Némi személycserék után kialakult a csapat: Ziggy, Porczió Szili (a tisztelt olvasó legutóbb a 2006-os túrán olvashatott róla, s pont ugyanitt a Lengyel-Tátrában hagyta el a fonalat, azóta nem túráztunk együtt), Pazs (hát vele nem nagyon lehet együtt túrázni, max. egy túrán indulni ) végül jómagam.
Az előrejelzés ígért némi zivatart pont szombat délutánra, de nyílván ez csak a kevésbé jártas turistákat riasztja el, vagy a kicsit előretekintőeket…
A terv szerint péntek ebéd után felkerekedtünk, Ótátrafüredig autóztunk, majd leraktuk a gépet Jaroslavnál. Felszálltunk a Zakopane felé menő buszra, egy üveg fröccsel, s péntek este már egy jó kis rablóhúst, hamburgert, bárányt toltunk, némi helyi sörrel locsolgatva. Jól esett a 30 fokban. Majd egy kiváló panzióban folytattuk a romantikát, hulló csillagokat nézegetve, tortát szeletelve:
A túra rajtja másnap 6-ra volt hirdetve, a kuznicei kabinos felvonó aljába. Időben befutottunk, viszont várnunk kellett mire megékezett a 3 busz, a szervezőkkel, résztvevőkkel. A parkoló egyik sarkában kiosztották a nevezési lapokat, s aki élelmes volt még pólót is kapott saját méretben. Aztán miután már eleget b@sztunk, egyszer csak úgy nekiindult egy csoport. Nem tudom ez volt-e a hivatalos rajt, bizonyára, hiszen a Nemzeti Park belépőpontján valaki intézkedett és fizetett. Mi minden esetre mentünk velük. Aztán Pazs elköszönt tőlünk, ma már sokat nem akart velünk beszélgetni. Kissé borús időben értük el a Murowaniec menedékházat, kis reggeli és kis reggeli toalett… Újraismerkedtünk Szilivel és szagával, 11 év hosszú idő… Az első komoly emelkedő a Zawrat hágó, láncokkal biztosítva. Egy őszi túrán korábban jártunk erre, akkor már hó borította a szurdokvölgyet, a nyári út máshol ment, de egyáltalán nem könnyebb.
A hágóban jutisör, jutipihi, jutikép:
A Zawratról nem a Sasok útján folytattuk, hanem kellemesen lecsorogtunk az Öt-tavi házhoz. Felidéztük a régi hóember állításos emlékeket (gondoltam ide linkelem a 2006-os túra leírást, de ilyen nincs, persze hosszú túraleírást amúgy se olvashattatok volna ezen).
Ittunk pár sört, aztán továbbmentünk. Jellemző módon menet közben mindenkit elhagytunk (ok, Pazst nem), de valahogy a többiek mindig újra elénk kerültek. Szóval mire megittuk a söröket s nekilódultunk a már elhaladtak mellettünk. Eddigre már kialakult 3-4 együtt tartó csoport, s bár Zsiga szerint sokan voltak még mögöttünk, mégis mire a Halas-tavi menedékházhoz értünk minket engedtek el utoljára a Tengerszem csúcs felé, az utánunk jövőket leterelték az útról. A Halas-tavi menedékházban annyi a lengyel turista, mint Kubica indulásakor a Hungaroringen. Elképesztő… A sör is alig esett jól. A várt meleg kaja helyett kaptunk pár zloty-t, hogy vásároljunk valamit magunknak a büfében, de annyian voltak, hogy végül el se költöttük az összest, inkább menekültünk.
A Tengerszem-csúcsra így is megint utolsóként vágtunk neki. Kicsit tovább borult az ég, de jól haladtunk el a tavak mellett, mire belekezdtünk az igazán húzós szakaszba (a 2. tótól a csúcsig 2 km alatt 900m szintet emelkedünk…). Aztán elkezdett dörögni az ég, egyre hangosabban, majd villámlani is… A vizes szikla, a vasláncok kiválóan vezetik az elektromosságot, így ha akartunk se tudtunk volna kimaradni az áramkörből. Elég szigorú volt a helyzet, úgyhogy nagy tempóban próbáltuk túlélni a szitut. Szilárd is begyorsult, elfelejtette, hogy épp leesni készült a lábujja és az új baki se nyomta annyira. Zsiga úgy 50 méterrel járt alattam, persze már nem láttam, így időnként hangjelzésekkel tudattuk egymással mi az állás. Szilárd szerint jobb volt, hogy nem láttuk milyen meredeken mentünk fel, de végül felértünk a csúcsra, túléltük (mivel ezt olvassátok, így ez nyílvánvaló). Kicsit csapzottan:
A csúcson ellenőrző pont és kicsit jobb idő várt, így kicsit megnyugodva indultunk le, egészen a Hunfalvi-hágó alatti menedékházig, ahol már tót sört csapoltak (meg magyar pálinkát). Időközben még egy leányzó is (Timi) csapódott hozzánk, így újra 4-en voltunk (már amikor épp nem fotózott valaki).
A sörözéseket nem gyorsította, de így legalább menetben is lassúak voltunk, így naplementével érkeztünk a Poprádi-tóhoz. Itt véget ért a hivatalos túra, 25.5 km, 2650m szintemelkedés, 14 óra (ebből söridő kb. 3-4 óra). A menedékházban 6 féle kiváló csapolt sört, káposztás, knédlis marhaszeletet, Tátra teát mértek, így egy kicsit kiengedtünk, az egyébként feszes tempóból.
Sajnos az elektricska nem jön fel a házig, így még egy órát (kb. 4 km-t) kellett lefelé sétálnunk a megállóig. Mire elindultunk az eső is elindultunk, így „gyorsan” visszaszaladtam egy búcsú teáért. Kicsit későn indultunk, de szerencsére a sok gyerekes túra után Zsiga kiválóan ismerte az utat, így sötétben is odataláltunk. Csak a végén kellett futni kicsit, hogy biztosan elérjük az utolsó vonatot… Ótátrafüreden már csak az állomástól a Miramonti szállásig tartó út maradt ránk, nyílván jól esett, de 11-re megérkeztünk. Kicsit csodálkoztunk, hogy az egész szálloda aludt, azért október végén nem így szokott lenni… Pazs is már „pizsamában” fogadott az ágyból kikelve, de hát könnyű volt neki feleannyit túrázott, legalábbis időben.
Másnap reggel belapátoltunk 4 nagy adag reggelit, összeszedtük Timit, a poprádi tescoból némi csemegét a családnak (a Staropramennek mindenki örül otthon :)), majd hazaértünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése