Augusztus 12. – Day 0
Úgy döntöttünk, hogy a Wizzair kora reggeli indulásához igazodva lemondunk az alvásról, és előző nap éjszaka elindulunk a reptér felé Debrecenből. Terv szerint Lehelt és cuccát este 11 körül bepakoltam, ezt követően a Szentkirályi család fedélzetre terelése következett, mint kiderült, ez koránt sem volt ilyen egyszerű. Mivel ők már az egész estét a Szatmári barátokkal közösen a szabadságra való ráhangolódással töltötték, közérthetően fogalmazva 8 órától ittak mint az állat. Peti még Rugónál, a cucca otthon. MI is beültünk Rugóék teraszára, Lehel is átvette a hangulatot, és máris átcsúsztunk a következő napba.
Augusztus 13. – Day 1
Indulás: Debrecen (Eger, Budapest)
Érkezés: Antalya
Szerző: Bali
Ez a nap úgy kezdődött, ahogy az előzőnek vége lett, Rugóék teraszán. Nagy nehezen kirobbantottuk a túratársakat, bedobáltuk Rugó és Peti cuccait (hoppá, tele a Volvo, hova száll be Szipi, de legalább a pálinkái?), és irány Eger. Jó tempóban egy óra körül be is csúsztunk, első teendő leellenőrizni a pálinka adagokat, mind mennyiségi, mind minőségi szempontból. Szerencsére útipálinka is került, valami Kökény becenevű. Az autóban kellemes cefreszag és jó hangulat terjengett innentől kezdve. A reptéri parkoló megvolt, leszállítottak minket az 1-es terminálra, újabb küldetés, az útipálinkát és a reggeli unikumot gyorsan el kell tüntetni! Igen, az unikumot mind én ittam meg, bár rég nem volt rá precedens, vállalható tettnek érzem ma is (szerk.) Ehhez csatlakozott rövidesen két pesti túratársunk. Már itt gyanússá vált Zoli, hogy ha pálinkáról van szó, a tréfát nem ismeri. A csomagfeladáson a kisasszony elővigyázatosságból rákérdezett, hogy ugye a csomagban lévő pálinka zárjegyes, mert egyébként kidobják. "Természetesen", hangzott kórusban a válasz...
Röpke alvás a repülőn, és máris a napfényes és forró Antalya aszfaltján találtuk magunkat, helyi idő szerint is alig múlt reggel 8 óra. A Sabat panzió szervezésében walkie-talkies taxisofőr Benge Nadasoy feliratú táblával köszöntött minket, Bence titkos török élete ezek szerint ilyen álnéven fut. Innen már egyengette utunkat, kiterelt, beültetett, irány a panzió. Megérkeztünk, és Bence hosszas alkudozásba kezdett vendéglátónkkal egyéni csomagajánlatunkról, melyet siker koronázott. MI lealkudtunk pár lítrát, de az arca arról árulkodott, hogy nem járt velünk rosszul. A szállásunk talán legjobb definíciója a luxus-putri, egy néhai vályogház volt kimeszelve, a szobákat klimatizálták és fürdőszobákkal szerelték fel. Szobánként átlag 4-5 ággyal, meg pár csótánnyal (őket nehéz volt megszámolni, lehet hogy mindig csak ugyanazt láttok, de lehet, hogy a család összes tagja bemutatkozott, csak mi nem láttuk a különbséget). Megkaptuk első török reggelinket, olajbogyó, sajt, parizer, zöldség, gyümölcs, tea. Betankultunk, és elkezdtük stresszes napunk eltöltését. Volt, aki elkezdte bepótolni az elmaradt alvást, volt aki a medence és a sörözés különböző kombinációit választotta).
Délután folytattuk a sörözést, és leugrottunk a legközelebbi tengerparti beachre, ami egy úszó platform volt a sziklák között. A főnök kalóz-öltözetéből már ekkor gondolhattuk volna, hogy rablótanyára érkeztünk, de ez igazán csak távozáskor lett egyértelmű, amikor 7 sörért 140 lírát akartak leakasztani rólunk (1 sör ára 5 líra volt mindenhol). Lehet, hogy a látványt is beleszámolták az árba…
Este kis város- és szuvenyír nézegetés. Lehel már ekkor elkezdte felderíteni, vajon honnan fog ajtós mécsest leakasztani az asszonynak. Peti is aktívan segített az alkudozásban mindenkinek, be is vetette pár szóból álló friss török nyelvtudásunkat. Konkrétan két kifejezést tanultunk meg, az első a „yedi Efes” = hét sör, a másik a „tesekkür” = köszönöm. Az első nem volt az adott szituációban alkalmas, így a második kifejezést vette elő, de úgy tűnt, nem sikerült pontosan felidéznie. Valami rémlett, hogy amit mondani akar, az hasonló a „te se kúrsz”-hoz, így némi erőlködés után kivágta: „TE SE BASZOL MA!”
Első kebab és pálinka adag elfogyasztása is megvolt, majd a jó éjt sört követően lefeküdtünk, hogy másnap kipihenten elkezdhessük a nagy kalandot végre.
Augusztus 14. – Day2
Indulás: Antalya
Érkezés: Dogubeyazit
Szerző: Bence
Azt szokták mondani, hogyha egy messzi helyet meglátogattál már, ne térj vissza, mert csalódni fogsz...Csaknem pont 10 évvel ezelőtt 2001. szeptemberében már jártunk akkori barátnőmmel (azóta feleség + 2 gyerek...) Dogubeyazitban, és megcsodáltuk az Ishak Pasa Palota látványát, illetve ekkor született meg bennem az elhatározás, hogy egyszer még fel kell mennem a város mellett tornyosuló Ararátra. (Ekkor fogant meg BSBK 2011-es túrájának alapötlete!) A 2011-es visszatérés azonban semmiféle csalódással nem járt, sőt!
A fentiek gondolatok miatt izgatottan vártam az utazást. Az előző napi antalyai lötyögés, pihenés, alkoholizálás után végre igazi élmények elé néztünk! Forró reggelre ébredtünk, már fél 8 körül sem voltunk messze a 30 foktól. A Sabah Panzió Lonely Planet által is joggal dicsért belső kertjében majszoltuk el hagyományos török reggelinket: kemény tojást, lágy sajtokat, joghurtot, görögdinnyét, és az 1:3 arányban hígítandó teát. A reptérre a panziósok vittek ki – immár mintegy 20%-kal olcsóbban, mint az előző napi utunk ára volt a másik irányba. Hiába, az alkuba is (újra) bele kellett jönni!
Antalyából a repülőnk reggel 10.20-kor indult a foglalásunk szerint. Ezzel szemben a reptérre érve szembesültünk csak azzal, hogy az indulás időpontja valójában 9.55...Csak erről minket elfelejtettek előzetesen értesíteni: a kelet az kelet! Mintegy egy órás repülőút után Adanában át kellett szállnunk egy „másik gépre”. Persze ez a következők szerint zajlott: leszálltunk a repülőről, begyalogoltunk a váróba, újra becsekkoltunk, 2x újra átestünk biztonsági ellenőrzésen, majd kb. fél órás – a tranzitváróban eltöltött várakozás után – visszaszálltunk ugyanarra a repülőre. Igaz, ezúttal sikerült elintézni, hogy mindenki ablak mellett üljön. Jól döntöttünk: a repülőről elénk tárult a történelmi Mezopotámia északi része a felduzzasztott Eufrátesszel (hogy is hívnák a gátat?: Atatürk!), a Tigrissel és a köztük lévő „termékeny” síksággal. (Mai állapotában nehéz elképzelni, hogy itt egykor virágzó mezőgazdaság folyt...)
A Van-tó felé érve láthattuk a később meghódítandó Nemrut Dagi-t teljes pompájában: kráter tavaival, kalderájával, és gyér növényzetével! Vanba érve már Harun (az Ararát túránk helyi szervezője), illetve Harun egyik „küldöttje” fogadott minket. Meglepetésünkre egy vadi új Mercedes kisbuszba ültettek és repítettek Dogubeyazit felé. A van-i reptérnél ismerkedtünk meg Larával (ekkor még bármiféle jelző nélkül...) a vietnámi amerikaival, Kaliforniából, aki csatlakozott hetünkhöz az Ararát expedíciónk során. Lara 40 éves informatikus, és két munkahely között fél éves rekreációs szabadságát töltötte Ázsiában és Európában. (mindig is irigyeltem az ilyeneket...). Valahogy Vanban járva összehozta a sors Harunnal, aki rábeszélte, hogy menjen fel az Ararátra, úgy hogy Larának nemhogy kabátja, de megfelelő cipője sem volt...(„No problem, we shall give you!”) Rajta kívül egy magyar pár is velünk tartott Dogubeyazitba, de ők onnan Karsba mentek tovább, beérték az Ararát távoli látványával (mint mi 10 évvel ezelőtt...). Harunnal (Guide No 1) ekkor még csak egy „hoárjú, ájem Harun, gud to szi jú” erejéig találkoztunk. Ő utána eltűnt, igaz mobilszámát megadta, hogy hívjuk, ha bármi problémánk van.
