Kazbek (Grúzia)

Akkor is úgy emlékszem, hogy már az Ararátra menet, azaz „evés közben…”, 2011-ben eldöntött, tény volt az, hogy 2013-ban a következő „keleti” út célja Grúzia, a Kazbeg lesz, még akkor is, ha Petike szerint ez nem így volt. Különben is, talán abban is igaza van, hogy miért számít ez? A lényeg az, hogy ott voltunk, pólónk is van róla, és megint többet tanultunk magunkról a hegytől, mint eddig bármikor.

Az indulást heves, januárban induló előkészületek vezették fel. Emlékeim szerint megnéztünk egy oktató videót a youtube-on a hegyről, amit Bence az út szervezője és ötletgazdája küldött körbe. A rövidfilm tökéletesen alkalmas volt arra, hogy a hezitáló barátnőket/feleségeket meggyőzze arról, hogy nem fingot járunk fűrészelni a hegyekbe, magunkat pedig arról, hogy legalább egy térképet kellene szerezni és kicsit jobban össze kellene Kazbeggel ismerkedni. Bence tehát gyorsan nekiállt összeállítani a biztonsági biztonságos útitervet, keresett egy grúz Harun-t, Baliék meg gyorsan elvégeztek egy hegyinindzsa tanfolyamot a Tátrában, bár rossznyelvek szerint csak cefrézni mentek, meg párkapcsolataik időtállóságát tesztelni. (Ezen a megmérettetésen, utólag elmondhatjuk, van, aki könnyűnek találtatott)


Augusztus 2 – Day 1
Indulás: Budapest
Érkezés: Tbiliszi
Szerző: Szipi

Indulásunk napjára pompás minden részletre kidolgozott túratervünk volt, hála Bencének, pazar -3 és -7 közötti menedékházas időjárás előrejelzéssel. Robika helyét is sikerrel töltöttük fel, összeállt a 10 fős csapat, és a 20x0,5 liter pálinkát is időben becsomagoltam. A rajt koreográfiája is szokott és szokatlan elemek szerint zajlott, ahogy ez már szokott lenni. Elvileg Lehel és Rugó vettek volna fel Dormándon, a Hét Vezér csárda parkolójában, délben. E helyett Baliék jöttek, fél egykor. A cserén már meg sem lepődtem, a hely stimmelt, a sietség is megszokott volt, a fogadó pálinka is, meg Lehelék kései debreceni indulása is. Talán csak az volt új elem, hogy az elmúlt öt év után ez volt az utolsó alkalom, hogy Barbi kivitt a fiúkhoz, majd párkapcsolatunk búcsúcsókjával utunkra engedett minket…
A pesti út ezen alaphangulat jegyében zajlott, és mivel nem én voltam az egyetlen ultrafriss magányos szív az autóban hát a kibeszélőshow közben jól fogyott az utipálinka. A reptéri parkolóban egyesült a debreceni különítmény, (megjöttek Rugóék) és csekkelés közben befutottak a pesti csellengők is.

Máris kilencen lettünk. Bali még pár szentségelés közben elvégezte a netes csekket extraokos telefonján, és már toltuk is magunkat az Air Baltic Rigába tartó gépéhez. A kávédarláló Bombardier még Pest felett körözött, amikor álomba szenderültem, csak valamikor Riga felett ébredtem fel. Ebben tutira nem voltam egyedül.
Az időzónák átszámolása után megállapítottuk, hogy van három óránk, amit nem a transzferváróban kívántunk elütni. Így tehát némi buszos felvezetés után, a rigai városnézést az egyik legmenőbb étteremben kezdtük. Ziggy ismerte a helyet egy korábbi útjáról.

A sör és csülkök után belevetettük magunkat a legalább 18 fokos rigai nyárba, ami abból állt, hogy gyorsteszteltük a sörteraszokat a főtéren. Nyári sörkör. Azon tűnődtem, hogy milyen szar lehet a rigai fasziknak, van egy uszkve két hetük, hogy mély dekoltázsos, miniszoknyás csajokat bámuljanak, a csajoknak meg két hét alatt meg kell pörgetniük a teljes nyári ruhatárukat.

Ziggy kategóriarendszere szerint ez egy egyórás város, így a teszt végén visszamentünk a reptérre. Az indulásig hátralevő időt a Ziggy által beszerzett és senki által nem különösebben kedvelt „balzsam”, valamint a sokkal nagyobb népszerűségnek örvendő lórum, sörök és pálinkák körében ütöttük el. Miután kicsekkoltunk az EU-ból, összetalálkozhattunk végre Olival is, így már teljessé vált a csapat. Fáradtan, balzsamecetesen kóvályogva ültünk be a Tbiliszibe tartó gépre, miközben éj és nappal végképp összefolyt bennünk.


Augusztus 3 – Day 2
Indulás: Tbiliszi
Érkezés: Kazbegi
Szerző: Peti

Álmosan futottunk be Tbiliszibe, jó, ha néhány percet sikerült aludni a nem túl kényelmes repülőúton. Akkor kezdett kerekedni a szemünk, mikor megláttuk az első feliratokat. Az írás semmihez nem hasonlítható, ha mégis, talán valami odahányt makarónira. A reptéren szerencsére még kétféle írással, két nyelven volt minden kiírva, de éreztük, hogy ez tényleg nem tréfa. Pár betűt próbáltunk kisilabizálni, de az egész út alatt sem sikerült megfejteni a teljes ábécét.
A „kis” kézipoggyászommal hamar kiértem, a többieknek viszont sokat kellett várniuk a feladott csomagjaikra. Miután azonban semmi értékeset nem találtak maguknak a rakodók, így minden feladott cucc megjött. Shota és Tató a két guide-unk a reptéren várt minket, átlagos busafejű srácok, Shota velünk közel egykorú, ebben a korban itt általános apró foghiánnyal (bocs, de ezt nem tudtam elsőre nem észrevenni), Tató fiatalabb busafejét mikrofonfrizura takarta. Első megpróbáltatásunk a pénzváltás volt, közel fél óra és néhány angolnak álcázott, valójában félig orosz, félig grúz kérdés után sikerült megoldani:

Ezek után beszálltunk a marsrutkába (kisbusz), és jó érzékkel nyúltunk bele az első üveg pálinkába. Igaz ez esetben máskor se kellett csalatkoznunk, hála agriculture Szipinek! Mivel hajnali 4-5 óra lehetett Tbiliszi nem tárta fel igazi arcát, de azt már most sejteni lehetett, hogy van neki, legalább kettő. Néhol düledező viskók, máshol csilivili kivilágított hidak, épületek mellett haladtunk el. Negyed óra alatt befutottunk a város egyik ilyen helyére bevásárolni a hegyre. Meglepő módon hatalmas volt a választék, az eladók kedvesen és angolul kínáltak. Nem lévén bevásárló listánk, helyben improvizáltunk. Elején mindenki kicsit szégyellősen pakolgatott a közös kosárba, aztán elszabadult a pokol, gurultak a sajtos, a sprotnik, az egybefőzhető tészták. No jó én is beraktam pár üveg sört…
A kisbuszba visszaszállva most már Kazbegi falu (pontosabban Stephansminda) felé vettük az irányt. 3-4 óra menetidővel számoltunk, és kezdetben valóban elég jól haladtunk, de ahogy távolodtunk a fővárostól egyre romlott az út minősége. Közben megálltunk pisilni, véletlen pont az Anapuri erődnél. Ilyet se hugyozok otthon.

 Tovább haladva tovább romlott az út minősége, bár ezt legtöbben csak abból vettük észre, hogy félálomba majd leesett a fejünk, aztán meg a fogunkhoz vertük a pálinkát… Elhaladtunk Gudauri mellett, ahol osztrák pénzből pöpec kis sípályákat húztak fel, 19km jelzett pálya 3260m-ig és megannyi off-piste és heliski lehetőség. Majd tovább a grúz hadi úton elértük a Jvari-hágót 2379m-en. Innen már lefelé csodáltuk felváltva az útépítést és a szemhéjunk belső felét. Nagy sokára megérkeztünk Stephansmindába, majd a mellette lévő kis oldalfaluba Gergetibe. Hogy ettünk-e valamit arra már nem emlékszem, viszont  hogy egy jólesőt aludtunk az biztos…
Ébredés után konstatáltuk, hogy hova is csöppentünk. Először is vettünk egy pulcsit, lévén 1800m-en ott sincs 40 fok, majd körülnézve felettünk a Sameba templom magasodott 2200m-en, kicsit szégyellősen néha a felhőkbe bújva a Kazbeg csúcsa 5047m-en, szemben pedig 4000-4200 m magas hegylánc. Alattunk Stephansminda, a hadiúton balra pár kilométerre az orosz határ, jobbra 150km Tbiliszi.
Hja és mi Nazinál voltunk a helyi guest house-ban, körben félkész házakkal, nehezen eldönthető, hogy melyik épül, melyik pusztul éppen. Nazi egy 60 év körüli asszony, minden általunk ismert nyelven beszél, és ezeket váltogatta. Házában mindenféle nemzetiségű arc megfordul, visszatértünkkor pl. vagy egy tucat izraeli. Reméljük ők is épségben hazatértek...
Tató üzent, hogy a helyi 5047 intézményben vár, így felkerekedtünk, némi pálinkával, kártyával. Kiváló hely, kellemes fotelek, kiszolgálás, így be is rendelkeztünk. A wifi felelős aktív volt, így az első Kazbeg képek már fel is kerültek a facebookra, majd néhány sör után betetettük kedvenc magyar slágereinket, és lórumoztunk. Boncsi a csacsát is megkóstolta, többek között ezért maradt rám ennek a napnak a megírása… Időközben eleredt ez eső, ami cseppet sem zavart, de végül nagy sokára nem tudom milyen indíttatásból mégiscsak felkerekedtünk. Lehet az eső állt el, lehet a légnyomáskülönbségből fakadó dolgok játszottak közre… Megnéztük a helyi múzeumot.

Kószáltunk a városban (no ez azért nem volt sok) és a biztonság kedvéért vettünk még pár lapos kenyeret.
Visszatérve Nazi már várt a meleg vacsival, az ízletes házi koszttól még a bajuszos csak oroszul (vagy úgyse) tudó extrabusafejű mosogatóasszony se tudta elvenni az étvágyunkat. Ezután a szokásos esti protokoll, a romantikusabbak naplementét fotóztak, az IT fanok wifiztek, voltak akik pálinkáztak. Lefekvés előtt még Bali javasolta annak a 2 üveg bornak a megkóstolását, amit még Tibilisziben vettünk, no jó, gondoltam… 
Újra aludtunk…


Augusztus 4 – Day 3
Indulás: Kazbegi (1730 m)
Érkezés: Meteo station (3670 m)
Szerző: Ziggy

Mottó:
„Urak! Kezdődik a munka!”
Benge

Valahogy mindig eljön ez a nap, mikor elindulunk felfelé a hegyre. Azért előtte még volt egy utolsó kényeztetés Nazi nénitől, terülj-terülj asztalkám reggelire omlettel, házi kenyérrel és sajttal, paradicsommal, lekvárral és effélével. A készülődést rövid intermezzóként Bali hangos káromkodása zavarta meg és mivel ez egyáltalán nem jellemző rá, rögtön tudtuk, hogy komoly baj történt. Néhány perc elteltével elkezdett némileg összefüggőbben beszélni, így kiderült, hogy leejtette a fényképezőgépét és nem elég, hogy betört a szűrő (vagy mi) lencséje, de el is hajlott a kerete, így azt le sem lehetett szedni az objektívről. Erre ijedtünkben pálinkáztunk, majd tényleg nekiindultunk. A szigorúan vett igazsághoz hozzátartozik, hogy az első napon két könnyítést is alkalmaztunk: a nagyhátizsákokat lóerővel küldtük fel a menedékházba, valamint az első 500 méter emelkedést mi is gépesítve teljesítettük. Azaz az indulás esetünkben azt jelentette, hogy heten bemásztunk Shota terepjárójába. A kocsiról Lehel vagy Szipi többet tudna mesélni (én elvesztettem a fonalat, mikor valami felezésről kezdtek beszélni) de az „útra” élénken emlékszem, a legkátyúsabb szar köves vízmosás volt, amiben valaha részem volt. Mint később megtudtuk, a helyi taxis lobbi nem engedi évek óta megcsinálni az utat, mert így sokkal többet kérhetnek a templomot meglátogatni szándékozó de gyalogolni nem hajlandó nyugati turistáktól. Miután végre kiszálltunk a réten, míg Shota visszafordult a három maradék sporttársért és Tatóért, mi heten elindultunk megnézni a közeli Sameba templomot.

Úgy okoskodtunk, hogy bármilyen állapotban is leszünk lefelé jövet, a kulturális érdeklődésünk valószínűleg jóval a jelenlegi alá süllyed. Így aztán körbejártunk, fényképezgettünk és mikor unalmunkban már a falakra kezdtünk mászni, akkor kijött a pópa és jól elzavart bennünket. Közben a csapat maradékának és vezetőinknek azt az információt adták az autók körül lézengő okostojások, hogy mi már rég elindultunk felfelé. Így mind az öten gyors ütemben utánunk indultak, miközben mi még csak akkor kezdtünk lemászni a templomfalról. Szerencsére egy fél óra erőltetett menet után utolértük „üldözőink” nagy részét, ezzel nem kis meglepetést okozva nekik. János azonban elhatározhatta, hogy mindenképpen utolér minket, ennek eredményeképpen végül másfél órával hamarabb ért fel a menedékházba. No de ne szaladjunk ennyire előre. Az út először füves hegyoldalakon vezetett egyre magasabbra, kishátizsákkal a hátunkon aránylag gyorsan, de némileg szégyenkezve hagytuk le a 20+ kg-os zsákokkal izzadó egyéb túrázókat. Egy helyen volt egy neccesebb patakátkelés, utána leültünk egy forrásnál, ahol vezetőink tanácsára vizet vételeztünk. Innen már látszott a legalsó gleccser alja, ahová kb. egy óra további kapaszkodás után el is érkeztünk.

Innen a menedékházig hátra lévő másfél órát már a gleccser kőkemény, jeges és piszkosszürke felületén tettük meg, míg megérkeztünk második otthonunkba, amely Nazi néninél jóval kevesebb komforttal kecsegtetett. A nyolcágyas szobák alapterülete kb. 6 négyzetméter lehetett, amiből azért sejthető, hogy viszonylag kevés jacuzzi és gardróbszekrény szolgálta a kényelmünket.

Mivel tízen voltunk, Zoncsi és én egy másik szobában kaptunk elhelyezést. Ezzel végül szerencsénk volt, mert itt nyolc helyett csak hatan voltunk, illetve a második éjszaka előtt még egy lakótárs is eltűnt, így Zoncsival ketten bitoroltuk a felső szintet – luxus. Az alsó ágyon három fiatal osztrák srác helyezkedett el, akik az előző és az érkezésünket követő két napot a priccsen töltötték hálózsákjaikba burkolózva, gyakorlatilag csak WC-zni jártak ki. Érdekes módja a csúcstámadásra való felkészülésnek, az ember mindig tanul. Mi persze nem voltunk ilyen henyék, azonnal elindultunk, hogy felderítsük a környezetet. Először is bepakoltuk a konyhába az élelmiszereinket, miközben ismét megállapítottuk, hogy eszméletlen mennyiségű kaját hoztunk (vagyis az öszvérek). Talán ittunk egy kis sört is a megérkezés örömére, bár az alkohollal ebben a magasságban azért már csínján bántunk. Megtekintettük még a ház előtt található vízvezetéket, amelyen rengeteg lyuk és repedés volt, így a cső végén már alig csordogált egy kis víz (egyébként éjszakára az egész cső befagyott). A leglelkesebbek (Rugó, Oli és jómagam) elhatároztuk, hogy az első akklimatizációs túrával nem várjuk meg a másnapot, a laza kövekből álló hegyoldalban felkapaszkodtunk mintegy 200 méterrel a ház fölé. Visszatérésünk után lassan elérkezett a vacsoraidő, így testületileg bevonultunk a konyhába. Már korábban kineveztük szakácsnak a két megtört szívűt, természetesen abszolút humánus megfontolásból, a főzés (mint tudjuk) kiváló figyelemelterelő tevékenység. Pontosan nem emlékszem mi volt a vacsora, de biztosan volt benne sok főtt tészta, némi Lehel féle kolbász, különböző grúz sajtok és főleg nagy mennyiségű hasznos E betűs adalékanyag. Vacsora után továbbra is a konyhában maradtunk, mondjuk sok más szórakozási lehetőség nem is nagyon állt rendelkezésünkre. A kezdeti zsúfoltság lassan-lassan alábbhagyott és mire 11 körül lekapcsolták a generátort már csak mi maradtunk meg a lórum. Röviddel később nagy nehezen mi is kiszakadtunk a belehelt konyha által nyújtott 11-12 fokos hőségből, bementünk az 5-6 fokos (és az ablak melletti repedéseknek köszönhetően jól szellőző) szobáinkba, felvettük magunkra az összes maradék ruhánkat, bemásztunk a hálózsákba és eltettük magunkat másnapra.


