Triglav

A 2005-ös nagy BSBK túra résztvevői: Nati, Bali, Bence, Petike, Porczió Brothers (Szili és Lacika), Robicso, Szipi, Ziggy. Ez az első nagyobb szabású és nagyobb létszámú túra, célpontunk a Szlovén Alpok legmagasabb csúcsa. Nehéz, de gyönyörű utat választottunk egy hosszú gerincen, a két és fél nap mászásból alighanem kihoztuk a maximumot, utólag visszagondolva akár öt napra is elég lett volna.


Augusztus 4. Csütörtök

Indulás: Bohinj (600 m)
Érkezés: Planina pri Jezeru menedékház (1453 m)

A nap első fele azzal telt el, hogy összeterelődött a két irányból érkező csapat. Az egyik fele ugyanis egy elég jelentős kitérővel – a horvátországi Split érintésével – jutott el a túra kiindulópontjához, miután a helyszínen fanatizálták csapatukat (és egymást) azon az estén, amikor a Loki 5-0-ra gázolta le otthonában a Hajduk Split csapatát.

A túrabeszámolót kezdjük tehát a meccs beszámolójával Robicso emlékei alapján:

Nehéz dolga van a narrátornak, ha hét év távlatából kell eseményeket felidézni, főként, ha az események középpontjában egy Loki meccs áll, és a narrátor a legnagyobb jóindulattal is csak divatlokistának nevezhető. Azért megpróbálkozom.
A 2005-ös Triglav túra prelűdjeként Peti, Bali, Bence és én ellátogattunk Splitbe, hogy élőben nézzük a Loki Bajnokok Ligája selejtezőjét a Hajduk Split ellen. Bali tempósan vezetett (akkor még a Skodát), és így jó pár órával az esti meccs előtt érkeztünk. Volt tehát idő megállni egy szép kis partszakaszon, illetve, ha jól emlékszem, városnézéssel is próbálkoztunk. Ennek az lett a vége, hogy belekeveredtünk egy nagy dugóba, és csak azért nem késtük le a meccset, mert Bali jó érzékkel követni kezdett egy fifikás helyi lakost, aki ismerte az egérutakat a kis utcákon keresztül. Kikerülve a főútra, becsatlakoztunk egy kemény rendőri biztosítással érkező Loki konvojba. A standionnál is teljesen elkülönítve kezelték a két csapat szurkolóit: a pár száz lokistát és a tízezres nagyságrendű horvát tábort a lehető legtávolabb helyezték egymástól a hatalmas lelátón. Ez bölcs előrelátásnak bizonyult.
A meccs összefoglalója következik, elnézést, ha esetleg nem minden részlet pontos :) 1. perc: Dombi elfut a jobb szélen, bevágja középre, Böőr Zoli a léc alá bombázza (0-1). 22. perc: Dombi elfut a jobb szélen, bevágja középre, Böőr Zoli a léc alá bombázza (0-2). 27. perc: Dombi elfut a jobb szélen, beküzdi magát a tizenhatos területére, feldobja magát (nem is, csúnyán felvágják), 11-es, Dombi értékesíti a büntetőt (0-3). 76. perc: Dombi elfut a jobb szélen, bevágja középre, Böőr Zoli a léc alá bombázza (0-4). 90. perc: Dombi elfut a jobb szélen, bevágja középre, Böőr Zoli a léc alá bombázza (0-5). Vagy valami hasonló, de az eredményben biztos vagyok.
Mindenesetre a horvát szurkolók a 30. perc után már nem a meccset nézték, hanem, gondolom, szalonnát sütögettek a számos felgyújtott szék lángjánál, illetve egy kemény mag szerette volna a magyar szektort is megközelíteni. Ez ugyan a köztünk levő távolság és akadályok miatt elég reménytelen feladatnak látszott, de azért soha nem hittem volna, hogy ilyen megnyugvással fog eltölteni egy csapat marcona horvát rohamrendőr közelsége.
A meccs után feltehetően ünnepeltünk még egy kicsit a szurkolótáborral, de azért alapvetően mindenki húzni akart a városból. Elindultunk Szlovénia felé, és ha jól emlékszem, éttermet kerestünk, de már elég késő volt, és nem nagyon találtunk nyitva semmit. Végül egy kempingben kötöttünk ki, és ahhoz közel találtunk egy büfét is. A büfénél horvát fiatalok álltak sorba és izgatott beszélgetésükből többször is méltatlankodó „pity nul, pity nul”-ok hallatszottak ki. Felismerni véltük még a „tyelevizor” és „okno” szavak kombinációját is, de ezek a részletek már eléggé az emlékezet homályába vesznek. Csendesen mosolyogtunk a bajszunk alatt, horvát hamburgert majszolva.

Most pedig vissza a túrához. A találkozás után:

A túra maga a bohinji tó melletti parkolóból indult kora délután mintegy 600 méteres magasságról.


Egy viszonylag rövid (3-4 órás), de annál izzasztóbb emelkedés után értünk el a menedékházhoz. Ennél jobb állapotban lévő menedékházzal még sohasem találkoztunk, ráadásul hely is volt bőven. A vacsorázás ás a lórumozás idilli körülmények között zajlott – bár egyes sporttársak visszaemlékezései szerint a személyzet nem az európai szinten elvárt módon viszonyult hangoskodásunkhoz.


Volt időnk némileg előkészülni a következő napokra, amelyek azért ennél nehezebbnek ígérkeztek. Az előkészületek során egyhangúan megállapítottuk, hogy Szipi az egy hátizsákba bepakolt pacalkonzervek mennyiségével világrekordot ért el, majd hamarosan nyugovóra tértünk.

Augusztus 5. Péntek

Indulás: Planina pri Jezeru menedékház (1453 m)
Érkezés: Trzaska menedékház (2151 m)

Gyönyörű napsütésre ébredtünk, a reggelit a menedékház teraszán költöttük el és még a papucsos bohócok sem tudták a látvány minőségét érzékelhetően lerontani.


Sokáig lassan emelkedve az fenyőerdők szintjén maradtunk, gyakran értünk kisebb-nagyobb tisztásokra, ahol pásztorkunyhók álltak. Egy-két óra múlva a gyalogút mind meredekebben kezdett emelkedni, hogy felvezessen minket egy nem sokkal 2000 méter alatt futó gerincre.


Bár a nap töretlenül sütött, a szél a néha megerősödött, így a pulóverek azért lassan előkerültek. A gerinc diktálta hullámvonatozás miatt persze továbbra is izzadtunk és a teljesen pacalkonzerv-mentes hátizsákokat sem éreztük túlságosan könnyűnek. Mivel idővel jól álltunk, viszonylag gyakran megpihentünk és vidáman süttettük a hasunkat. Ilyenkor néha előkerült a még a faluban beszerzett gyalogkankalin-pálinka is, de az italnak egyenlőre senkivel sem sikerült megszerettetnie magát igazán.


Ahogy haladtunk, a növényzet lassan teljesen eltűnt és a táj egyre inkább végtelen kősivatag jelleget vett fel. Más túrázókkal nagyon ritkán találkoztunk, a szabad szemmel is látható élővilágot rajtunk három hegyi zerge képviselte. A délután folyamán immár gyakran előbukkanó hófoltok mellett, de már minimális szintkülönbségeket leküzdve koptattuk a lábunkat az egyre élesebbnek tűnő köveken, majd napnyugta előtt két órával megérkeztünk aznapi célunkhoz, a Trzaska menedékházhoz.
Itt elég hamar kiderült, hogy az alvás nem az előző éjszakai luxuskörülmények között fog zajlani. Nemcsak szabad ágy nem volt a menedékházban, de úgy nézett ki, hogy az étkezőhelyiség padlódeszkáiért is meg kell majd küzdenünk. Ki hitte volna, de úgy gondoltuk, hogy erre leginkább erőteljes italozással tudunk felkészülni: esténk ennek szellemében zajlott a zsúfolásig telt ebédlőben.


Az italozásra azért is kényszerültünk rá, mert ennél a menedékháznál még forrás sem volt, mindent - az ásványvizet is - helikopterrel hoztak fel,és nem szeretünk drága vizet inni. Az este folyamán a gyalogkankalinos itókánk is elfogyott, bár ebben nagy segítségünkre volt egy angol túrázó. Másnap reggel aztán őt hiába kerestük a csúcson...
A hangulat tetőfokán a sporttársak egy része rögtönzött leánybúcsút rendezett Nati részére (közelgő házasságkötésünk alkalmából). A produkció egyetlen, de hatásos elemből állt, és főleg pucér férfihátsók szerepeltek benne. Ettől a pillanattól kezdve fogyatkozni kezdett az étkező létszáma, a végén kiderült, hogy tulajdonképpen szinte mindenkinek jut egy teljes pad az alváshoz.


Augusztus 6. Szombat

Indulás: Trzaska menedékház (2151 m)
Érkezés: Bohinj (600 m)

Kicsit korán kezdődik ez a nap! Hajnali háromkor kezdenek beszivárogni az emberek a „hálótermünkbe” és mivel én fekszem legközelebb a pulthoz, innentől nincs alvás. Lassan magunkhoz térünk és megpróbálunk lelkileg ráhangolódni a csúcstámadásra. Mivel utána visszatérünk ide, a nagy hátizsákot nem kell magunkkal vinnünk. Később éreztük, hogy ez elég fontos körülmény, a leküzdendő 700 m szintkülönbség jó része meredek sziklán vagy keskeny peremeken történő kapaszkodásból áll.


Rajtunk kívül még további 100-200 ember igyekszik feljutni a csúcsra, egy gerincen összetalálkoztunk azokkal is akik egy másik menedékházból indulva haladnak felfelé. Végül (még mindig korán reggel) felérünk a 2864 méteren levő csúcsra, és ahogy mondani szokták: a látvány mindenért kárpótol.


A csúcsfotók után indulás lefelé, ami ugyan fizikailag könnyebb, de ha lehet még félelmetesebbnek tűnik. A menedékháznál felvesszük a hátizsákot és újra elindulunk. A lefelé út hosszú és eseménytelen lenne, de itt ér minket a kötelező eltévedés:, egy 1600 méteren fekvő fennsíkról nem a jó irányban indulunk el és „könnyedén” visszamászunk 2000 méterre. Néhány óra alatt korrigáljuk a hibát és ismét 1600 méteren vagyunk, de immár a lefelé vezető völgy kapujában.


Az utolsó néhány óra meredek ereszkedés egy avarral vastagon borított patakmederben. A láb már csak megszokásból megy, Porczió Lacika magában beszél a kimerültségtől, Balinyó nem is káromkodik mikor majdnem hasra esik egy orvul elbújt kőben. Este fél nyolc körül érünk a kocsikhoz, levesszük a bakancsot – a nap fénypontja. Lassan elkezd esni az eső, a másnapi csúcstámadás már nem sikerült volna, mint később megtudjuk, volt, akit helikopterrel hoztak le.
A bohinji turistairoda este nyolckor még nyitva van, sőt azonnal tudnak nekünk szállást keríteni és még egy éttermet is ajánlanak, ahol 1000 Ft egy malomkerék nagyságú pizza. Annyira fáradtak vagyunk, hogy alig tudunk elaludni, még szerencse hogy másnapra már csak a hazautazás maradt.

További képek a túráról