Az úton még megálltunk a Muradiye vízesésnél is, ahol jót ebédeltünk. Dogubeyazit előtt nem sokkal az iráni határ közvetlen közelében haladtunk, a hegycsúcsokon sűrűn felállított őrbódékból arra következtethettünk, hogy a schengeni csatlakozásról még nemigen kezdődtek el az egyeztetések a két ország között...És megpillantottuk a Hegy impresszív látványát! Érthető, hogy az 1800-as évekig miért is gondolták, hogy ez a világ legmagasabb csúcsa! A kb. 2000 m tengerszint feletti magasságú anatóliai felföldből kiindulva ágaskodik hófedte kupolája a kék ég felé. Közel s távol csak az „ikerhegye” a mintegy 4000 méteres Kis-Ararát oldja csak magányosságát.
Helyi idő szerint délután fél 6 felé érhettünk Dogubeyazitba, ahol a szállás elfoglalása után megismerkedtünk Szafinnal (Guide No 2). Akkori állítása szerint ő kísért volna az Ararátra, de addig még több minden történt. Kérésünkre (illetve a Harunnal korábban folytatott kemény alkuk következtében...) kisbusszal felvitt minket a várostól mintegy 5 km-re fekvő Ishak Pasa Palotához, ahol megcsodálhattuk a naplementét. Tíz éve ez a program barátnővel nagyon romantikusnak tűnt, de most 6 másik (ekkor még aránylag kevéssé illatos) faszival...
A romantika, no meg egy sör elfogyasztása után a kisbusz visszajött értünk, visszavitt a városba, ahol Szafin a helyi „sétálóutca” egyik legjobb éttermébe invitált minket. A tetőteraszon vacsoráztunk, egy sor pincér ugrált bolhaként körülöttünk. Szafinnal sokat beszéltünk a másnap induló expedíciónkról. Azonban, mikor kiderült, hogy a távot mi négy nap alatt (egy akklimatizációs nap közbeiktatásával) szeretnénk megtenni a távot Szafin visszahőkölt. Leadott minket és felkínált egy – korábban már a vacsorához csatlakozó – másik túravezetőnek. Két lehetőségünk volt, vagy a „Russian speaking guide” (Guide No 3), vagy az „English speaking” Ahmed (Guide No 4). Tekintettel az általános iskolában (illetve a gimnáziumban) szerzett stabil nyelvi alapokra, az oroszul tudó vezetőt hanyagoltuk, és Ahmed mellett kötöttünk ki (csak később derült ki, hogy 20 szavas angol szókincsébe a számok már nem fértek be! A 20-ból 2 szó: „no problem!”). A szálloda előtt lórumozással, meg néhány sörrel zártuk a napot, és készültünk fel lelkiekben a másnap kezdődő küldetésre!
Augusztus 15. – Day 3
Indulás: Dogubayazit (1650m)
Érkezés: Ararát alaptábor (3.300 m)
Szerző: Szipi
Csudanap virradt ránk, két napi folyamatos közelítés után, indulhat az igazi hegyi túrázás. megyünk az Ararátra. Még egyikünk sem volt ötezer méter feletti hegyen izgultunk, hogy hogyan fogja bírni szervezetünk. Mint kijelölt indikátor alany rossz hírrel csúsztam le a hotel Isfahan étkezőjébe a többiekhez: reggeli székletem konzisztenciája megváltozott, még nem a dühös macska effekt volt, de már úton voltunk valami felé, ami semmi jót nem ígért a hátralevő napokra.
A reggeli korántsem érte már el az antalyiai szintet. Volt lágy tojás, amit kérésre megkeményítettek és volt a később szokásossá váló parizer, kicsit barnább kiadásban no és persze az elengedhetetlen olajbogyó, teával. Fertőtlenítés után (=pálinkázás), kipakoltunk a hallba, ahol Szafetet meglátva belénk állt kissé a görcs.
Már két napja kísért minket a bizonytalanság, kurd keresztneveket magolva, hogy ki is lesz a mi vezetőnk. Kissé a Spionfióka című egyébként felejthető film buszsofőrjeire emlékeztettek a hirtelen megjelenő majd eltűnő gájdok. Sehogy sem akart összeállni a keleti kép, ki kit ismer és leginkább ki is fog minket felkísérni a hegyre és a megoldás napokkal később lett csak meg. Internetes kapcsolatunk Harun, még Vanban lepasszolt minket, és Dogubayazitban már Szafet várt minket, aki maga is úgy nyilatkozott, hogy talán ő lesz a gájdunk. Ráadásul lila gőze sem volt arról, hogy ki is az a Harun. Ellenben folyton Buhranra hivatkozott, akiről viszont mi nem tudtuk, hogy kicsoda. Szafet, vagy ahogy ő hívta magát Big Sofi, az előző esti kaja után választás elé állított: ő nem ér rá, de itt van az oroszul csacsogó Mehmet, vagy az angolul a beharangozó szerint egészen jól beszélő Ahmed, válasszunk. Gyors oroszteszt után (az angol kihagyásával) Ahmedet igazoltuk le, aki persze szintén nem ismerte Harunt. (Buhránnal amúgy másnap találkoztunk, éppen egy csoportot hozott le a hegyről és két nappal később kiderült, hogy Ahmed Buhran unokatestvére.) Az igazolással úgy gondoltuk, hogy letudtuk a gájd kérdést, ezért volt meglepő Szafet reggeli visszatérése.
Szafet azonban szerencsére csak jó házigazda akart lenni, közölte, hogy találkozunk két nap múlva a második táborban (persze nem akkor és nem ott találkoztunk) és átadott minket a 8-kor pontosan érkező Ahmednek és üzlettársának? Musztafának, aki sofőr, szakács és mindenes szerepet töltött be. Gyorsan becuccoltunk, illetve felcuccoltunk a Törökország legnépszerűbb márkájának számító, elnyűhetetlen Ford Transitra, (Amíg nem a törökök gyártották 600.000 km-t is elment nagyobb beavatkozás nélkül) majd behuppantunk a poros ülésekre. Az Ararát öszvérrakodóig azonban még hosszú és a szó szoros értelmében rögös volt az út… Meglepetésünkre a már tegnap megnyert amerikai társalkodónőnk, Lora mellé, a két kiseső magyar útitárs Kata és Zsombor helyett, két újabb magyar útitárs, Zsuzsa és Gergő csatlakozott. Miután megbeszéltük, hogy ők nem a low-cost utazási irodát találták meg, az iránytaxiként is működő buszba további helyi utasokat kaptunk, akik ki is szálltak a következő faluban. Meggyőződhettünk róla, hogy a Ford Transitban akármennyien elférünk. Megrendítő volt látni a tető nélküli, téli fűtőanyaggal (tehénszarral) körberakott bódékat. Útközben már teljes nagyságban tekinthettük meg az Ararátot, közelinek tűnt, és elég magasnak.
Körülbelül másfél órai pornyelés, zötykölődés után értük el az „öszvér állomást”, miközben már úgy 2.200 méterre emelkedtünk. Érkezés után átadtuk a nagyobb hátizsákokat a helyi öszvérhajtó kollégáknak és fiaiknak, akik még nagyobb zsákokba górálták azokat, majd a további ellátmánnyal együtt felcúgolták a teljes pakkot az öszvérekre. Csak reménykedtünk abban, hogy valaha is viszont látjuk még a cókmókjainkat.
Ahogy végignéztem magunkon a túrbakancsunk, túrabotjaink, lélegző ruháink, szuper hátizsákjaink éles kontrasztban voltak a helyiek papucs, szalmászsák, vászongatya kombójával. Ráadásul be kellett látnunk, hogy a teljes ruhatárukban kevesebb póló van, mint Petike vagy Bali hátizsákjában.
Még egy utolsó kísérletet tettünk arra, hogy a hegymászó engedélyeink felül érdeklődjünk, de a kérdezősködés rögtön két eredménnyel is járt: rájöttünk, hogy tutira nincs engedélyünk és mindennek a tetejébe Ahmed a beharangozóval ellentétben nem annyira beszél angolul, sőt annyira beszél angolul, mint Petike oroszul, (a városi legendák szerint azért kapott kettest oroszból, mert a gimnáziumi évek alatt jelenlétével nem zavarta meg az ezt a nyelvet elsajátítani vágyókat az órán.)
Ahmed vezetésével, aki énekelve és tisza cipőben, baseball sapkában és szinte állandóan telefonálva vágott neki a hegynek a felkerekedtünk mi is. Körülbelül egy fél órás eseménytelen út után megérkeztünk az „első hegyi butikhoz”. Az alaptáborig vezető úton amikor csak elmentünk egy sátoros pásztorszállás mellett mindig gyerekek rohantak meg, akik bizonytalan eredetű és állagú, elsősorban kendőkből álló portékákkal bírtak minket a kurd GDP emelésére. Petike rögtön bevásárolt egy csini kendőt, és a meleg miatt egyből Arafatot csinált magából, ami pár jól sikerült fénykép erejéig feldobta a hangulatot.
Miután elhagytuk az Ararat Café felirattal ellátott sátorkomplexumot, nagy meglepetésben és tisztességben volt részünk, mert megérkeztünk Ahmed sátrához, házához. Megismertük anyukáját és majdnem a feleségét is, de az is lehet, hogy az a kendős csaj nem is a felesége volt. Kiderült, hogy Ahmed, vagy ahogy kurdul hívják, Ahamed főállásban birkapásztor és őstermelő és csak másodállásban gájd. Tisztelettudó? vendégekként levettük bakancsainkat. A vendéglátás megható volt, jól esett az árnyékos sátorban a szőnyegekre leülni és forró teát kortyolni, miközben megnyugodva konstatáltuk, hogy hátizsákjaink utolértek minket és hordozóik önfeledten legelésznek a környéken.
Folytatva utunkat, Ahmed nagybácsikájának kunyhója mellett Zsuzsát lelejemolták egy csokira, majd, úgy 2800 méteres magasságban, másfél két óra után újabb „ismerős” sátoros csapathoz érkeztünk. Mint később kiderült, Ahmed apukája és még egy csomó rokon élt itt, számos birka társaságában. A vendéglátás még szívélyesebb volt, aminek fényét nagyban emelte a kiszolgálásunkban serénykedő három nővér. Friss birkajoghurtot és hozzá palacsintavékonyságú kenyeret kaptunk, no meg az elmaradhatatlan teát. A hely igazi hegyi-sportszertárnak bizonyult, hiszen az idáig szandálban érkező Lora, méretben részben hozzáillő cipőt, nadrágot kapott, sőt ráadásként lízingelhette az olasz hegyi mentők 1987-es formaruhájának kabátját is. Extra meglepetésként a többször firtatott hágóvas kérdés mellé is látszólagos pipát tehettünk, hiszen az addigra már számos alkalommal feltett „crampon ?” kérdésre és a „crampon ok“ válasszal elintézett parát egy szalmászsákban átadott hágóvas-csokor oldotta fel. Erre a napra. Ettől kezdve be kellett látnunk, hogy itt nincs megoldhatatlan ügy, és bármit is kérhetünk „no problem” lesz a válasz.
Még egy kisebb pásztorszállást hagytunk el és úgy pihenőkkel együtt számított 6 órás út után megérkeztünk az első alaptáborba, úgy 3.3300 méterre. Az első meglepetések után közpénzügyi felelősünk gyorsan szerzett jedi efes-t (hét sört) és elkezdtük felverni, majd belakni a hamarjában kiosztott sátrakat. Alapvetően a Tisza-túrás élményeket kamatoztattuk, de valószínű a szívsebészeknél ez egy kimaradt epizód volt. Lehel és Rugó igazi műgonddal látott neki a sátorépítésnek. Egy félórányi meló után valami teljesen új téridommal rukkoltak elő, miközben Musztafa szakács elkészítette az első fogást, teát és aprósüteményt a főnöki sátorban. Belegeltük a kekszet, és fertőtlenítettünk, majd nagyhamarjában kajavárás címén Petike leosztott egy lórumot. Mindeközben Lehelék Zoli matektanárral azt próbálták igazolni, hogy több, mint „n alatt a k” féleképpen lehet a kapott anyagokból sátrat építeni. A folyamaton az sem segített, hogy újabb orvossal bővült a sátorépítők lelkes csapata, sem pedig az, hogy Bali elkészítette a 274. képet a kínlódásról. Ha ez nem lett volna elég, beszállt a buliba, Ahmed, egy másik vezető, sőt a helyi pásztor is, gyakorlatilag látható eredmény nélkül. Végső megoldásként Lora személyében a kalifornai szilícium völgy high-tech vonalát is bevetettük, de ez volt az a pont, ahol még az amerikaiak is csődöt mondtak. Mivel Bali fényképezőjének memóriája már kezdett vészesen telni, és a Bengével feltámadó kezdeti röhögésünk már apátiába fulladt, de talán leginkább azért, mert a második fogásként belépő pörkölt az alacsony 680 HPa-os nyomás ellenére is megfőtt, el kellett fogadnunk Zoli azon érvelését miszerint az a lehetetlen esemény következett be, hogy a sátorponyva, a sátorzacskó a bemutató rajzzal és a sátorvas három különböző sátor tartozéka.
A flamó nagyon jól esett, pörkölt, saláta, kenyér, tészta és persze végül tea, így a fertőtlenítés után nekiálltunk befejezni a partit. Meg is született az első hegyi szitokszó, miután megszívattam magam egy makk felsővel Petikétől megkaptam „Te oxigénhiányos, Teeeee !” nem annyira hízelgő jelzőt. Gyorsan mértünk egy pulzusszámot is, átlagban 70 körül tekert mindenki, én egy kicsit többel vagy 85-tel, tehát akár még igaz is lehetett az állítás.
A sötétedéskor, úgy 6 óra felé az 5 fokra hűlő levegő ellenére sem fagyott belénk a kula, így a légnyomás csökkenés biometerológiai hatásai (gyomor es a belek gázai kiterjednek így a felnyomott rekeszizom mozgásában akadályozott) és/vagy helyi étkek fogyasztása okán elindult a csoportos sziklalátogatás. Ez alól egyedül Rugó vette ki magát, de azt legalább az egész út alatt, ami közmegnemelégedésre később nála felerősítette a biometeorológiai hatások révén keletkezett gázok távozásának a gyakoriságát. A sziklacsoportokig el kellett jutni, ami önmagában is fárasztó volt, mert a mozgásunk lelassult, megfontolttá vált, és egy-egy felülés után bizony már mindenki szédült egy picit. Maga a művelet is sokkal lihegősebb volt, ráadásul a nyomeltüntetés sem volt mindig zökkenőmentes, főleg amennyiben az eltüntetés során végzett kőátpakoláskor egy korábbi termékről pakoltuk át a köveket az újra.
A parti befejezése után még megcsodáltuk Petikét cicanadrágban, Lehel elkapta a tökéletes naplementét fényképen és elfeküdtünk, hisz reggel várt ránk a következő tábor 4200-méteren.
Augusztus 16. – Day 4
Indulás: Alaptábor (3300 m)
Érkezés: Felső tábor (4100 m)
Szerző: Zoncsi
Megvolt az első akklimatizációs éjszaka. Mindannyian kíváncsian vártuk, milyen hatással van ránk a folyamatos 3200 m-en tartózkodás. Többen tapasztaltuk, hogy fekvés közben egy-egy hirtelen és erőteljes forgolódás után másodpercekig kapkodnunk kellett a levegőt, mintha egy rövidet futottunk volna. De ezen túl semmi különös. Persze főként nem a ritka levegő okozott gondot az éjszaka, hanem a sátorban alvás a kényelmetlen matracon 5 fok alá süllyedő éjszakai hőmérsékletben. Személy szerint nekem nem igazán sikerült aludnom, de Bence is hasonlóról panaszkodott.
De ezt csak elviseli az ember, vagy ahogy a parasztbácsika mondta a sétarepülésen a dugóhúzó után, hogy "No erre számítottam.", de az már tényleg bosszantó volt, hogy ha megittam egy kupica pálinkát, elkezdett fájni a fejem tarkó tájékon. Ennek már fele sem volt tréfa, tényleg odacsapott a magashegyi környezet! Persze mivel a fosás és fejfájás között választhattam, inkább az utóbbit vállaltam be, és amikor a szükség úgy hozta én is fertőtlenítettem a többiekkel együtt.
Az átvacogott és forgolódott éjszaka után össze kellett pakolni, a sátrakat pedig szétszedni. Közben elkezdődött a fejvakarás, hogy akkor 3 vagy 4 napos legyen az Ararátmászás. Hosszú tanakodás, tanácskozás után végül úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk 3 nap. Azt úgyse mondhattuk a túravezetőknek, hogy felmegyünk a 2. táborba és majd ott meglátjuk, ki hogy érzi magát, mert a cuccainkat közben felviszik. Ahhoz se fűlt a foga egyikünknek sem, hogy ha már felmegyünk a felső táborba, onnan még le is jöjjünk, majd másnap megint fel. Szükség esetén persze úgyis felülírtuk volna a terveket, de bíztunk magunkban, és mint később kiderült, tényleg senkit nem döntött le a lábáról a 4000-es szintvonal átlépése sem.
Lebontottuk a sátrakat, a Lauráét is nekem kellett persze, megreggeliztünk és nekivágtunk az újabb 1 km-es emelkedésnek.
Az aznapi penzum tulajdonképpen nagyon rövid volt, gps szerint 2,7 km-t tettünk meg. Ebből persze az is kiolvasható, hogy jó kis meredek útvonalon haladtunk, amit csak a szerpentinszerű vonalvezetés könnyített.
Ezen a napon is remek időt fogtunk ki, a napsütést épp megfelelően enyhítette néha egy-egy felhő. Lehel is bekapcsolódott Laura pátyolgatásába. Előbb a botjait adta neki kölcsön, majd a hátizsákját is átvette tőle. Ezzel és a másnapi lovagias magatartásával később kiérdemelte az "Angel" titulust.
A táj közben annyit változott, hogy a kőtömbök egyre hatalmasabbak lettek, a növényzet meg egyre ritkásabb. A 2. tábornál, amit délután 1 körül már el is értünk szemernyi zöld sem volt, sőt még egy árva kóró vagy bogáncs se. Emiatt a teherhordó öszvéreket is visszafordították lepakolás után az alsó tábor felé. Alig győztünk félremenekülni előlük a szűk ösvényekről.
Félút környékén végre megpillanthattuk az eddig takarásban lévő, majd felhőkbe burkolózó Kücük Agri Dagit, azaz a Kis Ararátot. Fura módon olyan magasnak tűnt, pedig ekkor már szinte felette jártunk a nagy testvér oldalában.
A 2. tábor 4150 méteres magasság körül helyezkedett el, és ha egy helyet ideálisnak nevezhetünk sátorverésre, az biztosan nem ez. Szerencsére a sátraknak már elő volt készítve pár hely, ahonnan nagyjából félretúrták a köveket, nem kőágyon kellett megágyaznunk, de így is csak a vastag matracokban bízhattunk.
Ami viszont a tábor fekvését illette, okunk nem lehetett a panaszra, gleccser mellett még sosem sátoroztam. Most pedig igen. Ideáig ért le az Ararát hó- és jégsipkájának alja.
Láttunk néhány nagyobb törést is a jégfolyamban, amit amúgy jórészt törmelék sziklák borítottak. További izgalmat okozott, hogy valószínűleg a jég mozgása miatt pár percenként indult meg egy-egy kisebb kőomlás, ami aztán komoly robajjal vitte le a köveket a hegyoldalon - szerencsére tőlünk biztonságos távolságra. De ezt a morajt egész éjjel hallgathattuk.
A sátorbeosztásnál Laura csapott egy kisebb hisztit, amikor megtudta, meg kell osztania egy sátrat velem, nem lehet saját lakosztálya, de aztán túltette magát a megrázkódtatáson, a takarodó után már viccesnek találta a heves ódzkodását.
Vacsorára meglepően jó csirke pörköltet rittyentett nekünk Musztafa bajtárs, bármelyik magyar kifőzdében megállta volna a helyét. Ezt mint a fizika tan iránt érdeklődő ember külön is meglepetéssel fogadtam, mert ezek szerint a normál légköri nyomás 65%-án is lehet főzni. Ezen kívül erős lórumozással és kisebb sétákkal ütöttük el a lefekvésig hátralévő időt, no meg a megfelelő kulázó helyek felderítésével, használatával.
Aztán lement a nap a hőmérséklet hirtelen esett vagy 10 fokot és mi eltettük magunkat azzal a tudatban, hogy alig pár óra múlva éjjel 1-kor ébresztő lesz, és elkezdődik az a nap, amiért jöttünk.
Augusztus 17. – Day 5
Indulás: Felső tábor (4100 m)
Érkezés: Dogubayazit
Szerző: Peti
Hosszú napra ébredtünk volna, ha előzőleg el tudtunk volna aludni. Sajnos azonban a magasság, vagy a saját fogaink vacogása miatt nemigen jött álom a szemünkre. A vekker mindenesetre helyi 1-kor csergett. Az öltözködéssel sok gond nem volt, inkább csak az okozott némi fejfájást, hogy Lara hálózsákbéléséből kibújjak, melegített is, muffszaga is volt... Mire kikászálódtunk a szakácsunk kirakta a reggelit, gyanús hogy én is kiraktam volna, de ehelyett két B6-ot, némi jó reggelt kekszet, a smecta-normaflora koktélt és az elmaradhatatlan teát küzdöttem le. Kettő körül indultunk el kicsit kókadtan. A többi csapat is így időzített, így hosszú kígyó araszolt felfelé, a fejlámpák fényéből lehetett látni merre megy az ösvény. Továbbra is nagyon hideg volt, s a tempótól se melegedtünk ki. Bár több csoportnál is jobban haladtunk, előzni nem nagyon lehetett, néha pedig alaposan összekeveredtek a csoportok a sötétben. A saját csoportbeliség beazonosításra mindenkinek volt száma, hangosan kellett ordítani, s ha tízig elértünk valószínűleg mindenki megvolt. Tovább lassította a tempót, hogy Lara rendszeres időközönként leállt 30mp-re, egy idő után kicsit nagyobb tempóra kapcsoltunk, s csak egy nagyobb laposnál vártuk be a lemaradókat. Egyenlőre sem a magasság sem a mászás nem okozott nekem problémát, inkább a hideg és a kialvatlanság keserített. Némi nótázással vettük el a út monotonitását. A nyomáskülönbség megtette hatását az emésztőrendszerünkre, elengedtünk pár galambot, s nem volt olajág a szájukban... Ez is bomlasztotta a csoportot, különösen a hátsók maradoztak el... Már nagyon vártuk a napfelkeltét, de kellemetlen módon a hegy dél-nyugati felén másztunk, így a csúcs pont árnyékot vetett ránk és az alattunk lévő vidékre. Persze ennek is volt aki örült.
5000m alatt értük el a hóhatárt, ahol feltettük a hágóvasakat. Igazából nem volt rá szükség, de a biztonság kedvéért szereltünk, már akinek jutott.
Végre ránk ragyogott a nap és megkezdtük a rohamot a csúcs bevételére. Rugóval, Zolival elsőként értünk fel, helyi idő szerint 7 körül (itthon 6 óra). Leírhatatlan érzés volt (így csupán a tényeket közlöm). Szóval beírtuk magunkat a csúcskönyvbe, post mortem Zsigát is, fényképeztünk, ölelkeztünk, fáztunk. Kicsit rá is fáztunk a nagy sietségre, mire a többiek felértek alaposan átjárt minket a szél. Sajnos Jerevánt nem láttuk, a másik kisebb csúcsról talán lehetett volna, de visszaparancsoltak minket, nem hagyták kikémleljük a nagy török határvidéket. Mikor mindenki felért megörökítettük az emléket, majd elénekeltük a himnuszt, elég jól szólt (ezt se tudom leírni).
Mellettünk azért kivívtunk némi érdeklődést, majd mások is énekeltek.
Majd egy órát voltunk a csúcson, ez azért nem rossz hööö... A lefelé gyorsan ment, a havon, majd az apró köveken csúsztunk, pikk-pakk elértük a 4100-es tábort. Kivéve Zolit, aki miután repetázott a csúcsból, a Lehel ottfelejtett botját szedte össze, bevárta a Little Princess-t (named by Zsuzsa). A táborban kicsit ledőltünk, hátha tudunk aludni, de nagyon elkezdett fájni a fejem és minden összedobva elindultunk Kopasszal lefelé. Ő a lázával meg a taknyával küzdött, mi a szagával (igazság szerint mérges macskát többen is rejtegettünk, s az öltözködés is csak a rétegek le illetve felvételét jelentette). A többieket végül csak a 3200m-en vártuk be, ott már jobb volt a helyzet, némi sör is lecsúszott. Innen LiPri némi alkudozás után (200-ról 50) szamárháton folytatta az utat, mi poroszkáltunk. Most is útba ejtettük a túravezetőnk rokonainak a sátrát, szerencsére nem az összesnek, ittunk egy kis teát, de inkább csak néztünk ki a fejünkből. A kis kölykök bemutatták mit tanultak angolul, helló turiszt, csokolad, mani, ten, így némi édességgel és pénzzel szegényebben, pár kendővel és babával gazdagabban értünk le fél hatra (itthon 16.30). Adtunk némi pénzt a vezetőnek is, akinek szeme se rebbent, a baksist itt is ismerik...Mire leértünk a csomagjaink ott vártak, de a busz késett úgy fél órát. Majd a sofőr kidobálta a kapaszkodás segítségére felhozott köveket (hiába építik a hegyet), majd felpakoltunk. Rajtunk kívül persze még elhozták a túravezetőket, egy feltűnően ledér hölgyet és egy kurd családot, szerencsére még nem teljesedett ki a familia, így nem voltunk egészen húszan a transitban, de inkább volt "nyugati izgalom", mint "keleti kényelem"...
Egy óra zötykölődés után értünk vissza Dogubayazitba. Előszőr elvittük Gergőt és Zsuzsát a szállodájukba, majd sikertelen polóvásárlás után mi is megérkeztünk az Isfahan Hotelbe. Mennyei, müezinre néző szobát kaptunk ismét. Kicsit olvadoztak a fürdőszoba falai, de jól esett a zuhany és a relative tiszta ruha. Vacsorára visszatértünk a Sark nevű vendéglátó egységbe, ahol sört is kaptunk (igaz a szomszéd szeszboltból hozták fel fekete nylonzacskóban), és bár kicsit kevesebb ételt szolgáltak fel, mint amikor a 3. túravezetőnkkel voltunk, de azért vészesen nem vágtak át. Koccintottunk a mászásra, némi pálinka is előkelt, hazafelé még megtekintettünk pár jólfésült fekete bajuszt, kifizettük Burhánt, aztán otthon hamar elnyomott az álom....
Túra:
Szint: fel 1000m (4150m- 5137m), le 3000m (5137m- 2100m)
Táv: fel 2.7km, le 12km
Idő: fel 6 óra, le 8.5 óra
Résztvevők: Mehmet (túravezető), Lara (Little Princess), Gergő+Zsuzsa, smi 7-en
Augusztus 18. – Day 6
Indulás: Dogubayazit
Érkezés: Van
Szerző: Rugó
Jól esett végre ágyban aludni két nap sátrazás után. A szokásoshoz képest később vert ki minket az ágyból a müezzin, a reggeli világosság és az éhség. Bőséges – 5 db olívabogyó, darab sajt, lekvár és tea – reggeli után rendeztük sorainkat és az Ishak Pasa Szerájt vettük célba. Takarékoskodás miatt a 15 lírás kisbusz helyett a fejenként 2 lírás dolmust vettük igénybe. A megállóig sétálva több Ararátos pólót áruló bolt esett utunkba, amelyek közül az egyikben Bence sikeresen kialkudott magának egyet. A dolmus megállóban zord képű, szerb pólóban feszítő úr tette nekünk ajánlatot az útra. Beültünk a megviselt külsejű buszba és útközben kiderült, hogy a busznak nemcsak a külseje megviselt.
Az enyhén emelkedő részen már visszakapcsolni kellett, majd a nem túl meredek emelkedőn pedig egyesben haladunk nagy zaj, füst és égett szag kíséretében. Felérve az szerájhoz megkaptunk egyetlen hivatalos belépőjegyünket az egész kirándulásunk alatt. Sok fénykép készült az étkezőről, budiról, háremről, medencéről és a környező sziklákról, hegyekről. Körbejárva a szerájt megszomjaztunk. Peti elhúzott sziklát mászni, a többiek kacatot (bocsánat ajándékot) vásároltak a szeráj előtt, majd Efes-sel oltottuk szomjunkat, a már korábbról is ismert kocsmában a szeráj fölött. Telt az idő, vártuk a visszafelé induló dolmust, de nem jött. Végül felsétáltunk a szeráj fölötti mecsethez, ahol állt egy kisbusz, de a sofőr imádkozott. Kacatárus itt is volt, nézegettünk ajándéknak valót, miközben Lehel fényképezni szaladt fel egy nyeregbe. Visszafelé már rohannia kellett, mert a buszt majdnem lekéste. A szállodába késve értünk vissza, félig már kiköltöztettek minket, de szemlátomást minden holmit megtaláltunk. Gyors pakolás után a Van-ba tartó busz állomásához siettünk. Végre megtaláltuk az igazi outdoor boltot Ararátos pólóval. Az eladó nagyon szívós volt, nem nagyon engedett az árból, de így is eladott vagy hármat nekünk az egyedi ruhadarabból.
A Van-ba tartó buszunk már jobb volt, mint a reggeli, de azért ebben sem működött minden henger. A lassú emelkedőket többen alvással vészelték át. Mások még egy utolsó pillantást vetettek az Ararátra, fényképezték az iráni határ mentén kialakított örtornyokat, majd a 2600 m-t meghaladó hágót átszelve lassan elértük Van-tó partját.
A buszmegállóban Harun fogadott egy max. 6 személyes Hyundai egyterűvel. Befértünk nyolcan csomagokkal. Nemsoká megtapasztaltuk, hogy van még ennél is rosszabb. Megérkeztünk a Hotel Arslan, vagy Aslan-ba (egyszer így, másszor úgy volt írva). A szálló jó helyen a város központjában volt, de ahogy feljutottunk a negyedik emeleten lévő szobánkba már nem volt minek örülnünk. Kaptunk 3 szobát, az egyikben budi, a másikban zuhanyozó, a harmadikban egyik sem volt. Az ágyneműk sem voltak tiszták. Harcedzett turistaként először nem is ijedtünk meg annyira, de estére eldöntöttük, hogy egy éjszakánál többet itt nem alszunk. Éhségünk ellenére még napnyugta előtt a Van-i (Tuspha) ókori kastélyának romjait tekintetük meg Harunnal. Tanultunk kurd táncot, majd fényképeztük ezerszer, amint a nap a Van-tó vize felett eltűnik.
Napnyugtára megszólalt a müezin és Harunra is rátört az éhség. Útban az étterem felé megismerhettük Harun életfilozófiáját, ami talán egy külön fejezetet érdemelne.
Harun egy meghatározhatatlan nemzetiségű, önmagát nemzetközinek tituláló arab férfi. Hithű muzulmánként a Korán előírásait betartja (pl. Ramadan, imádkozások, alkohol stb.) Egyetlen dologban nem tud nemet mondani, mégpedig a nők kérdésében. Harun szerint minden külföldi turista nő azért érkezik Törökországba, hogy keféljen. Ennek megfelelően Harun a női turisták ezen igényét is szívesen kielégíti. Elmondása szerint csak „szabad” nőkre utazik, ha valakinek barátja vagy férje van, akkor azoknál nem kezdeményez. Látogatásunkkor frissen szakított francia barátnőjével és további kalandjait elmesélve mindenki úgy gondolta, hogy Harun egy család nélküli férfiember. Később kiderült, hogy van 2 gyermeke és felesége is, így kíváncsian hallgattuk mi a véleménye a feleségéről. Harun csak olyan nővel foglalkozik komolyan családalapítás szándékával, aki a Korán előírásait szigorúan betartja. Ha valaki Harun felesége szeretne lenni, annak nyilvános helyen csak csadorban szabad megjelenni, a családtagokon kívül férfiemberrel semmiféle kapcsolata nem lehet, otthon kell nevelnie a gyermekeket és nem szólhat bele a férje dolgaiba. Később még az is kiderült, hogy Harun még a fent leírtaknál is nehezebben bírja magát féken tartani, ha francia szőke nőt lát.
Megérkeztünk a „Salil Ibrahim Sofrasi”-ba (sz.e. javítandó) napnyugta után kb. 25 perccel. Az étterem dugig tele volt, óriási nagy sürgés-forgás mindenfelé. Nekem úgy tűnt, hogy legjobb lenne máshová mennünk, de Harun megnyugtatott, hogy lesz helyünk. És valóban, 5 percbe se telt és szabadult asztal, ahol nyolcan kényelmesen elfértünk. A vacsora is hamar megjött. Ettünk, mint a vakok, nagyon finom volt, talán a legjobb vacsoránk volt az egész túra alatt. Sör nem járt a vacsorához, ezt a helyi boltban szereztük be vacsora után, majd Harun a szálló tetején lévő teraszra invitált minket, ahol gyér világítás mellett se szék, se asztal, csak néhány kidobásra szánt kacat várt minket. Kártya, sör, alku Harunnal a másnapi kirándulás ügyében, majd ki-ki a saját hálózsákját vagy a kétes tisztaságú ágyneműjét használva nyugovóra tért.
Augusztus 19. – Day 7
Indulás: Van
Érkezés: Tatvan
Szerző: Bence
Véletlenek vannak? (Jó) pár éve történt, hogy a Tátrában jártunk. Az ótátrafüredi szatócsboltban összefutottam a Szondi utcai szomszédommal, akit Pesten kb. csak negyedévente láttam! Hasonló történt augusztus 19-én is, de még sokkal lehetetlenebbnek tűnt a szituáció...
De kezdjük elölről. A Harunnal történt előző napi alkunk után a „szokásos” Van környéki látnivalókat vettük sorra a nap folyamán a kisbuszos kiránduláson, azzal, hogy az Akdamar sziget meglátogatása után nem Vanba, hanem Tatvanba mentünk a helyközi járatú busszal. A kiránduláshoz csatlakozott egy francia pár, Szipi nagy örömére. A „hotelünk”-ben nem volt reggeli, ezért a túrát a helyi Carrefour-ban kezdtük. Vettünk néhány reggelire valót, hogy majd egy alkalmas helyen jót falatozzunk. Elsőként Cavustepe-be az urartu-i romvárosba vezetett utunk. A cavustepe-i palotát és erődöt Sardur király építette az i.e. 8. században, azaz a romok durván 3000 ezer évesek. Mindig lenyűgöz, amikor ilyen számokról beszélünk! Amerikai útjaim során tapasztaltam, hogy arrafelé a 100 éves városrész, már „old town”-nak számít! Hol vannak ők ettől?
Egyébként a hasonló romokkal ellentétben nem kellett olyan nagy képzelőerő a palota rekonstruálásához. Tisztán felismerhető volt a ciszterna, a raktárak és a palota lakószobáinak területe. Egy helyi öreg azzal szédített minket, hogy el tudja olvasni az urartu-i írást, ami a palota bejáratának gránit tömbjein volt látható. Elhittük? Ezt megelőzően gyógyszeres dobozból „a palota romjai között gyűjtött” 2000 ezer éves búzát öntött elénk. Érdekes volt, mennyire nem foglalkozott azzal, hogy amikor visszaöntötte a dobozba, elég sok szem melléhullott. Lehet, hogy a 2000 éves búza pótolható?
Az egyre nagyobb hőségben Hosap felé vettük utunkat. A legrégebbi vár itt is az urartu-i időkre tehető, de a ma is látható formájába inkább már az ottomán időkben öntötték (a helyi kurdok) a 17. században. A korábban a Carrefourban vásárolt elemózsiát a vár alatt fogyasztottuk el, rosszalló tekintetek kereszttüzében: ramadán volt, mi meg jóízűen az utcán falatoztunk, és hangoskodtunk. Egyébként itt voltunk legközelebb Irakhoz, illetve Törökország Hakari tartományához. Hakariban a legerősebb a PKK (Kurd Munkás Párt), amely a független Kurdisztánért harcol, kisebb-nagyobb intenzitással. A reggeli teát már egy teázóban szürcsöltük, így kevésbé voltunk szem előtt.
A vár bejáratához érve hamar előkerültek a helyi árusok (gyerekek), általuk készített kézimunkákat árultak (Rugó! Ezek nem kacatok!) Egy-két gyors vásárlás után hamar előkerült a vár bejáratának kulcsa is, és bemehettünk. A belső részt éppen felújították, így csak a külső várban bóklászhattunk. A török emlékekre jellemző módon, nem ártott figyelnünk, mert a várban lévő gödrök korlát nélküliek, befedetlenek voltak, míg a vár oldalának biztosítása is elmaradt a turistabarát szinttől. Ha ásót ragadtunk volna, lehet mi is találunk valamit! Egy sor fénykép után ültünk vissza a buszba, és folytattuk utunkat Akdamar felé.
Útközben, már a Van-tó partján megálltunk egy szeldzsuk temetőnél is. A sok sír között egy türbe maradt épen, amelynek díszítése igazi anatóliai egyveleget tartalmazott: török, örmény és perzsa motívumokat! Akdamar egy a Van-tóban található sziget. A sziget az örmény építészet egyik legjelentősebb emlékét őrzi: a 10. századból származó kolostort, illetve Szent Kereszt templomot. A kolostorból túl sok nem maradt fenn, de a templom csaknem sértetlen, és a belső freskói is aránylag jó állapotúak. A templomból kijőve lettünk figyelmesek arra, hogy Harun barátunk összetűzésbe került a francia (arab származású) útitársunkkal. Ugyanis a szigetre hajózván Harun kissé elvétette a mércét. Az még rendben is volt, hogy Szipit arra kérte, hogy masszírozza meg a hátát, de később hasonlóra (vagy többre?) kérte a francia lányt is. Aki ezt nyílván elpanaszolta párjának. Az biztos, hogy a francia srác szájából elhangzott a „you are a bad guy”, és a „you are arab and I am arab, I am very disappointed” kifejezés is. A vitából többet nem nagyon hallottunk, mert a szigeten meg lehetett mártózni a tóban is, így a part felé vettük utunkat. A parton legnagyobb meglepetésünkre találkoztunk Gergővel és Zsuzsával, akikkel az Araráton voltunk együtt. Még maradt egy plusznapjuk, és Dogubeyazitból ide szerveztek kirándulást.
A tóban való fürdés után Gergő felajánlotta, hogy ha szeretnénk a hoteljükben megérdeklődi, hogy van-e a méretünkben „I was there” típusú Ararát-póló. Én éltem a lehetőséggel, és telefonszámot is cseréltünk Gergővel. Ekkor derült ki, hogy a családneve „Zoltai” (bár ő csak azt mondta, írjam a telefonomba, hogy Ararát Gergő...). Zakatolt az agyam, eszembe jutott, hogy korábban említette, hogy Szegeden is lakik (meg a barátnő miatt Pesten is...). Beugrott, hogy egy Szegeden élő Zoltai család és a szüleim között régi baráti kapcsolat áll fenn (ugyanis együtt dolgoztak még a hetvenes években Tiszavasváriban az Alkaloidában, és ahogy az ekkor szokás volt minden fiatal a gyári lakótelepen lakott. Zoltaiék itt a szomszédjaink voltak...). Ráadásul, én a Zoltai Bencéről (Gergő bátyja) kaptam a nevem (szüleimnek megtetszett a Bence név...). Erről a családról lenne szó? Hát igen...5 nap után fény derült az igazságra. Az Araráton a tiszavasvári szomszéddal jártam (ami ráadásul teljesen véletlenül derült ki...)! Mennyi volt ennek az esélye? (Robi, Te ki tudod számolni?) Gyorsan felidéztünk néhány közös emléket, bár sok nem volt, mert én pár hónapos voltam csak amikor a család elköltözött Tiszavasváriból.
Visszahajóztunk a szárazföldre, búcsút vettünk a francia pártól és Haruntól (kisebb pénzváltást követően), és az Akdamar szigetre nézve megebédeltünk. Egy gyors lórum parti után megérkezett a tatvani busz, amire felkapaszkodtunk. Útközben komoly katonai ellenőrzőponton kellett átkelnünk, szinte tapintható volt a feszültség. Háborús filmek emlékei köszöntek vissza: katonák a bunkerekben, háztetőn, homokzsákok mögé bújva, valószínűleg csőre töltött fegyver mögött. Egy katona a buszra is feljött, és mindenkinek ellenőrizte a kézipoggyászát. Szolgáltatunk és védünk!
Mintegy 2 órás utazás után Hakin (Harun barátja) fogadott Tatvanban. Ajánlott egy szállodát, és elvitt a helyi plázába(!) vacsorázni. A fizetés valószínűleg (itt is) feketén ment, mert a végén csak azt kérdezték, hogy: 70 líra OK?
Hakin-nal komoly üzleti tárgyalás során megalkudtunk a másnapi Nemrut Dagi túra áráról, néhány sör és pálinka elfogyasztása és rövid lórumozást követően tértünk nyugovóra.
Augusztus 20. – Day 8
Indulás: Tatvan
Érkezés: Tatvan
Szerző: Szipi
Végre egy normális hotel. Persze keleten minden átértékelődik, de eddigi hoteleink közül ez a harmadik bizonyult a legkomfortosabbnak, a szoba kis terasszal, pompás illemhellyel és távoli mecsettel. Az új kenyér ünnepére teljesen kifogyott belőlünk az előzékenység, és bár az elmúlt 7 nap alatt összeszokott párossá edződtünk Bengével, mostanra nyoma sem volt már „a ki használja először a budit” kérdésben az előzékenységnek. Szűkös erőforrás volt ez a javából… A reggeli színvonala is emelkedett a hotellel, visszatért a svédasztal, és a választható számú tojás. (Bár, mint később kiderült a tojások is rejthetnek meglepetéseket.) Délelőttre sikerült megértenem, hogy a magamnak csapolt teának azért volt furcsa íze, mert teaeszencia volt, amit nem magában, hanem sok forró vízzel hígítva kellett volna meginnom.