Augusztus 5 – Day 4
Indulás: Meteo station (3670 m)
Érkezés: Meteo station (akklimatizációs nap)
Szerző: Oli

Túl voltunk az első magaslati éjszakán a Bethlemi Hut-ban. A mai jelszó “Go high and sleep low!” Nem elég, hogy sokan rosszul aludtunk, legtöbben egyáltalán nem aludtunk. Ennek részben a hideg és a 3653 méter magaslati hatás volt az oka.  Peti ajánlatát követve sokan közölünk vékony hálózsákot hozott magával és mindenki örömére ebben kellet tölteni az éjszakát. A gond csak az volt, hogy a menedékházban csak + 5 fok volt. Szerencsére 8-an aludtunk egy szobában két szinten és mindenki lelkesen hozzájárult a gázfűtéshez. Dacára ennek nem volt ez olyan hatékony, mint a Gazprom. Inkább egy 1944- es nevezetes német táborhoz kezdet hasonlítani az egész. A menedékházat nem véletlenül a németek építették 1939-ben. Azóta sem nyúlt hozzá senki.
A hidegnek az volt az előnye, hogy nem kellet levetkőzni az alváshoz. Sőt aki tehette, felhúzott még egy zoknit és 3 réteg ruhával reggelig pácolódott a hálózsákban.
Ezért nagy örömmel keltem fel a nem létező alvásból már reggel 05.35-kor, magyar idő szerint 03.35.
Arra ébredtem, hogy egy szobában találtam magammal a többi horkoló mászótársammal, tőlem jobbra Balinyó, balra János, felettem Lehel, aki éppen hőlégballont készített a hálózsákból, reménykedve, hogy könnyebben feljut a csúcsra. Ebből elegem lett és emigráltam hegyi levegőért. Ahogy kiléptem a Bethlemi menedékházból döbbenetes kilátás fogadott.

A természet egyszerre gyönyörű és kegyetlen arculatát mutatta. Sziklák, hó, jég és egy narancssárga grafitival lefestet menedékház fala. Minden ragyogó narancssárga és rózsaszínben festet. Alattunk a felhők és keletre felettünk több 4000 méteres hegycsúcs a napfelkeltében. Nyugatra a kazbegi csúcs nem volt látható, mert takarták a közelebbi hegyek amelyeket a mai nap készültünk megmászni. A menedékház alatt látható volt a Gergeti gleccser amin átgyalogoltunk előző nap. Ez a szép kilátás a helyi WC-n is elénk tárult. A padlón egy lyuk tátongott amin keresztül a gleccser látványa más benyomást keltett mint azelőtt. Az egész egy nagy hasadék felett lógott a levegőben. Úgy tűnt, hogy régi épület, de eddig még kiállta az idő próbáját. Csak reménykedni lehetett, hogy szükséges “megkönnyebbülés” alatti percekig kitart még. Lassan mindenki felkelt és a reggeli toalett után a néhány plusz fokos meleg konyhában találtuk magunkat. Sajnos reggelre nagyon kihűlt a konyha és a csapból nem folyt a víz. A vízvezeték a menedékházhoz teljesen be volt fagyva. A kiadós sajtos, kolbászos reggeli közben néhányan azért hiányoltuk a Nazi néni még kiadósabb kosztját Stephantsmidaban. A pálinka most is előkerült fertőtlenítés céljából.
A napi program az akklimatizációs mászás volt. Mivel tökös magyarok vagyunk nem elégedtünk meg a napi egy akklimatizációs mászással, hanem már délelőtt nekivágtunk a kazbegi csúcs irányába. Könnyedén, mint a zergék haladtunk felfelé. Egy óra mászás után pihenés és fényképezés következett, amíg szoktuk a magaslatot. Majd visszaereszkedtünk a menedékházhoz. Néhány óra múlva megint felfelé indultunk, a hegyi vezetővel, Tató barátunkkal. Meglepődtünk, hogy ez a mászás sokkal tempósabb volt mint a délelőtti. Gyanús volt, hogy ezt a tempót várja el tőlünk a csúcstámadáskor. 3901m magasan megint 15-20 perces akklimatizációs pihenés következett egy fehér pléh kápolna közelében.

Ezután rohanó tempóban lefele indultunk, szinte gurultunk. Több kőlavinát is beindítottunk. Amint leértünk megdicsért Tató, hogy milyen szuperül teljesítettünk és ezek szerint gond nélkül nekivághatunk másnap reggel 01.30-kor a kazbegi csúcsnak! Emlékeztettük Tatót és Shotat, hogy ígértek egy kis gyakorlati oktatást, hogy hogyan kell használni a köteleket, jégcsákányt stb. Láttuk, hogy egy német csoport keményen gyakorolt a mellettünk lévő gleccseren. Az útvezetőink nagyon kedvesen, de kicsit fáradtan megmagyarázták, hogy mi annyira jól mászunk, hogy elég egy rövid elméleti szóbeli eligazítás. Végül is legalább segítettek a bakancsokra ráigazítani a hágóvasakat. Lelkesen és bizakodva készültünk a másnapi kalandra.


Augusztus 6 – Day 5
Indulás: Meteo station (3670 m)
Csúcs: Kazbek (5047 m)
Érkezés: Kazbegi (1730 m)
Szerző: Bence

A csúcsra vezető út leírása: a Meteo házból a Kazbek csúcsáig vezető utat három szakaszra szokták bontani.
1.    Meteo ház (3670 m) – „Advanced Base Camp” (3860 m)
A szakasz megtétele kb. 1 órát igényel. A Meteo háztól az út folyamatosan enyhén emelkedik, elsőként sziklákon, majd a Gergeti gleccseren át vezet az út. 3860 méteren egy sátrazásra alkalmas terep található. Aki a csúcstámadás napjára 200 méterrel kevesebb szintkülönbséget szeretne magának hagyni, érdemes itt aludnia, ha jól bírja a hideget, és a hátán felhozza az összes sátrazáshoz szükséges eszközt. Éjszakánként -20 fok is lehet, akár nyáron is... Mondanom sem kell, fel sem merült nálunk ez az alternatíva...
2.    Advanced Base Camp” (3860 m) – „C1 fennsík” (4320 m)
A szakasz leküzdése átlagosan 2,5-3 órát vesz igénybe. A 2. szakasz egy sziklákkal, gleccserhasadékokkal, és sárral tarkított résszel kezdődik. Ezt követően az út az ún. „Khamura”fal előtt halad el, amelyről napkelte, és a hóolvadás megindulása után folyamatosan kisebb-nagyobb kövek gördülnek le a mélybe. Ezek leginkább jóval az ösvény előtt lelassulnak, megállnak, de erős szél, vagy viszontságosabb időjárási körülmények között fokozottan kell rájuk figyelni. 4100 m felé közeledve a terep sokkal barátságosabbá válik, 4200 méteres magasságban érjük el a „fehér” gleccsert, innentől érdemes a hágóvasat felcsatolni. Elérhető távolságban láthatóvá válik a Kazbek nyugati csúcsa, ami hiú reményekkel töltheti el a mászás előtt az utat nem ismerő hegymászót…4300 méteres magasságban érjük el a Kazbek hágó alatt található, legtöbbször igen szeles, „C1“ fennsíkot.
3.    „C1 fennsík” (4320 m) – Kazbek csúcs (5047 m)
Átlagosan 3-4 óra szükséges a megtételéhez. A fennsík után enyhén emelkedik az út a hágóig (4480 m). Hamarosan – illegálisan – áttérünk Oroszországba, ugyanis a Kazbek nyugati oldala már orosz terület. Az út egyre meredekebbé válik. A fő csúcs alatti nyereg alatt szerpentin-szerűen haladunk a 4850 méter magasan fekvő nyeregig. Ezt követi a csúcstámadás legnehezebbnek mondott szakasza: 45 fokos emelkedőn kell felkapaszkodni, amely sokszor jeges, 5000 méterre. Ezt követően az út „laza séta” a csúcsig.
Eljött tehát a nagy nap. Az időjárás-előrejelzés miatt helyi vezetőnk – Shota – azt javasolta előző nap, hogy éjfélkor induljunk el. A csoportok ennél általában később indulnak, de az előrejelzések szerint nagy valószínűséggel az idő délelőtt elromlik, ezért mindenképp szerettünk volna azelőtt a csúcsra felérni. (A Kaukázusban az időjárás egyébként még a balatoninál is sokkal kiszámíthatatlanabb. Pillanatok alatt alakulnak ki viharok, hóviharok, illetve marad abba a csapadék hullása, és süt ki a nap. Teljesen felesleges 3 óránál messzebb mutató előrejelzést készíteni, és tanulmányozni. Amint egyébként utóbb kiderült, a csúcstámadás napjára adott előrejelzés sem jött be…)

11-kor keltünk. Legtöbbünk számára megváltás volt, a több órás ágyban való forgolódás, didergés, emésztési zaj, és nemalvás után legalább történt valami. Gyanús volt ugyan, hogy kint esett a hó, de lelkesen elkezdtünk készülődni. Kb. 15 perc alatt menetkész volt a csapat (nem volt nehéz, a hideg miatt gyakorlatilag 2 napja folyamatosan rajtunk volt minden meleg holmi, abban bújtunk be a hálózsákba is): mindegy csak menjünk már, ne kelljen a „hálószobánkban” szenvedni. Sajnos a hóesés csak nem akart elállni, bármit is mondott korábban a meteorológia. Tanakodni kezdtünk, hogy mi legyen; Shota azt javasolta, hogy ne induljunk el így, mert a vizes hó miatt egy óra alatt mindenünk átnedvesedhet, ami nem biztos, hogy előnyös a későbbi szakaszokra, ahol akár -20 fok is lehet. Hallgattunk rá. Mintegy másfél órás malmozás után visszatértünk remek szálláshelyünkre. Abban maradtunk Shotával, hogy szólnak, ha eláll a hó 3 óráig. Azután azonban nem érdemes elindulni a várható viharok miatt.
Alig kezdtünk el újra dideregni hálózsákjainkban, hozta Rugó a hírt (kinti privát szökőkútból visszatérve), hogy „csillagos az ég”. És valóban: 10 percen belül elállt a hóesés, ráadásul enyhe maradt az idő, így a -20-asok szépségét nem állt módunkban átélni. Fél 2-kor végre elindultunk: fejlámpa a fejünkön, hágóvas, jégcsákány, kötél egyelőre a hátizsákban.
Körülbelül 1 óra gyaloglás után, 4000 méter felett János jelezte, hogy ő visszamenne: rosszul volt, fájt a feje, és hányinger is gyötörte. Tiszteltem felelősségteljes döntését, és azt gondolom többünk fejében is megfordult, hogy nem kéne-e ugyanígy tenni…: közülünk talán ő volt a legjobb kondícióban, az EKE (Erdélyi Kárpát Egyesület) oszlopos tagjaként sok hegyet látott már életében. A magassági betegségnek egyébként ezek a tipikus enyhe tünetei. És ezeket a tüneteket fokozta a 2 napos nemalvás, és átfázás. Jánost innen még a túravezetőink egyedül visszaengedték, de jelezték, hogy a későbbiekben, ha valaki visszafordul, azt már csak kísérővel teheti meg. A második szakasz elején összekötöttük magunkat, majd a „fehér” gleccsert elérve felvettük a hágóvasainkat is.

Vezetőink iszonyatosnak tűnő tempót diktáltak. Néha szó szerint maguk után húzták a csapatot, útközbeni ivásról, evésről, pihenésről szó sem lehetett. Többször kértük, hogy csökkentsünk a sebességen, de ezt pár percnyi lelassulás után mintha újra és újra elfelejtették volna. Persze figyelembe véve a reggeli időjárás-jelentést, indokolt lehetett a sietség.
Lassan a nap is felkelt, és szerencsénkre nem volt igazán hideg. Emlékszem, 2 éve hogy fáztunk az Araráton napkelte előtt, itt pedig hidegebb szokott lenni. A hajnali hóesés és felhősödés miatt nem volt igazán hideg, és az erősebb széllökéseket is megúsztuk valahogy. A táj egyébként leginkább egy piros kategóriájú sípályára emlékeztetett.

A horizonton egyre inkább láthatóvá váltak a környékbeli hófödte csúcsok, köztük az Elbrusz. 4600 méter körül kettébontottuk a csapatot. Páran lassabb ütemben kívántak haladni, ezért külön kötélszárat kaptak. A „gyorsakat” Shota vezette, a „megfontoltakat” Tato. A „gyorsak” előtt egy cseh csapat haladt – szerencsénkre – ezért Shota nem tudott náluk nagyobb tempót diktálni. Mintegy 10 perc után vettük észre, hogy a „gyors” és a „lassabb” társaság gyakorlatilag együtt halad. Többen jelezték, hogy inkább visszafordulnának, ezért újabb csapatfelosztás következett: 6-an szántuk el magunkat, hogy megpróbálunk felérni.  Tato 3 emberrel visszatért a Meteo házba.
Az új felosztás után, ahogy elindultunk, Bali egy Guiness-rekordok könyvébe illő kísérletet tett. Bemutatta, hogyan lehet teljes menetfelszerelésben, hágóvasban, overállban, összekötve a hasmenés tüneteit csökkenteni. Kísérletét nagy elismerés övezte.
Fokozatosan fogyott az erőnk, a nyerget elérve jeleztük Shotának hogy: „mi pedig most itt pihenni, enni-inni fogunk!”. Levettük a nagy zsákjainkat, és csak a csúcsra való feljutáshoz szükséges cuccokkal mentünk tovább. Az utolsó 45 fokos emelkedő szerencsére nem volt jeges, az ösvényt kitaposták így hágóvassal, jégcsákánnyal biztonságosan fel lehetett jutni. Az utolsó 50 méteres „séta” után 8.51-kor értük el a csúcsot eufórikus hangulatban. Összeölelkezve szokásosan fényképezkedtünk a zászlóval, himnuszt énekeltünk, és gyönyörködtünk a Kaukázus panorámájában. Egy újabb nagy álmunk teljesült…

Az erős szél miatt mintegy 10 perc után elindultunk lefelé. A nyergen Shota engedélyezett egy nagyobb pihenőt: csak betörtük!!! Aztán a rá jellemző iszonyatos tempóban megindult lefelé. Nagyon szép időnk volt, a beígért vihar – szerencsére – nem jött. 12.47-re értünk vissza a Meteo-házba. A lefelé menet legizgalmasabb részének talán a „Khamura” fal utáni szakasz bizonyult. Mint egy várostromnál: a hóolvadás miatt megindultak a kövek a magasabban fekvő hegyoldalról, néha iszonyatos robajt csapva. Szerencsére ezek jóval az ösvényünk előtt lelassultak, és megálltak.
A házban értesültünk arról, hogy Oli és János már leindultak Kazbegi faluba: ami számunkra is csábítóan hangzott. Kazbegi faluban: lehet aludni, házikosztot enni, pálinkát inni, és bőven van oxigén! Rövid pihenő után így 4 óra körül nekiindultunk mi is. Este 7 körül értünk le. Életem legnagyobb fizikai teljesítménye volt. Mi egy Balaton-átúszás ehhez képest! Nem kellett esti mesét olvasni senkinek sem…


Augusztus 7 – Day 6
Indulás: Kazbegi
Érkezés: Telavi
Szerző: János

A csúcsmászás fáradalmai után Nazi néni házába bezsúfolódva sikerült jól kipihenjük magunkat. Így másnap reggel jókedvvel álltunk össze egy csoportképre a magát kedélyesen megmutató Kazbekkel a háttérben. Akkor még nem tudtuk, hogy utunk egy jelentős eseményéhez érkeztünk azáltal, hogy perceken belül megismerhettük Georgijt (egyes források szerint Grigorijt), aki mély nyomokat hagyott a társaság lelki világában. Ha valaki nem emlékezne, Georgij volt a sofőrünk, sőt idegenvezetőnk és szervezőnk is egyben.
Nos, fotózkodás után Georgij kisbuszával elindultunk meghódítani Grúziát.
A már megszokott, idevezető úton indultunk vissza Tbiliszibe, de most már kipihentebben és figyelmesebben nézhettük a tájat: a szegényes falvakat, tehéncsordákat az országúton, útépítést és a már leírt modern sípályarendszert. Érdekes módon a tehenek a legelők helyett, többnyire az országúton töltötték idejüket és megfigyeltük, hogy különösen a hidakon való ácsingálást kedvelték.

 Rövid pihenőt is tartottunk a Jvari-hágón, ahol megcsodáltuk a grúzok Feszty-körképét és rendre felpróbáltuk a szuvenírárus néni báránybundából készült sapkáit. Persze a néni megelégelve, hogy csak próbálgatjuk és fotózkodunk a sapkákkal megpróbált némi pénzt kicsikarni a próbáért, több-kevesebb sikerrel. Aztán Peti vett is egy sapkát, ami annyira megtetszett, hogy többen is elhatároztuk, hogy nekünk is kell hasonló.
Bátran mondhatjuk, hogy nem unatkoztunk útközben, Grúzia sok érdekességgel szolgált - megcsodálhattuk a rendőrség felszereltségét, hisz a legtöbb faluban a rendőrség épülete volt a legjobb állapotú épület és az autóik (Toyota Hilux és Skoda Octavia) is magasan überelték a grúz átlagot. Aztán nem kis elégedettségünkre megtekinthettünk három pisilő örmény lányt, akik azt hittek, hogy autójuk kellőképpen takarja őket. Vagy lehet, hogy nem is hitték azt, csak egyszerűen nem érdekelte őket a dolog.
Aztán hamarosan megérkeztünk Tbiliszibe, amely így dél körül teljesen más arcát mutatta mint a hajnali megérkezéskor. Sokat hallottam a keleti vezetési stílusról, de élőben eddig még nem tapasztaltam. Teljesen kaotikusnak tűnt, mindenki akkor váltott sávot, amikor eszébe jutott és persze mindenféle jelzés nélkül. Irányjelző helyett többnyire a dudát használták. Úgy általában, megállapíthattuk, hogy a járművek legtöbbet használt alkatrésze a duda. Ráadásul, a gyalogosok is hasonlóan kaotikusan, pimaszul cikáztak az úttesten, szaladgáltak az autók között, mintha a sorsukat akarták volna kísérteni. A röpke háromnegyed óra alatt míg átkeltünk Tbiliszin két autó által elütött hullát is sikerült látnunk.
A Tbiliszin való átkelés után már nagyon éhesek voltunk, úgyhogy szóltunk Georginak, hogy keressen valami út menti kajáldát. Sikerült is találni egy szép vendéglőt, ahol hamar rá is beszéltek némi indokolatlan mennyiségű helyi specialitásra (már nem emlékszem rá, hogy miket is ettünk), amit természetesen csak részben bírtunk megenni. A helyi söröket nyilván sokkal sikeresebben préseltük magunkba és így utólag elmondhatjuk, hogy jól is tettük, mert ezután sokáig nem is volt lehetőségünk a folyadékbevitelre. A vendéglőnek volt egy érdekessége is, éspedig egy kiállított lepárló berendezés, amelyet, mint megtudtuk a grúzok nemzeti tömény italának, a csacsának a készítésére használnak. Szakmabeliként Szipi egyből fel is vette a kapcsolatot a helyi szakértővel megtudakolandó a helyi technológia részleteit is. Így derült ki, hogy a csacsát egyszeri desztillációval főzik kb. 52 fokosra.
Degeszre zabált testünket a kisbuszba préselve indultunk tovább aznapi legfontosabb uticélunkhoz a Davit Gareji (Dávid Könnye) kolostorhoz. Egy ideig még egy főúton haladtunk a már megszokott kopottas falvakon keresztül, majd letérve egy mellékútra az azeri határ felé vettük az irányt. Itt a táj is jelentősen megváltozott, először pusztai (sztyeppi) élőhelyek kísérték utunkat, majd a táj „átváltott” egyfajta félsivatagba. Kopár vidék volt ez, lekopott dombokkal, a völgyekben víz nélküli kicsiny patakmedrekkel és helyenként szikes tavakkal. Itt-ott középkori romok, őrtornyok vigyázták a völgyet.

Megérkezve az isten-háta-mögötti Davit Gareji kolostorhoz, megdöbbentett, hogy mennyi turista és zarándok van a vidéken. A most is működő görög-keleti (ortodox) kolostort egy Dávid nevű szerzetes alapította a Krisztus utáni 6. században, aki később Gareji-i Szent Dávidként került be az ortodox szentek közösségébe. A mai kolostor kőből épült a régi alapjaira. Eredetileg homokkőbe vésett kisebb-nagyobb fülkék, remetelakok alkották a kolostort, amelyek különlegessége a számos szépen megőrződött freskó.

Egy német hölgytől kapott indikáció alapján átsétáltunk a domb gerincének másik oldalára, ahol még több és még szebben megmaradt kőfülkét találtunk, majd SMS-t kaptam a szolgáltatómtól, hogy: „Isten hozta Azerbajdzsában!”. Mint kiderült a domb gerince volt a határ Grúza és Azerbajdzsán között. Mivel semmilyen emberi lényt nem lehetett látni a közelben, úgy gondoltuk nyugodtan bejárhatjuk a határ ezen oldalán található nevezetességeket is. A távolban persze láttunk egy farmnak tűnő létesítményt, de az messze volt és ártalmatlannak tűnt. Aztán otthon, a Google Earth-ön található fényképek böngészése közben tudtam meg, hogy előretolt katonai támaszpont volt.
Közben iszonyú szomjúság kezdte kínozni az egész társaságot és, lévén, hogy félsivatagos környezetben voltunk, víznek, forrásnak nyoma sem volt a környéken. Igazából nem is éreztük a félsivatagi klímát, mert a 35 fokos meleghez állandó légmozgás társult. Szerencsénkre Boncsi vett a helyi hippy-től (értsd: pópától) a Church Shop-ból egy üveg száraz vörös bort és azzal sikerült is egy pillanatra megnedvesítenünk a szánkat. Szomjunkat nem sikerült teljesen lecsillapítani, de mindenképp segített a túlélésben, dacára annak, hogy fölöttünk már elkezdtek keringeni a barátkeselyűk. Végigjártuk az érdekesebbnél érdekesebb freskókkal díszített kőfülkéket, amelyeket régészeti szempontból is feltártak. Ez jelezték a fülkék bejáratára festett számok. A 48-as Balinyó számára különös fontossággal bírt, legalábbis valamiért hosszabban időzött benne.
Tovább, pontosabban visszaindultunk az idevezető úton, miközben alkalmunk volt tovább csodálni a tájat és a vidékre jellemző gazdag élővilágot: gyurgyalagokat, szalakótákat, egy réti sast a szikes tavak fölött. Szomjúságunk tetőfokára hágott és elhatároztuk, hogy a legközelebbi településen megállunk valami innivaló venni. Ezt közöltük is Georgijjal, aki megígérte, hogy természetesen az első adandó alkalommal megáll. Mindezek ellenére a következő településen, amely teljesen kipusztultnak hatott, nem állt meg, mondván, hogy ott nincs üzlet. Aztán kiérve az országos főútra, továbbra sem volt hajlandó megállni. Itt arra hivatkozott, hogy nem szabad megállni csak kijelölt parkolóban. Aztán, amikor a következő településen sem akart megállni, a szomjúság kihozta belőlünk az állatot és hatalmas „Sztoj!” felkiáltással azonnali megállásra kényszerítettük. Be is vásároltunk Petivel vagy 10 palack ásványvizet. Szerintem egész úton nem tartottuk ilyen nagy becsben a vizet.
Szürkületkor aztán vezetőnk megállt egy útmenti parkolóban, ami kicsit a gyilkostói zsibvásárra emlékeztetett, ahol egy forrás is volt. Georgij még mindig sértődött ábrázattal bizonygatta, hogy ő erre a forrásra gondolt, amikor nem akart megállni, merthogy ez nagyon jó forrás és ingyen van.
Tovább folytatva utunkat próbáltuk megérdeklődni, hogy mely hotelbe is fogunk megszállni Telaviban. Gondoltuk, hadd nézzünk utána mik is ott a lehetőségek. Georgij megint ködösített, hogy hát annak nincs is neve meg ilyesmi és mi még mindig nem gondoltuk, hogy ez egy átbaszós csákó. Megérkezve Telaviba, egyre csak kanyarogtunk az utcácskákon és mikor már elhagytuk a szépen rendbetett és kivilágított központot, kezdtünk gyanakodni. Főleg, hogy Georgij többször is megállt érdeklődni a helyiektől egy bizonyos utca felől. Végül is csak megérkeztünk egy hatalmas ház elé, kinyitották a kaput és kisbuszostól-mindenestől behúztunk a belső udvarra, majd a kaput is bezárták mögöttünk. Most esett le a tantusz, hogy névtelen szállónk bizony svarcban működik.
Elfoglaltuk a szállást, majd a tálalóban gyülekeztünk, már alig várva a beígért borkóstolót. A kaja finom volt, az előtte megivott Szipi-féle pálinkák nemkülönben. Aztán kihoztak 2, azaz két kancsó világospiros (rosè-nak is hívhatnám, de az erősen túlzás lenne) bort, ami színében is, majd ízében is a hazai roska-szőlőből készült lugasborokra emlékeztetett. Naivságunk határtalanságát mutatja, hogy még most sem sejtettünk semmit. Azt gondoltuk, hogy ez nem a hivatalos borkóstoló, amire befizettünk, hanem valami ház-bora, amit ráadásnak kapunk s az igazi borkóstoló majd másnap lesz. Persze, mint a következőben kiderül, csúnyán tévedtünk. Persze mondanom sem kell, a két kancsó bor nem fogyott el...


Augusztus 8 – Day 7
Indulás: Telavi
Érkezés: Tbiliszi
Szerző: Balinyó

Reggel aránylag korán ébredtünk, és elfogyasztottuk bőséges reggelinket a „noname” hotelünkben Telaviban. Becűgöltünk a kisbuszba, és megpróbáltuk újra megértetni sofőrünkkel, hogy mit is szeretnénk, hova menjünk. Alaverdi, Nekresi, Gremi, Signagi, de egy igazi Kakheti borászatot is szeretnénk meglátogatni. „No problem degusztáción, van drúzsba, már várnak bennünket”. Így kigurultunk Telaviból, és a kb. 10 km-re fekvő Alaverdi katedrálishoz mentünk elsőnek. Körbenéztünk, minden szép és jó volt, bent és a pópákat tilos volt fotózni, de egyébként készült pár remek kép.
Kiderült, hogy van egy tradicionális borászata is, de állítólag Tbilisiben előre kell bejelentkezni, ha valaki meg akarja látogatni, és azt sem lehet csak úgy földi halandóknak. Ezért gyorsan a Lonely Planetben megnéztünk pár opciót, meg a kispapok is ajánlottak egyet, de Grigori mondta, hogy azokba nem megyünk, ő már lezsírozta a mi borkóstolónkat. Neki is vezette a kisbuszt egy kicsit elhagyott TSZ úton egy rozsdás vaskapunak, a helyi Egervinben találtuk magunkat. Na nem a mostani Egervinben, hanem a 40 évvel ezelőttiben.  A kombinát egy klasszikus, szétrohadt a szocialista gyárt volt, amit valaki „privatizált”, a központi épületet kicsit kirakta márvánnyal, és elnevezte a hangzatos „Chateau Telavi”-nak. A borgyártás folyamatát gyorsan letudtuk, kint vannak a silók, bent vannak a vegyészek, aztán palackozzák, tessék meginni. A borkóstoló talán 4 tételből állt, két fehér, egy rozé és egy vörös bor. Először nem tudtuk, sírjunk, vagy nevessünk, de végül úgy döntöttünk, hogy megisszuk amit bírunk, ahogy művelt alkoholista barátunk mondja, „ha más nem de legalább az alkoholja tetszik benne”.  Kis pikantériát adott a kóstolónak, hogy a könyvelőből lett sommelier minden alkalommal rágyújtott az újabb palack kibontásakor, ideje lenne átírni a WSET tananyagokat, hogyan is kell ezt csinálni.

Az már csak hab a tortán volt, hogy mikor távoztunk volna, az újdonsült helyi barátaink kérték a 10 Larit fejenként, amit mi már ugyan előző nap odaadtunk Grigorinak, de ő határozottan állította, hogy az neki járt, és ezt most külön ki kell fizessük. 10 perc anyázás és kiabálás után végül fizettünk. Kelet az kelet.
Innentől úgy döntöttünk, hogy az a biztos, ha nem józanodunk ki, egyrészt a sofőr is eszeveszett tempót kezdett el nyomni, mellette folyamatosan győzködve bennünket, hogy ő jó ember, csak hát van gyerek meg asszony, másrészt garantáltan nagyon fájt volna, ha pár órán belül kijózanodunk a Chateau Telavi borok mámorából. Így a napi programunk további része kellemes lila ködben telt el, folyamatos pálinkázás mellett.
A következő megálló Gremi, a régi királyság központja. Ez gyakorlatilag egy fellegvár, körülötte a falu romjai. Megismerkedtünk a királyok és királynék busafejű, bandzsa szemű sorával, egy két templommal, latrinával, valamint kijáratként páran úgy gondoltuk, hogy egy 30 éve nem járt toronyban ereszkedünk le kvázi függőlegesen. Valószínűleg az ajtaját fent tévedésből hagyták nyitva, csak denevérek és pókok lakták, és természetesen a lenti kapuja már zárva volt.

Következő megállónk Nekresi volt, ahova érkezve már hangulatunk tetőfokára hágott. Némi tanakodás után a busszal való feljutás mellett döntöttünk. Ez egy kolostor volt, oszt jó, ennyire emlékszünk, meg a különlegesen busafejű sofőrre.

Utolsó megállónk Tbilisi előtt Signagi volt, ami Grúzia neoromantikus mediterrán városkája, vagy legalább is ezt állítják róla. Itt körbesétáltunk, még tovább ittunk, meg vásároltunk ajándékokat (már aki nem, az ehelyett is ivott). Azután irány a busz és Tbilisi (egy gyors közúti ellenőrzést még beszúrva). Este beszállásoltuk magunkat a **-os hotelünkbe, a háziúr nagyon szívélyesen fogadott, majd eltöltöttük első esténket Tbilisi vendéglátó egységeiben. Ha némiképp hiányos lenne ezen napi beszámoló, az nem a véletlen műve J


Augusztus 9 – Day 8
Tbiliszi
Szerző: Peti

Visszaérve az „emlékezetes” Kakheti kirándulásról felvetődött a lehetőség, hogy a tengerparton heverjük ki a megpróbáltatásokat. Mivel azonban nem kaptunk semmilyen épkézláb vonatot, kisbusszal pedig nem volt kedvünk utazni, így maradtunk a fővárosban. Az öregnél az Avlabari hotelben csak 1 estét alhattunk, így a nap első projektje az új szállás megtalálása. A bookingon kinéztünk egy közeli helyet, ahová küldöttség ment, és leokéztunk egy 2 és egy 8 ágyas szobát, plusz a lehetőséget, hogy Grúzia legjobb nőjét lássuk. Persze ez nem valósult meg, mire a csomagokkal átértünk a legenda továbbállt…
Ezek után bevettük magunkat a városba, a Metekhi templom és Vakhtang Gorgaseli király szobra után megpróbáltunk a tuti kis kabinos felvonóval feljutni a várba, de a hosszú sor a napon nem volt túl bíztató, így a Béke (szerintem bálna) gyalogos hídon keltünk át a túlpartra, kedélyes rendőrök útmutatása szerint.

A túlparton némi kóborlás után elértük a várat, majd kevéske sziklamászás után elkészülhettek a várcsúcsfotók, megihattuk a várcsúcspálinkát. Szép panoráma nyílt egyrészt a nyüzsgő városra, másrészt a botanikus kertre. Utóbbit választva a romantikus úton indultunk lefelé, csobogó patak, vízesés, karcsú hidak, andalgó párocskák és fenyőillat nyomán. Ezen idillikus helyen tartottuk meg a közgyűlést, ahol szerencsére mindenki megfelelt… Alapszabály később. Kicsit mákonyos fejjel indultunk felfelé, oldalirányból közelítve meg a vasnőt kis extrával.

Ezután a város felé vettük az irányt. Tarnó ajánlott valami jó kis borkóstoló helyet, amit megpróbáltunk becserkészni. Némi sajtos Xachapuri után ez sikerült is, beültünk arra, amit elszalasztottunk Kakhetiben. Tényleg nagyon kedvesen fogadtak, hamar meg is egyeztünk egy 5 soros kóstolóban, plusz happy ending csacsa. A winetest.eu munkáját nem elvéve arra jutottunk, hogy a borok inkább érdekesek, mint kellemesek, kicsit a helyi lányokhoz hasonlóak, szigorú neveltetés szükséges hozzá és sok szóda (different people, different taste). Pedig nem adtuk fel, a záró csacsát is lecseréltük inkább, kevés sikerrel. Bubust idézve „az alkoholja tetszett”.

 Kicsit égő gyomorral jöttünk ki, így vacsora után néztünk. Egy nagyon kedves és kevéssé busafejű lány ajánlotta a város helyét, de háromnegyed óra császkálás után szomorúan konstatáltuk, hogy dugig van, így egy más helyet kerestünk. Közben elfogyott a három üveg közgyűlési pálinka, míg mások a szuvenyírárusok felé figyeltek… Így esett, hogy kicsit több pepperoni csúszott a vacsihoz, aminek másnap csípős következményei lettek. Ezalatt újra összefutottunk Csempésszel, majd az egész vásárhelyi csapattal. Szerencsére volt náluk konyak, meg amúgy is sörözni mentünk. Kiderült, hogy egyre több a közös szál, lévén nálunk is van három vásárhelyi születésű, öt erdélyi gyökerű, nem beszélve egy igazi Vásárhelyiről, Szipiről… Kellemes sörözgetés végén 5-en maradtunk, így míg Boncsi szerelte az óráját éppen tudtunk játszani egy lórumot. Nagyon kellemesen, de nem túl gyorsan telt, így a végén már nemigen akartak kiszolgálni, mire a saját sörünket kezdtük inni, aztán mégis hoztak egy korsóval, végül a zárás után egy órával (1 órakor) csak kiraktak minket. Másnap ide se kellett jönnünk… Hazafelé indulva a hídon megnéztük a sárga szökőkutat, (no nem azt amit Rugóék láttak, ezt Benge adta elő) aztán majdnem hazataláltunk. Szerencsére vettünk még sört, majd megtaláltuk akinek kell adni egy 2 literes pillét és aki aztán hazakísért… A sporik a felső szinteken helyezkedtek el (köszönet érte!!!), így mi bedőltünk az alsó ágyakra. A másnap leírása szerencsére nem rám tartozik…


Augusztus 10 – Day 9
Tbiliszi, Gori
Szerző: Lehel

Az egyéjszakás átmeneti szállásunkon lévő kissé nyomorult emeletes ágyakban nem túl kényelmesen, de az előző esti városi lófrálástól és a hajnalig tartó duhajkodástól lustálkodósan ébredeztünk. Voltak olyanok is akiket gyors menetrend szerint működő bélperisztaltikájuk  hátráltatott a nyugodt alvásban…. Ismét együtt a csapat! A tegnap esti tivornyázós és pihenősebb kóborlósabb frakciók lassan installálták az oprendszereket. Kissé igénytelenek voltak a szobák, bár egy felújított ház helyiségei voltak. Legalább nem volt drága. Búcsúzóul a háziasszony reggeli gyanánt grúz teával és keksszel kínált. Olit reggel állítólag a legenda szállította ki a reptérre, így kilencen maradtunk.
Irány vissza az Avlabari retró hangulatú légyott szállóba. Itt megreggeliztük a frissen vásárolt, még meleg, nagyon finom orsó formájú és különböző töltelékű kenyerekből, igazi kaukázusi kefirből. Hozzá az elmaradhatatlan spoty és egyéb nevezetes és madárlátta termékeket „csodálhattunk”, mint sajt, szalámi, májkrém, stb.
A tbiliszi szállásaink egyébként főváros Sameba nevű legnagyobb és talán legszebb monumentális templomához közel helyezkedtek el, de ide csak Rugó és Én látogattunk el egy későbbi napon (lásd később), megunva mindennapi kocsmázásba süppedős programjainkat.
Mivel Fekete-tengerparti Batumis látogatásunk kútba esett ezért a navigációs rendszerünk újratervezés diktált. Olcsó metrójegyeink segítségével és a retrós pesti hangulatú szovjet metró kocsikkal kigurultunk hát a buszállomásra. Kosz, zsibvásár és tapadós busafejű sofőrök fogadtak.  Agresszíven ajánlkozós taxisok ígérték a lenyúlós fuvarjaikat, de mi már Georgijon edződött nyugati turisták voltunk. A helyi kisbusz járaton csupán fejenként 3 lariért (360ft) eljuthattunk az autópályán a fővárostól nyugatra 80 km-re fekvő városkába Goriba. Az ajánlkozó fuvarosok csekély háromszoros áron is levittek volna…? Miért is éreztük hogy kicsit még döcög a vendéglátás e vidéken és miért csak bankjegyeket látnak a turistákban?
A kisváros egyébként jellegtelen volt, de szerencsére nem kellett sokat mennünk a NAGY gondolkodó és hős emlékmúzeumához, mivel buszunk ennek bejáratánál állt meg. Érezhettük hogy e kis fél-magyarországnyi állam nemzeti büszkeségének kegyeleti helyére léphetünk be! Itt tényleg büszkék voltak a nagy szovjet uniót vaskézzel vezető nemzetük fiára. Mint tudjuk ő nem volt más mint a kis Szoszó. A hajdani kis Szoszó neve pedig már hosszú idő óta Joszif Visszárionovics Sztálin. Sztál (vagy steel), mint acél.

Már a jegypénztár melletti szuvenír boltban megcsapott minket az őrület. Dzsugasvili portrék és figurák mindenütt: csuprokon, szívószálon, tollakon, és egyéb tárgyakon, csecse-becséken. A múzeumban megismerkedhettünk volna (ha ismerjük a grúz ábécét, de legalább az orosz nyelvet) a büszke és harcos-forradalmár rögös életével és annak főbb állomásaival. Mondjuk azt a 30 millió embert nem láttuk megemlítve sehol, akik életét e nemzeti büszkeség élete során gyilkoltatott meg. Karakteres ember lehetett igen meghatározó tettekkel, de valószínűleg kevés emberi érzéssel. Láttunk viszont rengeteg Őszinte ajándékot a különböző leigázott vagy attól tartó népektől. Az élen a csehek jártak, de nagy soká egy oldalhelyiségben megtaláltuk a magyar néptől kapott ezüstdobozt, amelyen egy Dózsa Györgyöt ábrázoló kép volt vésve, rajta BÜDÖS PARASZT felirattal. Nehéz volt eldönteni, hogy az írás a képről vagy a címzettnek szólt… 

Megtekinthettük a múzeum kertjében lévő és egy csarnokban felállított szülőházat és borsos áron beszállhattunk abba a vasúti kocsiba amelyen hősünk a jaltai szerződés aláírására utazott. Bali egy gyors és diplomatikus riportot is adott egy helyi stábnak majd miután kimerítettük érdeklődésünket ismét városnézés, vármegmászás és sörivás következett a hazainduló buszig. Oli nélkül a jól és egyedül megtanult grúz mondatunk az „ati ludi” sajnos némi csorbát szenvedett, így eldönthettük, hogy a 10. sört inkább elosztjuk, vagy valami bizonytalan új szót (kilenc) tanulunk. Persze az se mindegy melyik már ismert szót hagyjuk ki…
Tbilisziben már a megszokott esti városnézés, ismételt sörözés és ízletes shaorma várt minket. Az Avlabari hotel megszokott szobáiban hajtottuk pihenőre megfáradt fejeinket.

Augusztus 11 – Day 10

Tbiliszi

Szerző: Rugó

Elérkezett az utolsó napunk Grúziában és Tbilisziben. Tulajdonképpen kicsit hosszúra nyúlt a hegymászás levezetése, pláne úgy, hogy a tervezett Fekete-tengeri kiruccanás elmaradt. Ugyanakkor Tbiliszi az előzetes várakozásokhoz képest meglehetősen sok programlehetőséggel várt minket. A székely túratársainktól hallottuk és valamelyik nap a várról személyesen is megtekinthettük a Tbiliszi óvárosában található fürdőket. Tbiliszi neve amúgy is hőforrást jelent, tehát nem mehettünk úgy haza, hogy ne próbáljuk ki a város eme nevezetességét. Az alagsorban elfogyasztott már-már hagyományos kefír-kolbász-sajt-sprotni reggelink után a fürdők felé vettük az irányt.
Különleges élményben volt részünk, hiszen nem hagyományos strandra vagy termálfürdőbe jutottunk. Az ókori római fürdőkhöz hasonlóan kis, elkülönített fedett fürdőházak vannak egymás mellett. Benéztünk néhányba, végül a legszimpatikusabbat kiválasztottuk.

Fürdőgatya nélkül egy gyors zuhany, majd irány a medencének nem igazán nevezhető, inkább óriási fürdőkád jellegű alkalmatosság. A víz nagyon meleg volt, alig bírtunk megmártózni. Lazításként hideg sörrel hűtöttük magunkat. A szaunát is majd mindenki kipróbálta, sőt masszázs is volt, de csak a csapat fele feküdt le a szőrős grúz kezei alá. Felfrissülve, átmelegedve, tisztán indultunk tovább az óváros irányába. Így utólag úgy éreztük, hogy a Meteo Stationben bizony sokszorosát is megadtunk volna egy ilyen fürdésért.
Egy jobb kocsma teraszán újabb sörrel pótoltuk a kiizzadt folyadékot, majd a csapat érdeklődés szerint több részre oszlott. Volt kártyás csapat, souvenir-vásárlós csapat, illetve mi Lehellel tettünk még egy kört a város eddig nem látott részein. Előbb a siklóval utaztunk fel a Tbiliszi egyik legmagasabb pontjára és az ott lévő szabadidőparkba. Vasárnap lévén, meglehetősen sok látogató volt. A hegy tetejéről a kilátás igazán pompás még úgy is, ha az ember nem ül fel az óriáskerékre.

A siklóval leérkezve még belefért az időnkbe, hogy egy gyors látogatást tegyünk a folyó másik partján álló, talán Tbiliszi legnagyobb templomába a Sameba Katedrálisba. Óriási szabad tér veszi körül ezt az épületet és körben több kisebb kápolna is van. Egyszerre több esküvőt is tartottak, az egyikbe kicsit mi is betekintést nyerhettünk. Az éneklő pópa és az ifjú pár köröztek a székesegyház közepén, gondolom ez valami helyi szokás.
Visszatérve a szállásra mindenki frissített önmagán egy csöppet, majd a metróval a főpályaudvarig utaztunk. A késő délutáni vagy kora esti terv a Dinamo Tbiliszi és Zestafoni első osztályú grúz bajnoki focimeccs megtekintése volt. Némi tétovázás után sikerült néhány kékbe öltözött Dinamo szurkolóhoz csapódnunk, így a stadion felé könnyen megtaláltuk az utat. Előbb egy nyüzsgő és teljeses káoszos és koszos piactérhez hasonló területet kereszteztetünk, majd valamivel barátságosabb, egészen európai környékre kerültünk. Hárman közülünk nem tartottak velünk, így egy hatfős focikedvelő csapat tartott a tizenéves Dinamo szurkolókkal. A stadion meglepően kulturáltnak tűnt kívülről és belülről is. Nagy tömeg nem hömpölygött a pálya felé és jegyet is kaptunk sorban állás nélkül, fejenként 2 GEL (grúz HUF)-ért, ami úgy kb. 270 Ft-nak felel meg. Kicsit nehezen találtuk meg a szektorunkat, de kárpótolt az árnyékos ülőhely és a családias hangulat.

Furcsán hatott a jó negyvenezres stadionban az 500 néző. Első körben csak egy fél műanyag palackos sört vittünk magunkkal, de látva a szigorú jegyellenőrzést és átvizsgálást (még a jegyünket se kérte senki), sikerült további 3 db óriás műanyag palackos sort „becsempésznünk”. A helyiek a környékünkön nem ittak és kicsit furcsán néztek minket, amint Peti vezetésével egy-egy loki rigmussal fűszereztük a Dinamo kb. 50-60 fős kemény magjának és a Zestafoni 15-20 fős szurkolótáborának párbaját. A meccs színvonaláról nincs mit írni, mert az nem volt. A Dinamo nyert a hosszabbításban szerzett góllal kettő egyre. A lefújás után mi hatan még elénekeltük a Himnuszt a győztes tiszteletére, majd visszatérve az óvárosba csatlakoztunk három társunkhoz és tekintettel a másnapi korai indulásra rövid bolyongás után hazatértünk szállásunkra.


Augusztus 12 – Day 11
Indulás: Tbiliszi
Érkezés: Budapest
Szerző: Szipi

Azért vannak a jó barátok…

Tulajdonképpen mindig is tudtuk, hogy az orosz nyelv mélyen él bennünk. Igen mélyen, szinte előhívhatatlanul mélyen. Hogy erről az elvitathatatlan tényről megbizonyodhassunk kitűnő napnak tűnt 2013. augusztus 11-e. Tulajdonképpen ennyi pont elég volt Grúziából egyelőre, ezért ideje volt pattanunk. Boncsi teljesen ésszerűnek tartotta, hogy helyi idő szerint hajnal háromkor pakoljon össze, mert este megint wifit keresett. A gond csak az volt, hogy ez az időpont indulásunk célórájával esett egybe. Igen innen jelentem, képes 5 perc alatt összepakolni egy komplett hátizsákot, ajándékostul, ötpólóstól, borotvástól…
No, de hogy visszakanyarodjak orosz tudásunkhoz, a nyelvhez, melyből Petikének van a legmagasabb igazolt képesítése, mert egy érettségit is összehozott (vagy Boncsinak is van ilyenje, mindegy), szóval a portásbácsitól oroszul, az egyik olyan nyelven a sok közül, amelyiket sem ő, sem mi nem beszéltünk, de az egyetlenen, amiről azt hittük, hogy közöset érthetünk, rendeltünk hajnal háromra három taxit a hotelhez. Amik persze nem voltak ott. A pizsamás vén hotelfűrer kirakott a hotelből, miközben elmotyorékolta, hogy „nyima taxi, nu tozse nyima taxi”. Baszki azt mi is látjuk, hogy nincs, de hol van ?
Szerencsére közel volt a főtér, így adrenalintól felébredve elbandukoltunk az első utunkba eső taxikig. Sorban indultak el a csoportok, Boncsiban benne volt még a hajnali stressz, mert a feszt cigiző grúz sofőrök mintapéldányát rögtön rendre utasította egy „mozsna nye kurity” felszólítással amikor az rá akart gyújtani.
A reptéri forgatag arra emlékeztetett mintha most hajnalban akarnák evakuálni Grúzia teljes külföldi lakosságát. Kivártuk az első sorunkat, aztán a második sorunkat végül beálltunk az útleveles sorba. Grúzia egyike azon utolsó európai ? országoknak, ahol nem csak nézik, hanem pöcsételik is az útlevelet. A mi sorunkba, elénk, egy iráni török vegyespáros jutott. A sztálinbajszos útlevélkaller csigaszem szerűen kinyúló kamerával basztatta őket, lapozgatta az útlevelüket, hol mintha pornót, hol meg mintha szarosgatyát nézegetne, mindezt hosszú perceken át. Ezeket tutira edzik erre, tökéletesen ki lehet vele még a legbékésebb embert is borítani. Valahogy túljutott rajtuk, majd velünk is eljátszotta a színjáték egyfelvonásos verzióját, hogy végre a gép indulásáig hátralevő 5 percben csajokat megszégyenítő shoppingolásba foghassunk. A nagy rohanásban még többen is toltunk egy reggeli barnát, aztán irány a gép. Nem, nem volt feltűnő turista Petike a báránybőr bukósisakkal a fején, és nem is nézték meg sokan a gépen…oké, így lehetett a legegyszerűbben optimalizálni a kézicsomagot, szállítani ezt az izét, és tudom, hegymászó sisakban sem lett volna sokkal kevésbé feltűnő. Felszállás után életünk egy meghatározó élményével lettünk gazdagabbak, hajnali fényeknél, felkelő napnál láthattuk a jól ismert Kazbeket, majd balról feltűnt a kimondott, ki nem mondott következő célpont jelölt, az Elbrusz.
Egy hete még azon gondolkodtam a menedékház priccsén a csúcsmászás előtt, dideregve,  minden magamra vehető ruhámban, hogy hogyan osztjuk el a párkapcsolati motyónkat. Pár napja Jánost arról győzködtem, hogy majd jól jöjjünk vissza megmászni a Kazbeket, ha már most nem sikerült, de ő csak annyit mondott, hogy nem kell minden hegyet megmászni. És most csak ültem és néztem ki a gép ablakán.

A Tüskevár jutott eszembe, amikor Tutajos és Bütyök hazafelé mentek a Beregből, és az a kép amiről nem tudták, hogy egész életükön elkíséri őket, amikor integetnek Gergő bácsinak, meg Katicának a kocsiból a hídon. Ekkor jegyezte meg Tutajos, hogy „Most már kezdelek megérteni, mert még én is szerelmes lettem valamibe, csak tudnám, hogy mibe.”

Riga a nyári reggelben még unalmasabb, mint este. A reggelizésre már csak hatan mentünk be a belvárosba, míg Baliék a hármas lórumtökéletesítése közben egyszerűen bealudtak a tranzitváróban. Reggeli után tettünk egy nagy kört a városban újabb nevezetességek után kutatva, csekély eredménnyel. Ki sem nagyon töltve a rendelkezésre álló időt, visszamentünk a reptérre. Fejben már mindenki hazafelé gondolt, olyan nehéz volt mindenkinek a lelke, legalábbis nekem úgy tűnt. Hazafelé egy normális boeinget kaptunk, ezért túlteljesítettük a menetidőt. A napfényes Ferihegyen pedig már nem ugyanazok az alakok landoltak, mint akik elindultak.

Tényleg nincsenek olyan gondok, amik ne hoznának ajándékot a kezükben, akár a hegyre, akár a magánéletünkre gondolunk. Ezért volt ez az út, ezért vannak a jóbarátok. Minden másra pedig ott a …