A hagyományos nagy nyári túrák mellett mára kialakult egy másik BSBK túra-modell: az egy hétvégés, kisebb lélegzetű, de mégis inspiráló és felfrissítő túráké. Ebbe a sorba illeszkedik a 2017. március végi kiruccanásunk a Szlovák Paradicsomba, Zsiga, Peti, Szipi, Szilvi, Zoli Boncsi, Ildi és jómagam (Robi) részvételével.
A helyszínt és útvonalat is az utolsó pillanatban választottuk ki, az eredeti terv az Alacsony Tátra lett volna, de az ijesztő időjárás-előrejelzések miatt végül módosításra kényszerültünk. Szombat reggel találkoztunk Dedinkyben, egy tó melletti parkolóban, és a Szlovák Paradicsom észak-dél irányban történő átszelését tűztük ki célul. Az esti szállást Hrabusice-ben foglalta le Zsiga (kösz!), ami kb. 20 kilométer Dedinkytől, de a debreceni különítmény későbbi érkezése miatt végül csak 11 körül sikerült ténylegesen elindulni.
Az út első szakasza a technikailag egyik legkönnyebb „létrás völgyön”, a Zejmarska roklinán át vezetett. Már itt kiderült, hogy a kora tavaszi, már olvadóban levő, de azért sok helyen még havas vagy jeges terepen hasznos cucc a hágóvas, bár folyton fel- és levenni meglehetősen frusztráló. A bemelegítő szakasz után a Geravynál Zsiga bejelentette, hogy gyengének érzi magát, és ezért nem folytatja. Hiába vetettük be összes bájunkat, hajthatatlannak bizonyult, és visszafordult a parkolóba. Ennek a döntésnek később még voltak kellemes következményei.
Tiszta, de hűvös időben követtük a zöld jelzést Klauzy érintésével a Tomasovska Belán keresztül, ami egy nagyon szép útvonal, de nagyon hosszú is. Ahogy ment le a nap az égen, a morál is süllyedt egy kicsit, de ezt azért kompenzálta valamelyest a pálinkásüvegek szintén süllyedő vízszintje. Az útvonal legkeményebb részét---a Klastorisko előtti meredek szerpentint---napnyugta előtt kb. egy órával értük el. Mindenki előhívta maradék erejét, illetve vérmérséklettől (és -alkoholtól) függően belső Tarzanját, és így a fennsíkon még sikerült elcsípni a túra talán legszebb panorámáját: a Magas-Tátra teljes vonulatát az esti fényekben.
Itt már kezdett kifejezetten hideg lenni, úgyhogy gyorsan elkezdtük az unalmas ereszkedést Podlesok felé. Már majdnem teljesen sötét volt, mire odaértünk, de szerencsére ide már vezet műút, úgyhogy a közben erőre kapott Zsiga értünk tudott jönni, és két fordulóval elvitt a szállásra.
Szállásként egy több szintes, családi házból átalakított panzió szolgált. Még pihentettük egy kicsit 4x-en is túl járó megfáradt tagjainkat, majd felkerestük a közeli, meglepően tisztességes éttermét, ahol egy másik, nem túl szimpatikus magyar csoporttal is találkoztunk. Az unszimpátia igazából az este későbbi részében alakult ki---tény, hogy a BSBK-s hagyományokhoz híven fogyott rendesen alkohol, de semmilyen formában nem viselkedtünk bunkó módon, maximum egy kicsit hangosan. De ezzel a magas lovon ülő barátainkon kívül senkinek nem volt problémája, illetve bennünk is csak egy másnap reggeli beszólásból tudatosodott, hogy valami szúrta a szemüket. (Amúgy ez a társaság Magyarország egyik híres hegymászójával, Szendrő Szabolccsal volt itt egy jégfal-mászó tanfolyamon.)
A szállásra visszatérve Petikével szerettünk volna még egy tisztességes lórumpartit összerántani (ez kötelező eleme a BSBK túráknak), de egyes résztvevők személyiségi jogaira való tekintettel borítsa a feledés jótékony homálya a játékmenet részleteit.
A második nap az étteremben elköltött reggeli után a Sucha Belán keresztül indultunk vissza Dedinky felé. Ez az út egy patakvölgyben visz, és a különösen hűvös mikroklímának köszönhetően a patakot még vastag jégpáncél borította. A völgyet sok helyen fagyott vízesések és egész jégfalak szegélyezték, keskeny szurdokokon, meredek létrákon kellett átjutni.
Tényleg nagyon látványos volt. Természetesen a hágóvas ismét nagyon jó szolgálatot tett, helyenként gyakorlatilag lehetetlen lett volna haladni nélküle. Erről egy kisebb szlovák tinédzser csapat tudna részletesebben beszélni, akik szegények épp nagyokat estek, mikor találkoztunk velük (remélhetőleg végül visszafordultak). A kicsit nehezebb technikai részek miatt a társaság két részre szakadt: Peti, Boncsi, Ildi, Zoli és én alkottuk az előőrsöt, míg Szipi és Szilvi kényelmesebb tempót választottak.
Egy darabig Zsiga is velünk tartott, de aztán visszafordult, hogy Magától a Sucha Bela-tól kezdve az út már nem volt meredek---gyakorlatilag csak szintben mentünk vagy ereszkedtünk---, de a haladást megnehezítette az ösvényeket foltokban beborító jég és hó, illetve az előző napinál barátságtalanabb idő. Pár óra alatt azért mindenki beért Dedinkybe, ahol a Penzion Pastiernakban hazaindulás előtt még ettünk egy jót. Nagyon jól esett, mindenki maximálisan megérdemelte
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése