Rila 2008

Utólag minden túrára még szebb emlékekkel tekintünk vissza, hiszen a jótékony emlékezet még a szépet is megszépíti. Alapvetően persze nincs is itt mit szépíteni…Fejben már rengetegszer összeraktam ezt a beszámolót, egész fejezeteket írtam meg képzeletben másnapos hazasétálások, túrák, vagy éppen szőlőszüretelés közben, hogy végül egy menetrendszerinti járat hátsó üléssorán a Hortobágyon átvágva materializálódhasson a nagy mű. Aztán persze félbeszakadt a visszaemlékezés, és most több, mint egy év elteltével megint itt ülök a buszon, a Hortobágyon, azzal a magasztos reménnyel, hogy most aztán tényleg elkészül ! Bámulatos, hogy hol jár már a tudomány, következzenek a várva várt visszaemlékezések, melyek megírásának késedelméért annyi, de annyi kínt kellett (és még kell) elszenvednem !

Résztvevők: Peti, Robi, Bence, Szipi
Időpont: 2008.06.13-2008.06.20.
Útvonal: Szófia – Rila Monostor - - Ribni ezera 2.230 – Gráncsar th. – Muszala – Borovec – Samokov - Hét tó  vidéke - Szófia

Régi magyar közmondás: Úgy készült mint a Luca széke, Szipi Bulgária beszámolója

Bulgária a sorban rögtön Románia után következett, még a Királykőben kitűzésre került a Rila hegység, konkrétan a Muszala megmászása, mint jövő évi cél. A csapat a júniusi indulásra négy főre redukálódott, elsősorban a megtörtént és prognosztizált gyermekáldások okán. Bár ez nem jelenti azt, hogy jómagam kivételével nem lettek volna a további résztevők is érintettek ebben a kérdésben, ami később a hegyen igencsak újabb eseményeket és viszonteseményeket eredményezett. És ha ez nem lett volna elég, teljes valóságában tombolt a 2008-as foci EB is…

Péntek

Egy kellemes pénteki napon rajtoltunk, Pesten egy benzinkúton szedtek össze a többiek. Délelőtt még mindenki dolgozott, én egy ünnepélyes átadásról érkeztem, ezért zakósmajomból, gyorsan átvedlettem túristává. Bence verdájával meg sem álltunk Scwehatig, ahol a megboldogult szkájjuróp Szófiai járatát lőttük be. Mivel kicsit hamarabb futottunk be, a reptéri váróban, a földön letáborozva egy hatalmas lórummal indítottunk. Milyen jó is, hogy pont négyen voltunk…A csekkelés zökkenőmentes volt, szokás szerint Petike szatyorja volt a legkönnyebb, az enyém meg a legnehezebb, majd 18 kg. (Persze nálam volt a pálinka és a csúcspacal is, a délelőtti rendezvény repiboráról nem is beszélve, amit feltétlen magunkkal kellett vinnünk…) A délutáni szófiai érkezés után fogtunk egy taxit és megtanultuk, hogyan lehet a négy ember négy hátizsák kombinációt a legoptimálisabban elhelyezni a sárga kocsikban. Erre a tudományunkra az elkövetkező napokban többször is szükség lett. A taxis csöppent sem volt szívbajos, írtó hamar betalicskázott minket a szállásunkra, egy hostelbe. Onnan továbbutaltak minket egy garázsból kialakított albérletbe. Az estét városnézéssel vertük el. A Jaffa étteremben toltunk egy vacsit. (A vacsora alatt az EB C csoportjában Hollandia 4-1-re verte meg Franciaországot, a csigazabálók egyetlen gólját Henry szerezte, míg a hollandoknál Kuyt, van Persie, Robben! és Sneijder volt eredményes.) Mivel hamar kiderült, hogy aktív és ráadásul friss kapcsolattal rendelkezem, ellentétben Petikével, akinek 8. hónapban volt a felesége, ellentétben Bencével, akinek a felesége ikreket várt és Robikával, aki éppen akkor esett haza az Államokból és a kisgyerekeivel aludt egy szobában, az irigység kézzel volt tapintható, amit persze önelégült dicsekvéssel is fokoztam. A probléma megoldására egy night club, melynek neve Fétisch Club volt, előtt sétálva leltünk rá. A londiner srác tört angolsággal elmagyarázta a kínálatot, rendőrnő, ápolónő, dzsungelharcos, van itt amit csak szeretnénk, és nyomatékosításként a „differönt pípöl differönt tészt” örökigazsággal lepett meg bennünket, mely túránk jelmondatává vált. A bárt ezúttal kihagytuk, a visszatérés fogadalmával eloldalogtunk, viszont a mondattal egy életre gazdagabbak lettünk.

Szombat

A reggelit már a hostelben fogyasztottuk el. A parizerből, ami gyanúsan zöld volt csak én mertem enni, ami a későbbi állapotomat tekintve korántsem bizonyult jó döntésnek. A reggeli után útrakeltünk és eltaxiztunk a buszállomásra, remélve, hogy indul az előző nap kinézett távolsági busz. Nyertünk, így a teljes délelőttöt buszozással töltöttük, először állva, majd átszállás után ülve is. Valamikor délután egy körül futottunk be a Rilai Monostorhoz. Mivel a szálláskiadó részleg még nem volt nyitva, ezért felváltva körbenéztünk a környékén. Kettőkor végre kinyílt a zimmer feri. Egy eléggé mogorva szerzetes fogadott minket, és rendesen meg is számította a szállást. Amikor Bence megkérdezte, hogy kapunk-e törölközőt, illetve reggelit, disz iz a monaszter not hotel választ kapta. Pedig szerintem a szerzetesek is reggeliznek, pláne ennyi pénzért…Így csendben elkullogtunk a négyszemélyes zárkánkba. Bezzeg a Franz atya ajánlásával érkezett kiscsajjal, aki velünk együtt érkezett Osztrákiából teljesen jól bántak, hiába no a klerikális unió keze mindenhová elér…

A délután hátralevő részét túristaprogramokkal ütöttük el, monostort, templomot néztünk, zabáltunk a monostor melletti étteremsoron, aztán időmulatás végett beültünk sörözni meg kártyázni egy helyi krimóba.

Vasárnap

Reggel, ahogy kicsipáztuk magunkat elhagytuk a szent helyet, hogy reggelizhessünk egy jót a bazársoron. Reggeli után leültünk tanakodni egy nagy tűzoltókocsi árnyékában, a programról. Nagyjából összeállt a kép, csak a sorrend nem: először a hét tó és aztán a Muszala, vagy fordítva. Tanakodásunk közben egy csóka odasettenkedett hozzánk, akiről később kiderült, hogy (feltehetően a katonaság utáni) szabadságát töltő izraeli egyetemista, akit Amirnak hívnak. Amir igazi kis piócának, kejfeljancsinak, bumerángnak és még egy halom jelzőt mondhatnéknak bizonyult. Arra hamar rájöttünk, hogy csatlakozni akar hozzánk és abban is hamar egyezségre jutottunk, legalábbis mi négyen, hogy most inkább ne csatlakozzon hozzánk. Valahogyan rádumáltuk, vagy két órán át tartó térképnézegetés közben, hogy jobb, ha tavakhoz megy, amíg mi az ellenkező irányban csinálunk egy szép gerinctúrát. Ezzel elváltunk, Petike visszavitte a térképet a butikba, mondván ez nem jó, nem vesszük meg, majd kisvártatva el is indultunk.

Két kempinget is elmellőztünk, most derült csak ki, hogy kis utánasétával kafa kis szállásokat is találhattunk volna. Többször átkeltünk egy patakon, amiből még ittam is. Később ez is végzetes döntésnek bizonyult. Két óra séta után elértük a helyi piknik klubot, egy erdei tisztást, ahol grillezett helyi ételeket zabáltunk és toltuk az elmaradhatatlan söröket, lórummal és rakival karöltve. Természetesen négyünknek négy fényképezője volt, ezért a fotózás állandó leállással járt együtt. Ahogyan emelkedtünk egyre ritkult a növényzet és patakból ivó-ürítő! lovakon kívül senkivel sem találkoztunk. Viszont kaptam az ívet rendesen. A többiek eléggé szárazra voltak már állítva így az élcelődés tárgya végig az én sokkal aktívabb érzelmi és nemi életem volt. És persze később ez is csak fokozódott…


A fennsíkot a tóval és a partján álló Ribni Ezera menedékházzal négy óra körül értük el. A menedékház igazi menedékház komplexum volt, a szocializmus idejéből itt maradt feliratokkal, relikviákkal egyetlen még használható épülettel. Megérkeztünk a talpas budik birodalmába….

A házakról egy Szergej nevű ürge és a macskája gondoskodott. Elképzeltük milyen élet lehet itt, de aztán a macska szüzességét már nem firtattuk. A szobánkba belépve majd legyökerezett a lábunk Amir barátunk fogadott vidáman. Miután felkapartuk az állunkat a padlóról, újabb tervet kellett kieszelni a különválásra. Lezuhanyoztunk az ókori gyerekkádban meleg! vízzel, aztán felsorakoztunk az utikönyvben előrejelzett vacsorához. Mivel csak öten voltunk az egész komplexusban, és Amir már kapott vacsit, Szergej négyünknek három csirkecombot és némi galuskát vetett. Korántsem laktunk jól, ezért felajánlottuk, hogy megesszük a kövér macskáját is, de ennek nem örült. Sőt, eleve szomorú volt, mert az eb ott volt valahol, ott lent a civilizációban, a tévékben, ő meg itt fent… a szomorúság végett petróleum lámpák fényénél pálinkázni kezdtünk. Látta, hogy milyen rendes csávók vagyunk, ezért adott egy kicsit a helyiből is. Hát mi megittuk a gyalogkankalint is, de ennek a cefrének konkrétan olajoshordó íze volt, talán csak én ittam, így visszatértünk a pálinkához. A cefrétől megokosodva megdumáltuk Amirral, hogy neki korán kell indulnia, mi viszont jóhétalvók vagyunk, ezért nem mehetünk sajnos együtt. Ezzel le is feküdtünk.

Hétfő

Reggel örömmel nyugtáztuk, hogy Amir sehol. Azt viszont nem, hogy többen is rendesen émelyegtünk. Lassan összekaptuk magunkat, megittuk a reggeli teát, aztán indulás előtt amíg a többiek sáfrányokat (Crocus heuffelianus)  fényképeztek (mely képek később tananyagként szolgáltak az Egri Főiskola botanikai hallgatói számára), addig én trónoltam. Ekkor még nem tudtam, hogy ez egy igen rossz sorozat kezdete volt. Felcihelődtünk, elhagytuk a Macedónia elágazás táblát, és elkezdtünk kiemelkedni a gerincre. Lassan haladtunk, fosogattam. Nagyjából, amikor előkerültek az első hófoltok, azzal egyidőben ki is taccsoltam. Lehetetlen volt megfejteni, hogy a zöld parizer, a lószaros patakvíz, vagy az olajoshordós pálinka volt-e az ok, vagy esetleg ezeknek valamilyen kombinációja.

Ráadásul Petike totálisan elvesztette az ösvényt, mert megint tudott egy rövidebb utat. Mentségére szolgáljon, hogy alig jártak előttünk és az ösvény végig hófoltos, majd végül hófedte volt. A többieket jelentősen hátráltatva gyakorlatilag csak kóvályogtam mögöttük az úton. Az egyik havas átkelésnél mintha ez még nem lett volna elég, Robi annyira kibillent, hogy elkezdett lefelé csúszni a hegyoldalban. Mint a macska úgy mélyesztette ujjait a hóba, láttam a rémült arcát, ahogyan csúszik lefelé előttem, de nem tudtam utána nyúlni, állni alig tudtam. Szerencsére hamar meg tudott kapaszkodni, és visszahúztuk az útra. Négyünknek két pár botja volt, amiket az izgalmas részeknél ettől kezdve feleztünk.

Miután totálisan elvesztettük az ösvényt nem maradt más hátra, mint hogy toronyirány levágjunk a völgybe. Kicsit kezeslábas néhol sziklamászós volt az ereszkedés, ami még egy fosás után annyira kimerített, hogy kiterültem a völgy aljában. Annyi erőm még volt, hogy a naposabb oldalra feküdjek. Lemaradtam. Hallottam, hogy kiabálnak a többiek, de csak mosolyogtam. Aztán egy idő múlva Robi visszatért értem, felvette a zsákom és felkísért a gerincre, ahol a többiek vártak. Kész voltam, mint a házifeladat. Petike belémtolt két paracetamolt és megittam a normaflor készletének a felét. Hasfogót is kaptam és vizet is a szűkös készletből. Félóra után már jobban éreztem magam. Innen mindentől messze voltunk, éjszakázós felszerelésünk nem volt ezért mindenképpen tovább kellett mennünk. Petike javaslatára elosztották a cuccom több mint felét, volt is szentségelés a sok felesleges kincs láttán. Pedig amivel lehetett takarékoskodtam. A pacalt nem voltam hajlandó kidobni, ezért azt nekem kellett vinni. Lassan elindultunk, egyre jobban lettem, sajnáltam, hogy ennyi gondot okozok.
Még naplemente előtt beértünk a Gonchar-menedékházba, amihez egy mesebeli hídon kellett átkelni. Az ágyak az emeleti szobában pont úgy néztek ki, mint a kórházi vaságyak, mellettük szekrény, gyertyákkal. A gondnok szerint ez még a szezon eleje, ezért nincs áram, szerintünk szezon alatt se igen lehetett. Amir persze már itt volt. Még kipróbáltam a talpas budit és bekábulva elaludtam. A többiek még megvacsoráztak, megitták a rendezvényről idáig cipelt ajándék rosét, továbbfejlesztették a fejlámpás hármas lórum alapszabályait és ők is lefeküdtek.

Kedd

Végigaludva az éjszakát erőre kapva ébredtünk. Amir persze megint lelépett, hisz ő sietett. Nekem nagyon kellett egy kis pihenés. Levonultunk napfelkeltét nézni a menedékház elé, közvetlenül a tó partjára. Dumálgattunk és nagyot nyújtózkodva, gondoltam mint minden rendes (férfi) ember elengedek egy galambot ezen a romantikus helyen. A galamb elment, de sajnos nem röpült, viszont egy trotty kíséretében belefészkelt az alsógatyámba. Rohanás a budiba, röhögés a teraszon. A talponálló budi ajtajában indult az egy mozdulatos(gatyaletolás fosással kombinálva) műsorszám, de a nyomás miatt túllőttem a lyukon. Korrigáltam, de az időveszteség miatt még nagyobb nyomás miatt, menthetetlenül körbelőttem a lyukat, még jó hogy papírzsepi volt nálam. Gatya le, és mivel ezenkívül csak egy plusz alsógatyám volt a nagy takarékosság jegyében (még, hogy felesleges holmik), az egyetlen kút mellett nekiálltam kimosni, miközben ezek a marhák meg már egy félórája megállás nélkül röhögtek. A többiek olajos halat, a szemetek !, én valami kekszet reggeliztem, aztán immáron tiszta gatyában felkerekedtünk, cél a Muszala. Az ominózus ruhadarabot a hátizsák tetejére kellett terítenem, így hamar kiközösítettek a 2500-mes magasságig fejem felett köröző légyfelhő miatt. Közben ment a fényképezés és az őrült vihogás.

A Muszalára, Európa hatodik legmagasabb hegyére (2.952m) dél után egy kicsivel értünk fel. A vége már meglehetősen húzós volt, szétszakadt a csapat. A csúcsra egy meteorológiai állomást telepítettek egyetlen lakóval, menedékház vagy kajaosztó hely itt nem működött. Az állomás ellátmányát egyetlen köldökzsinór biztosította: egy drótkötélpálya került kiépítésre, azon lőtték fel az ellátmányt a remetének.

Már nem lepődtünk meg azon, hogy Amir előttünk járt, de azon igen, hogy belépve a házba, éppen jóízűen ebédelt az állomás őrével, mert mint kiderült egyik ismerősének az ismerőse. (Az útikönyvek szerint: A csúcson meteorológiai obszervatórium is van, ahol igazolóbélyegzést adnak, de belépni csak rendkívüli esetben szabad) Pofátlanul beszálltunk mi is a falatozásba, elvégre mi pedig Amir ismerősei voltunk. Amir azt is elmondta, hogy egy webkamera van az állomás tetején, amit közvetlenül neten lehet elérni, óránként, pontban egészkor frissülnek a képek. Pazar ötletünk támadt, körbe smseztünk aggódó családtagjainknak, hogy ha akarnak a csúcson látni, hát pontban kettőkor élőben megnézhetnek ! Aznap a kétórai időjárásjelentést igazoló képek hátterében négy csábos férfifenék jelent meg…hát mi ezt az emléket küldtük haza a csúcsról.
Hagytuk Amirt lelépni, aztán miután kiökörködtük magunkat elindultunk lefelé a pilonok mentén. Köves, drótos részen, ragyogó időben ereszkedtünk. Hamar rövidgatyára vetkőztünk miközben mindenfelé hófoltok voltak. Elhagytuk a csúcs alatti bivakházat, amit szerényen csak Everest-menedékháznak hívnak, és szépen beereszkedtünk a Jeges-tó mellé, ahol végre mindenki megáztathatta a lábát. Mást nem, mert ez a víz még attól is hidegebb volt, a tó jégtakarója még nyáron sem enged fel teljesen. Erővel telten kerekedtünk fel, hiszen a kitűzött célunk a Muszala menedékház már karnyújtásnyira volt. Aztán a Gyalog-Galoppban látottakhoz hasonlóan megláttuk Camelot-ot, amiről azonban hamar kiderült, hogy tényleg csak egy makett. Ahogy közelebb értünk a házhoz, undorral vegyes rettegés lett úrrá rajtunk. El tudjátok képzelni, hogy mi is lehetett itt, ha a mi igen alacsony igényküszöbünket is messze alulmúlta a hely. Rövid tanakodást, egyhangú döntést követően, bár már 12 km volt bennünk, a továbbindulás mellett tettük le a voksunkat, folytattuk az ereszkedést. Előrehoztuk a másnapi célpontot, Borovecet, a bolgár síparadicsomot. Lefelé menet elhagytuk a csöppet sem vonzó Jasztrebec menedékházat, de egy létrás patakos átkelésen kívül semmi izgalmas nem történt, kivéve azt, hogy eltévedés vagy egyszerűsítés okán, de nyílegyenesen a sífelvonó alatt érkeztünk be a bolgár Balatonöszödre.

Szemünk kopogott az éhségtől, ezért az első nyitott büfé felé vettük az irányt. Lassan 3 napja nem ettünk már rendeset, ezért jó volt berendelni az étlap első oszlopát. Kaja közben a szállásunkról tanakodtunk, és ebbe bevontuk a vendéglőst is. Örömmel ajánlotta fel unokaöccse dácsáját, és mivel eléggé pangott még a túristabiznisz, ezért az árban is hamar megalkudtunk. Rutinosan rámoltunk be kocsijába és hamarosan egy komplett appartmantház kulcsait kaptuk meg. Csészésbudival, paplanos ágyakkal, hatalmas nappalival, bárpulttal, 200 csatornás tv-vel, nyugati luxussal. Rövid felfedezés után mély tudatlan álomba merültünk, az útikönyv szerint 12 órányi túrát teljesítettünk.

Szerda

Mivel összevontunk két túranapot így egy ajándéknap hullott az ölünkbe. Szükség is volt rá, mert kint szakadt az eső, bent meg belőlem a fos. Miután két napig húztam a barna csíkot körbe a hegyen, már abba maradhatott volna, de nem. Betelepültünk hát a ház nappalijába, nagyon részletes átfogó mintát vettünk a bolgár kortárs pop-rock tv-s felhozatalából és egész nap vertük a blattot. A partik között néha pálinkáztunk egyet, néha kijárogattam a budira (17-ig számoltam), néha pedig választottunk egy új csatornát. Pihenésképpen feltúrtuk a bárt, semmihez sem nyúltunk csak a saját sörünkhöz, meg a fellelt kotonokhoz a fényképezés erejéig, hihetetlen, hogy személyzet nélkül ránk merték bízni a kecót. Micsoda élet lehet itt a téli síelések alkalmával…Este megint éttermes vacsora és tervalkotás volt, majd alvás. Mindenkinek, de nekem különösen nagyon kellett ez a nap.

Csütörtök

Reggelre elállt az eső és megint verőfényes napra ébredtünk. A buszunk a város egyetlen elit hotele elől indult. A megállóban úgysem találnátok ki, de megint Amirral futottunk össze. Az elit hotelben volt, persze neki volt pénze. Kaján örömmel vettük tudomásul, hogy a szemben levő megállóban állt, azaz az ellenkező irányba indult mint mi. Szuper. 8 körül jött csak a busz, bekászálódtunk és elindultunk a hét tó felé. A gyomrom még mindig nem volt az igazi, ezért a samokovi buszpályaudvaron a fiúk javaslatára életemben szerintem először kefírt ettem, amit egy elég bizalmatlan bádogedényből vetették elém. Valóságos gyógyszernek minősült, és órákon belül gyógyultnak nyilvánítottam a teljes bélrendszeremet.

Már csak fuvart kellett találnunk. A három taxiból végül egy sárga opel omegát kértünk fel a küldetésre. 50 euróért el is jutottunk Goverdartisba, sőt még azon is túl, de amint kezdett elfogyni az alólunk, kirakott minket a sofőr, végül is nem mehetünk a csúcsig taxival. Zsákjainkat felvettük és megdumáltuk a sofőrrel, hogy 5-re legyen itt, mert vissza is kellene, hogy vigyen minket. Petike javasolta, hogy tépjük félbe az 50-est mint a klasszikus amcsi filmekben, de végül bíztunk a sofőr szavában.

Kelletlenül elindultunk és megsem álltunk a Héttó Menedékházig, ahol csodás panorámában gyönyörködhettünk. A táj szépségét emelendő még izomfeszülős tájképeket csináltunk- majd kiemelkedtünk a tavakhoz.

Első tó (Salzata), második tó (Okoto), harmadik tó (Babreka), na jó, elhisszük, hogy van még itt tó, de vissza is kéne érni. Feljutottunk egy fehér kövekből körberakott helyszínre, amiről másnap a szálláson egy repivideót nézve megtudtuk, hogy egy kultikus valláshely, valamelyik napimádó szektáé. Lefelé menet még beugrottunk egy sörre a közeli Panichishte síközpont központi hüttéjébe, ahol nyár lévén rajtunk kívül még két ember volt, aztán tipliztünk vissza a taxihoz. Legnagyobb meglepetésünkre a megbeszélt helyen várt minket a sofőr. Irány vissza Samokov, buszállomás, busz, majd érkezés Szófiába, taxival irány a szállás.

A szállásról most nem küldtek el minket a garázsba, hanem maradhattunk a központi épületben. Letelepedés után, felkerekedtünk és elindultunk a központba. Ilyen persze nincs, az utcán szembejövő első járókelő Amir volt, éppen egyik szófiai ismerősével bandukoltak valahová. Kelletlenül üdvözöltük egymást, megadta Petikének az e-mail címét, aztán ment mindenki a dolgára. Ettünk megint egy halom grillételt a Jaffa-ban, pár rakival kísérve, ezúttal odabent kaptunk helyet, és közben megnéztünk a Portugália-Németország meccset (A mérkőzés 2-3 lett, a sípot Peter Fröjdfeldt fújta, Svédországból). Meccs után valahogy, addig kavarogtunk, amíg a Fétisch bár előtt nem voltunk. A hely szelleme tartotta csak a lelket bennünk a nehéz túranapokon: csak egyszer érjünk át a hegyen, majd a Fétischben megmutatjuk…A szpikersrác nem volt ott, de a lelkes csapat ¾-e el is indult, hogy beváltsa álmát. Mintegy 4 évvel később csak a napokban mertem megkérdezni mi történt ott lent, miért is jöttek ki a fiúk 5 perc múlva. (mivel én nem tartottam a csapattal.) Azt hittem 50 évre titkosítani kell az esetet, de a nagybüdös semmin, mint kiderült nincs mit tikosítani. Lementek a skacok, körbenéztek, és mivel mindenkinek igen rossz volt az arca feljöttek. Ezek után a kismacskás vicc tanulságaival (eleget basztam, mostmár hazamegyek felkiáltással) hazaballagtunk, mindössze egy kóbor sörre álltunk meg egy piszokdrága bárban.

Péntek
Korán keltünk indulás előtt akartunk még egy kicsit turistáskodni, meg városnézni hisz csak délután indult vissza a repcsi. A reggelivel óvatosak voltunk, hússal már senki sem kísérletezett. Csavarogtunk még egyet a városban, megnéztünk egy mecsetet, a kormányközpontot, egy fasza kis építkezést, aztán uccu vissza a szállásra. Szófiát ugyanolyan őrült tempóban hagytuk el, mint ahogyan érkeztünk. Rutinosan zsúfolódtunk be a sárga tháliába, amit itt persze nem így hívnak, és kiszáguldottunk a reptérre. Szuvenír vásárlás után felültünk a sky menetrendszerinti járatára és meg sem álltunk Bécsig. A hazaút eseménytelenül telt, Bencééknél átültünk Petikéék Skodájába és hazacsorogtunk Debrecenbe.