopterre az üres sörösdobozokból. Persze.) Meglepetésünkre a turistaút délután 4-kor is tele volt turistával. (Értitek, túristaút, ami tele van turistával.) 



Kicsit valóban csúszós és meredek úton értünk fel a gerincre, ahol mindenki elkészíthette élete képét:


A gerincről még egy kis sziklaperemen a „legbátrabbak” kimásztak egy csúcsra. Egy újabb adag betonon sétálás majd némi futás után épp elértük a hazafelé menő buszt, de annyira nem voltunk gyorsak, hogy a boltban elérjük a sörárusítás végét. Hosszú száraz napok jöttek… (Itt megint ugrott a történetírónk, hiszen egy igen fontos eseményt mellőzött. Történt ugyanis, hogy találtunk egy közúti helységnévjelző táblát, valami fjord volt rajta, amiben nem tetszett az egyik norvég o betű, amit mindenképpen fel akartunk javítani… Így is lett. És közben persze mi majdnem ezért késtük le a buszt. Nagyon hiányzott még az az 500m futás a mai napból….



(Közben pedig utolért minket Rugó a biciklivel, Bali pedig frissítette. Igen, mert kedves titkárunk a nap párhuzamos sztoriját teljesen mellőzte, és mi is lenne egy jó emlékezetű szerkesztő nélkül. Jankó biztosan megkérdezné: "És a biciklis szál hol marad ? Szóval az is volt, hogy reggel Rugó és Hamid béreltek egy bringát. Mármint egyet-egyet. Napközben pedig itt-ott feltűntek, Reineben, a halhamburgeresnél, a csúcsmászásnál és igen a buszmegálló megközelítésnél is. De mentek is tovább. Aszem Hamid nem erre számított, amikor Rugó reggel egy kis biciklizésre csábította. Ja. De hát nem tanult az első napból. Estére hullafáradt volt. Megint.)


Vacsorára Rugó „fogott” egy tőkehalat, amit különböző fűszerezéssel próbáltunk elkészíteni. A következő napot spoilerezve elárulom, nem ezen este találtuk meg a friss tőkesütés mikéntjét…



Időpont: 2018.07.08. vasárnap
Helyszín: Å – Stokkavika - Å
Napi túra: Å – Stokkavika – Å (minimális aszfaltúttal, kb. 15 km)
Szint: kb 1.400m
Szerző: Balinyó

Irány az óceán…
Mint ahogy azt előzetesen mindenki elolvasta a programból, a mai napra a sziget átszelése jutott, (ugyebár) Å-ból kiindulva át a gerincen és le a másik oldalon az óceánpartjára. 6-8 órás körtúra, alig 10 km, mi bajunk lehet? Apró malőr, hogy erre a napra az égiek nem ígértek jó időt. Az eső valószínűsége 50%: azaz vagy esik, vagy nem. A pénzfeldobást az eső nyerte, kora reggel még csak köd szitált, majd kiderül. Reggel már esegetett. Mire kivártuk az indulást a szokásos tojásrántotta után, már rendesen esett. Nyilván bennünket nem olyan fából faragtak, hogy ez visszatartson aznapi célunktól, így nekivágott a csapat. (Hogy mindenképpen tuti legyen a reggel, direkt kikerültük a halfejszagú közúti alagutat, hogy aztán az egyetlen ösvényen folytathassuk az utunkat: A falu legnagyobb halszárítója alatt. Szerencsére ahogy Bali írta esett, ezért a szabadtéri halfejszárító csöpögött is. Ránk. )


Első etap a tó megkerülése, amire nyilván a „könnyebb” utat nézte ki a túravezetőnk, Rugó (vagy nem is ő volt a túravezető?), mindenesetre hamar kiderült, hogy senkinek nincs pontos fogalma, hol és merre vezet az út. Így történhetett meg az a BSBK életében teljesen váratlan fordulat, hogy felmásztunk egy hegyoldalra, ahol nem kellett volna lennünk. 

Nyilván egy nem könnyű úton, de még idejében leereszkedtünk, és a tó másik végében megnéztük az összes GPS-t, és kiszúrtuk azt a völgyet, ahol a mi utunk a gerincre vezetett (persze itt is voltak alternatív ötletek, melyek jó eséllyel sziklamászásban végződtek volna). Ketten a csapatból ezen a ponton a visszafordulás mellett döntöttek, ők voltak a kismacskák, akik már aznap eleget b…tak, ellenben mint később kiderült, még kulcsszerep várt rájuk! 


(Persze Boncsi itt sem bírt magával és a patakon átívelő gerendán kötéltornász mutatványt kellett tolnia…)


A maradék csapat, immár közepesen elázva nekivágott a völgynek, mely szépen kapaszkodott felfele egyre erősödő eső mellett. A gerincre felérve brutális látvány fogadott bennünket, és ez nem csak a tájra és az óceánra értem, hanem az arcba kapott havas esőre egy kis nyugati széllel megtámogatva. Gyakorlatilag a túra legrosszabb hírét már induláskor tudtuk, valódi pálinka készleteink nullával voltak egyenlőek, szerencsére Rugónál volt még valami nem túl finom anyag, ami csak azért úszta meg mindeddig, mert azt az előző három nap még ihatatlannak minősítettük. Innen az sem jutott tovább… Nem kellett sokáig győzködni egymást, hogy hagyjuk az óceánpart közelebbi megismerését másra, mivel a gerincről lemászni és visszamászni legalább 2-3 órával hosszabbította volna meg a szétázott cuccokban való caplatást, ráadásul teljesen józanul!


Lefelé vettük az irányt. (Azért mielőtt elindulnánk lefelé, essék szó Peti, akkor még tagjelölt bajtársról. Nem mosolygott. Kicsit sem. Viszont hősiesen küzdött, ő, mire felértünk és kiültünk a szélbe már régen túl volt a komfortzónáján. Az összesen. Egy pillanatra nyomott egy mosoly félét, de ez pont egy pillanat volt.) 
Visszafelé a tó másik partján mentünk, mely út könnyebb és rövidebb volt, ráadásul egy halászkunyhót is találtunk, melyben átmenetileg meghúzódtunk és szusszantunk egyet. (Hamid itt többünket meleg teával kínált. Egy valamiben biztosak lehettek, egy perzsánál mindig van meleg tea, kávé és szárított mag.)
Visszatérve a nyájunktól elkóborolt bárányokra, Robika és Lehel hasznosan töltötte a délutánt. Lementek a mólóhoz halat kunyerálni (a tegnap már ügyesen begyakorolt módszer szerint) és sikerrel jártak (mondjuk 200 NOK-kal megtámogatták a könyörgésüket), és két frissen fogott és belezett tőkehal filét vadásztak, hozzá krumplit és sört. Az előző napi halsütésből okulva a sókéreg elmaradt, így nagyon finom frissen sült hal volt a vacsora, melyet szolid sörözés és meccsnézés közben fogyasztottunk el, amíg a szétázott cuccok az olajradiátorokon sercegtek.



Időpont: 2018.07.08. hétfő
Helyszín: Å – Munkebu menedékház – Hermanndalstinden - Munkebu menedékház
Napi túra:  Ugyanaz, igen az elején volt aszfaltút, 24 km
Szint: kb 1.800m
Szerző: Boncsi

Na, akkor túrázzunk…
Az előző napi bőrig ázás után reggel reménykedve néztünk a hegyek felé, vártuk hogy a szürke fellegek tovaszállnak. De egyelőre ennek semmi jele nem volt. Reggel mindenesetre el kellett hagynunk a kényelmes, forróvizes zuhanyzós, ruhaszárítós szállásunkat, hogy a következő éjszakát a hegyen töltsük a Munkebu menedékházban. Ehhez azonban legelőször le kellett foglalnunk a szállást az 5 km-re lévő turista információs irodában. De mikor a világnak nagy szüksége van rá, mindig megjelenik 1-2 hős, hogy megmentse: Rugó és én vállaltuk, hogy reggeli előtt elfutunk elintézni az ügyet. (ezt szó szerint értsétek, ott voltunk a világ végén, reggel felkeltek, beöltöztek cicanaciba és elfutottak, zsipsz-zsupsz. és élvezték.) Nyitásra ott is voltunk, még megvolt a szükséges 11 hely a 14-ből, szóval teljes volt a siker, valamint megismerkedhettem Rugó páratlan skandináv nyelvtudását is, ahogy lebonyolította az akciót az információs kislánnyal. Az informatika is mellettünk volt, másodpercek alatt lett Rugó valami norvég turista társaság tagja (kellett a ház elfoglalásához), és a hölgy sem szőrözött, hogy mit akarunk mi itt, idegenek.
Hazafutás (homerun), reggeli és összepakolás után teljes felszereléssel elindultunk és bevettük magunkat a hegyek közé. Előtte azért útba ejtettünk egy boltot, hogy az estére való kaja és sörkészletet megvásároljuk. Az idő kezdett ismét kegyes lenni hozzánk, csak a nehéz tereppel és a súlyos csomagokkal kellett megküzdenünk. Főleg Hamid volt rendesen felmálházva, mert ő az egész európai útjának a cuccát kellett cipelnie, de hősiesen tette!
(Azért nem lennénk BSBK, ha indulás előtt nem találtunk volna ki valami hülyeséget. Minden norvég háza előtt zászlórúd, azon pedig norvég zászló. Tulajdonképpen nem is értem, hogy a pár napos ottlétünk alatt egyetlen zászló sem esett áldozatul. Viszont ez nem maradhatott így, ezért csak úgy öregesen megkérdeztük a halásznét, hogy mi lenne, ha itt a zászlórúd, nálunk meg van zászló és érti, ugye ? Szegény azt hitte, hogy állandóra akarjuk otthagyni a szponzori zászlónk, de erről szó sem lehetett. Ha már a szponzort heves aranyérgörcsei az ágyhoz kötötték, legalább a zászlója legyen itt. Fent. Csupán pár fotó erejéig vettük be Feskabrygga Rorbuer-t, kiderült tapasztalt zászló le és felhúzók vannak közöttünk. Vajon hol tanulták-e mesterséget ? Az eredmény magért beszél. Norvég zászló lent, Rolybau zászló fent.)


A táj mindenesetre bőven kárpótolt a gürcölésért, csodás tavak, sziklák, vízesések szegélyezték utunkat, gyakran került elő a tokjából a fényképezőgép. (A csapat egy darabon kétfelé vált, én hülye a Petike-Balinyó párossal tartottam, pedig ez már a Bucsesben se jött be, ott az egyik túrát, a vissza nem fordulunk elv jegyében sziklamászásba vitték át. Szóval mentem velük, mondták jó lesz, de nem volt jó, meredek és kitett volt, sárral. Mondták rövidítünk. Hát ez igaz volt. Felérve a szirtre derült ki, hogy egy lánccal biztosított utat sikerült lerövidítenünk. Igen ők, még azt is le tudják.)
A házat elérve megnyugodva láttuk, hogy "norvégosan" tökéletesen felszerelt, talán az ágy volt kissé szűkös, de egy Damavand oldalában félig az ágykeret vasán eltöltött éjszaka után ez így is maga volt a tökéletes luxus. A "vizesblokk" volt csak egy kicsit szokatlan, hiszen az ivóvizet a ház előtt elterülő kicsiny tó adta, arra ki is volt írva figyelmeztetésül, hogy senki ne mosdjon (ne adj isten még mit ne csináljon) bele, míg a wc a kis fáskamra egyik sarkában bújt meg. Vízöblítés helyett egy pohár komposztanyagot kellett a produktum után önteni. Sajnos a bűzön ez semmit nem segített, viszont az egyik legszebb kilátás nyílott a fülke kis ablakából.
A napi kolbászadag felének elpusztítása után megterveztük a délutáni programot, a nyugati Lofoten legmagasabb csúcsának, a Hermanndalstinden-nek a meghódítását, ami az 1029 méteres magasságával 2-300 méterrel nyúlik ki a szomszédos hegyek közül. Ez ugye 15 méterrel űbereli csak a Kékest, de mint a képeken látható, ezen a szélességen ez kicsit mást jelent, mint nálunk.


Miután egész nap felhőbe burkolózott Hermann úr, kivártuk a délután 6-ot, mert időjárás szakértőink szerint este 10-re tették az idő kitisztulását a hegyen. Elég késői (korai) egy csúcstámadáshoz, de attól ugye nem kellett félni, hogy ránk sötétedik. :-) (Szóval itt már pár beszámoló óta poénkodunk ezzel a nem megy le a nap témával. De higgyétek el, ez csak két napig vicces, utána már gáz. Van ez a melatonin szint, meg a reggel és este váltakozása. Simán lehet, úgy jetlag-et kapni, hogy ki sem megyünk az időzónából. Pl itt van ez az este tíz és hajnal? kettő közötti időjárási ablak, akkor süt a legjobban a nap. Ja. Tényleg bele sem merek gondolni, milyen lehet a január, egyszerűen nem jön fel a nap, egy hónapig. Brrr…)


Persze a csapat egy része a várakozás közben heves lórumpartiba bonyolódott, csak nem akart indulni, így Rugóval mi még előzetesen felhágtunk a ház melletti hegy oldalába, ahonnan szintén szemet gyönyörködtető kilátás nyílott a környékre, majd mikor láttuk, hogy végre felkerekedett a társaság, mi is utánuk eredtünk. (Reggel futás, délután egy kis szaladozás a hegyre, este és éjjel egy laza túra, komolyan mit esznek ezek a srácok ???)
Ugyan 450-ről csak 570 méter emelkedés lenne elvileg, de annyi fel-le volt benne, hogy 1000 méter szint simán megvolt a teljes vonalon. Emellett igen technikásnak is bizonyult az útvonal nagy része, egy-két kitettebb résznél már nekem is megremegett a lábam a sikamlós sziklán.
Emiatt sajnos az út felénél lelkes újoncunk, Peti, aki addig is messze túlteljesítette az elvárásokat, tériszonya miatt lemondott a továbbmászásról. Gyógykezelni ezt a problémát a pálinkakészlet teljes kiürülése miatt - amit mindenki a túra fájó momentumaként emleget - nem állt módunkban. Szipi társadalmilag érzékeny elnökként nem hagyhatta, hogy egyedül menjen vissza, vele tartott.
Közben több túrázóval is találkoztunk, mindenkit meg is interjúvoltunk, milyen volt az út, milyen volt az idő, de mindenki csak a nagy szürke felhőket látta maga körül a csúcson. Mi viszont továbbra is reménnyel telve néztük az előttünk tornyosuló ormot, ami időnként már megmutatta magát szégyenlősen kitakarózva a szél kavarta pehely dunnából. Ezen fellelkesülve hamarosan, a napló kedvéért 21:45-kor, elértük a hegycsúcs peremét, és meghálálva fáradozásainkat, szemben az óceán felől ezerrel felragyogott a nap!!! Csodás látvány nyújtott a vízen hosszan húzódó fényhídjával! Megkerestük a csúcssziklát, kattogtak a fényképezőgépek, megvolt a csoportkép, majd a FB közönsége élő közvetítésben meghallgathatta és megnézhette az általunk előadott himnuszt. Hamid is megkapta a fotóit, csak éppen az iráni zászlóval, aztán aznapi célunkat sikeresen letudva elindult hazafelé a hegyről.


Lefelé menet még kaptunk egy kis ízelítőt a hely faunájából, több siketfajd családot (fajd mama és a csibék) sikerült megpillantanunk, sőt lefotóznunk. A lemenőben lévő nap fénye is fantasztikus fényeket, elképesztő színeket varázsolt a tájra, készültek a fotók szép számmal. A turistakönyvek szerint éjfélkor pont a Munkebu menedékházra süt a nap. (Bibi, nekünk megvolt.) Erre sajnos esélytelen volt odaérni, de 24:00-kor megragadtuk a pillanatot, és háttérben a beragyogott hegyoldallal készítettünk egy csoportképet.


A házat 1:15-kor értük el, szóval maximálisan kihasználtuk az északi éjszakai nap okozta előnyöket. A házban már jókedvűen duruzsolt a tűz, előkerültek újra a kolbászok, folyt a sör le a torkunkon, majd eltettük magunkat a másnapi levonuláshoz erőt gyűjteni. (Az volt, hogy Petivel, két szorgos hófehérkeként – semmi buzulás - begyújtottunk a kályhába, főztünk teát és igen, bevetettük a pacalfegyvert. Nem lett belőle csúcspacal, lett viszont pompás éjféli kaja. Házias Ízek, Norvégiában is. És, el sem tudjátok képzelni mennyi dugi sör került elő. Temérdek, mindjárt pontosan elmondja Peti, hogy mennyi is.)



Időpont: 2018.07.09. kedd
Helyszín: Munkebu menedékház – (Å) - Morkenes Ferryport - Bodø
Napi túra: Munkebu menedékház – Morkenes Ferryport (12 km, igen a vge megint aszfaltút)
Szint: kb 500m
Szerző: Szabó Peti

A tagfelvétel
Az előző éjszakai túra okozta fáradság okán az amúgy is minden igényt kielégítő Mukambu (Ezt a nyelvbotlást benne hagytam az anyagban, Boncsi szerint olyan, mintha valami kenyai törzsfőnők neve lenne.) menedékház napsütötte szalonjában is kiváló alvás esett. Csapatunk tisztálkodási lehetőségének korlátozása (kiírások, hogy ne fürödjünk a tavakban, mert az ivóvíz), a már-már kolbászversennyé avanzsált vacsora utóhatásai nem múltak el nyom nélkül s masszív illat (szag) képződött odabent, no de bízhatunk a fa jó szellőző képességében… illetve ez legyen az utánunk következők problémája.


A szokásos reggeli teendők elvégzése (sorállás a budinál, újabb kolbászverseny) után előörsöt képeztük, így Szipi és Rugó elindultak az Å–ban hagyott csomagokért, a többiek pedig a komp irányába Sorvaagen felé. Továbbra is bírtuk az égiek jóakaratát és tiszta, gyönyörű napsütéses idő volt, melyben kiválóan lehetett izzadni a nagy hátizsákok alatt ellenben mindenhol csodás kilátást biztosított a fjordokra és a hegyi tavakra. Egy-egy ponton akár órákig is el lehetett volna álmélkodni a természet pazar összhatása láttán. Az út nem volt elhagyatott, így a szembejövők kedves biccentése csak akkor változott elismerő fejbólintássá, amikor Bali hátizsákján meglátták a 20 darab üres sörösdobozból álló plusz csomagot, hisz Norvégiában ezek darabjáért 1 koronát adnak a boltban, de csak eredeti, zsugorítatlan méretében veszik vissza, s hát egy környezettudatos (egyelőre) három gyerekes apa büszkén cipelte e terhet. (Ekkor már pontosította a terveit, a helikopter rotorjára gyűjtött csak.)


A visszaút egyetlen negatívuma is ide kapcsolódik, mert ugye teli sörösdoboz sajnos már nem volt, így a csapat egy elhivatott rész a komphoz való érkezés előtt egy bolthoz igyekezett, hogy a túra által kiváltott B vitamin hiányt mihamarabb pótolja. Egy csapat pedig közvetlen a kompkikötőt vette célba.
Nos mivel én először csatlakoztam a BSBK által szervezett túrához, ezért tagfelvételemről a kompon tartandó taggyűlés volt hivatott dönteni. Ezt magolajazandó - jó magyar szokás szerint - a tagság alkoholt fogyasztó tagjainak (csak ilyen van…) magam mellé állítása végett, némi sörmennyiséget szereztem be, mely már a bolt előtt igen jó hatással volt a kandidálásomra.
Közben az előörs sem töltötte haszontalanul az idejét Å-ban - hisz nyilván Rugó „kényelmes” tempójában – igen hamar odaértek, s maradt idő mind múzeumlátogatásra, mind a hely egyetlen magyar lakójának fűszerrel való megajándékozásának jócselekedetére is. 


(Szóval úgysem hinnétek el az egész sztorit. Még két nappal korábban reggel, Ziggyvel eleredtünk a boltba tojást venni a rántottához. Ott ténferegtünk a kb 20 négyzetméteres boltban, Ziggynek nem volt jó a 15 tojás, amihez volt tartó, ragaszkodott hozzá, hogy csak tízet vegyünk, ezért kézbe vettünk 10 tojást és mentünk vele fizetni. Ott álltunk a világ végén, ahonnan már csak leesni lehet, egy 35 házas kis norvég halászfaluban, ahonnan már az út sem vezet tovább a pénztárnál, vagyis pénzátgépnél, mert még kassza sem volt. És akkor megszólalt kasszáserzsi: „Fiúk, kértek a tojáshoz tojástartót ?” Beszarok. Egy magyar lány, itt. Kaptunk is izibe tojástartót. Kiderült, hogy hősnőnk boltos és idegenvezető (gyárilag történész) a múzeumban, amiből több is volt ebben a faluban, kisgyerekükre most éppen nagyi vigyáz, Reineben, apu pedig sört főz a közeli főzdében. Hát ilyen kicsi ez a világ ! Mivel maradt időnk megnéztük a halas múzeumot, nem a halászósat, ahol számos meglepetéssel szembesültünk. A jegyeladó és múzeumigazgató és tárlatvezető egy személyben Hansen volt, aki vagy 10 nyelven beszélt folyékonyan, adott kávét a jegyhez, am valóságos kincs ott. És az is kiderült, hogy valaha halász volt, és ő üzemeltette ezt a halfeldolgozót, de a múzeum most jobban fizet, ezért csinált a gyárából egy múzeumot. Okos. Szóval innen kijövet még betértünk a boltba és mivel a magyar kolléganő volt szolgálatban, dumcsiztunk még egy kicsit. Mást nem tudtunk adni, hát otthagytuk a teljes fűszerkészletünket, aminek nagyon örült.)


A három csapat már csak a kompra való felszállás után egyesült, ahol az orrban telepedtünk le, hogy a BSBK megtarthassa évi rendes közgyűlését. A Titkár Úr már-már Kövér Lászlói színvonalon vezette az ülést és, hogy teljes legyen a hasonlóság a parlamentünkkel, Hamid végig aludta az eseményt. Napirendi pontok garmada került elő és egy Szipi által eddig jól titkolt utolsó üveg pálinka. (Istenem, hogy titkoltam ezt a cuccot, már napok óta égette a zsákom, és csak a tikár úr morózus tekintete miatt nem kaptam elő. Többször is rákészültem, de mindannyiszor lehurrogott, mondván ez már a közgyűlési pálinka, addig ki kell bírnia. Kibírta.) természetesen ez utóbbinak fogyott el hamarabb… Személyes érintettségem folytán a tagfelvételem kérdésénél figyeltem a legodaadóbban, ahol is két mentorom (Ziggy, Szipi) ajánló szavai alapján, a tagság egyhangú szavazatával felvételt nyertem e kultikus sportszervezetbe. (Ezúton is köszönöm!!)


A Bodø-i kiszállás és a hostel könnyed megtalálása után, mindenki lemosta a 2 nap porát és máris indult a vacsora és sörvadászat. De látszik, hogy utolsó előtti nap már lazulnak az erkölcsök, a csapat legrutinosabb tagjának (Boncsi) figyelmeztetése kellett („Basszátok meg itt 8 után nem lehet sört venni, a pizzával még ráértek…”) ahhoz, hogy az este ne vízivással teljen.


A kisebb falunapra elegendő pizzákkal és sörökkel megrakodva bevonultunk a hostel étkezdéjébe, ahol visszafogott, csendes meccsnézésben reménykedő lakók bánták, hogy szabadon hagyták a TV előtti első két sort, teret engedve kis csapatunknak, akik bár már nem olyan vehemenciával, de azért mégis emelkedett hangon vitatták meg a belga-francia VB elődöntő eseményeit. A meccs után hamar elszivárgott a tagság, hogy a másnap kora reggeli utolsó norvég sétára fitt legyen.


Időpont: 2018.07.10. szerda
Helyszín: Bodø – Oslo – Budapest – (Debrecen)
Napi túra: Bodø Youth Hostel - Bodø reptér (kb 6 km, igen végig megint aszfaltút)
Szint: -
Szerző: Ziggy

Nézz, nézz az ég felé…
Felvirradt volna hát az utolsó napunk Norvégiában, ha egyáltalán lement volna bármikor ezen a héten. A fáradtság, az utolsó esti pizza és a búcsúsörök után a ragyogó napsütés ellenére is tudtunk volna tovább aludni, mint az ébresztésre kijelölt 4.30. De mivel reggel hétkor indult a repülőgép és előző napi elhatározásunk alapján költségtakarékossági okokból lemondtunk a taxiról (ezzel a költségtakarékos szemlélettel egyébként a sörbeszerzések során egyszer sem találkoztam), így lassan mindenki kicihelődött a recepcióra.
Az induláskor támadt ugyan egy kis zavar, mert a GoogleMaps nem minden telefonon ugyanazt az útvonalat javasolta, de végül mindenki elindult Rugó után a hajnali Bodø felfedezésére. Ami egyébként sok izgalmat nem tartogatott, rajtunk kívül nagyjából mindenki aludt, csak a reptér felé közeledve élénkült meg némileg a forgalom.


Az automaták által intézett becsekkolás és csomagfeladás után csak a kézipoggyász átvilágítása során keletkezett némi zavar: Hamid a kishátizsákjában hagyta a bicskáját. Bár már lassan közeledett a beszállás ideje, a kezelő személyzet megengedte, hogy visszamenjen, előszedték valahonnan a nagy hátizsákját és elhelyezhette benne a veszélyes tárgyat. (Hihetetlen, de arról mesélt, a rendkivól toleráns személyzetnek, hogy ez egy kedves emlék. Egy kis katonai kés.) Maradjunk annyiban, hogy ezt nem sok repülőtéren tudta volna ilyen flottul keresztülvinni.


Az osloi átszállásra ezúttal fél óránk sem volt, néhányan még bevállaltunk egy gyors bevásárlás a dutyfreeben, kitárgyaltunk egy csinos szőke norvég katonacsajt és máris úton voltunk Budapest felé. Ferihegyen ezúttal mindenki viszontlátta a feladott poggyászát, elbúcsúztunk a pesti és iráni cimboráktól és a szokásos mekiebéd után zoom-zoom-oltunk is hazafelé. (Lehel pedig megőrzésre magához vette a kocsiban hagyott pálinkákat. De miért maradtak ott ? Miért ??? )

Rézumé

A tizennegyedik nyári BSBK túra ismét bebizonyította számunkra, hogy minden túra más. Nézzük, miben is volt ez a célpont különleges.
1. Az eddigi célpontjainkat bemutató térképre pillantva azonnal feltűnik, hogy még megközelítőleg sem jártunk ennyire északon. Sőt, ha azt vesszük, hogy az eddigi legészakibb hegység, ahol együtt jártunk, az a Magas Tátra, és ezen kívül minden más Debrecentől (illetve Budapesttől) délre helyezkedik el, akkor még egyértelműen kirajzolódik a BSBK preferenciája. (És előre vetít bizonyos újabb preferenciákat. Igen, igen, ott a térkép bal alsó sarka felé érdemes keresgélni…)


2. Magassági rekordot idén nem döntöttünk, a Hermanndalstind csak 15 méterrel magasabb a Kékes-tetőnél. A csúcsmászás során tapasztalt hullámvasút ugyanakkor a szerény csúcsmagasság ellenére is rendes szintemelkedést jelentett.
3. Ilyen drága országban sem jártunk még. Erre a korábbi napok beszámolói is rendszeresen utalnak, de mint a BSBK bankára általánosan is megerősíthetem ezt a tényt. Úgy hallottuk, hogy Izland még ennél is drágább, de az a túra biztosan nem jövőre lesz.
4. A svéd bikiniválogatottat itt sem találtuk meg (pedig ilyen közel még nem voltunk Svédországhoz). De egyébként is elenyészően kevés lányt láttunk bikiniben. Talán egyet. Plakáton. Bár persze Iránhoz képest már ez is előrelépés.
5. Mindezek ellenére és mindezekkel együtt a túra nagyon jól sikerült. Méltó helye van a BSBK pantheonjában. (Mekkora duma !!!) Csak így tovább.
6., Titkár úrral egyetértésben egy megfelelő módon beképletezett előzetes pálinkafogyasztási tervet kell összeállítani és az így kapott mennyiséget meg kell szorozni kettővel. Esetleg hárommal. Vagy néggyel. És annyi pálinkát kell magunkkal vinnünk. Talán ha lesznek helyi sörök és borok, akkor elég lesz. Talán.