Téli tanfolyam

Kell ez nekünk ? Kell, higgyétek el, jó lesz ez!

A gondolat, hogy kis hegymászó csapatunk bővebb tagságának is emeltebb szintű hegymászó ismeretekre van szüksége a 2013-as kazbeki túra után ért meg végleg a fejekben. Tartottunk tőle egy kicsit, hiszen Bali kötelét is ezzel a túrával áztatták be, meg aztán a tanfolyam ismertetőben is az volt, hogy el kell végezni előtte a sziklamászó I-II tanfolyamot, meg a csomókötő tanfolyamot is. Hát mi azt nem végeztük el, viszont Bali, ha már megáztatták a kötelét kitalálta, hogy 2014-ben a Monte Rosa csoport a cél, amihez pedig talán nem ártana némi szaktudás felszedése. Így hosszas alkudozás után sikerült 3 napra, egyeseknek 2,5-re lealkudni a képzés időtartamát, és megtalálni az egyetlen esélyes időpontot.
Az okításhoz szükséges felszerelést, lavinajeladókat, jégcsákányokat, jégcsavarokat, miazmást hihetetlen logisztikával és köremailezéssel sikerült összevadászni, vezetőnk, Mécs Laci szerintem már a hivatalos tanfolyam lerövidítése kapcsán csóválhatta a fejét, de amikor meglátta a számunkra már természetes önszerveződést, akkor szerintem már el is bődült. Indulás előtt pár órával szerzett/vásárolt Boncsi első osztályú akciós hólapátokat is, így nagyjából meglett minden felszerelés.

Day 0 – 2014.03.07.
Szerző: Szipi

A célt, Ótátrafüredet három konvojjal támadtuk meg. Két pesti különítmény volt, illetve egy debreceni csapat. Az origót a Hotel parkolóját este fél nyolcra terveztük bevenni. Mivel Ziggyvel és Ildivel a debreceni csapatot erősítettem, a többiekről csak telefonon sikerült némi infót szerezni. Ziggyt leszerződtük sofőrnek (oda-vissza, helyre tétre és befutóra). Viszonylag időben indultunk, így maradt időnk Kassára beugrani egy pár kesztyűért és két pár hágóvasért. Ha az ember kuplerájba megy, ugyebár akkor nem árt felkészülni a… Poprádig az út viszonylag eseménytelenül telt, leszámítva azt, hogy Ildivel megállapítottuk, többször is, hogy Miki a házi buherátorán egészen első osztályú birset főz. Poprádon gyorsan beszaladtunk a tescoba, vacsoráztunk egyet a parkolóban, majd átöltöztünk hegymászóba a bevásárlókocsiknak fenntartott garázsban. Ez utóbbi művelethez valahonnan már Boncsi is csatlakozott.
Ótátrafüreden a parkolóban megahosszú készülődés vette kezdetét, amit a még hiányzó sporttársak várásának izgalmával, meg további pálinkákkal vegyítettünk. Azt nem értettem miért várunk, ha már Bencéék rég itt vannak, de az is lehet, hogy csak elvesztünk a téridőkontinumban és közben jöttek meg. Mindegy. Lassan elosztottunk minden felszerelést igazságosan, így fordulhatott elő, hogy Boncsi vagy 8 hólapátot kapott a hátára… önként. Mécs Lacin kívül még egy túrasíelős jelentkező volt, Ági, ők ketten a kötelező cúgon kívül még a léceket is magukra kötötték. Utolsó intés a parkoló autók felé, majd irány a Bilikova ház. Néha kis táv is megerőltető tud lenni, és hálát adtam magamban a szervező(k)nek bárki is volt az, hogy nem egyből a Téry házig kellett mennünk este 9-kor indulva, tök sötétben.
Nagyjából egy órás gyaloglás után bevettük a luxusmenedékházat. Ágy, ágynemű, fűtés, wc és fürdőszoba a szobában… Boncsiék Ildivel megkapták a nászutas szobát, csak házasok, meg csak rég nem látták egymást, én meg szintén a szokásosat, Bencét. Ziggy, Zoli és Robika a szoba nappaliját vették be, együtt is volt a csapat. Még előkerült egy éjféli pálinka, némi múltidézés mellett, ittunk egyet a tanfolyamot népszerűsítő sporttársaink egészségére és a többire nem emlékszem…


Day 1 – 2014.03.08.
Szerző: Ziggy

Hét óra körül ébredezés, zuhanyzás, szöszmötölés és lassú levonulás a reggelizőterembe. Hah! Virsli, tojás, müzli, joghurt, sonka, sajt, zsemle, kalács, tea, kávé… hova keveredtünk? És főképp, miért akarunk innen továbbmenni?? Na ennyit a költői kérdésekről, lassan és több menetben kipakoljuk a Bilikova chata elé a cuccainkat és megpróbálunk mindent felkötözni a hátizsákra. Boncsit meggyőzzük, hogy az a 6 hólapát olyan szépen össze van ragasztó-szalagazova, kár lenne ezt az egységet megbontani, nincs is olyan messze az a Téri ház…
Ragyogó napsütésben és jó hangulatban indulunk el fél kilenc körül, hamar feljutunk a Zamenszky házhoz, de egy sört azért csak megérdemlünk! Az út továbbra is csak enyhén emelkedik, lassan elérjük a hómezőt a völgyben, kiváló fényképtéma.

Hamarosan feltűnik a végcél is, de mintha mégis kissé magasabban lenne, mint ahogy ehhez a kiváló, laza naphoz illik. Ez az érzésünk (az izzadással együtt) csak fokozódik a következő órában, de valamikor dél körül mégis ledobjuk a zsákokat a Téri ház előszobájában. Elfoglaljuk a szállást a 12 ágyas szobában, majd egy melengető káposztalevessel készülünk fel az első napi feladatokra, amelyek a lavina témaköréhez kapcsolódnak.
Kora délután tehát kivonulunk a ház melletti hómezőre és elővesszük felszerelésünk legrejtélyesebb darabját, a pieps-et. A pieps (lavinajeladó) a téli túrázás alapvető kelléke: valójában egy adóvevő, amely alaphelyzetben adásra van állítva. Aztán ha szerencsétlen sporttársunkat elsodorja és betemeti a gonosz lavina, akkor a többiek vételre állítják saját pieps-eiket és együttes erővel próbálja megkeresni és kiásni az egyetlen adásra állított jeladót (azaz a pórul járt bajtársat), mindezt remélhetőleg 15 percen belül, mert utána lényegesen lecsökkennek az életbenmaradási esélyek. A délután első részében az elméleti oktatás után a Mécs Laci által elásott pieps-eket keressük meg egyesült erővel, hangosan örülve minden apró sikernek.

Miután az összes jeladót kiástuk a hó alól, jön a délután legizgalmasabb része: az élve eltemetés. Először is ásunk két sírgödröt, majd kiválasztjuk az első jelentkezőt. A srác elég bátor és elég erős is, nagyon mozgolódik a hó alatt, de azért csak elég vastag réteget pakoltunk rá, hogy ne tudjon kijönni a segítségünk nélkül. Jönnek sorban a többiek, én valahol a végefelé kerülök sorra, azért nem állítom, hogy nincs bennem egy kis szorongás a gyakorlat előtt. Az elején még mindenki óvatosabban, finomabban temetett, mostanra ez az óvatosság igencsak lecsökkent, nagy darab hórögök esnek a fejemre hátamra, lassan elsötétül a világ. A sötét nem zavar, levegő is van elég, az egyetlen rossz érzés, hogy nem tudom teleszívni a tüdőm levegővel, mert a tüdőtáguláshoz nincs elég hely. Lassan megszokom, hogy aprókat lélegzem és már nem tágítom a tüdőm feszítésig, kezdem kényelmesen érezni magam. Na, ekkor kezd el ugrálni Laci a rámpakolt hó tetején ami, ismét lecsökkenti a tüdőm mozgásterét, kezdhetem elölről a lélegzetvétel beszabályozását. Várok még egy percet majd elkezdek mozgolódni, hogy megkíséreljem a kijutást. Az egyik karom alatt maradt egy kis tér, ezt kihasználva meg tudom mozdítani a testemet is és elsőként jövök ki a hó alól saját erőmből.

 A többiek erre közlik, hogy rám biztosan kevesebb havat pakoltak, csak ezért sikerülhetett…
Miután mindenkit kiástunk, a vezetők szerint még van bennünk annyi energia, hogy tartsunk egy levezető menetgyakorlatot a hegyoldalon, mielőtt visszatérünk a házhoz. Vacsora után az elméleti oktatás helyszínéül a hálótermet választjuk és fekve hallgatjuk meg amit még nem tudunk a lavinákról. Néhány fekhelyről hamarosan horkolás hallatszik, ami (mint tudjuk) a koncentrált odafigyelés legbiztosabb jele…


Day 2 – 2014.03.09.
Szerző: Robicsó

A Téryho Chata már korántsem biztosított olyan kényelmeket, mint az előző napi szállás (lasd: sárga vödör), így a fél 7 körüli kelés és korai indulás nem is volt annyira megerőltető.

A saját készletekből felturbózott reggeli után a menedékház fennsíkjáról átvonultunk a közvetlenül nyugatra eső szomszédos völgybe, ahol oktatóink egy meredek, de lankásan végződő és hóval vastagon borított lejtőt jelöltek ki az egyéni kicsúszási gyakorlatokhoz.  Mint kiderült, ez négyféle technika elsajátítását jelenti: az alap a hason, lábbal lefelé történő kicsúszás, de ehhez jön még három izgalmasabb pozíció, nevezetesen hason fejjel lefelé, háton lábbal lefelé, és a legjobb, a háton fejjel lefelé. Kicsúszás mármint.
Gyakorló körülmények között a kicsúszási feladatok igazából viccesek, a legnagyobb kellemetlenséget az jelenti, hogy hóból aztán jócskán jut az arcba meg a kabát alá. Mint azt kvázi-főnökünk rendszeresen hangoztatja, itt is jórészt fejben dőlnek el a dolgok. Ha az ember megértette, hogy hol kell létrehozni a horgonypontot, illetve csúszás közben sikerül lokalizálnia a szükséges testrészeit, akkor onnantól a dolog viszonylag automatikus. Persze azért könnyebb mondani, mint megcsinálni. (A koordinációs készség szükségessége miatt talán egy picit meglepő, hogy Bence az elsők között tudta könyv szerinti formában végrehajtani a megfogásokat :)
Persze egy bizonyos dőlésszög fölött vagy firnes hóban (szakkifejezés!) a kézzel való megfogásnak sok esélye nincs. Ezért a déli pihenő után (a házba nem mentünk vissza, csak egy napos gerincen majszolgattunk el néhány müzliszeletet) előkerült a hegymászók emblematikus szerszáma, a jégcsákány is.

Újra megfogási gyakorlatok, majd a mászás alapjai. Pár óra múlva már alig tudtam elképzelni, hogy eddigi életemet miként bírtam jégcsákány nélkül végigcsinálni. Viccen kívül: adott körülmények között tényleg nagyon hasznos szerszám.
Az időjárásra egy szó panaszunk nem lehetett egész nap, de mikor késő délután rátértünk a hágóvas használatára, a völgynek azt a részét már jócskán árnyék borította, és így azért érezni lehetett a hideget. A hágóvas-húzáshoz az átnedvesedett kesztyűmet óvatlanul a túrabotomra tűztem, s mire a csapatban mindenki készen állt az indulásra, annak rendje-módja szerint jéggé is fagyott. (Mint utólag megtudtam, épp ezért sokkal célszerűbb zsebre vágni a nem használt kesztyűt.) Elég nagy kínlódás volt újra felhúzni és még vagy egy negyed óráig elviselni őket, de kesztyű nélkül még rosszabb lett volna. Egy ideig gyakoroltunk, majd oktatóink azt javasolták, hogy a nap méltó lezárásaként másszunk fel a völgy másik oldalán fölöttünk magasodó Vöröstorony-hágóba.
Tartottam a dologtól, mert ez még jó 200 méter szintkülönbséget jelentett, helyenként kifejezetten meredek, libasoros, havas-jeges emelkedőn. A feladatot végül az összes BSBK-s résztvevő teljesítette, és őszintén szólva kár lett volna kihagyni–így visszatekintve számomra kifejezetten a tanfolyam legmaradandóbb élményét jelentette, több szempontból is. Egyrészt ez volt az egyetlen igazi „éles” mászás egy közepesen nehéz útvonalon. Másrészt nem fárasztott ki annyira, sem fizikailag, sem mentálisan, mint gondoltam volna. Felfelé csupán bottal másztam, és technikailag nem is hiányzott a jégcsákány. Lefelé menet viszont már annál inkább szükség volt rá; kifejezetten félelmetesnek találtam azt az utat, amelyen felfelé viszonylag lendületesen és minden ódzkodás nélkül sikerült feljutnom. A legnagyobb különbség talán az lehetett, hogy lefelé menet nem mindig lehetett látni azokat a nyomokat, amelyek felfelé lépcsőként szolgáltak, és így sokkal bizonytalanabb volt lábbal a fogás, illetve sokszor kellett a hágóvas orrának a hófalba verésével saját nyomot kialakítani. Végül pedig a nyilvánvaló okokért: a gyönyörű kilátásért és a teljesítmény-érzésért is megérte felmászni a hágóba, még egy hosszú és fárasztó nap végén is.
Este természetesen a jól megérdemelt sörök, a vacsora, és ismét a jól megérdemelt sörök és egyebek következtek, lévén Ildi szülinapja!

Az elméleti előadás helyett-mellett pedig a tágabb csapat tagjai mutatkoztak be egymásnak néhány percben.


Day 3 – 2014.03.10.
Szerző: Zoncsi

Ildikó szülinapja után Ildikó napra ébredtünk, és a többi naphoz hasonlóan verőfényre. A kényesebbje megtárgyalta, hogy melyik sarokból jöttek a leghangosabb horkoló hangok az éjszaka, többnyire Szipi emeleti kuckója felé mutogattak. Nagy könnyebbség számomra, hogy van egy hangosabban horkoló a csapatban.
Elpusztítottuk a feltálalt reggeli mellé a hozott muníció maradékait, ami pedig nem fogyott el, abból alapot képeztünk a hátramaradó fiatalok számára, hogy legyen mivel kiegészíteniük a további napokon is a nem túl bőséges reggeliket. Laci kiadta a napi parancsot, elmondta, milyen felszerelésekre lesz szükség. Majd ezt még 3 alkalommal megismételte. A napi menü izgalmasnak ígérkezett: jégcsavarozás és mentési stand kiépítése.
A házhoz közel kezdtünk, ott talált Laci a légcsavarok betekeréséhez alkalmas vastagságú és állagú jégmezőt. Bemutatta a csavarok fajtáit, mondta, hogy van, amelyiket hegyről szedett össze korábbi mászók után. Aztán működés közben is megszemlélhettük. Előbb becsavart egyet függőlegesen, majd mivel a magyar csóró, ezért spórolós ember, megmutatta, hogyan kell úgy stabil rögzítési pontot kialakítani a jégben a csavarok segítségével, hogy végül mégsem hagyjuk magunk után az értékes fémet. Ezt a módszert homokórának nevezik. Ilyet úgy alakítunk ki, hogy a csavart 60 fokos szögben visszük be a jégbe, majd kitekerjük, és újabb lyukat tekerünk szintén 60 fokban, ami az előző lyukkal összeér a mélyben, és a 2 járat a jég felszínével egyenlő oldalú háromszöget alkot. Ezen a járaton kell áthúzni a kötelet, ami így ebbe a jégtömbbe kapaszkodva akár 5-600 kilót is elbír! A jégcsavar maga is kb. ennyit tud, szóval tényleg nincs értelme azokat hátrahagyni, ha az embernek van ideje a szögméréssel, lyukfúrással piszmogni. A rögzítő pontok teherbírását természetesen teszteltük megjátszott kötélen lógással, ami ha nem is volt tökéletes terhelési teszt, de a fotókon nagyon jól mutatott.

Miután kifurkáltuk magunkat, és megvártuk, míg mindenki meg tudja csinálni a homokórát, átvonultunk a következő helyszínre, egy meredekebb, mélyhavas domboldalra. Itt a következő szituációs játékot játszottuk: valaki beleesik egy gleccserhasadékba, és a parti többi tagja a szerencsétlen flótás zuhanását elvetődéssel megakadályozza, majd a legfelső ember egy stabil standot épít ki, amire át lehet majd kötni a csapat közti kötelet, ráengedve a lógicsáló ember súlyát. Ha a csapat többi tagja felszabadul, kezdődhet a kimentés vagy a segítségnyújtás előkészítése, mert a kimentést végül nem tanultuk meg. Szóval ha gleccserhasadékba esünk a nyáron, egyben kétségbe is fogunk.
A feladat megkezdéséhez persze elő kellett készíteni a köteleket, Bali szűz köteleire felkerültek az első csomók. A csomók készítése megérne egy teljes húsvéti misét, a 8-as kötés kialakítása a kígyó bujtatásával, a kötélgyűrűk készítése, a kötél feltekerése mind külön tudomány, amiből csak egy kis ízelítőt kaptunk, de bizony nyár előtt még egyszer legalább át kéne ismételni a tananyagot, mert én már biztos nem kapnám meg a kegyelem kettest se. Igaz, a 20 méteres hosszabbítót fűnyírás után mindig a tanultak alapján tekerem fel (egyet kifelé, egyet befelé), de ez a teljes tudományom.
Rákészülés után kezdődött a bemutató. Laci standot épített 1 db jégcsákány és hevederek segítségével. Ehhez kialakított egy T alakú 50-60 cm mély bevágást a hóban. A jégcsákányra felkötött egy hevedert (vagy kötelet), és a csákányt a fokos részével lefelé erősen betaposta a bemélyedésbe úgy, hogy a kötél a T száránál ki tudott jönni a vájatból. Havat kotort még az alkotmányra, azt is megtaposta, aztán a kilógó hevederre erősítette a hosszú parti körtél végét, és jöhetett a puding próbája. Előbb 1 ember feszült neki a kötélnek, hogy ki tudja-e ráncigálni a helyéről a csákányt, majd 2, végül 3. A jégcsákány kiválóan kitartott, pedig Nádasdy Bro's nekifeszült rendesen a feladatnak. Így aztán Laci mundérjának becsülete megmaradt. Ezek után szétszóródtunk, és mindenki megcsinálta a maga kis remekét. Ezeket egy másik vállalkozó szellemű csapat próbálta végig egymás után. Előbb és próbáltam szétcincálni az erődítményt, majd Szipi adta hozzá a súlyát és lendületét a dologhoz, végül bevetettük a csodafegyvert, Zsigát.

Meg kell mondjuk többnyire mi vallottunk kudarcot, de azért a fiatalok közül volt, aki elvérzett ezen a feladaton. Ugyanezt megcsináltuk még hólapáttal és síbottal is. Meglepően jól tartanak ezek az egyszerű eszközök is a hóban, simán rájuk lehet nehézkedni, megfogják az embert.
A nap - számunkra - utolsó gyakorlata a kicsúszó mászó megfogása partiban. Erre Bence és Zoli már nem nevezett be, mert Bencét sürgősen várták Párizsba egy konferansziéra (vagy konferenciára??), így ők 11 után hazaindultak. A feladatot leglátványosabban egyértelműen Robiék hajtották végre Szipivel és Zsigával. Felhágtak a domboldalra, majd a leghátsó ember harsány "Zuhanoook!!!" (vagy "Csúszook!!") kiáltással elkezdett nagy lendülettel lefelé tolatni, mire a 2 első ember az "Atomvillanás hátulról" vezényszóra való ténykedéshez hasonló módon hasra vágta magát, de attól eltérően nem a fejét igyekezett letakarni (mer' ugye akkor az a fránya atom nem tud benne kárt csinálni), hanem a jégcsákányt leverve, hágóvasakat a hóba csapva megpróbálták megfékezni a kicsúszást mímelő ember lendületét. Ez többnyire sikeredett is. Ezzel a feladattal elszórakoztunk egy jó sort, mert váltásban csináltuk, mi Ildivel, akit én azért kíméletesen rángattam.
Miután jól kifáradtunk és a tűző napon leizzadtunk, jódkedvűen zártuk a tanfolyamot.

Összeszedtük a felszerelést, bevonultunk a házba, összepakoltunk. Elbúcsúztunk a többnapos tanfolyamosoktól meg Lacitól és búcsút vettünk a háztól is, majd elindultunk, hogy a 3 nappal az előtti felfelé utat most kicsit könnyebb csomagokkal és lejtőirányba tegyük meg. Jól haladtunk, mi Ildivel főleg, mivel mi nem húztunk hágóvasat a meredeken való leereszkedéshez. De aztán ez lett a vesztünk, mert Zsigáék Balázs vezetésével tudtak egy rövidebb utat, míg mi a Rabló (?) háztól kénytelenek voltuk mégiscsak hágóvasat csatolni az utat borító összefüggő jégpáncél miatt. Aztán a Kistarpataki vízesésnél csak összetalálkoztunk, és onnan együtt mentünk. Innentől eléggé lassítottak a további jéggel borított útszakaszok, illetve nekem míg a felfelé mászásnál a sarkamat szedte szét az új bakancsom, lefelé a lábujjaimat kezdte szétcincálni. De végül csak leértünk a kocsikhoz, amiknek a szélvédőjén 3 "Ne platy" feliratú cetli várt. Naná, hogy nem fizettünk parkolási díjat!
A hazaútra hamar különváltunk, míg Szipiék Debrecen felé mentek és becherovkás sztrapacskás vacsorával koronázták meg a tanfolyam befejeztét, mi Robival és Balázzsal egy Teszkós megállót leszámítva igyekeztünk egyhuzamban minél hamarabb hazaérni.
Hát itt a mese vége gyerekek.