Sok variánsa létezik a Venter Skirunde-nak, melyek leginkább a szükséges napok számában térnek el egymástól, az útvonal többé-kevésbé megegyezik. Mi utazással együtt 5 napot szántunk a projektre, szerdai indulás és Vasárnap késő esti hazaérkezés közé elméletileg a teljes kört be lehet sűríteni. Röviden a menetrend:
1. nap: Vent im Ötztal - Martin-Busch-Hütte (2501m), menetidő 3-4 h / ↑ 600 Hm
2. nap:
3. nap: B
4. nap: Hochjochhospiz - Fluchtkogel (3500m) - Vernagthütte (2755m), menetidő 4-5 h / ↑ 1.100 Hm, ↓ 800 Hm
5. nap: Vernagthütte - Wildspitze (3772m) - Vent, menetidő 7 h / ↑ 1.000 Hm, ↓ 1.900 Hm
Kora reggeli indulás Magyarországról. Tervekben kora hajnal szerepelt, majd jött az infó, hogy annyira nagyon ne siessünk, az alacsonyabb régióban erősen olvad, úgyis késő délután indulnánk fel a hegyre. A deberecenből kb. 10 órás út eseménytelenül telt, a végcélhoz közelítve telefonon egyeztettünk a felderítőkkel, akik beleszaladatak már a lezárt sorompóba uticélunk előtt, így egy söldeni találkát egyeztettünk mindenkivel. A sorompó várhatóan csak este nyílik, előtte a lavinák mennek el az úton, utána jöhetnek az autók :). Ismerkedés, sör, Apperol-spritz és várakozás. Egyesek kései ebéd mellett döntenek (mint majd az egy nap múlva kiderül, nem döntöttek rosszul).
Miután már eleget vakeráltunk, úgy döntöttünk, hogy a sorompónál várjuk meg a vasfüggöny leomlását, addig is legalább mindenki menetkészre tud pakolni. A csomagok optimalizálása közben sem a fröccsnek, sem az 1 üveg Vásárhelyi meggy pálinkának nem találtunk helyet, csak a gyomrunkban, így ezeket is szétosztottuk. Fél 7-kor nyitott a sorompó, 5 perces autóutat követően pillanatok alatt beparkoltunk a startpozícióba. Mire minden vackot felcsatoltunk, magunkraaggattunk, felugrott vagy 20 kiló hirtelen. Mivel a naplemente is közeledett, a fejlámpákat is készenlétbe helyeztük.
A felfelé út aránylag rövid és szépen emelkedik, sok sok traverzzel. Szerencsére sötétedik, így egy idő után már nem látunk sokkal előrébb az orrunknál. Nagy fényerőre állítva a fejlámpát és lefelé nézve látom, hogy jobb is. Utólag Laci csak annyit mondott erről a szakaszról, hogy remélte hogy nem csúszik ki senki... Úgy is lett. A késői indulásnak köszönhetően a vacsoránknak búcsút inthettünk, de azt tudtuk, hogy a kantin is bezár 9 óra körül, így az öldöklő küzdelem kezdődött az élen az idővel a sörért. Mert azt még valahogy elviseljük, hogy vacsorát nem kapunk, de hogy még egy pofa sör se kerüljön az asztalra, az már durva lett volna. Mitöbb, vaskos. Szerencsére az előörs befutott időben, és kikérte a söröket, így nekünk még arra is maradt időnk a végén, hogy hazatelefonáljunk az "utolsó térerőt" jelző tábla mellől életjelet adva magunkról.
Day 2, 2018. április 19.
Kialakult ismét az előörs, akiknek csak a hátát láttuk, meg a követők. Sokszor emlegettem azért a teknős és a nyúl meséjét a következő napokban is. Első célunk a Similaun volt (illetve a Similaun Hütte), ketten a csapatból jelezték, hogy csak a Hütte, a csúcs nekik kimarad, tartalékolnak a következő napokra. Kiderült Attiláról és Tamásról, hogy a mazohista skálán alacsonyabb szinten helyezkednek el nálunk, nekik elég, ha a satuba befogják a töküket, nem kell, hogy még kalapáccsal rácsapkodjanak pluszba...
1500 szintemelkedés egy nap túrasível is rendben van. Főleg az első nap teljes menetfelszereléssel. De azért komoly problémát nem okozott, csak jól elfáradtunk, a léceket mi lentebb hagytuk, Laci a csúcsig vitte, ő onnan síelt le (a lentebbi fénykép bizonyítja is mindezt :)).
A csúcsról a Hüttébe csúsztunk, mint köztes pihenőállomáshoz, ahol igen kiváló olasz söröket csapoltak a határ közelségére emlékeztetve. Innen követjeő állomás Ötzi, a jégbefagyott ember lelőhelye volt egy gerinc átmászása után. Itt is jól szétnéztünk, volt miben gyönyörködni. Halkan jegyzem meg, hogy itt még csak sejthettük, hogy a magunkra kent napkrém sz.rt sem használ (vagy a mennyiség volt kevés?), és az első fokú égési sérüléseket ezen a napon alapoztuk meg.
A lövészárkok közti rövid háborúskodást (hócsatát) követően elindultnk aznapi szállásunk felé. A gerncről jó tempóban ereszkedtünk lefelé, vesztettük a métereket, csak a ház tűnt ezek után egyre távolabbinak. Gyanússá vált, hogy a jutalom a nap végén még kb 2 km túra 200m szintemelkedéssel, igazán jól esett a végére... Azért az olaszok nem okoztak csalódást. a Bella Vista ház egy pályaszállás a síliftek mellett, ebből adódóan magasabb komfort fokozatú, ennek csimbarasszója a kinti forróvizes dézsa, szauna, és az 5 fogásos vacspra volt, ami gyakorlatilag az első meleg ételünk volt 2 nap óta.
Ha valaki most itt megpihenne, nézze meg a nap történéseit összefoglaló vieónkat:
Day 3, 2018. április 20.
Az előző napi túra úgy tűnt túlmegy minden határon. 20-25
kilós cuccal, 1500 szint, 17km, 8 óra, tűző napon… no de ezt már Bali leírta,
nem akarom nagyon sajnáltatni magam, meg egyébként is csak az osztrák-olasz
határon mentünk túl, ahogy ez a reggeliből is érződött. A szokásos száradt
parizer helyett rendes sonka, frissen főtt tojás, rendes kávé és narancslé
várt. Sokáig viszont nem időzhettünk, 8-ra már a pályán voltunk, Schapstal Schnalstal frissen ratrakozott, reggelre
kellemesen kifagyott lejtőin. Csak éppen nem lefelé, hanem felfelé indultunk…
Mintegy 300m szint megtétele után (3113m-en) elértük a
gerincet és újra a határt, itt ledobtuk a textilt (a lécről) és lesikló
üzemmódba kapcsoltunk. Az ember szeret túrázni, megy fel, nézelődik, töltődik a
természet szépségével, a nappal, a csenddel, néha beszélget, no nem sokat hisz
ez mégiscsak férfias túra… de aztán lefelé!!! no az más világ, ott csapat a
csapat…
Gyengébb idegzetűeknek itt a csúcsfotó:
Visszafelé a gerincről a tetején kicsit meredek, majd
fokozatosan lankásodó pályán síztünk le, összeszedtük a csomagokat, majd újabb
hosszú szakaszon, összesen több mint 10km-es úton értünk le a gleccser aljára.
A napi végcélunk a Hochjoch Hospitz menedékház (2413m),
elbújt egy hegyoldal mögött, így egy kicsit keresgéltük a helyes utat. Mire
megtaláltuk egy újabb 200m szintet mentünk felfelé, a végén a gyenge
hóviszonyok miatt a hátunkon a lécekkel. „Jutalom a nap végén!” A figyelmes olvasó (mármint aki még eddig nem
aludt el) összeadhatja a napi szintet összevetheti a tervben szereplővel, a
terv fentebb fel: 1200m, le: 700m fel a megtett út fel: 1500m, le 1900m… hja és
a menetidő se 5-6 óra volt J.
De végre megérkeztünk és egy (pár) sör után máris mehettem vissza az 50m-t
leguruló hágóvasamért a völgybe (Jutalom a nap végén part tú, avagy pötimalőr). Ez a ház is a német turistaszövetség által
üzemeltetett (DAV), így a konyha is ennek megfelelő, vagyis leginkább a sört
lehetett dicsérni! Mégis a ház leggyengébb pontja a bakancsszárító, nehezen
lehetett hányinger nélkül benn tartózkodni…
Day 4, 2018. április 21.