Reggeli után összeraktuk kis hátizsákjainkat, angolurasan „átolvastuk” a hallban az elmúlt napok Hakkari bombázásainak a kivonatát, arra várva, hogy fogorvosunk leküzdje a reggeli harmadik székletét is.
Az Ararat-trek utazási irodáról a hangzatosabb East Anatolia Travel-re történő váltás, egy újabb gájdot hozott az életünkbe. Az előző nap megismert Hakim sokkal világibbnak tűnt Harun-hoz képest, ivott pálinkát, állandóan álmos és láncdohányos volt, ráadásul egy jobb angolnyelvtanárt is választott elődjénél.(Bali szerint nem csak dohánnyal élt, de ezt ennek nem leltük bizonytékát.) A terv szerint a Tatvan tó partján az egyik fürdőzőhelyen indult volna a nap, amíg a tegnapi franciák megérkeznek, de mivel prognosztizált érkezésük (a távolsági buszsofőrük folyamatosan értesítette Hakimot merre járnak) előbbre tolódott, így inkább rövid készletfeltötltéssel ütöttük el az időt. Hideg uticsomagot állítottunk össze, amiből persze nem hiányozhatott a raki sem.
Befutottak a franciák, kicsit murisak voltak, papucsban és atlétatrikóban. Mi nem értettük, hogy ebben a cuccban, hogyan fognak hegyet mászni, és ők sem, hogy minek a strandoláshoz nekünk bakancs és hátizsák. Rögtön levágtuk, hogy a szervezési malőrben ismét Harun keze lehet benne, a közös felháborodásunkat fertőtlenítéssel enyhítettük, majd Hakim no problem felkiáltásával elindultunk Otosan-javal (Ford Transit) a Nemrut Dagi felé.
Hakim szülőfaluja Serinbayir ? a kráter lábánál helyezkedett el, az odaúton temérdek port nyeltünk és a tea miatt is kellett egy pisiszünetet tartani. A faluban nagy ovációnak örvendtünk. Mivel új nap új gájdot is kellett kapnunk, Hakim lepasszolt az apukájának minket. Így erre a napra Hakim papa lett a hivatalos gájdunk, amit közös tázással ünnepeltünk meg. Hakim papa régi motoros volt a szakmában, WC-s kempinget üzemeltetett a faluban.
Úgy szemre is vagy 30-40 éve hordta már a turistákat a Nemrut Dagihoz, valószínűleg ugyanilyen korú Otosanjával, amibe át is kászálódtunk. Az esti program részletei még kidolgozásra vártak. Mivel tegnap este óta tudtuk, hogy Hakim a Baraka és az Eupolisz helyi képviselője, résen kellett lennünk, és próbálkozni megértetni vele, hogy esetünkben inkább a fapados tarifáját vegye elő. Miután az East Anatolia Travel Nemrut Dagi kemping csomagajánlatából az egy estés romantikus vacsora (halból vagy csirkéből) a tó partján verziót választottuk, (a sátras ottalvós csomag osztatlan elutasításnak örvendett) megalkudtunk és útra keltünk Hakim papával.
Első megállónk egy keresztény templomrom volt. Ágáltam, hogy ne álljunk meg, de Peti és Bali, később kiderült teljesen jó megérzéssel, hajthatatlanok voltak. Így Hakim papa bár nem értette, hogy miért érdekel minket ennyire egy templomrom, ami ráadásul keresztény, megállt az út mellett és jó tanácsként utánunk szólt, hogy sok itt a szép obszidián. Így átkeltünk egy kisebb, de meredek lapályon és elindultunk a rom felé. Hatalmas élményben volt részünk, nem csak azért mert egy tonna obszidiánnal tértünk vissza, hanem azért is, mert a templom és a mellette levő pincék (földbe vájt lyukak mellett) látványa mellett, egy egész görögteknős (Testudo hermanni boettgeri) kolóniával ismerkedhettünk meg. Az esemény színvonalát emelte, hogy éppen párzási időszak volt…tényleg kár lett volna kihagyni. Kifényképezkedtük magunkat, felkaptuk a verdába az időközben unalmukat sétába fojtó franciákat majd rövid utazás után kitett minket Hakim-papa, ujjával jelezve, hogy merre is keressük a Nemrut Dagi csúcsát. A franciák nem tartottak velünk, ők a „B” csomagot választották, ami teadélutánt tartalmazott a Nemrut kempingben. Mindenesetre rá kellett jönniük, hogy Harun előzetes programajánlatával ellentétben ma már biztosan nem térhetnek vissza Vanba.
Kényelmes sétával emelkedtünk, miközben rendületlenül gyűjtöttük az obszidiánokat. (Állítólag valami Obsidius nevü római hozta Etiopiából, tőle kapta nevét.) Egy idő után kiértünk a gerincre és csodálatos látvány tárult elénk. Azt már a repülőről is (többen) láthattuk, hogy csodás a kaldera kétharmadát kitevő tó, de így közelebbről még szebbnek tűnt a türkízkék nagy tó és a mellette levő inkább zöld „melegvizes” kistó. (Van egy másik Nemrut Dagi is, amit egyébként Nemrut hegynek hívnak szemben a mi általunk megmászott egyszerűen és pontosabban csak Nemrutnak hívott hellyel szemben. A hegyek Nimród király után kapták a nevüket, aki valamikor Krsiztus előtt 2100-ban regnált errefelé.)
Az alvó vulkán feltételezéseink szerinti csúcsát valamikor 2 körül értük el. Bali végre kezdte elhitetni velünk, hogy a használati utasítás teljes mellőzés mellett is képes minden kütyüt kezelni, így a közös GPS-t is, ezért a csúcs előtti szikláknál bejelentette, hogy még nem vagyunk ott, mert csak 2930m-en vagyunk a 3050m helyett. Körbenéztünk, de egyetlen magasabb csúcsot sem találtunk. Hogy Balit megvigasztalják Rugó. Lehel és Petike egy embergulát épített, aminek a tetejére helyezték a GPS-t.
Mivel így is megállt 2933m-en a tudomány, abban maradtunk, hogy csak el kellene olvasni azt a használati útmutatót legközelebb. A csúcson hatalmas piknikezésbe kezdtünk, mindenki valami kis kinccsel egészítette ki a naftát. Bence külön kis desszertcsomaggal lepett meg minket, sós, kiszacskós és főként olcsó bizbaszokkal. Fényképezés aztán irány le. Petike többször utalt rá, hogy szlovénozni fogunk, hát megtudtam mi is az a szlovénozás=kavicssízés bakancson, pazar volt. Lehellel még eléggé sután űztük ezt a sportot, ellentétben Zolival, aki többször is elrohant mellettünk láthatóan átszellemülten. Hirtelen leadtunk vagy 600m-t magasságunkból, benyeltünk egy kiló port, de egyre közelebb voltunk a nap fénypontjához. Már a tó közelében jártunk, amikor Lehel rájött, hogy megint elhagyta a botját, szerencsére nem a csúcson, csak a szlovénozás kiszállójánál. Ezúttal nem volt annyira lelkes Zoli, így most Lehel ment vissza értük. Útközben Bali talált egy hatalmas pókot, amiről itthon kiderítették a szakértők, hogy nem is igazi pók, egy rovarpók volt, a hengerpókok (solifugae) családjából.
Négy körül értünk be a „kempingbe”, ami egy sártapasztott lapostetős bodé és egy kifeszített ponyva együttesből állt. Az egyetlen szállóvendég egy osztrák motoros házaspár volt, akik az irán rallyról gurultak hazafelé. Gyors teázás és fertőtlenítés után kicsit ismerkedtünk a helyi értelmiséggel, három kurd, de a helyi szokásnak megfelelően nyugaton tanító tanárral, akik itt egészítették ki a florisztikai tudásukat. Aztán mentünk is strandolni, illetve nekem még egy halaszthatatlan mezei acat növényfelismerési gyakorlatot is kellett tartanom. Huhogva ugráltak be a fiúk a melegvizes (19 fokos) tóba. Hamar összeállta a Nemrut Dagi vizibuzi balett, aminek sem részese sem szemlélője nem lehettem , mert… na találjátok ki mi jött rám.
A fürdés után a csapat sokfelé oszlott, tó körüli felfedezőtúrázókra (meg lett a melegforrás is) és az egyre erősödő szél miatti bódélakókra. Ahogy körbenéztem teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy itt messze keleten egy kis füstös bódéban franciák és osztrákok angolul arról beszélnek, hogy mik a legjobb tibeti éttermek, miközben ezt két magyar és két kurd hallgatja.
Lassan leszállt az est és befutott Hakim is a kajával. A Ramadán miatt amúgy sem jöhetett hamarabb. Segítőivel hamar nekiálltak főzőcskézni, a szél elállt, és először a csirkemenüsök, majd a később a halmenüsök is megkapták a betevőjüket. Sőt 10-en meglepinek kaptunk egy palack bort is, amiből ketten is az asztalra borították az adagjukat. A féktelen zabálásnak az ismét feltámadó szél vetetett véget. Gyorsan behúzódtunk a Transit melegébe, kiperkáltuk a napidíjat, aztán belekezdtünk az egyórás döcögésbe Tatvanba. Út közben megtekintettük a híres tatvani sífelvonót, és legalább két ugróegeret, ugrómókust, vagy valami ilyesmit is kinyírtunk.
Menetközben jött a várva várt jó hír is: a Tatvan-Van közötti (szellem)hajójárat, (aminek nincs menetrendje és senki sem tudja mikor indul és mikor jön, kivéve Hakimot, akinek a barátja a „hajónál” dolgozik) igen nagy valószínűséggel másnap reggel, 8 körül indul.
A hotelbe visszaérve beszereztük az esti söradagot és tanakodásba kezdtünk a másnapot illetően. Végül amellett szavazott a csapat, hogy induljunk el hajóval Vanba, a maradjunk még egy napot Tatvanban ellenében. Így némi lórumozás után behúzódtunk szobáinkba, hogy felkészülhessünk a hajózásra.
túra: 17 km, szint 2100-2950-2250 m (ha lehet hinni a GPS-nek)
Augusztus 21. – Day 9
Indulás: Tatvan
Érkezés: Van
Szerző: Bali
Belső informátorunk még előző este megsúgta, megy a komp reggel, fél 8-ra legyünk a kikötőben. Komolyan is vettük, korai kelés, szokásos reggeli, mikrobusszal ki a hajóállomásra. Nem lepődtünk meg, mikor francia „barátainkat” már messziről kiszúrtuk. Volt egy másik turista társaság is, mint kiderült 3 izraeli fiatal, de róluk később. Továbbá vagy 10 jómunkásember, aki mind valószínűleg a kikötő és a hajótársaság embere lehetett. Egy tehervonat már bent állt a jobb oldali kompban.
Magabiztosan helyet foglaltunk, nemsokára indulunk. Rövidesen odajött a leköszönt guide-unk, hogy kicsi gond van (pöti malőr), az egyik komp beteg, de ha nem tudják meggyógyítani, van másik. Várjunk türelemmel, ő elhúz, dolga van. MI vártunk türelemmel, rögtön átláttuk, hogy vasárnap reggel, egy forró ramadán-napon nem kezdenek a munkások idegbeteg kapkodásba. Így megnyitottuk a lórumpartit, és egyesek az utolsó pálinkánkat. Mire a kompból kihúzták a vonatot, addigra egészen emelkedett lett a hangulat, mindez kb. reggel 9-kor. Ezután kb. 2 órán át nem történt semmi, attól eltekintve, hogy a csapat egy része megitta az összes maradék szeszünket, egyedül a két szívsebész felügyelt bennünket szigorúan terminátor szemüvegükön keresztül.
Nagy nyüzsgés támadt a sziesztázó munkások körében, mikor megjelent egy ősz hajú, mobil telefonos figura, és rögtön konzíliumot hívott össze.
A fej nélküli rohangálás tartott vagy 15 percig, majd a csákó távozott, és mindenki visszaült. Lassan dél lett, egyre nyilvánvalóbb, hogy itt ma már semmi nem lesz. Szerencsére az izraeliek elkezdtek főzni, és látták, hogy nekünk csak szeszünk van, így főztek nekünk is mindenféle zacskós cuccokat. Megtudtuk, hogy nemrég fejezték be a katonaságot, ami rögtön gimi után a fiúknak 3, a lányoknak 2 év, és most valami főiskolára járnak, de kivették fél éves szabijukat, ami jár a hadsereg után. Miután mindent megettünk, megittunk, összecihelődtünk, és besétáltunk a városba a távolsági busz állomásra, szerencsére volt b-terv.
A busszal simán visszajutottunk Van-ba. Harunt felhívtuk az állomásról, annyit mondott, hogy majd úgyis találkozunk. Azt már korábban eldöntöttük, hogy nem megyünk vissza az „ő” hoteljébe, minden más csak jobb lehet nála. A buszállomáson fogtunk egy minibuszt, azaz inkább ő fogott minket. 2 líra fejenként a belváros, már majdnem bele is egyeztünk, mire tanult izraeli kollegáim azt mondták, hogy 1. Lehet tőlük tanulni, úgy is lett. Ebben a mentalitásban indultunk meg hotelt keresni. A mi rezervációs árunkat megütötte a Lonely Planet által ajánlott, 30 líra/fő saját fürdővel és reggelivel, az övékét nem, tovább mentek, de megbeszéltük, hogy este együtt vacsorázunk. Egyáltalán nem lepődtünk meg, hogy Harun barátunk egyszer csak előkerült, valószínűleg nagyon nem szeret otthon lenni… Adtunk a kultúrának, elmentünk a múzeumba, ami szintén ingyenes volt, és megtudtunk sok mindent az Urartói királyságról és a területről.
Este az izraeli srácokkal elmentünk kebabozni, vettünk sört, és a szállodánkban hajnalig vitattuk meg a közel kelet biztonságpolitikáját és az ortodox zsidók és a cigányok közti párhuzamokat. Megtudtuk, hogy minden a génekben van a kislány szerint…
Augusztus 22. – Day 10
Indulás: Van
Érkezés: Antalya
Szerző: Rugó
Hétfőn reggel későn ébredtünk Van-ban. Az Ararát mászás gyorsabb teljesítése miatt gyakorlatilag egy teljes napunk maradt, amit kényelmesen, gyakorlatilag semmittevéssel tölthettünk. Eredetileg reggel repültünk volna vissza Antalyába, de később megváltozott a menetrend és délutánra került a járatunk. Akkor ezt nem bántuk, sőt örültünk, hogy több időnk lesz keleten, de így utólag talán szerencsésebb lett volna az eredeti időpont. Reggeli után ajándékvásárlás volt a program. Van központi részét végigsétálva, túl sok értelmes dolgot nem találtunk. A hús- és sajtpiacon beleszagoltunk a kurd élelmiszeripari termékekbe.
A Carrefour-ban a csoportos baklavavásárlást, majd fényképezkedést követően visszatértünk a szálláshelyünkre. A még megmaradt líráinkat próbáltuk valamilyen értelmes célra elkölteni, majd eljött a repülőgép indulási ideje. Félig gyalog félig dolmussal kijutottunk a van-i reptérre. Szokás szerint ablak mellé kértük mind a 7 helyet, de ez valahogy nem jutott el a kisasszony fejébe, így egy sorban ültünk volna a Boeing 737-800-as gépen. Az utolsó két sor üresen maradt, oda fészkeltük be néhányan magunkat a szép kilátás reményében.
Egyenesen Antalyába repültünk, onnan taxi vitt a már korábbról ismert Sabah Panzióba. A szobákba beköltözve még belefért egy gyors megmártózás a panzió kicsi, de karban tartott medencéjében. Rendes ebéd hiányában ismét nagyon éhesek lettünk, az óvárost éppen elhagyva az első esti vacsoránk színhelyén fejenként másfél adag étellel próbáltuk éhségünket csillapítani. A sört utólag gurítottuk le hozzá egy utolsó üveg raki kíséretében. Kicsit szokatlan volt a naplemente után is tapasztalható nagy meleg. Még kisétáltunk a tengerpart fölötti sétányra, belehallgattunk a szabadtéri színpadon játszott zenei előadásba, végül a zsúfolt szobáinkba vonultunk aludni.
Augusztus 23. – Day 11
Indulás: Antalya
Érkezés: Debrecen (Budapest, Eger)
Szerző: Rugó
Utolsó nap korán ébredtünk, sikerült a reggelit illetően megalkudni a panzióval, így mi lehettünk az elsők, akik aznap betápolhattak. Az első napi óvatos válogatás már a múlté lett. Mindenki evett mindent, már nem féltünk a fosástól. A reptérre a panzió résztulajdonosa és az egyik régi alkalmazott vitt ki. Becsekkolás után bevetettünk magunkat a Tax Free Paradise-ba, de hamar kiderült, hogy minden boltban nagyjából ugyanazt, ugyanolyan áron árulnak. Maradék líráinkat elvertük, vagy néhányunknak megmaradt, majd jó kétórányi repülőút után Ferihegyen landoltunk. Könnyes búcsú után kétfelé váltunk, majd egyenként mindenki lemorzsolódott.
A túráról további képek az alábbi linkeken tekinthetőek meg:
BSBK Fotóalbum
Boncsér Zoli Piacasa albumai
Photo Station
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése