Évenként egy hét szokott lenni. Kiszakadunk a mindennapokból, családfői és munkahelyi felelősség alól. Nincs beteg, nincs ügyfél, programmenedzsment, pályázatírás, tárgyalás és laptop. Elfelejtjük a megszokott kényelmet, az otthoni infrastruktúrát, oxigén-dús levegőt, bármikor folyó csapvizet, zuhanyt és fűtést (vagy hűtést). A napos homokos tengerparti utazás vagy történelmi városlátogatás helyett felmegyünk a hegyek közé, kinézünk egy meghódítandó új magas célt. Ezért képesek vagyunk sokkal korábban kelni, mint otthon, Szipi főztjén és italán élni, elviselni egymás horkolását meg miegymását. Ennek ellenére mindannyian már alig várjuk, hogy sor kerülhessen a következő „nyári túrára”, amelynek szervezése lényegében az előző évi túra után azonnal megkezdődik. Aki egyszer már részt vett a BSBK nyári túráján a következő évben is csatlakozni szeretne, annak időpontját jó előre beégeti a családi és munkahelyi „szabadság” naptárba. Idén kissé messzebbre mentünk a szokásosnál ráadásul hosszabb időre (11 napra, bár otthon mindenki 9 és fél napként adta el az időtartamot…). Talán részben ennek köszönhetően az elmúlt években szokásossá vált 10-12 fős különítmény helyett ezúttal csak hatan keltünk útra. A feláldozhatók.
Day 1 – Június 29.
Indulás: Debrecen/Budapest
Érkezés: Isztambul
Szerző: Bence
Lisztferihegyen fél 12 körül találkoztam a „debreceni” különítménnyel, akik az autót már leadták a parkolóba, és azt követően megkezdték azoknak az italoknak a fogyasztását, amelyek nem vihetők be a kézipoggyászba (pl. Vásárhelyi csipkebogyópálinka). Ennek megfelelően szokásosan jó hangulatban zajlott a check-in, és a hátizsákok feladása. János, Péter és Bali túrasível készültek felmenni a hegyre, ezért igen méretes „kézipoggyásszal” gyalogoltak a biztonsági vizsgálathoz. A repülőtéren ismét megcsodálhattuk a Budapest Airport marketingeseinek zseniális párját ritkító újítását: a biztonsági vizsgálat után egy fotocellás ajtó átléptét követően egyből az italbolt közepén találja magát az ember, ha akarná sem tudná azt kikerülni…
A repülő indulásáig tartó időt az utolsó üzleti telefonok elintézésével, kávéval és valami ebédféle elfogyasztásával töltöttük. Természetesen előkerült az utak nélkülözhetetlen kelléke, a kártya, egy kör hatos lórum erejéig. A repülőre való felszállás zökkenőmentes volt, senki nem kifogásolta „kézipoggyászaink” méretét, amihez azért elkelt némi jóindulat…
Isztambulban kellett átszállnunk a Pegasus Ásványvíz városba tartó járatára, de a budapesti gép érkezése és az isztambuli gép indulása között 8 óra volt, így a városba is be tudtunk menni. A városnézés megszervezését korábban Bali kapta feladatul, aki ezt önként (?) el is vállalta. Jólfelkészültsége sugárzott a teljesítményéből. Elsőként vízumot szeretett volna vásárolni a belépéshez (a vízumkényszert két éve törölték el). Aztán a Taksim városrészben kereste az óvárost (közismerten az „Aranyszarv” másik oldalán van). És természetesen nehezen tudta eldönteni, hogy a sör vásárlása a sürgősebb, vagy inkább a metroállomás keresése. Javára szóljon, hogy ettől függetlenül nagyon jól sikerült a gyorstalpaló városnézés, az összes „must see” terítékre került. Láttuk az Hagia Sophiát, megcsodáltuk a Kék Mecset csempéit, voltunk a Hippodromon és barangoltunk a város leghosszabb igazán európai sétálóutcáján. Természetesen megcsináltunk a „szokásos” isztambuli képet a Hagia Sophia és a Kék Mecset közti sétányon, Kék Mecset háttérrel (én ötödszörre voltam most Isztambulban, ezért pontosan öt ilyen képen van most már…).
Pont a ramadán idején jártunk egyébként az iszlám világban. A nagyobb tereken, focipályákon kerítéssel elkerített szépen fehér abrosszal terített asztalokat állítottak fel, amelyek napnyugtáig üresen árválkodtak. A szürkülettel aztán megjelent az „élet”. A napközben böjtölő, korgó gyomrú hívők családostul érkeztek egy számukra jó előre lefoglalt asztalhoz egy nyáresti vacsorára átbeszélni a családi történéseket. Érdekes színfoltja ez az iszlámnak… A vacsoránkat egy főleg helyiek által látogatott étteremben fogyasztottuk el, és csak ásványvizet ittunk. Ugyanis alkoholos ital nem volt az étterem itallapján. A következő napokban ilyen nem fordult elő többet…
Késő este értünk vissza a reptérre. Ahogy azt szoktuk hasonló túrákon a helyi gasztronómia megismerése keretében a vámmentes boltban vettünk egy literes helyi prémium rakit. Vad lórumozásba kezdtünk a reptéri váróban a raki elfogyasztása által okozott gasztronómiai élménnyel fűszerezve. A 6 sporttárs azonban nem egyenlő mértékben vette ki részét az élményekből, és ennek később következményei is voltak, de erről szóljon a következő napi beszámoló…
Day 2 – Június 30.
Indulás: Isztambul
Érkezés: Terskol
Túra: Azau – Krugozor
Szintemelkedés: kb 500 m
Táv: kb 4 km
Szerző: Ziggy
A beszállásig tehát elfogyott a különleges raki háromnegyede és a háromnegyed háromnegyedét a Bali/Petike duó fogyasztotta el. Az üveget persze magukkal vitték a gépre és természetesen nekem volt akkora szerencsém, hogy mellettük ülhettem. A maradék megivását és a kezdeti hangoskodást még jól tűrték az utastársak, de mikor a gyakori WC-re járások közepette rendszeresen belekapaszkodtak az előttünk lévő ülésekbe, már elindult a verbális agresszió. Az előttünk levő sorban ülő török asszonyság elsősorban persze hozzám intézte felszólalásait, gondolom abból indult ki, hogy (1) teljesen felesleges lett volna a részegeket egzecírozni (ebben igaza volt); (2) én valamilyen hatással tudok rájuk lenni (ebben nem volt igaza). A helyzet eszkalálódását végül egészen valószínűtlen módon a Sudoku nevű rejtvény akadályozta meg, a Pegasus magazinjában négy feladványt is találtunk, amelyeknek a megoldásába mindketten vadul belevetették magukat. Bár a kitöltés elég lassan és összevissza haladt (igazság szerint még soha nem láttam ennyi számot beírva és átsatírozva egy-egy rubrikában) a fő célt, avagy a helyzet normalizálását, sikerült elérni vele.
Valamikor hajnali két óra felé szálltunk le Ásványvíz város repülőterén. Az útlevél-ellenőrzés előtt még ki kellett töltenünk egy nyomtatványt, de aztán simán beengedtek, csak Jánostól kérdezték meg, hogy miért nem beszél oroszul. A reptér előtt várt ránk sofőrünk és hamarosan beszállhattunk az ő Gazella típusú kisbuszába, amely természetesen nyomokban sem emlékeztetett e kecses állatra. A jármű belsejében felfedezett függőleges fémrúd a sporttársak tippjei szerint a szolgáltatási csomagba beépített rúdtáncosnő kelléke lehetett, de mivel ilyen egyelőre nem mutatkozott, hamarosan elszunyókáltunk. A következő két órában csak elvétve ébredtem fel néhány katonai ellenőrzőpontnál illetve mikor egy-egy döccenőnél bevertem a fejem. Mikor lassan kivilágosodott, már egy hegyek közé szorított folyóvölgyben kanyarogtunk fölfelé, a táj, a házak és a felszín felett futó sárgára festett gázcsövek Grúziára emlékeztettek. Öt óra körül érkeztünk meg Terskolba. Egy kicsit bizalmatlanul méregettük kívülről vakolatlan szállodánkat, de aztán belül minden teljesen rendben volt, két szobát kaptunk hatan, még felhúztuk az ágyneműt, kinyitottam a kanapét és immár vízszintesben folytattuk az alvást.
Reggel tíz óra körül kezdtünk mozgolódni és mikor fél órával később kidugtuk az orrunkat, egyből ránk szóltak, hogy mikor akarunk már végre reggelizni. Így hamarosan már az első villásreggelink előtt ültünk, amely a következőket tartalmazta: kenyér, vaj, sajt, kaviár, tükörtojás, mazsolás krémtúró (tányéron), tea, gyümölcs, csokoládé. Reggeli után még egy kis szöszmötölés, aztán, mivel a BSBK tagjainak nem kenyere a henyélés, rögtön el is indultunk egy rövid felfedező túrára. A szállodából kiérve balra fordultunk Azau felé, ez az a falu ahol véget érnek a betonutak és kezdődnek a túrautak valamint felvonók. Néhány perc múlva magunk mögött Terskol házait, a két falu közötti mintegy két kilométeren csak néhány útszéli kósza tehénnel és harcászati löveggel találkoztunk.
Azauba érve kerestünk egy kocsmát, hogy megtanácskozzuk a továbbiakat. A tanácskozás eredménye az lett, hogy rögtön kezdjük meg az akklimatizációt és támadjuk meg a 3000 m magasan fekvő Krugozor állomást, amely a modern sílift középállomása. Itt már elkezdtünk Szipivel gondolkodni, hogy valóban jó ötlet volt e szandálban elindulni erre a kis sétára, de a teherautók által is használt közepesen meredek földút azért nem tűnt vállalhatatlannak. Balinyóval ketten hamar az élre vágtunk és mintegy 50 perc alatt sikerült felérnünk, a többiek 10 perc lemaradással követtek. A sílifttől nem messze hamar rátaláltunk az egyetlen működő vendéglátó egységre és a következő fél órában egyre erősödő szélben élveztük a teraszról elénk táruló panorámát.
Mikor a szél mellett megjelentek az első esőcseppek, egységesen a visszaindulás mellett döntöttünk. Lefelé már eléggé lemaradt a szandálos különítmény, bár a port a bőrünkhöz vágó szél és a csúnya esőfelhők minket is a lehető leggyorsabb haladásra sarkalltak. Szerencsénkre az eső megvárta, míg visszaértünk a szállodába, igaz, akkor aztán úgy rákezdte, hogy másnap reggelig abba sem hagyta.
Vacsora után már éppen készültünk felvonulni, mikor váratlanul sor került a nap legmeglepőbb beszélgetésére. Úgy kezdődött, hogy a szálloda egyetlen angolul beszélő alkalmazottja az előtérbe invitált minket, mondván itt van Misa, aki szeretne beszélgetni velünk. Misa néhány bevezető személyes kérdés után azt kezdte el tudakolni, hogy mi a személyes véleményünk az ukrán válságról. Ekkorra ért mindannyiunkban bizonyossággá az a néhány perce már erősödő felismerés, hogy itt bizony nem egy baráti beszélgetés zajlik, hanem egy ügynök kérdezgeti (vallatja) az esetleges biztonságpolitikai kockázatot jelentő idegeneket. Az ukrán kérdés után felmerült, hogy mit gondolnak a magyarok az oroszokról illetve egy-két hasonlóan érzékeny téma. Bár összebeszélni természetesen nem volt lehetőségünk, ösztönösen kitérő válaszokat adtunk a kényes kérdésekre, ez láthatólag Misának is megfelelt. A beszélgetés egyébként végig teljesen baráti hangnemben zajlott, bár meglehetősen vontatottan, mivel Misa angoltudása nem sokkal múlta felül Szipi orosztudását. Nemsokára újabb személyes kérdések következtek, ezeket ugyan a vízumkérő lapon és a hajnali belépéskor is meg kellett válaszolnunk, de hát fő az éberség. Mikor a foglalkozásainkra került a sor, ismét kiderült, hogy a sok projektmenedzserrel nem csak az érdeklődő helyiek, de az ügynökök sem tudnak mit kezdeni. Misa arca is csak a legvégén derült fel, mikor kiderült, hogy Peti fogorvos, hatunk közül egynek volt olyan szakmája, amit végre tudott hova tenni. A végén még felírta az e-mail címeinket (amelyet szintén megadtunk korábban) és elbúcsúzott tőlünk, természetesen anélkül, hogy magáról az (ál)keresztnevén kívül bármit is elárult volna. Persze annyira nem firtattuk. A szobában még röviden megvitattuk a nap eseményeit, talán volt egy kis kártyázás is, de aztán hamarosan a hosszú és tartalmas naphoz illő mély álomba zuhantunk.
Day 3 – Július 1.
Indulás: Terskol
Érkezés: Terskol
Túra: Cheget
Szintemelkedés: kb 600 m
Táv: kb 8 km
Szerző: Szipi
„Akklimatizáció – rengeteg szó esik róla és az emberek általában helytelenül használják a fogalmat. Sőt, ami rosszabb: elvétik és hibás módon csinálják. […]” (I-kaland honlap)
Akklimatizé – izé
Első igazi éjszakánkat töltöttük Terszkolban, ennek megfelelően már túl is voltunk az első terszkoli cefrézésen. Reggelből viszont már a második volt, így titkon abban reménykedtem, hogy ma már nem lesz mannaja kasa a reggelihez. Volt, de még mindig nem szerettem meg, de kell az energia, hát kiturkáltam belőle a mazsolát a maradékot meg be. A reggeli a szokott módon zajlott, ismét lemondtam kaviár adagomról (komolyan, ebben a hotelben minden reggelihez volt ikra), ittuk a teát, és ahogy körbenéztem mindenkire rá is fért. Közben a tv-ben görög válság újabb epizódjai mentek, meg is rökönyödtünk, hogy Putyin csak a második helyre fért be a hírekbe.
Kicsit félve vettem fel a bakancsom két kényszerszandálos nap után, de örömmel konstatáltam, hogy canesten-fenistil-jód trió győzedelmeskedett a Kék Mecsetben összeszedett lábrontással szemben. Így bele is vághattunk a mai nap első feladatába a „bank” (ismét Ziggy nyerte meg), helyi valutával történő feltőkésítésébe. Így reggeli után Terszkol déli része felé vettük az irányt, mivel Terszkol-észak nagyjából 50 épületéből egyik sem volt bank. A „bankot”, ami egy pince volt a falu utolsó háza alatt, hamar megleltük, és mivel már olvashattátok, hogy mennyi „ekonomiszt” van köztünk, gyors rubel dollár és euró keresztárfolyam-számolás után tele is lett Ziggy pénztárcájának közpénz szekciója.
A napi terv a tudományos és terv szerinti akklimatizáció kiterjesztése volt. Ennek jegyében a közeli Cseget falu és az ugyanilyen nevű 3404m magas hegyre való fel és lejutást tűztük ki célul, olyan felkészülésféleképpen. Nagy varija igazán nincsen a környéken, gyakorlatilag minden Elbrusz mászó ezt a receptet követi. A felkészülést Cseget bazárban kezdtük, ahol rögtön össze is futottunk magyarokkal, nevezetesen a Pannon Gekko Team tagjaival, akik éppen pár napja jöttek le a csúcsról és nem sok jóval biztattak minket: akik közülük feljutottak igen mostoha körülmények között tették.
Az akklimatizációt síliftezéssel kezdtük. Ziggy napok óta azzal traktált minket, hogy ő végig gyalog fog felérni a Csegetre, csak semmi lift, épp testben fitt lélek, mi papírok menjünk csak lifttel. Nos, mikor megláttuk az alsó állomást egészen más okból többen is arra gondoltunk, hogy tulajdonképpen nem is vagyunk annyira papírok. Konkrétan gyerekkorom körhinta székeit aggatták fel huzalra... Az volt az érzésem, hogy ez az európai szabványoknak tutira nem felelt volna meg. Sőt igazán semmiféle szabványnak… Isten hozott Oroszországban. Mindenesetre a lustaság nagy úr, így még update Ziggy is beült a katapultba, irány a hegy. A jólétet könnyű megszokni, a nap első vendégeiként rutinosan szálltunk át a következő, még feljebb vivő liftbe.
Liftezés után, kis pálinka, napszemcsi (Jánosnál gleccserszemcsi) a homlokra, GPS izzítás a teszt üzemmódhoz, és igen első, de nem utolsó találkozás a svéd bikiniválogatottal. Izé, jött utánunk felfelé egy csomó dán, oké csajok is voltak köztük, akiket a következő napokon többször is kereszteztünk, mondhatni szagról felismertük őket. A dán ikalanddal jöttek, és ahogy teltek a napok kezdtek hasonlítani Amir-ra a bolgár utunkról, vagy inkább a Láthatatlan Légióra, mindig ott tűntek fel, amerre mi jártunk, leginkább a semmiből Vagy fordítva. Mi voltunk ott, ahol ők.
Szóval, beléptünk a grúz határrégióba, két nap múlva egy helyi vezetőtől megtudtuk, hogy elvileg csak engedéllyel lehetne ide bejutni. Kényelmes tempóban, alternatív útvonalakon (most sem volt jó a kitaposott út mindenkinek), két pihenővel kaptattunk fel a csúcsra, majd beleálltunk az akklimatizációba.
Először távolsági Elbrusz néző versenyt rendeztünk, (gyönyörűen látszottak innen az ikrek, szerintem ekkor neveztük át ciciknek), beszélgettünk a dánokkal, lefényképeztük őket, ők minket, aztán a tájat fényképeztük, aztán egymást, végül pedig magunkat. A klimatizálódás jegyében lejátszottunk egy akklimatizációs lórumot, aztán még egyet, pálinkát toltunk csokival, kiraktuk a LOKI feliratot kőből és napoztunk. Pont úgy, ahogy az ikalandosok kidefiniálták. Mikor már eleget ba..tunk, (izé, akklimatizálódtunk) akkor vissza túralifteztünk Csegetbe.
Petikéék túrasíléc ügye még mindig függőben volt, ugyanis a lécek beszerzése nélkül a hegy túrasíléces meghódítása eléggé féllábas kalandnak nézett ki, ezért ők bérlési lehetőség után koslattak. De mivel ilyet nem találtak itt sem, feltehetően bánatukban, hoztak mindenkinek egy sört. Miután bepusziltuk a sört és megcsodáltunk egy elméletileg ötlábú kutyát visszaindultunk Terszkolba a főhadiszállásra. Útközben megálltunk egy túinvan helyen, ahol léc és wifi egyben volt. Illetve léc nem volt, csak infó a lécekről. Itt olyan wifizésbe kezdtünk, Ziggy kivételével, aki megveti ezt a magatartást, hogy még azt Boncsi is megirigyelte volna.
Miután Bali harmadszor is lájkolta a bikiniválogatottat, komótosan visszabaktattunk a hotelünkbe, ahol nekiálltunk a vacsora előtti, a vacsora alatti és a vacsora utáni pálinkázásnak. Az estét kellemes színfolttal töltötte meg Liana előkerülése, aki nem volt más, mint az araráti Harun, azaz a helyi vezetőnk. Sőt annál sokkal több, ő volt a Ponyvaregény Dr. Wolf-ja, a problémamegoldónk, aki végre testet öltött. Mondjuk már legalább egy napja találkoznunk kellett volna, de még így is éppen időben tudtuk meg a csúcstámadáshoz szükséges infókat. Egyöntetű meglátásunk szerint, önálló és fapados turistákhoz nem volt szokva, így tett még pár kísérletet 1-2 extra feltét betunkolására a programba, (mint víz biztosítása a fennlétünk alatt) amit azonban hősiesen visszautasított belőlünk a pálinka. Petikééket is igyekezett lebeszélni a léces buliról, de erre végképp esélye sem volt.
A vacsora után törzsi ülést tartottunk Baliék szobájában, naná, tüzes vízzel, kiértékeltük a második akklimatizációs nap tapasztalatait (az Elbrusz sör jó, a Terek nem annyira) és az expedíció ellátmányát is összeállítottuk. A leltározás végén megállapítottuk, hogy szalámival jól, a lábunkon viszont nem annyira állunk jól, ezért megbíztuk az egyetlen józan sporttársat, Ziggyt, a másnapi, túrakaja beszerzés logisztikájával, majd minden átmenet nélkül nyugovóra tértünk.
Day 4 – Július 2.
Indulás: Terskol
Érkezés: Garabashi
Túra: Garabashi - Priut
Szintemelkedés: kb 400 m
Táv: kb 4 km
Szerző: Bali
Az előző jól sikerült este után enyhe fejfájással fogyasztottuk szokásos reggeli kaviárunkat (meg mannaja kásánkat) abban a tudatban, hogy véget ér a habzsi-dőzsi terskoli hotelünkben, irány az önellátás a hordókban. A felvonóig történő gyaloglást meg akartuk spórolni, Lyana ígért egy marsutkát kb. délelőtt 10 órára. Összepakolás után a csapat kettéoszlott, a sí deszant megpróbált síket szerezni, a csapat másik fele pedig megkapta küldetésbe az ellátmány beszerzését. Azt eldöntöttük, hogy vizet nem cipelünk fel, legfeljebb majd olvasztunk a hóból. ez később jó döntésnek bizonyult, mivel hó és gáz is volt, meg 500 ft-ért 5 literes ásványvizet is tudtunk venni a konyhában. Mindenesetre a síkölcsönzés volt a bonyolultabb, nem voltak túl motiváltak a munkára a boltosok, de mivel látták, hogy csak nem kopunk le, egymás után leporoltak 3 pár lécet a szekrény tetejéről. Az egy kicsit elbizonytalanított ugyan bennünket, hogy egymással vitatkoztak, hogy akkor most jó vagy szar a kötés rajta. Aztán egyenként beállítgatta, elment fókát vadászni, és végül csak előállt a 3 pár túraléc a nagyjából rájuk való fókákkal. Még a kisbuszt is elértük, még szerencse, hogy az is késett egy órát... Azauban megvettük a felvonójegyeket, és egymás után beszálltunk a kabinokba.
A két kabint egy háború előtti székes felvonó követi a Garabasi hordókig, itt azért kijött, hogy kelet az kelet, a hátizsákoknak is külön pótjegyet kellett váltani A hordótáborban hamar megismerkedtünk a gondnokkal, aki ugyan nappal nem iszik, de valószínűleg sötétedést követően annál többet. Megkaptuk a szerencsét hozó 7-es olajos hordót. Meglepően kulturált szállásnak bizonyult. No azért ne várjunk egy grand hotelt, de a szél nem fújt be az ablakon, és az üvegházhatás kb. 25 fokig fűtötte nappal, amiből még hajnalra is maradt vagy 10. Birtokba is vettük, legelsőnek az állandó szag költözött be velünk együtt, ami a napok múlásával csak erősödött. Tanakodtunk is rajta, hogy hagyjuk ezt a hegymászást a francba, próbáljuk meg gázzal feltölteni, és felrepíteni a csúcsra, mint egy Zeppelint.
A beköltözködés után azért még volt idő egy akklimatizációs túrára, ki gyalog, ki a frissen szerzett síken elindult felfelé. Nagyjából 4200m-ig küzdöttük fel magunkat, megtalálva az orosz katonai ejtőernyősök emlékművét, és lentebb valahol a hegyen a kicsit megtépázott zászlójukat is. Ez utóbbi relikviaként és hadizsákmányként került Magyarföldre...
A nap fénypontja az volt, mikor lefelé jövet kiszúrtunk a hordótábor alatt, a felvonó közelében egy nagyon gyanús épületet. Gyanúnk beigazolódott, ez bizony egy kocsma volt (nevezzük síháznak), így váratlanul még sörhöz is jutottunk. Elkészítettük és elköltöttük első vacsoránkat a konyha-konténerben, gondosan vigyázva, hogy a sárga havat ne tegyük bele a kondérba.
Day 5 – Július 3.
Indulás: Garabashi
Érkezés: Garabashi
Túra: Garabashi – Pastukhov sziklák alja
Szintemelkedés: kb 700 m
Táv: kb 6 km
Szerző: Peti
Kellemes alvás után kicsit korábban riadtam, mint a többiek, így volt időm körülnézni. A lábam felől az agrikulcsúr menedzser, akinek Zsiga tanácsolta, hogy ha legközelebb kérdezik, csak azt mondja, hogy ő paraszt, mivel a fogászt se baszogatta belbiztonság, szóval a Paraszt diszkréten fűrészelt a sarokban. Mellettem a Rendkívül Színes Egyéniség rotyogtatott, nyilván az egész csapat örült, hogy az otthoni és munkahelyen felgyülemlett nyomást most adja le. Hát az biztos mostanában nagy volt a feszkó… Az átellenes sarokban seggig érő homlok szundított, szerencsére még nem riadt meg, akkor mindenkinek jajj! Az előszobában a csapat pszichobankja és botanikusa. Hja és egy hordóban vagyunk, sajnos nem borosban, mint Diogenész, hanem egy kiszuperált olajosban, ami épp ekkor inkább gázos volt.
Óvatosan nyitottam hát meg az ajtót, nehogy a légnyomáskülönbség odavágjon. Kinn csodásan ragyogott a nap, fantasztikusan látszott a Kaukázus főgerince, szemben 4000-es csúcsokkal többek közt a legendás Usba, távolabb a 8db 5000-es kaukázusbeli csúcsból 6-ot magába foglaló Bezengi csoport. A 8., a Kazbeg nem látszott, légvonalban kb. 250 km, de azt már jól megnéztük két éve. Az előtérben az „ember” alkotta remekek.
Elmacskásodott tagjaimat reggeli tornával nyújtóztattam ki, óvatosság kedvéért a budi mellett, s ebbe beszállt a lélekmolyunk is. Majd a közös étkezőbe foglaltunk pozíciót. Ide már sorra érkeztek a sporik. Az otthonról hozott ínyencségeket helyi specialitásokkal kiegészítve kellemes reggelit csaptunk, bár az elmúlt napokban megszokott ikra+pálesz ezúttal hiányzott.
A mai nap még mindig az akklimatizációról szólt, így szép kényelmesen összeszedtük felszereléseinket, ki a sítúra ki a gyalogtúra cuccait. A következő napra gondolva pár cuccot, vizet már ezen a napon felszállítmányoztunk a következő menedékházba a Priutba, így még egy jól megpakolt hátizsákot is magunkra vettünk. Ettől függetlenül szépen haladtunk, 300m szintet hamar megtéve kidobtuk a cuccainkat a Priutban, elfoglaltuk az emeleti melegágyakat. Bevártuk a gyalogosokat, majd tovább másztunk egészen a Pasztukhov sziklákig (4800m). Kezdetben a még nagyon kellemes, meleg napsütéses idő feljebb erősen szelessé, csípőssé vált. A fejünk is hasogatott. Nem volt pontos terv meddig menjünk, de egyöntetűen úgy döntöttünk irány le. Lehet mégsem lesz sétagalopp a csúcshódítás? Minden esetre gyorsan lehúztunk.
A Priut magasságában (4050m) már igen komfortos volt a helyzet, újra meleg, oxigén, egyedül a sör hiányzott. Így, bár jól esett pár szörcs O2 tovább kellett menjünk, még pár ív és újra Garabashi (3800m). Itt már elég latyakos volt a hó, de így is jobb volt, mint gyalog. Gyors lepakolás, átvedlés után, a már előző napon bejáratott helyen, az előző napon bejáratott módon vártuk be a gyalogos csapatot. Ahogy megjött a bank vacsorát is kértünk, természetesen báránysaslikot. Pár órát elüldögéltünk a napon, pácoltuk ajkunkat, majd kellemesen átsütöttük.
Végül már nem tudom milyen megfontolásból visszaindultunk az 50 méterre lévő bázisunkhoz. Újabb pakolgatás, majd a 2. vacsorához készülődtünk. Az étkezőnk ezúttal viszont tele volt, először egy népes dél-koreai csapat, majd egy még népesebb guide csapat vacsizott. Mint kiderült ezen a napon érkeztek, a következő reggel indulnak a csúcsra 3-kor. 5100m-ig ratrakkal, onnan fejenként 2 guide-dal mentek. Az egy hetes európai körútba nyilván több nap nem jutott rá, következő este bizonyára Róma, majd fél nap Párizs és Barcelona…De ekkor még az volt a legnagyobb bajuk, hogy a magukkal hozott drónt hova pakolják. (A másnapi szeles időt elnézve valószínűleg most egy grúz kisgyerek hajtogat belőle biciklit) Szóval miután ezt alaposan kiveséztük, a petit chef/paraszt/elnök (megfelelő rész aláhúzandó) nekilátott a főzésnek. Frissen ásott hólevet forraltunk, kiváló kínai tésztalevesnek, tejszínes spagetteriának, teának. Hát igen finom volt. Azért egy cent dezinfekciát is kellett rátenni, szigorúan a hólé miatt…Pár kör gyors lórum, majd vissza a hordókba. Esti toalett, majd lélekbankárunk felvette ellenállhatatlan pizsamáját jelezve ideje ágyba bújni. Nemsokára már a szokásos éjszakai program zajlott (lásd első bekezdés).
Day 6 – Július 4.
Indulás: Garabashi
Érkezés: Priut
Túra: Garabashi - Priut
Szintemelkedés: kb 500 m
Táv: kb 4 km
Szerző: János
Szombat reggel van, hétvége, hurrá! Na pont ez az ami most nem jutott eszünkbe! Ismét a Garabasi-hordókban töltöttük az éjszakát s mondhatni jól. A hordókkal szembe előítéletek alaptalannak bizonyultak. Az oroszországi időszámítás kicsit eltér a mienktől, ugyanis nincs nyári időszámításuk. Ezért ugyanaz az időszámítás volt érvényben, mint idehaza, azzal a különbséggel, hogy mivel kb 2000 km-el keletebbre voltunk a nap jóval korábban kelt (és értelemszerűen korábban nyugodott le). Épp ezért reggel, mire 6-kor előbújtunk diogéneszi lakosztályunkból már hét ágra sütött a nap és meglehetősen meleg volt, a hó latyakos. Feltekintve a Hegyre (a gyengébbek kedvéért az Elbruszra) a távolban, a ratrak-parkoló fölött vékony csíkokban láttuk a felfelé és lefelé haladó mászókat. Közöttük a ferdeszemű (japán/kínai/délkoreai) topmenedzsereket, akik szenvedéseik nyomait a hóban hátrahagyták és a csúcstámadás során mi is többször szembesülhettünk velük, mint az akklimatizáció-hiány melléktermékeivel.
Ma különösebb feladatok nem vártak ránk, elsődleges célunk az volt, hogy felköltözzünk a Prijut-menedékházba, ahonnan holnap hajnalban a csúcstámadást fogjuk indítani. Másodsorban meg igyekeztünk akklimatizációs-indexünket (új fogalom a tudomány számára!) tovább növelni. Konténerkonyhánkban elköltöttük a megszokott reggelinket, elkészítettük csomagjainkat és átadtuk a szállást a gondnokbácsinak (akinek végül mégsem adtunk pálinkát, mert a konyhában cigizett. Ha fingott volna, akkor talán még megbocsátunk!).
A szintkülönbség a Prijutig (4050 m tszf.) kb 200 m, amit a három túraléces (Bali, Peti és én) kb. 40 perc alatt tettünk meg és a gyaloggaloppos különítmény is röpke óra alatt teljesített.
Iszonyatos melegben érkeztünk a Prijuthoz, még a nyelvünk is izzadt. Sajnos ez nem volt elmondható a menedékházról, ott ugyanis nem működött a hordókban megszokott üvegházhatás. A kőből épült ingatlan amúgy is elég csonkán festett. Látszott, hogy tetejét kényszerből átépítették. Mint kiderült, leégett, mégpedig egy magyar csapat ott-tartózkodásának eredményeképpen. Gyors inspekció után rájöttünk, hogy a manzárd (vagy emelet vagy kiafenetudjami) jóval melegebb, úgyhogy ott foglaltuk el szállásunkat.
Rövid pihenő után azért eszünkbe jutott a második célkitűzés is, ezért újra nekilódultunk, hogy mászunk egy keveset. Most ketten mentek csak túraléccel (Peti és Bali), jómagam pedig a gyalogokkal tartottam, hogy szokjam a hágóvasas közlekedést. Persze ügyeltünk, hogy nehogy „túleddzük” magunkat és ezért már nem másztunk a Pasztuhov-sziklákig, csak kb 4500 m-ig (ha nem jól emlékszem, javítsatok ki!).
A délután pihenéssel, főzőcskézéssel telt. Tanulva a kazbeki esetből, most igyekeztünk könnyebben emészthető táplálékot készíteni, bár a kínai tésztaleves volt akinek meggyorsította az emésztését. A csapat nagyobbik és vidámabbik része üres óráit újabb lórum-partikkal ütötte agyon, de volt aki inkább az alvást, az erőgyűjtést választotta (mint pl. én).
Day 7 – Július 5.
Indulás: Priut
Érkezés: Terskol/Priut
Túra: Priut - Elbrusz
Szintemelkedés: 1450 m
Táv: 16 km
Szerző: Peti/Bali/Ziggy
„Eljött a hajnal, elébe mentem…” ráadásul elég alaposan. Éjfél után pár perccel ébresztett Bence órája, aki a gyalog talpasokkal próbált meg egykor indulni, összemérni a farkukat a heggyel. Nehéz dolgunk volt lévén ilyenkor még Stanley is alszik... Szép csendben pakolgattak, majd a nagy szélre és rossz időre tekintettel visszafeküdtek, újabb erőt és vért gyűjteni. A következő próbálkozás háromkor volt, nagyobb sikerrel.
Négy előtt végül indultak (Benge, Zsiga, Szipi), mi (Bali, János, én) pedig fél órával követtük őket túrasível. Ekkorra kivilágosodott és a szél is elállt, legalábbis a külső. Viaskodott bennem az előző esti kínai tésztaleves, végül 4800-on állítottam be Bali kazbegbeli magassági rekordját, később kiderült hiába, Szipi király 5100 méteren felült a műfaj (ebben a magasságban természetesen csak képzeletbeli) trónjára.
Négy előtt végül indultak (Benge, Zsiga, Szipi), mi (Bali, János, én) pedig fél órával követtük őket túrasível. Ekkorra kivilágosodott és a szél is elállt, legalábbis a külső. Viaskodott bennem az előző esti kínai tésztaleves, végül 4800-on állítottam be Bali kazbegbeli magassági rekordját, később kiderült hiába, Szipi király 5100 méteren felült a műfaj (ebben a magasságban természetesen csak képzeletbeli) trónjára.
Ami a mászást illeti szépen haladtunk felfelé, óránként megállva kicsit frissíteni. Szépen közelítettük a gyalogcsapatot. 4800 m-től azonban kezdett fagyossá, ráadásul a széltől egyenetlenné válni a hó, így mind gyakrabban csúsztunk vissza, sok helyen oldalaztunk. 5100-ra végül János ért fel először, majd szép sorban a többiek. Leginkább Bali szenvedett a visszacsúszásokkal, zengett is a magasságos… Végül úgy döntöttünk 5100-nál hagyjuk a síket, a ratrak parkolóban. Idáig hozta ugyanis a kevésbé a mászásért, mind inkább a skalpvadászatért jövő pénzes „turistákat” az infrastruktúra. Ez a hely egyébként hányásokkal és orrvérzés foltokkal alaposan körbe volt bástyázva, jelezve, hogy az akklimatizációt még az egy hetes európai turnén lévő dél-koreai csoportnak sem lehet mellőzni. De királyunk (bocsánat köztársaság lévén elnökünk) tojt rá.
5100 m-t elérve már megtettük a szint 2/3-át, innen már mindenki hágóvassal ment tovább. Egy hosszú, perverz traverz következett a keleti csúcs oldalában. Először János és Bence indult el, majd szép lassan a többiek. Mivel viszonylag szép idő volt, elég kedvező látási viszonyok, kevés szél, így külön mindenki a saját tempójában próbálta elérni a csúcsot. Innen 3, majd 2 részletben folytatódik a story.
Bence, János, Peti
Bence és János szépen oldalaztak felfelé, olyan tempóban, hogy sokáig nem tudtam utolérni őket. Szépen hagytuk el a kisebb-nagyobb csoportokat, dánokat, norvégokat, oroszokat. S hát hogy, hogy nem földijeinkbe is botlottunk, pontosabban inkább ők botladoztak. Kiderült, hogy ez az Ikalandos csapat, identitászavaros vezetővel (Török Zsolt). Bakancsa és iratai után most éppen a csoportját kereste, igaz nem nagy lelkesedéssel. Egy már leindult egy fel, a többiek hol kószáltak, hol összekötötte őket, de még visszajövet se voltak sokkal távolabb attól ahol odafelé találkoztunk. Remélem, azóta felértek… 5300m-en János „végre” kezdett elfáradni, így a két csöcs csúcs közti nyeregben utolértem őket. Innen egy szigorú emelkedés, itt botladoztak honfiaink, majd egy kis kötelezés itt mafláskodtak a vikingek, majd még egy kis emelkedés, mire épp kezdett Muzsla fílingem lenni csak felsejlett a csúcs. Az utolsó lépéseket végül együtt tettük meg, és 10.24-kor (itthoni idő szerint 9.24) felértünk Európa tetejére. Volt öröm, ölelkezés, himnusz éneklés, fényképezés, pont mint a búcsúban…
Sokat azért nem tököltünk, mert kezdett befagyni a valagunk, valaki csapdosta a fejem szeneslapáttal, meg a sörök is vártak lenn. Épp leértünk a csúcsról, már jött szembe Bali, sajnáltuk, hogy kicsivel elmaradt, majd sorra a többi csoport.
Zsiga és Szipi szép komótosan araszoltak felfelé, bíztattuk őket, hogy nincs sok hátra, de úgy tűnt nem igazán kellett, nagyon elszántnak mutatkoztak. Végül az ikaland, bár igazából nem tudtam eldönteni, hogy még felfelé jönnek, vagy már visszaindultak… A nyeregben csak bevártuk Balit, próbáltunk egy kicsit ollézni, de nem volt valami lelkes. A „csússzál hason” rigmus se igazán jött be…A traverz lefelé is perverz volt, még hágóvassal is csúsztam, de nem igazán zavart, örültem, hogy távolodik a szeneslapátos. 5100-on végre sílécre szereltünk át, innen királyság lefelé. Mire elintéztem a síket megjött Bence, és indult is tovább úgyis utolérem. Majd János és Bali következtek, kicsit segíteni kellett a hágóvasat leszedni, a lécet felkötni. A hó közben kezdett engedni, a reggeli fagyosság helyett lentebb egyre olvadtabbá vált, számomra így is élvezetes volt (s azért most nem nyitunk új hasábot, hogy a többiek is nyilatkozzanak…). A Priutba visszaérve némi regeneráció, pakolás, majd újra jönnek a többiek Bence, János, Bali. Igyekeznünk kellett, hogy elérjük a liftet, mert bár jól éreztük magunkat a házban, sör az nem volt… Ezzel együtt körvonalazódott, hogy Szipi és Zsiga nem fogja elérni az utolsó kabint. A Garabashiban még összeszedtünk némi cuccot, majd a Mir állomásig csúsztunk (már ahol volt hó, hó volt, hó nem volt). Innen kabinba, mint a karácsonyfák síléccel…Mire leértünk Azau „faluba”, ami ugye 2200m, olvadt rólunk minden, így hűtlenek lettünk a 3 nővérhez és a szomszédos árnyékos csehóba ültünk be. Kikászálódtunk a cuccainkból (na jó előtte rendeltünk sört), szárítkoztunk, szellőztettünk, de mire újabb kör söröket rendeltünk volna, realizáltuk, hogy a bank fennmaradt, így lassan szedelőzködtünk. Bedobáltuk a marshutkába a cuccokat, a többiek kiszálltak a vakolatlan Salem hotelnél, én még visszavittem a bérelt léceket. Fürdés, vacsora és már véget is ért a leghosszabb nap leghosszabb beszámolója… Kemény volt? Kemény, de hát egyszer 40 éves az ember… (utána mást kell kitalálni!)
Bali
Én voltam a balösszekötő... Miután beértem a csapatot a 5100m körül, és laza mozdulattal a többi léc mellé hajítottam az én lécemet is, az eleje már induláshoz készült. Nekem még ki kellett hevernem az utolsó 200m szintemelkedést a 30 fokos jéglejtőn a nem túl "acélos" fókabőrön, meg Szipi látványát, ahogy a BSBK magassági kábelfektetés rekordját magához ragadja. Végül 3-asban indultunk tovább Szipivel és Zsigával, kb 15 perc lemaradással. A traverz elég rendesen bekezdett, mi hárman is széthúzódtunk. Szipi maradt le jobban, először csak 2-3 piros zászló volt a távolság, majd már nem is láttuk egymást. Ziggy bevárt, én meg megpróbáltam kontaktusba kerülni Szipivel, a telepátia helyett ezúttal mobilon. Kb. 3. próbálkozásra sikerült is, kiderült jön, csak lassabban. Ziggyvel némi tanakodás után megegyeztünk, hogy megpróbálom az elől lévő csapatot beérni. Neki is lódultam, de csak távolról láttam őket, először a nyeregben, majd a köteleknél. Én beékelődtem az ikalandos csapat "kötélcsoportjába" (nevezzük inkább összekötött emberek csapatának). Egy darabon jó társaság voltak, beszélgettünk, meg igyekeztem segítséget nyújtani a kötél kezelésében. Viszont a tempó elég lassú volt, a meredek lejtő tetején ki is kötötték magukat, és pihenőt rendeltek el. Innen már csak 150m szint volt hátra, ez a harc lesz a végső! Fokozatosan lassultam én is, de a csúcs egyszer csak megjelent, és ahogy már csak mintegy 100m volt hátra, jöttek is szembe a pioneerok. Ők lefele tovább, de még nekem hátra volt a vége. Szerencsére nem voltam egyedül a csúcson, természetesen a dán-norvég különítmény fogadott :) Gyors csúcsfotó, és futás a többiek után!
Szipi, Ziggy
A ratrakforduló után János, Benge, Peti, Ziggy, Bali, Szipi sorrendben indultunk el. A leereszkedő felhőben lassan az előttem és utánam jövők is eltűntek a szemem elől. Hm, nem lesz ez így jó, gondoltam és megálltam, hogy bevárjam a hátramaradottakat. Pár perc múlva utolért Bali. Rövid tanácskozás után Balira bíztam, hogy próbálja utolérni a többieket én pedig további várakozó álláspontra helyezkedtem. Tíz-tizenöt perc múlva aztán Szipi is feltűnt, elég megfontolt tempóban, de nagyon elszántan menetelt. Már ekkor felmerült bennünk annak az esélye, hogy ez a csúcstámadás számunkra kétszemélyes lesz. Egy közel végtelennek tűnő (ez kb. egy óra lehetett) menetelés után beértünk a két csúcs közötti völgybe. A szél sajnos pont ekkorra fújta szét kissé a felhőket, így feltűnt a következő, eléggé meredeknek tűnő szakasz. Rövid erőgyűjtés után újra nekivágtunk, bár gyors haladásról ekkor már régen nem volt szó. Általában 20-30 lépésenként megálltunk pihegni és a még meglévő kis oxigént összegyűjteni. A tempónkat úgy próbáltam némileg gyorsítani, hogy ezen megállók során a hátizsák igazítás / evés / ivás / napkrémezés / egyéb szöszmötölés teendők közül Szipinek mindig csak egyet engedélyeztem. A felhős időnek annyiból örültünk, hogy a nap nem égette tovább a szánkat és az orrunk alját, bár a munka nagy részét az elmúlt napokban már így is elvégezte. Nemsokára elkezdtek szembejönni azok, akik már felértek a csúcsra és lefelé tartottak. Ennek már éppen elkezdtünk örülni, mikor egyikük, egy arrogáns orosz kijelentette, hogy minimum két-három órányi borzalmasan nehéz menetelés áll még előttünk. Ehhez képest 10 perc múlva már Bencéék jöttek szembe és jelezték, hogy kb. fél óra a csúcs, mikor pedig öt perc múlva a szintén lefelé tartó Balival is találkoztunk, végképp megnyugodtunk. Ez az utolsó fél óra nekem így utólag nagyon rövidnek tűnt, persze az időérzékem valószínűleg már régen nem volt az igazi. Fent aztán ölelkezés, fényképezés, a közös fotót pont az iKalandos Török Zsolt készítette el.
Ahogy elindultunk lefelé, úgy kezdett a szél úgy istenigazából feltámadni, ami ebben az állapotomban már egyre jobban zavart. A csúcson ugyanis mintha szerepet cseréltünk volna Szipivel, ahogy ő egyre jobban érezte magát lefelé jövet, rajtam egyre inkább kijött a fáradtság. Robotszerű menetelésembe néha becsúszott egy-egy nem odavaló tánclépés, de szerencsére ez minden alkalommal az ösvény keretein belül maradt. Kicsit beszélgettünk közben az iKalandosokkal, vezetőjük tényleg nem tudta, hogy hol vannak az emberei. Ez különösen annak fényében tűnt kissé felelőtlennek, hogy ekkorra már mindenki eléggé összevissza botorkált (a vezetőt is beleértve), és ha nem is volt túl meredek a hegyoldal, egy kicsúszás az ember lábán hágóvassal mindig tartogat kockázatokat. 5100 méterre érve éppen láttuk, hogy a norvégok elindulnak lefelé az odarendelt ratrakkal, valószínűleg úgy érezték, hogy nem hiányzik nekik lefelé sem ez az 1000 méter szintkülönbség.
Mivel nekünk már nem jutott jármű : ), az utolsó energiazselém elfogyasztása után tovább indultunk lefelé. Ahogy haladtunk, úgy lett egyre melegebb és ezzel együtt a hó is egyre latyakosabb. Az utolsó egy-két órában valójában már sokkal könnyebb lett volna hágóvas nélkül menni, de kinek van már ilyenkor kedve szerelést igazítani? Délután négy óra körül értünk a Priut házhoz, már nem volt értelme tovább indulnunk a hordókhoz. A faluba a felvonó leállása után már úgysem tudtunk volna lemenni, itt pedig amúgy is ki volt fizetve a szállás. Így aztán naplementéig a terasz előtt leszórt raklapokon hevertünk, majd lassan behúzódtunk a hideg menedékházba (miközben a lenti sporik valószínűleg ekkor szedték ki maguknak az első tányér meleg levest a szállodában). Tömeg most sem volt, a kb. 60-70 férőhelyes házban rajtunk és a gondnokon kívül csak két osztrák srác töltötte az éjszakát, akik másnapra tervezték a csúcstámadást. Baromi jó érzés volt, hogy mi már túl vagyunk rajta. A többiek természetesen hagytak nekünk vacsorára valót, a felturbózott paradicsomos tészta kifejezetten jólesett egy fagyott Snickers szeleteken és Isostar kortyokon eltöltött nap után. A zuhany hiánya nem zavart, az egyre erősödő hideg is csak addig, amíg be nem bújtam a hálózsákba. Akklimatizációnk ekkorra érte el a csúcspontját, úgy aludtam 4000 méteren egy huzamban reggelig, mint a bunda.
Day 8 – Július 6.
Indulás: Priut/Terskol
Érkezés: Terskol
Szerző: Bence
Akinek vannak gyermekei, vagy esetleg a munkahelyén van beosztottja, nagyon jól tudja, hogy milyen nehéz az embereket motiválni. A motivációnak külön lélektana van, gyermeknevelési, és vállalati menedzsmentkönyvek tucatja foglalkozik vele: milyen kellően motiváló célokat tűzzünk ki?; erre hogyan készüljünk?; hogyan lehet egy megvalósult cél után egy újabb, elegendően motiváló célt kitűzni? Nem jó, ha a célt túl könnyű elérni, de persze az sem, ha lehetetlen annak elérése, vagy megvalósítása. Az Elbrusz megmászása régi vágyunk volt, motivált is, hiszen mindannyian sikeresen zártuk a csúcstámadást. Könnyű célnak azért nem mondanám, erőnket és koncentrációképességünket igencsak igénybe vette. A sikeres teljesítés után nem lesz egyszerű valami hasonlót kitalálni, ami megmozgat. (A túra után másfél hónappal írom a beszámolót, és még mindig nem sikerült visszatérni a túra előtti normál sportos életmódomhoz. Az évek óta várt cél beteljesülése után nagyon nehéz rávenni magam egy 5 km-es Margit-sziget kör teljesítésére, vagy egy Balaton átúszásra…). A motiváló cél elválaszthatatlan része a cél sikeres teljesítése után járó önfeledt ünneplés is. Nálunk sem volt ez másképp…
A túra utáni másnap nem is szólhatott másról, mint az önfeledt ünneplésről. A terskoli szokásos kiadós reggeli után a síelős csapattal (Balival, Jánossal, és Péterrel) elgyalogoltunk a felvonó aljához Azauba, hogy ott várjuk meg Szipit, és Zsigát, akik előző este még 4050m-en aludtak. A várakozást a „Tri Sestri”-hez címzett intézményben kezdtük meg, ami – mint később kiderült – egész napos bázisunként is szolgált.
Megérkezésünket követően azonnal vad lórumozásba kezdtünk, és egymás után rendeltük a sokatmondóan „5642”-re keresztelt helyi söröket. 11 óra felé érkeztek meg a többiek, akiket ekkor már igen jókedvűen invitáltunk a kialakított bázisunkra. Hamarosan felzárkóztak a csapat többi részéhez.
Régi hagyomány a csapatunkban, hogy az éppen akkor várandós anyukákra, illetve a születendő gyermekekre koccintunk. Persze csak óvatosan, hiszen az ünneplés mindig csak a tejfakasztó bulin lehet teljes. A „stressz elmúltával”, visszatérve a civilizációba, elérkezettnek láttam az időt, hogy a társaságnak beszámoljak harmadik érkezendő gyermekünkről. Ehhez a ház legjobb vodkáját kértem segítségül. A helyiek ezt, mint a tequila silvert, citrommal szokták inni. A vendéglátónk – látva (és hallva) egyre nagyobb jókedvünket – az üvegben maradt vodka maradékát ajándékba nekünk adták.
Természetesen Vásarhelyi-pálinka nélkül nincsen ünneplés! A szálláson a hagyott csomagok között talált (íróasztal alatt kiérlelt) pálinkával is koccintottunk az előző napi közös sikereinkre. Közben a kocsmában megjelentek néhányan abból a dán-norvég csoportból, amellyel többször is találkoztunk az elmúlt napokban. Hasonlóan hozzánk, ők is egyre hangosabbak lettek, különösen akkor, mikor néhány bátor vállalkozó Szipi pálinkájába is belenyalt. Szépen alakult a buli, de végül beszédközpontunk és Zsiga lelki támogatása megakadályozott abban, hogy valami őrült meggondolatlanságot kövessünk el J. Bár már jó pár napja egymás formás, szőrös, Közép-Európa Nagydíjas felsőtestét csodálhattuk, nem beszélve a ferromonokról, most mégis jó volt látni más, talán csak fején szőrös példányait a fajnak. Ennek azért „majdnem” utána jártunk. Sőt valahonnan előkerült a Garabashiban sokszor látott HMCS, a túravezetők gyöngye, aki ezúttal Playboy-os igazolványával mutatkozott be, de mint később a neten ráakadtunk sok minden mással is tudja kombinálni a hegymászást (szaxofonozással és szamurájkardozással biztos).
Délután 6 felé jutott csak eszünkbe, hogy mégis csak valahogy haza kellene jutni a szállásunkra, illetve páran, még ajándékvásárláson is törték egyre jobban (most nem a vékony levegőtől) fájó fejüket. Szereztünk egy helyi „Gazellát” és elvitettük magunkat a terskoli szállásunkra, illetve a terskoli üdülőközpont közepén levő kirakodóvásárhoz. Az igazság az, hogy a vásárlás pontos részleteit nem tudom felidézni, mindenesetre az biztos, hogy 6 Elbrusz poszterrel, és 3 db kaukázusi kucsmával lettünk gazdagabbak: nagy szükségünk volt rá, és otthon maradt családunk is nagyon megdicsért érte…
Az ajándékvásárlást pedig elnapoltuk, tisztább időkre…
Day 9 – Július 7.
Terskol – Cserek-szurdok – Verkhnyaya Balkariya – Kék-tó – Aushiger-termálfürdő - Nalcsik
Szerző: János
Kedden a társaság jó része fejfájással ébredt, ami nem csoda az előző napi ünneplés után. Na, hát ez is benne van a pakliban, főleg, hogy olyan különleges okunk volt rá, mint az Elbrusz sikeres megmászása, Ziggy és Szipi viszontlátása, no és nem utolsó sorban az, hogy Bence újabb apai örömök elé néz. Az vesse ránk az első követ, akit mindez nem motiválna ünneplésre. Nos jó, de most hagyjuk a múltat, azt megírta Bence s törődjünk a mával.
Szóval, a fejfájás mellett (vagy helyett?), azért még egyéb teendőnk is akadt, egy újabb mozgalmas nap előtt álltunk. Reggelire a szokásos kosztot kaptuk: mandzsúriai ikra (nem kaviár, mert ezt lazactól fejik), mannakása, tea, stb. Aztán, az előző napról (érthetően) áttolódott szuvenír vásárlás következett. A terskoli üzletek választéka, ahogy az már előbb is leíródott, nem volt valami túl nagy. Az egyetlen és igazi szuvenírt a terskoli Fürge Ujjak Nőegylet termékei, a kötött sapkák, zoknik és pulcsik jelentették. Szerencsére ezt gyorsan lezavartuk s így csak egy óra késéssel, azaz 10-kor sikerült is elindulnunk megszokott vasrudas Gazellánkkal s a hozzánk csapódott Lyanával. Útközben, az egyik közeli faluban felvettük a sofőrbácsi családját is: a velünk kb. egykorú, de vagy 10-15 évvel idősebbnek és lehasználtabbnak látszó feleségét és a kislányát. Az eleredő esőben megcsodálhattunk az idejövet nem látott Bakszán-völgyi tájat és a komcsi időkben, a kor stílusában épült falvakat és városokat.
Utunkat Lyana tervezte, célja egy tájképi értékekben bővelkedő, balneo-klimatérikus és gasztronómiai-kulturális kirándulás volt. Elsőre a Cserek-szurdokot látogattuk meg, amelyet a hasonló nevű folyó vágott a Kaukázus főgerincével párhuzamos mészkővonulatba. Félelmetes magasságokban kígyózott az űt és, bár szünet nélkül esett az eső, többször is kiszálltunk megcsodálni a tájat s egy helyen még végig is gyalogoltunk a sziklafalon haladó régi úton is. Nyilván segítségünkre volt mindebben a Szipi gyümölcspárlata is. Hálánk kövesse élete útját! A szurdok egy idő után kiszélesedett (a szurdokok általános szokásához híven) és megérkeztünk Verkhnyaya Balkariya településre a Karavan fogadóhoz, ahol ebédünket terveztük (vagy inkább tervezték) elkölteni. Előtte azonban, fittyet hányva a hol szakadó, hol csak csepergő esőre, felmásztunk a szemközti domboldalon fekvő középkori grúz erődhöz.
A tulaj, kis, újgazdag hegyi rabló típus, nagy vadász, büszkén mutatta a saját maga által lőtt, kitömött szakállas saskeselyűt, ami mi vidékünkön már a 19. században kihalt. Mondtuk neki, hogy ezért mifelénk komoly börtönévek várnának rá. Szóval, a tulaj azt mondta, tudja, hogy mi kell nekünk ebédre: balkári menü! Izgalommal vegyes érdeklődéssel vártuk a kaját és a feszültséget oldandó kortyoltunk egyet-egyet az otthoni háziszőttesből, majd a pincérlány által hozott helyi vodkából és kaukázusi kefirből (bár ott ezt a megnevezést nem ismerik). A pincérlány megkérdezte, hogy mennyi vodkát hozzon. Egyet - válaszoltuk. Mire ő: jó, jó de egy üveggel összesen vagy egy üveggel fejenként? Na, ezen is jót mulattunk s megállapítottuk, hogy más standardok szerint működnek itt a dolgok, mint odahaza. A balkári ebéd, számomra különösen ízletes volt: bárányhús leves (olyasmi mint itthon a bárányfej becsinált leves), másodiknak pedig finom, omlós báránysaslik. Volt olyan sporttárs is, aki nem lelkesedett ennyire a menüért. (Ha nem lett volna a vodka, tuti helyben hányunk a langyos birkazsírtól. Ja, és nem bárány, hanem 100 éves sánta büdös rágós birka volt az - a szerk.)
Továbbhaladva, azaz vissza a Cserek-szoroson megálltunk még a Kék-tónál, ami egy kicsit a Gyilkostó-hangulatot idézte. Az eső miatt itt sem időztünk túl sokat, hanem húztunk tovább kiáztatni a fájó csontjainkat a beígért és mindannyiunk által várt meleg vizes gyógyfürdőben. A fürdő, egy közepes község, Aushiger határában található és, mint az várható volt, sokban különbözik az Európa innenső felén elvártaktól. A strand egyetlen medencéből áll, amelynek az oldala ki van betonozva, de az alja kavicsos-homokos, ahogy azt a fennvaló megadta. A medence egyik felén van egy nagy rozsdás cső, azon folyik be a hévíz és oda csoportosul a fürdőzők kemény magja. A sofőrbácsi 20 percet adott nekünk lubickolásra, ti. neki lejárt a munkaideje és igyekszik haza a kis családjához. Végül csak lett belőle egy bő fél óra. Innen már a nem túl nagy távolságban levő célállomásunk következett: Nalcsik – a Kabard-Balkári Köztársaság fővárosa.
Nalcsikban a valamikor (talán) előkelő Nart Szállóban lettünk elszállásolva. A szálloda egy tipikusan kommunista 15 emeletes szocreál épület, amelynek a felújították a földszintjét, ahol a recepció, bár és egy biliárdterem működik. Bejelentkezéskor a 6. emelet három szobáját jelölték ki számunkra szállásul és lelkünkre kötötték, hogy felvonóval menjünk. Nem értettük miért, de aztán, mikor a 6.-on benyitottunk a lépcsőházba, minden kiderült: az épületnek csak a földszintje és a 6. emelet volt felújítva. A többi használaton kívül volt, koszos, atomcsapás utáni állapotok.
Miután elfoglaltuk szállásunkat, úgy gondoltuk, hogy a vacsorát és esti lazulást (értsd: sörözést) összekötjük a kötelező városnézéssel. A grúziai Gori után itt sem lepett meg a Lenin utca, meg a hasonló, még az átkosból megmaradt elnevezések. Meglátogattuk a főtéri parkot az elmaradhatatlan Lenin-szoborral és a város alapításának emlékművével, amelyen ott díszelegtek a város által, a szocializmus építésének versenyében elért eredményeit tanúsító érdemrendek. Ugyanitt megnéztük (igaz csak kívülről) Kabard-Balkária parlamentjének épületét is.
Miután ismét jól kigyalogoltuk magunkat, ideje volt vacsora és folyadék után nézni. A város „előkelő” negyedében, a civilizációhoz való visszatérés jegyében, egy pizzázóba ültünk be. Mivel a balkári ebéd még ott „dolgozott” a gyomrunkban, csak három pizzát rendeltünk, meg némi sört. Sajnos semmilyen fogyasztható helyi sörük nem volt, úgy nyugati sörre fanyalodtunk. Az elmúlt napok testet-lelket megviselő kalandjainak hatását érzékelteti az is, hogy ezen az estén nem igazán tettünk ki magunkért. Néhány sör után visszavonultunk pihenni.
Day 10-11 – Július 8-9.
Indulás: Nalcsik
Érkezés: Debrecen/Budapest
Szerző: Szipi
Feszengve ébredtem. No, nem azért mert Ziggy volt mellettem egy franciaágyban - ezzel már évek óta nincs gondom - és nem is azért mert hosszú napok óta végre paplanos- matracos ágyban ért a reggel. Egyszerűen olyan volt, mintha az Aranybikában lennénk 1980-ból. Kinéztem az ablakon a 6-ról és éreztem, hogy az időutazás továbbra sem ért véget, tudtam, hogy nem a tegnap esti Baltika sörtől kergettem egész éjszaka mellben elvágott Lenin szobrokat, itt valami többről lesz szó. De egyszerűen nem jöttem rá… A reggelihez nyúlós arcokkal szivárogtunk le, nem sok értelme volt, egy szelet kenyér, egy szelet sajt, és egy csésze tea. Ja, meg tán egy tojás is. Pont olyan, mint az egész szürreális félig felújított Nart hotel.
Nalcsikról, a Balkár-Kabar Köztársaság fővárosáról, már előző nap megsejtettük, hogy valószínűleg egy 3 órás város, mi pedig már lassan 20 órája voltunk itt, így kíváncsian vártuk mit rejtegethet még számunkra. Ki kellett belőle hoznunk a maximumot, jó kis kihívásnak ígérkezett. Lianával 9-kor találkoztunk, és mivel temérdek hivatalos ügyintézendők volt, rögtön az irodája felé vettük az irányt. Kiderült, hogy nem kamu az utazási iroda, ő vitte az ikalandos részt, a húga meg a kereskedelmi görög nyaralós utakat. A hazaútra való csekkolást Peti spori végezte el, de annyira elhúzódott a dolog, hogy hamarosan nem bírtuk már elviselni a saját szagunkat sem, nemhogy a másét. Tele lett az iroda velünk, most jött ki a magashegyi nyomás, szerintem nalcsiki szitokszó lett a” büdös magyarok”.
A BSBK híres arról, hogy a túra sokkok mellett, kulturális sokkokat is szeret begyűjteni, így beneveztünk egy klasszikus városnézős napba. Első utunk a nemzeti múzeumba vezetett, aminek törvényszerűen kellett léteznie itt. Is. Próbálták posztkommunista jellegét csorbítani, de ordított róla, hogy ez egy Lenin múzeum volt. Valaha. A bejárat előtt múzeumi világháborús löveg, amit János és Bali, a Terszkolban összeszedett hadászati tapasztalattal rögtön kezelésbe is vett. A múzeumban rengeteg érdekfeszítő adatot tudtunk meg a Kaukázus és Kabarbalkárföld geomorfológiai, etnográfiai és történeti értékeiről, nagyjából a Déri múzeum nézett így ki vagy 30 éve. Vagy 60 éve. Vagy lehet, hogy most is úgy néz ki ? Az nem lett számomra világos, hogy hogy a csudába lehetünk mi rokonok a kabarokkal, annyi biztos, hogy mind a két nemzet ősei lovon rohangáltak és jól lemészároltak mindenkit a hódításaik alatt. Kifelé menet még megnéztük a rajzpályázat nyertes alkotását is.
A következő programelem szintén sejthető volt, a piacra mentünk, annak is lennie kellett. Piacozás előtt bedobtunk egy kvaszt, ami hiányzott mindannyiunk bakancslistájáról, de most szólok, hogy nalcsiki városi legenda csak, hogy utána egész nap nem vagy szomjas, simán megy rá a sör. Hűtött lajtos kocsikban árulják a helyiek, de azt nem tudom miért narancssárgák ezek az izék.
A piac legnagyobb sója, a halas rész volt, itt készült a legtöbb szelfi és élményfotó. Várt ránk még egy kommunista időkben lakótelepi elemekből épült mecset, olyan mint a Lublin étterem és a Kölcsey központ fúziója, csak toronnyal. Ide csak három spori kívánkozott be, de a lábszag miatt hamar ki is fordultak. Éreztük Nalcsik már nem sok mindent bújtat előlünk, ezért visszaindultunk a Nart Hotelbe. Erre egy szupertrolibuszt vettünk igénybe, komolyan, Debiben 20 év múlva sem lesz ilyen. Középen és a végén lehetett felszállni, és az elején, kopejkák lerovása után leszállni. Ugye, hogy van benne logika ? A megtett távolsággal arányos viteldíj fizetés. Mondom 20 év! Mondjuk, azt baromira nem tudom, hogy hogyan figyeli a sofőr ki, hol szállt fel, de ebben is előttünk vannak, az tuti.
Még csak dél se volt és Nalcsik már kezdett nyomasztani minket, így depresszió űzésnek torkovszkoje söröket rendeltünk a bárból, betáraztunk pálinkából és belevágtunk a délutáni programba. Érzésem szerint már nem maradhatott több klasszikus pontja a városnak, a múzeum, piac, főhotel trió után, de tévedtem. A hotellel szemben volt egy bazi nagy park, hát persze, a park. Pontosabban ez a centralnij kulturi i otdiha park, ami vagy másfél kilométer hosszú. A Lemontova utcából érdemes elindulni felfedezni, ha erre jártok ne hagyjátok ki ! Pálinkát mindenképpen vigyetek erre a kirándulásra, ha jól emlékszem, pont egy fél liter fogyott a másfél kilcsi alatt. Tiszta Nagyerdő, csónakázótóval és vidámparkkal, csak az újvigadót, lepődjetek meg Elbrusz étteremnek hívják, és kirántott hús helyett báránysaslikot adnak. Sületlent. Mert hosszú a sor. Be is pusziltunk fejenként egyet-egyet, mint a megboldogult Vekeri-tavi május elsejéken. Csináltunk egy csomó leégett orrú csoportképet Lianával, és éreztük még nem lehet itt a vége. És igen.
Bár normál körülmények között tartózkodunk az ittas vezetéstől, némi gyaloglás után szembejött megint a vidámpark, így spontán módon megalakítottuk Petivel, Bencével és Balival a BSBK dodgem szakosztályát. Bali büszkén körözött le egy gyevocskát, belső körön, ami nem szabályos, míg mi ütközősdit játszottunk.
És ezzel még mindig nem volt vége a csodák sorának, mert igen, egy újabb alapelem következett a stadion. Nalcsik csapata a Szpartak, a stadiont is így hívják, (csupán egy évig 1977-ben hívták, na minek ?, Elbrusznak) és a csapatszín, nem találnátok ki fehér-piros. Toltunk egy hajráf Lokit a csarnok bejáratánál, aztán húztunk is szuvenírt vásárolni. A készletek feltöltése után visszaindultunk az Egyetem (volt Tanácsköztársaság) Lenin sugárúton és még ekkor sem esett le. A Hotel előtt még megálltunk egy téren ahol egy padon ülő szobor volt. Basszus, leesett a tantusz, ez nem igaz, hát innen a rokonság, minket Debrecenbe tolt a téridőgép csak nem vettük észre. Bár az is, lehet, hogy csak túl sok pálinkát ittam.
Kirökönyödtem magam, majd a hotel előtt bemolyoltunk az késődélutáni programot bonyolító buszba. A pakolászás után felejthetően maradandó élményként elénekeltük „A tavaszi szél vizet áraszt…” opus 77 nótát Lianának, aki cserébe a nagymamája keze munkáját dicsérő horgolt zoknikkal lepett meg. Maradjunk annyiban egyik dologról se essék több szó, Bali pedig ünnepélyesen törölje, és ne titkosítsa a született hangfelvételt, vagy vágja be a helyére Freddy Mercury félét, neki sikerült. Könnyes búcsú Lianától, Beszlán vagyok az új sofőrötök, majd a szokott délutáni alvás a buszon. Ez sokkal komfortosabb volt, mint az előző napi marsutka, de tuti csak azért, mert visszafelé megint jól fizetős dánokat hozhatott…
Megint egy jó kis völgyet néztünk ki, Bezengi felé, nekem úgy tűnt, mintha Nalcsikból teleportáltunk volna a vízeséshez, az utolsó éber képem az volt, hogy felvettük a sofőr kisfiát, aki végig valami idióta baszós-kardozós filmet nézett a kocsiban. A völgy csuda szép volt sétáltunk fényképeztünk, felmentünk egy falépcsőn a hegyoldalban, lejöttünk a lépcsőn, de aztán romantika ide szép táj oda, csak a resztorantba kötöttünk ki. A lórum közben megéheztünk, ezért kértünk sört és később pisztrángot is. Ami annyira lassan sült ki, mármint a pisztráng, hogy közben ittunk még egy sört. Beesteledett és fogyott a pálinka is, meg Beszlán is türelmetlenkedett, így elindultunk Minerálnij Vodiba.
A Kabar-Balkár Köztársaságot este 10 óra magasságában hagytuk el. Az nagyjából megvolt, hogy Ásványvíz, a repülőtér városa egy másik köztársaságban van, de nem vettük annyira szívesen, hogy erre emlékeztettek is bennünket. (Már látom Jankót, ahogy javít, igen az orosz föderáció egy elég bonyolult dolog, Ásványvíz egy úgynevezett oblaszty vagy terület földjére esik, amit egészen pontosan Szverdlovszki Krajnak hívnak, tehát nem köztársaság.) A szövetségbe forrt szabad köztársaságok a mai napig annyira nem szabadok, hogy átlépéskor, meg úgy nagyjából bárhol az országban lehetnek stabil és mobil ellenőrző pontok, ahol akármit ellenőriznek. Itt most dokumentumot ellenőriztek, amit úgy kiviteleztek, hogy leterelték a buszt, kalasnyikovos katonák betereltek egy nagyjából 5x10-es konténerbe és megint jött a forgatjuk az útlevelet és cicázunk, mert ráérünk és megfélemlítünk kiskatonás ellenőrzés. Azaz csak jött volna, mert Bali beleköpött a levesbe, vagy még inkább belefingott a ventilátorba, annak mind a 100 légköbméterébe. A hosszúra tervezett ellenőrzés pár másodperc alatt véget ért, amilyen komótosan tereltek be, olyan gyorsan tereltek ki minket, az egész az Üvegtigris első részének a végére hasonlított, remélem megvan mindenkinek a kihallgatásos rész.
Ahogyan elindultunk többen is éreztük, hogy a joslófájások nem véletlenül vannak, már csak azt kellett kitalálni, a mostanra sokszavassá és professzionálissá fejlesztett orosz tudásunkból, hogyan variáljuk ki: A sofőrbácsi légy szíves állj már meg az első alkalmas helyen, mert kakálni kellene többünknek is. Végül a szó szerinti fordítást választottuk: Beszlán, toalett. A nyomatékosság kedvéért hozzátettem: szicsasz, ha már olvasgattam a felfrissítő nyelvkönyvet. Beszlán látta, hogy ennek a fele sem tréfa, így rögvest lehúzódott az út mellé. Azt hittem Balival csak nekünk kell, de János is kirontott a lassító buszból, az út melletti mező felé, futtában még egy székely jó tanáccsal is ellátott, „Hé sporik törjétek le a füvet, különben szaros lesz a seggetek !”
Hát, így érkeztünk meg a Свердловская область-ba. Ásványvíz menetben is egy ugyanakkora semmi volt, mint jövetben, arra számítottam, hogy a reptéren a Csegeten megismert dánokkal futunk össze, de meglepődtem, mert a Prijuti házból az osztrákokkal találkoztunk. Az egyikük eléggé fostalicska állapotban volt, a csúcsmászás után patakugró versenyt rendeztek, nyilván nem ittak hozzá jagermaster-t, és ezért félrelépett az egyik ugrásnál. Hiába no, nem szabad elbagatelizálni ezt a hegymászó sportot, ha iszik, ha nem az ember, akkor is oda kell figyelni.
Az oroszok vendégszeretők, kifelé is annyit zsilipeltünk a reptéren, mint befelé. A pecsételésnél, ami kelet-nyugat berlini emlékeimet hozta fel, már rutinosan kommunikáltam az útlevélvizsgálóval, mutogatott a leégett orromra, én meg egyből mondtam neki: alpiniszt, da. Ezzel meg is voltunk. Ásványvízi tartózkodásunk utolsó óráit lórummal, wc-zéssel és alvással meg valami helyi cefrével töltöttük.
Isztambulban most nem szöktünk ki, a hajnali Sztambul nem volt vonzó, különben is a világunkat se láttuk. Fura dolog ez az éjféltől hajnalig tartó repülés, főleg repülővel. Beálltunk a tranzitba és reggelit vadásztunk, ja meg nyakára vágtunk az utolsó líráknak. Mivel még mindig nem akart reggel lenni, ezért beköltöztünk a váróba és szőnyegre fekvős, hátizsákos, szír menekültesdit játszottunk. Valószínű a büdös verziósat, mert jó nagy ívbe kikerültek minket.
Szundi után továbbaludtunk a pesti járaton. Vállveregetés, ölelések majd hazaszóródás következett, hiányzott már mindenkinek, hogy kilépjünk az időgépből, bele a megszépülő magyar valóságba.
Résztvevők (ha eddig nem terült volna ki): Bali, Benge, János, Peti, Szipi, Ziggy
Dátum: 2015, június 29 - július 9 (pont 9 és fél nap :))
Fotógalériához katt IDE
Csúcsmászás GPS-en (csak hogy lássa mindenki, nem csak kitaláltuk az egészet):
És végezetül annak, aki eljutott idáig az olvasásban, egy kis jutalom a nap végén:
"ROLIBAU, EURÓPA TETEJÉN!"
Szép volt srácok, még egyszer gratula! Mondjuk a bikiniválogatottal készült fotót kicsit hiányolom...
VálaszTörlés