Kicsit szkeptikusan fogadtam, hogy ez a nap kicsit lazább,
csak 1100m szint lesz, 4-5 óra menetidő… Igazi osztrák parizer, barna kenyér,
dzsem, vaj a reggeli, bírom legfeljebb nem szeretem… Mire kiszédelegtünk a bakancsszárítóból már a
ház nagy többsége úton volt, mi a nyomukba szegődtünk, pechünkre rosszba. Így
egy laza iránymódosítás, némi bakancsban traverzálás után visszaértünk a helyes
pályára. Kellemes tempóban kapaszkodtunk ki a Kesselwandfernerre (a gleccserre
Ausztriában 3 szó is van, keleten és Svájcban Gletscher, délen Kees, nyugaton
Ferner, no bumm, mi meg káromkodni tudunk sokkal változatosabban). A nagy és
széles gleccseren vagyis ferneren sok árnyék nem volt, így pecsenyére égett
képünkre próbáltunk felkenni egy kis naptejet.
A
3497m magas Fluchtkogelre együtt érkezett a csapat, végre egy olyan csúcs ahová
mindenki felért. Ide nem volt szükség extra segítségre szépen felsétáltunk,
vagyis felfókáztunk. Közös csúcsselfie:
Innen nagyjából lefelé lehetett menni, így ezúttal a
kivételesen a tervezett szintet tettük meg. Nyílván nem 4-5 óra alatt J. A nap a
Vernagthütténél végződött 2755m-en. A lesízés ezúttal nem volt zökkenőmentes, a
hó annyira olvadt volt, hogy egy helyen be is szakadt alattam. Eltűntek a
lábaim a hóban, s mint a filmbeli lovaknak, melyeket elgáncsolnak, bezúgattam
előre a hóba. Nagy adag hókupaccal a sisakomban érkeztem be a hütte teraszára,
ahol szuper csapolt sört szervíroztak (többször is). Mellékesen a hütte hegyivadászát is
elkényeztették, bár nem feltétlen cserélnék vele, de az adott helyzetben egy
síbakancsbélés is megfelelő lehet…
Még a zuhanyzás luxusát is megengedhettük magunknak. A
vacsora és némi apróságok közben kieszeltük a másnapi tervet. A legfontosabb
cél, miszerint 12-re át kell jussunk a venti sorompón, hogy ne kelljen 7-ig
várni az út mellett a lavinaveszély elmúlására. Az eredeti tervben az 5. napra
várt egy 7 órás út, 1000m szint fel, 1900m szint le, Ausztria 2. legmagasabb
csúcsa a Wildspitze (3774m). A terv szerint…
Minden esetre abban maradtunk, hogy megpróbálunk kétfelé oszlani, egy
gyorsabb eredeti terv alapján haladó és egy biztonsági csapatra aki szükség
esetén kimenti az autókat... Így aztán gyorsan fellőtték a pizsit (vagyis az
annak megfelelő ruhadarabot).
Day 5, 2018. április 22.
A gyors csapat:
Hirtelen visszaszámolás alapján ha 12-re Ventbe kell érjünk
és 7 órás az út, akkor 5-kor kell induljunk, adjunk hozzá egy kis extra időt, fél
öt. No, de akkor hogy készült a rajtfotó a telefonom szerint 5.30-kor? …no mindegy... Kicsit még tökölésztek a többiek, elindultam.
Előttünk csak egy 3 fős csapat, mi is hárman. Szép tempóban kúsztam felfelé,
legalábbis azt hittem, de Laci és Zsolt elhúztak mellettem. Ez már nekem is
sztahanovi tempó volt. Megmaradtunk egy tisztes távolságban, ami meredekebb
részeknél kisebbnek tűnt… ilyenkor készülnek az alibi fotók (vagyis úgy teszek,
mintha valami extra szépet látnék, amit meg kell örökíteni, miközben csak a
tüdőm szakadt szét).
Lassan elértünk egy technikásabbnak tűnő részhez, ezt abból
szűrtem le, hogy közel kerültem Zsolthoz. Laci továbbra is elől ment, azért
hátraszólt, hogy tegyük fel a firnvasat. Mivel eddig ilyet nem mondott, sőt,
ebből lejött, hogy komolyabb a szitu, s bizony… Alattunk is összejöttek a csoportok, volt aki
lecsatolt és hágóvasat kötött, nem tűnt rossz ötletnek. Minden esetre végül csak
kimásztuk a hágót, barna jelzésen (3400m), elértük a Taschachfernert valamint a
napot. Kicsit kifújtuk magunkat, beért a francia nyugdíjas csapat… 3-an voltak
200 évesek, a Papa 70, a Mammák 66, de utolértek, pedig mentünk…
Ekkor még mindig csak 8 óra volt, vasárnap reggel otthon
ilyenkor húzom fejemre a takarót. A gleccseren kellemesen haladtunk, a már
szokásos felállásban. A csúcs alatti részig még emelkedtünk 250m-t, majd
lecsatoltunk és hágóvas, beülő, kötél üzemmódra váltottunk. Laci biztosított,
nem volt vészesen technikás, de így komfortosabbnak tűnt a gerincen. 9.46-ra
értük el a Wildspitze 3768m magas csúcsát, ami Ausztria 2., legmagasabb pontja.
Innen elvileg már csak lefelé vezet az út, gondoltam nagy
gond nem lehet… Szépen visszaereszkedtünk, a csúcs lábához, a gleccseren
lesíztünk, majd mondták balra menjünk. Igen ám, de az út véget ért, egy szép
kis szakadék volt alattunk. Ki volt ugyan építve lánc, de azt eltemette a hó.
Újra levettük a léceket, a hágóvasat fel, lécet ezúttal a zsákra kötöttük,
aztán csak nekiereszkedtünk. Lefelé utolértük a francia nyugdíjasokat, no ugye
csak-csak… de sokáig nem tudtuk kikerülni őket, mivel csak egy nyom volt. Végül
aztán kicsit kiszélesedett a kuloár és csak átszereltünk síre, elvégre is
milyen dolog, hogy lefelé is caplatunk, mikor itt a léc. Kicsit lentebb érve
láttuk, hogy van egy szélesebb kuloár, amin a hegyimentők végig le tudtak
sízni, no de mi most így jártunk. Egyenesen a „nagy kuloár” tőle balra kis
fehér csík ahol mi jöttünk, lent Laci a fejét fogja:
A sok fel-le csatolással kicsit eltelt az idő, ekkor már 11
óra volt, s még mindig 3300m voltunk, úgyhogy bele kellett húzzunk. Kicsit
olvadni is kezdett a hó, de azért toltuk. Itt már nem kellett rám várni… Lassan
körbeértünk, feltűntek előttünk a túra eleji célpontjaink:
Szerencsére mire már nagyon olvadni kezdett a hó elértük a
venti sípályákat 2600m-en. A felvonók már rég nem mentek, de a pályák a korábbi
raktrakolásoknak hála keményebbnek tűntek. Simán be tudtunk csúszni a faluig
(1900m), ahol már fentről kiszúrtuk a safety teamet. …és még csak fél 12 volt…
Gyorsan bepattantunk az autóba, át a sorompón, a bakancsokat csak Söldenben
vettük le, ahol némi sör és hamburger mellett fújtuk ki magunkat. Végre egy
igazán hejde kis menyecske szolgált ki bennünket (nem az a szottyadt, aszott
tiroli típus), s mire már épp megjegyezném elégedettségemet megszólalt
magyarul. No így, mindennek megvan a maga szépsége…
A lassú csapat:
Mindeközben hárman úgy döntöttünk, hogy a túra során elértük céljainkat (akár túl is teljesítettük :), és a hajnali indulás és még egy csúcs kipipálása már kívül esik az érdeklődési körünkön. Így későbbi kelés, reggelizés és kényelmes indulás lefelé. Azért így is 8 körül, a fagyott tengeren indultunk lefelé, a lécek rendesen karcoltak. Először a jeget, aztán később a sziklákat. Láttuk, hogy itt legalább az út felét sétálva fogjuk megtenni, a déli oldalban már alig-alig maradt pár hócsík, majd csak folt.
Mindenesetre szép volt az út ennek ellenére is lefelé, jó tempóban kb. 3 óra alatt beértünk Vent-be. Egy apró trükköt még tettünk. Átkeltünk a függőhídon, és a lavinára figyelmeztető tábla alatt átbújva becsúsztunk a sípálya aljára, bízva abban, hogy aminek le kellett jönnie, az már lejött, legalább 3 kifutást kereszteztünk, ahol már tuti nem maradt fent semmi a hegyen.
Bepakultunk az autóba, kiraktuk a cuccokat száradni, és elkezdtük kémlelni a másik oldalt, vajon le tudnak-e végig csúszni és megérkeznek-e időben.
Hazafelé Bali vette kezébe a kormányt, lehúztuk az 1100km-t,
minden különösebb esemény nélkül. Ezúton is köszönet érte!
Jövőre Chamonix-Zermatt, meg Mexikó, de tényleg J
P&B sp
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése