Svájci Alpok: Breithorn és Dom

F.A.L. - 2020

Az emberek nagyátlagban 500 szóig olvasnak egy szöveget. Vagy addig sem. Ez alatt vagy sikerül felkelteni az érdeklődést egy újabb 500 szavas etapig, vagy nem. Bajban vagyok és már nem maradt csak 450 szavam arra, hogy itt tartsalak benneteket. Kellene egy vicces kép ezzel nyerhetek pár bekezdést. Hoppá meg is van.

Na ugye. Vicces ? Ő itt a mi titkárunk. Mert, megint van titkárunk ám ! De a lényeg.

A mostani felsz.p. felkonf kicsit rendhagyóbb lesz mint a korábbiak, mert az elején lelövöm a poént: jöttünk, láttunk és győztünk. És bármennyire is annak tűnik, ez nem evidens ! Apukám még mindig nem tudja felfogni, hogy miért kell hegyet mászni, ha wellneszezni is lehet. Elmagyarázzuk.

Van itt ez a F.A.L. izé. A F.A.L. a magyarázat mindenre.

Ugye már mindenkinek azon jár az agya, hogy mi a csuda az a F.A.L. ? Elárulom, igen, ez  a Frenetikus Alpesi Lógás rövidítése, minden jóltippelő kínrímvadásznak jár a pont. A mégjobb kibontásokért külön pont jár !

Szóval a falnak a wiki szerint két értelmezése is van. A másodikkal kezdem: „kőből vagy téglából készült, viszonylag magas építmény.” És az első ? Persze. Sziklafal. :) Találkoztunk is vele.

A túra helyszínének kiválasztásakor bizony sokan a falnak beszéltünk, volt akit falnak vezettek, és végül a szavazatszámláló bizottság adta az egyiket, és a fal adta a másikat. Már az elején tudtuk, hogy nagy falba ütöttük a fejünket, ha már beütöttük, minden-mindegy alapon vertük is a fejünket a falba, hogy kerültünk ekkora nagy … túrába. Közeledett az indulás és mi a legvastagabb falban is megláttuk a covidos repedést, de nem másztunk tőle a falra. Mivel Mécs Lacitól megtanultuk, hogy jó tető tart jó falat, nekiálltunk szorgalmasan felkészülni. Szegény Oli már a túra elején megszorult, mint eb két fal között, de mi azért is felálltunk a vékony falra. Harmadnap este a vacsora annyit ért, mint a falra hányt borsó. Tulajdonképpen az is volt. A Dom előtt pedig többen nem akartuk az ördögöt a falra festeni, tartottunk tőle, hogy falnak mennénk, mint a vak légy. Petike a Dom úton megtanulta, hogy dülő falnak nem támaszkodunk és a Dom csoport lefelé végül a dülő falat megtartotta a vállával.  

De a legfontosabb, hogy mindannyian elmentünk a falig…

Időpont: 2020. július 25., szombat
Helyszín: Debrecen - Duino 
Napi túra: - 

Szint: -

Szerző: Oli

Vasárnap reggel július 25-én Rugó, Lehel, János és én Olaszországban ébredtünk fel.

Előző nap július 24-én indultunk Magyarországról és másnap indult a csapat többi 6 tagja: Balinyó, Ziggy, Bence, Boncsi, Peti és Szipi. A magyar-szlovén határátkelés gond nélkül ment, dacára a korona pandémiának.

800 km borongós és esős utazás után, Szlovenián keresztül, letértünk az olasz Duino faluban és a Porti del Bivio nevű szálláson álltunk meg.

Itt fogadott sárga szemüvegkerettel, mentazöld szellős kigombolt ingben eredeti szívélyes olasz vendégszeretettel a házigazda, Giorgio. Bemutatott minket a  cowboy csizmás, napon aszalódott mosolygós üzleti partnerének, a nővérének. A 30 fokos melegben nagyon jól esett a szellős tengerparti mediterrán klíma. Legjobban a jéghideg szlovén sörnek örvendtünk, amivel megkínált minket a hangulatos kertben. 

Elfoglaltuk a négyágyas szobánkat, majd irány a strand, ami egy kicsi hajókikötő volt, ahol a falu lakói összegyűltek ezen a forró szombat délután.

A kellemes hőmérsékletű tengerben úszva azon elmélkedtünk, hogy 0 méteres tengerszintről indul holnap az 1600m magasan levő Zermattig vezető utunk.

Este Giorgio elfogyasztott velünk egy-két pohár bort és autóval elvitt egy jó halvendéglőbe. A fekete Mini autó hangszórójából klasszikus zene áradt, varázslatos volt a hangulat...

Vacsora után visszajött értünk, hogy hazavigyen minket, már kevésbé józanul. Köszönetként megkínáltuk zamatos magyar vörösborral a szállás kertjében, háttérben klasszikus zene szólt mivel Goirgionak valami okból azt mondtuk hogy ez a kedvenc zenénk. Nem kétséges hogy kedvünkbe akart járni.

Másnap vasárnap a kerti mediterrán reggeli után tovább utaztunk. Hogy kifejezzük a hálánkat Lehel ott felejtette a fürdő nadrágját, mint szép emlék.

Időpont: 2020. július 26., vasárnap
Helyszín: Duino - Simplon-hágó - Tach - Zermatt 
Napi túra: Rugó és Oli futott vagy 6 km-t, Täsch-ból Zermattba és gyalogoltunk a Zermatt-i buszvégről a szállásig is vagy 800m-t. 

Szint: Fel a szálláson a másodikra

Szerző: Oli & Szipi

Valahol Egerben...

Nyugodt lélekkel keltem fél-háromnegyed-négykor, felráztam Dórit, aki ezt nem vette zokon a két órával azelőtti lefekvés ellenére sem, mert még semmit sem vett. Ilyen még nem volt: bepakolva, elpakolva, kipakolva, pálinka lepalackozva, minden a kocsiban, csak le a kávé, ki a kaki, /akár kétszer is/, és már indulunk is. Negyed ötkor küldtem egy sms-t Ziggynek, hogy feküdjön vissza, négyre már nem leszünk ott Ostoroson Tarnóéknál, ideiglenes tartózkodási helyén. El kellett még pakolni egy-két dolgot...:) Ja, majd hívom, ha ott vagyunk. Hívott viszont Bali, háromnegyed ötkor, hogy mindjárt ott a füzesabonyi kúton, az előre kalkulált félórás késésünk figyelembe vételével negyeddóra ráadással. Mondtam már mi is úton vagyunk, csak még el kell indulnunk, nyomja vékonyan a tempomatot. Éppen öt előtt felvertük Ziggyt is, pizsi elcsomizva, rajt. 

Mivel az egrieknek a Jóisten egy olyan képviselőt adott, akitől még egy mosógépet is könnyebb eladni, ezért kaptak egy utat, a mennyei 25-öst, hogy rontsák a mosógép esélyeit. A meccs jelenlegi állásáról semmit nem tudok, de ötóra hatkor mire Bali elszívta a cigijét megitta a kávéját, már parkoltunk is a kúton. Gyors búcsú, lassú és precíz hajigálós pakolás a Skodába és megint rajt.

Hót parasztnak éreztem magam, mert beülés után körbekínáltam, mint utóbb kiderül magamnak, az idei év újdonságát a cseresznye-málnát. Nálam már lapot ért a korty, amikorra felfogtam, hogy a korábban lezsírozott Bali-Ziggy sofőr páros, lehet kevés lesz a 15 órás útra, meg ha nem, is lehetnék jó fej is. De aztán rájöttem, azzal leszek jófej, ha nem veszélyeztetem mások tepsi épségét két órányi alvás utáni vezetéssel. Dzsá, heee !

Mindenfajta folytatólagosan elkövetett logisztikai bravúroknak köszönhetően Zoncsit felvettük Zuglóban, aztán BAH csomóponti benzinkútnál bevagoníroztuk Petikét, aki éppen ott volt Écóval és Emesével, végül LIFO (last in-first out) módszerrel kipakoltuk őket egy másik hazai vagy szlovén benzinkúton, szóval valahol útközben, Bence vadiúj, csilivili verdájába. Végre megismertem az első olyan BMW-t, amibe beszerelték a nem rendelhető gyári extrát: az index-et. (Csak semmi áthallás, telex egyátalán nem rendelhető a BMW-kbe.) 

Kérdezhetnétek „hát teleport nem volt ???” De igen, volt teleport, mert a Simplon-hágói térugrásig csak egyszer tértem magamhoz, vagyis nem is tértem én semennyire se magamhoz. Talán megálltunk a szlovénoknál is, meg az Arteon csoport is küldte Dzsorzsótól a homofób képeket, de ebből nem sokat érzékeltem. Álomban csöngettem egy kicsi páleszt, de ennyi. 

A pillanatnyi feltámadás egy olasz Autogrillben ért. Kértem egy lattét, amit Zoncsi lelkesen meg is vett nekem. Lelkendezve kortyoltam a kávét, hümmögtem, majd pár perc után rájöttem, hogy csak habosított tejet kaptam. Nem vettem viccnek, inkább Zoncsi hányaveti olaszának tudtam be a dolgot, biztos Petikétől tanulta a nyelv fortélyait. Végül is a latte az tej, vagy nem ? Azt, hogy itt is tutira elvittek az ufók mi sem bizonyítja jobban, hogy a lattétől felpörögve ádáz vásárlásba fogtam. Míg Petike egy oda illő hatos pack sört markolt fel én egy három literes oliva olajos kannát. Mégis mire gondolhattam ??? Megmagyarázhatatlan. Aztán Bali kiköszörülte a csorbát, kezembe nyomott egy hatos pack sört és elmosolyogta kedvenc mondatát: mi baj lehet ?

Két villanásra láttuk még a Lago Maggiore-t a pályáról, elég is volt, hogy eldöntsük, visszafelé itt állunk meg. Közben kiderült, hogy az erdélyisvédmagyar különítmény már a spájzban Svájcban van. Azt hittem ez valami nagy dolog, meg, hogy jó messze vagyunk, de rá kellett jönnöm, hogy a svájciak csalafinták, mi meg nem vagyunk messze egymástól. A hágó innenső és túlsó oldala is Svájc, a falu-hágó-falu sorból, minden hozzájuk tartozik. Okos. Így a háborúsdit már a gödör aljában elkezdhették, jól visszavonultak a hágóhoz a tetőre, aztán aki feljött megpocsékolták és rögtön uzsgyi vissza le a túloldalra. Ráadásul az év nagyobbik felében nyugodtan lórumhozhattak a katonák, mert októbertől áprilisig inkább a fát kellett gyűjteni a lentieknek. Mondjuk, ha minden igaz Napoléon épített fent kaszárnyát, mikor átjárni támadt kedve pizzázni a taljánokhoz, szóval lehet inkább, hogy römiztek a bakák. Erre vonatkozóan nem találtam semmilyen feljegyzést.

Az átkelés ezúttal simán ment, senki nem pocsékolt meg senkit, a karanténőrök éppen dupla sziesztát tartottak lévén vasárnap dél, és a lámpás sorállást is kibírtuk pisilés nélkül. Megcsodáltuk a patakvízzel öntözött bedréncsövezett valószínűtlenül zöld alpesi legelőket, amik minden kétséget kizáróan az eszméletlen gazdagság és a globális felmelegedés együttes jeleként értelmezhetőek. Vagy sehogyse. De mivel már nagyon kellett pisikélni, leparkoltunk egy fehér volkswagen mellé…

És összeértünk Oli eseményvonalával, avagy a párhuzamosok a végtelenben találkoztak...

Milánót és majd a Lago Maggiore-t elhagyva felkanyarodtunk a svájci  határ irányába és a határ utáni Simplon hágón 2005m magasságon megvártuk a BSBK többi tagját. Hamarosan találkozhattunk Bence, Ziggy, Balinyó, Petike, Boncsi és Szipi csapattal, amit közös magaslati ozmotikus regulációval és pálinka koccintással ünnepeltünk meg. Számomra személyesen nagy öröm volt Kazbek óta újra találkozni mindenkivel és érezni a baráti hangulatot. Rövid pihenés és gyors akklimatizáció után együtt száguldoztunk tovább le a völgybe, Zermatt felé. 

Randa (ez a neve, eskü - sz.) falut elhagyva 1400km után megérkeztünk Täsch faluba, ahol Freddy Taxinál hagytuk az autókat és átpakoltunk egy minibuszba ami tovább vitte a csapatot Zermatt irányába. Rugóval ketten úgy döntöttünk, hogy egy laza 6 km távolságú futással közelítjük meg az 1600 méteren fekvő falut. (Navigare Cucurri necessere est. - Cnaeus Pompeius Magnus)

Végül megérkezett az egész csapat a Colloseo szállásra ahol csatlakozott Bence öccse, Zoli is. Ő már egy hete Zermattban a feleségével együtt túrázott és néhány csúcsot is megmászott. Zoli lett a helyi guide-unk, amit nagyra értékeltünk. A szállás különlegessége a konyhaablakból való kilátás volt! Matterhorn Svájc felé tekintő oldala emelkedett elénk egy nagy panoráma ablakon keresztül. 

Miközben készítettük a spagetti carbonara vacsorát mindenki lelkesen fotózta a gyönyörű hegyet, mintha az akármikor készülne tovább állni az ablakunktól. A nagy pakolás és fotózás közepette a fele főznivaló paszta adag eltűnt. Nagy pánik keletkezett, hogy éhen halunk de egy pótló adagot végül is találtunk. (Lenyúlták a másnapi szarvacska tésztát, fele spagetti, fele szarvacska, ebből még úgysem csinált senki carbonarat... - sz.) 

Közben folyt a kötelező BSBK sportital kínálat, más néven a híres Szipi pálinka fogyasztása. Házi pálinka mellett házilag előállított biogázzal neutralizáltuk a friss hegyi levegőt, és végre beindult a lórum is. Külön köszönet jár Ziggynek, hogy türelmesen beavatott ebbe a színvonalas és komoly kártya játékba! (Értitek: színvonalas és komoly !!! - sz.) Ekkor még nem ismertük a házi szabályt hogy 22:00 után csendben kell lenni, ezért lórumoztunk, amíg csak bírtunk.
Vacsora után mindenki lelkesen készült a másnapi első csúcs támadásra. 
Balinyónak külön köszönet, hogy kölcsönadott jégcsákányt, hágóvasat és bukót. Alig vártam hogy az egészet magamra vegyem és első este így feküdjek le aludni.
A következő két nap időjárási prognózisa miatt döntöttünk úgy hogy további akklimatizáció nélkül már másnap a 4164m magas Breithornt másszuk meg.

Időpont: 2020. július 27., hétfő
Helyszín: Zermatt - Breithorn(4164m) - Zermatt 

Napi túra: 13km (a lefutóknak 20km, a síelőknek meg a fene se tudja 😊) 

Szint: 1200m

Szerző: János & Bali

Ha hétfő, akkor akklimatizációs túra (azaz nem teljesen 😊). Első túranapunkra akklimatizációs kirándulást terveztünk a Matterhorn tövébe, hogy egy könnyed mászással pihenjük ki az út és a megérkezés fáradalmait, egyben felkészítve szervezetünket a 4000m-es magasságokba tervezett mászásokra. Aztán látva, hogy az időjósok pont erre a napra jelezték előre a hét legszebb napját átterveztük a dolgot. Úgy okoskodtunk, hogy használjuk ki a kitűnő időjárást és már az első napon biztosítsuk be magunknak legalább az egyik négyezrest. (Vágjátok ? 16 órás út, spagetti, lórum, pálinka, egy kis alvásszerű, aztán meg mi lenne, ha felszaladnánk erre a négyezresre ? Hjja, kérem, ez a BSBK... - sz.) 

Reggel korán keltünk és már negyed nyolckor a szállásunk előtt gyülekeztünk és vártuk Zolit is, hogy csatlakozzon hozzánk. Innen gyalogosan a Zermatt felső végében található telekabin állomásához masíroztunk. Itt vált ketté a csapat. (És a történetünk is, következzen János tollából a síelősök része - sz.) 

Egyrészt a csapat zöme csak a Trockener Steg-ig váltott oda-vissza jegyet, ahonnan aztán gyalogosan folytatták a mászást a Klein Matterhorn, s majd a Breithorn irányába. Másrészt pedig, Petivel ketten egésznapos síbérletet váltottunk és a kabinnal egyből fölmentünk a Klein Matterhornra.

Ez a csúcs, amely csak távolról és csak bizonyos szögből nézve hasonlít nagytestvéréhez, (Én meg bizonyos szögből Brad Pitt-re - sz.) a kocatúristák Mekkája. A kabin a 3883m-en, a sziklában kialakított megállóhoz érkezik, ahonnan egy alagúton keresztül lehet eljutni a csúcs másik oldalára és az oda épített vendéglő-szuvenírbolt kombóba.

Még 9 óra sem volt amikor felérkeztünk. Felvettük síléceinket és elkezdtük az ereszkedést a gleccserre vivő, még alig “használt” pályán. A pálya hava csonttá volt fagyva, ami bizony kellemetlen volt, mivel a túraléceket nem a jeges pályákon való ereszkedésre találták ki. 

A gleccseren (Plateau Rosa) három párhuzamos csákányos felvonó volt kiépítve, alattuk pedig megannyi lekerített sípálya, amelyeken kapukkal teletűzdelt pályákon edzettek a profi síversenyzők. Természetesen egy sávot a hobby sízőknek is hagytak. Azon síztünk mi is majdnem délig. Ahogy melegedett az idő, a hó egyre puhult és egyre élvezetesebb lett számunkra is. Nagyon élveztük a havat, a sízést, köszönhetően annak is, hogy az idei sítáborunk a koronavírus járvány miatt elmaradt. Gyönyörködtünk a kilátásban, hisz innen körben lehetett látni a Svájci-Alpok legszebb csúcsait, közöttük a Zermatt emblémájává vált Matterhornt.
A 3800-3400 m-es tengerszint feletti magasság hatására egy idő után érezni kezdtünk egy enyhe kis nyomást a fejünkben, ami jelezte számunkra, hogy a magasságot még nem szoktuk meg. Ennek ellenére erőltettük a sízést, hisz célunk a magasság megszokása volt. (Logikus, erőltettük a sízést, hogy szokjuk a magasságot - sz.)

Mindeközben a Bali-féle gyalogos alakulat...

Míg a 2 fős síző alakulat sűrű felvonózással jutott fel egyből a Klein Matterhornra, többször is, (És ezt még árengedménnyel is honorálták a derék svájciak - sz.) addig a csapat többi része úgy gondolta, hogy jó erőfelmérő lesz a Dom-hoz, ha a 2939m magas Trockener Steg állomástól kezdjük a Breithorn mászást, azaz azt a plusz 950m szintet a kocamászókkal szemben belerakjunk a lábunkba. 

Ennek meg is lett az eredménye. Egyrészt gyorsan telt az idő és folyamatosan nőtt a fáradtsági szint. Én az elejétől hágóvassal mentem, a többiek nem vették fel. Összességében az utóbbi volt a jó döntés, mivel kinek hiányzik a bakancsra még fél-fél kiló lábsúly, és kicsúszás veszély is csak egy nagyon rövid traverznél volt. Az erőfelmérő olyan jól sikerült, hogy a sok szinttől, a hirtelen magasságtól és az első napi szokásos gyengeségtől együttesen a gyalogos csapat olyan szinten elkészült, hogy a csúcsmászás is kérdésessé vált. 

No, de adjuk vissza a szót, akarom mondani a tollat, Jánosnak.

Fél 12 körül ért fel a gyalogos társaság is és a megerőltető menetelést kipihenendő, egyből bevették magukat a Klein Matterhornon kialakított vendéglőbe, ahol, természetesen, rögtön ki is rendelték az első kör sört. A sör elfogyasztása közben megbeszéltük a harci feladatot, mármint hogy irány a Breithorn 4164 m-es csúcsa és utána iszkiri lefelé, hogy még időben elérjük a Trockener Stegen a Zermattba tartó utolsó kabint.

Sajnos Oli nem érezte jól magát. Eléggé megviselte a gyors szintemelkedés lévén, hogy ő tengerszinten él. Még jó hogy Debrecen 100m-el magasabban található, huhh. Így tízen, két kötélpartiba rendeződve vágtunk neki a csúcsnak. Végül a gyönyörű időben 1 óra 42 perc alatt értük el a csúcsot. Sajnos arra nem volt elég hely, hogy egy mindannyiunkat ábrázoló fényképhez beálljunk, de darabokban fényképre került az egész társaság. (Nem nagy hely ez a Breithorn, úgy egyméterszerötméter, és ficánkolni se annyira jó, mert jobbra vagy háromszáz méter semmi, balra meg ezer méter semmi. De legalább egy harminc méteres keskeny gerinc vezet rá. Himnusz volt, de valahogy a csúcspezsgő nem fogyott... - sz.)

Sokat nem időztünk, mert eléggé eltelt az idő és erősen féltünk, hogy nem érjük el a lefelé tartó utolsó kabint. (Meg amúgy is mit csináltunk volna azon a kitűnő fekvésű, ámbátor meglehetősen szűk és huzatos placcon ? - sz.) Lóhalálában, kevesebb mint 1 óra alatt értünk vissza a Klein Matterhornhoz, ahonnan aztán újra sílécre pattantunk és a repesztettünk le az immáron lezárt pályákon. Javában dolgoztak már a rattrackok a pálya kijavításán-előkészítésén és vezetőik idegesen dudáltak ránk amiért elrontottuk a már asztallap-simaságúra kezelt havat. (Hehehe - sz.) 

Valahol a pályák aljában elsuhantunk Rugó és Boncsi mellett, akik a túrázós csapattól különválva gyalogosan ereszkedtek le, bevállalva, hogy elérik az utolsó felvonót a Trockener Steg-en. (Bali szerint teljesen reális terv volt legyalogolni a Trockener Steg-ig a teljes csapat számára, hisz elmélete szerint húsz perc alatt ott leszünk a csúcsról a Kicsi Maternhornnál, onnan meg kilépünk is már hipp-hopp ott is vagyunk. Aha. Agyhullámokkal. Éppen hogy elértük a Kicsi Matterhontól az utolsó levonót. Persze a két bolondnak megint futni kellett, mert futni muszáj.) 

Boncsi későbbi bevallotta, hogy élete egyik legrosszabb döntése volt, és Rugóval se fut sehova együtt többet. Mint utólag kiderült, 7km-es futást vállaltak be a térdig latyakban, havas sziklákon lefele. Majd a meglehetősen olvadt gleccser aljában Olit is beértük. Innen párszáz métert kellett gyalogoljunk a Trockener Steg kabin állomásig, ahonnan már együtt ereszkedtünk le Zermattba a többiekkel, leszámítva Boncsit és Rugót, akiket erősen féltettünk, hogy nem érik el az utolsó kabint és gyalogosan kell leereszkedjenek. Szerencsére volt még egy utolsó-utáni kabin is, amely bevárta őket, tényleg csak pár percen múlott.

Zermattba érve megcéloztuk a felvonó állomásához legközelebb eső vendéglátóipari egységet és kirendeltük az első kör korsó sört, nehogy szárazon kelljen bevárjuk két lemaradt társunkat. A második kört, szerencsére már a megérkezésük örömére rendeltük, s aztán még volt néhány kör, de azt már ki számolta...

Visszaballagtunk szállásunkra és diszkrét pálinkázás közben megbeszéltük a nap történéseit, miközben Szipi-séf és csapata elkészítette aznapi estebédünket. Hogy mit is ettünk, arra már nem emlékszem, de egy biztos: éjszaka robbanásveszélyes lett lakásunk légköre (a szerkesztő emlékszik, kiváló csilis bab készült konzerv alapanyag feltuningolásával, leginkább másnap tudtuk meg, milyen is jó volt az...). Szerencsére megfelelően fáradtak voltunk ahhoz, hogy mindez ne zavarjon minket.

Időpont: 2020. július 28., kedd
Helyszín: Zermatt - Schwarzsee - Hornli hütte (majdnem) - Zermatt
Napi túra: 14km Pihenőnap (höhö) (a továbbmenőknek 20km)

Szint: 900m (1200m)

Szerző: Zsiga & Boncsi

Az Elnök és a Bank hagyományosan egy szobában és általában közös ágyon alszik. Nem tudom, hogy a világ többi vezető szervezeténél is ez e a best practice, a BSBK-ban mindenesetre csak rendkívül indokolt esetben térünk el ettől a beosztástól. Az Elnök (bokros teendői miatt) szokás szerint krónikus kialvatlansággal érkezett a túrára. Ezt az utazás utáni első éjszaka szokta orvosolni, de miután az első túranapon hatkor keltünk, idén ez a terv meghiúsult. Bár a második túranap rövidebbre lett méretezve, a túraszervezők a délutáni esőtől tartva ismét hat órás ébredést és viszonylag korai indulást céloztak meg, így a megérdemelt pihenés ezúttal is elmaradt. Ennek ellenére viszonylag ruganyosan támolyogtunk ki a konyhába az első kávé/tea illetve Bali igazi „mindentbele” rántottájának elfogyasztása céljából.

Reggeli után immár másodszor vonultunk végig Zermatt főutcáján a hegyek felé, de ezúttal nem költöttük fogyatkozó frankjainkat felvonóra, hanem gyalog vágtunk neki az emelkedőnek. A svájciak persze nem nézik jó szemmel az efféle takarékoskodást, ezért az út elejére direkt odatettek egy szurdokot, hogy az áthaladásért némi pénzt mégis szedhessenek. (Egészen pontosan öt frankot. Egy ország, ahol a 2000 forintos még fémpénz. Szimplán csak gazdagok. - sz.) Mivel azonban még 8 óra sem volt, a jegyszedő bódé üresen állt és mi a kerítésen átmászva csakazértis díjfizetés nélkül indultunk felfelé a szurdokvölgyben – egy kis jóleső érzést  okozva ezzel kelet-európai lelkünknek. A szurdok egyébként – viszonylagos rövidsége ellenére – tényleg szép volt, ahogy ez Lehel beszúrt fotóján nagyon jól látszik is.

Egy rétre kiérve a nap folyamán először jutottunk be egy valóban nagyon szép palatetős faházakból álló falucskába, ahol azonban a legtöbb ház már lakatlan volt. A felvonó drótkötele alatt egyre meredekebbé váló út egyszer csak kibukkant egy platóra, ahol megpillantottuk a … Matternhornt. A kötelező közös képek elkészülte után egy új őrület hatalmasodott el a tagságon, a FB aktív használói egymás után lőttek szelfit és cserélték ki rögvest profilképüket. ("Ahol nem fizetsz egy szolgáltatásért, ott te vagy a termék." - sz.)

Innen már nem sok volt hátra a Swarzsee-ig, ahol a hüttét elkerülve az újabb fotózásra csábító ZERMATT feliratnál megettük a magunkkal hozott szendvicseket, majd lementünk a tóhoz lábat mosni és a szokásos naptárfotót izomképeket elkészíteni. Néhányan megpróbálták a tóban talált kis halakkal lerágatni a talpukon lévő kérges bőrdarabokat, de igazság szerint a halacskák sokkal inkább vevők voltak a maradék kenyérmorzsáinkra.

Bár az egyértelmű volt, hogy az eredeti célként meghatározott de még további 700 méter emelkedéssel járó Hörnlihüttéhez már senki sem kíván felcaplatni, a csapat egy része még szeretett volna egy kicsit felfelé mászni. Így aztán ideiglenesen két részre szakadtunk. Egy ideig haboztam, hogy melyik csapattal tartsak, de végül győzött bennem a sportember – aki jól tudja, hogy takarékoskodni kell az erejével – és elindultam a többséggel a lefelé tartó úton. Közbeeső pihenőhelyként megcéloztunk egy vendéglátóipari egységet, amelyre Zoli korábbról emlékezett és úgy sejtette, hogy ez a másik csapatnak is útjába esik majd. Vidáman beszélgetve haladtunk lefelé a kövekkel tarkított földúton, amelyen a már szintén lefelé tartó biciklisekkel osztoztunk. A száguldó profik mellett amatőrök is szép számmal akadtak közöttük, akik a meredekebb és/vagy kövesebb szakaszokon inkább tolták a bicajt, így túl nagy előnyre nem tettek szert velünk szemben. Aztán a földutat és a bicikliseket elhagyva egy meredeken lejtő ösvényen újra beértünk a fák közé és nemsokára megpillantottunk egy hívogató sörteraszt.

És Zoncsi csapata elindult felfelé...

Időközben valahol a hegyen 4 fős kis csapatunk egyre lelkesebben nyargalt a Matterhorn lábához, csak úgy nyeltük a plusz métereket felfelé. Az út itt-ott sziklamászásba váltott volna, ha a gondos svájciak a hüttébe vezető nagy forgalom miatt nem építenek be lépcsőket és kisebb hidakat fémből. A gerincre felérve már elkezdtük nézegetni, hogy hol fog lefelé vezetni az út. Bár már egészen közel éreztük és láttuk a Hörnli hüttét, azért tudtuk, hogy pont nem hiányzik aznapra még az a hátralévő 300m szint. Így is nagyon szép kilátásunk nyílt minden irányban, így a dugi sörök elfogyasztása és mindenféle fényképek (felmászó, álló, ugrós, ivós) elkészítése után lefelé indultunk. Oli elől futásra vette a figurát, amit nagy lelkesen követtünk is egy ideig, míg rá nem jöttünk fél óra múlva, hogy ugyan gyorsan haladunk le, de ebbe ki fogunk purcanni. Így végül sétálva érkeztünk a Stafelalp-ba, és csatlakoztunk a többiekhez 1-2 sör elfogyasztása céljából.

 

Irány vissza a kocsmába, Ziggyhez
Két asztal összetolása, a sör megrendelése és az első lórum kör kiosztása mindössze néhány percbe telt, a napernyők kinyitásával azonban már kissé meggyűlt a bajunk, mert közben feltámadt a korábbra beígért esőfelhőket kísérő szellő. Az első sör vége felé a másik csapat is befutott, így kénytelenek voltunk kirendelni a másodikat is. (Az első kört kitűnő németséggel Zoli rendelte ki, mire még kitűnőbb magyarsággal válaszolt a pincér: Srácok, mondhatjátok magyarul is. Magyar vagyok. - sz.) Egy darabig fontolgattuk, hogy a most már egyértelműen érkező esőt a kocsmában bekkeljük ki, de engem sajnos leszavaztak és az esőkabátokat elővéve mégis elindultunk. Szerencsére nagy eső nem kerekedett, megúsztuk néhány záporral aztán újra teljes erejével kisütött a nap. Lefelé menet már felbomlott a csapategység, én Olival, Szipivel és Zoncsival alkottam a hátvédet. Egy hatalmas víztározó mellett elhaladva gyönyörű hegyi falvakon át vezető ösvényen haladtunk egyre lejjebb Zermatt felé.

A városba érve ezúttal a még nem látott főtér felé vettük az irányt: itt található az a néhány épület Zermattban, ami nem szálloda, vagy eredetileg nem annak épült csak aztán mégis az lett. A szuvenírvásárlásból jó érzékkel kivontam magam, de a Matternhorn-múzeumba bevetettük magunkat Szipivel. Érdekes volt látni, hogy mekkora bizniszt húztak fel a helyiek jórészt egyetlen eseményre, a Matternhorn első – és a tragédiát sem nélkülöző megmászására. Hazafelé még betértünk a boltba majd vacsorára megfőztük a zöldségeshús-konzerveket, amely sajnos a hozzáadott alapanyagok és fűszerek ellenére is meglehetősen ízetlen maradt – ezt a BSBK-ban megszokott nyíltsággal hozta tudomásunkra a tagság. (Ez nem úgy volt. Egy bizonyos cég "Házias ízek" fantázianevű termékkollekciójával érkeztünk Zermattba. Úgy emlékeztem ez a zöldséges hús nevű truttymó Norvégiában már bevált, gondoltam itt is lehet vele aratni. Hát szerintem túl sok pálinkát ittunk Norvégiában, vagy a receptúra változott meg, mert az összes nálam levő fűszer után is borzalmas volt az íze. Szóval ezúton javaslom, mit javaslom, követelem a receptúra átdolgozását ! Amúgy meg volt csilisbab előző napról, friss zöld bab fokhagyma ágyon a boltból, és kétfajta tészta, mivel meglett a vasárnapi spagetti is, reszelt ementálival. Hoppá. És mindezt kihoztuk hatszázból. Forintból/kopf. Svájcban. Occó, de legalább nem finom és még az is lehet, hogy nem cirke volt. Azért (mind)megettük. - sz.)  

Utolsó esténket a házban a szokásos tevékenységeknek szenteltük (maradék italok elfogyasztása, kártyázás, szöszmötölés, pakolás) majd eltettük magunkat egy újabb korán kelést ígérő nap előtt.

Időpont: 2020. július 29., szerda
Helyszín: Zermatt - Täsch - Randa(1406m) - Domhütte(2940m)
Napi túra: 6,5km (futóknak +6km)

Szint: 1440m 
Szerző: Peti

Rendszeres olvasóinkat hiába is áltatnám olyan beszámolókkal, amiben az orkán tépkedi a sátorrudat, éjszaka lefagyott végtagokról vagy akárcsak elgémberedett hátakról is szólnának. Nem, nem… az idén se az aszkéta vonal nyert a szállásválasztásnál. (Mer' az orkánok rendszeresek ??? - sz) A BSBK Antisátor platformja sikeresen fúrt meg minden erre utaló kezdeményezést. Így be kellett érnünk egy "szerény" hajlékkal a Matternhorn lábánál. A csúcs, mint fallikus szimbólum meredezett fölöttünk, mindenkiben jogos irigykedést és némi kisebbségi érzést okozva. Egyébként se volt ok nagy legénykedésre, lévén 9 másik hasonnemű nem mozgatta meg szexuális intelligenciámat, másrészt a hajnali ébredésekkel még Stanley-t (a Ford Fairlane c. filmből, ha valaki nem ismeri) is megelőztük. 

Így volt ez ezen reggel is, mikor szokás szerint Bali már 6 előtt fortyogtatta a kávét vagy valamit. Mire kikászálódtunk és elpuffogtattuk az előző napi csilis bab utóérlelt lecsengését már mindenki szorgosan pakolt. A reggelinél a minél több maradékot pusztítsunk el elv alapján a kulináris élvezetek magas lépcsőfokára jutottunk. Lekváros kolbászos zakuszkás pirítós boros teával… Egyedül az előző napi zöldséges húskonzerv maradéka került a wc lefolyóba, kisebb része a tápcsatornán keresztül jutva másik fele közvetlenül. Szagra a két út végterméke közt nem volt különbség… Nyammm….

Háromnegyed 8-kor elhagytuk a tanyájukat… s már mindenki úton volt a málháival a zermatti buszfordulóhoz. Rugó és Boncsi futva tették meg a Zermatt – Täsch távot (Ugye itt már senki nemlepődött meg ??? - sz), a többiek Fredy-vel. Rendben megkaptuk az autóinkat, lepergettük a zsét a parkolásért a helyi balkáni arcnak (bizonyára Shaqiri és Shakira közös szerelemgyereke volt, akit kiskorában grúz hajnövesztő szerben fürdettek), s pár perc után Randában újra parkolót kerestünk. A falu kicsi volt, szép és kedvesen köszöntött egy ízes Grüezivel. Természetesen ezt törökül megköszönve mi is egy Tesekkür, Randa Grüezi! (vagyis fonetikusan: te se baszol ronda geccci) felkiáltással viszonoztuk szívélyességüket. (Napi szerzőnk minden nyelvben is otthon van, főként a kiejtésben, így ez a brilliáns fonetikai játék bizonyára mindenki arcára mosolyt csalt... -sz.) 

Mire alaposan kiélveztük (én legalábbis) ennek a szóviccnek minden kis változatát már bőven benn jártunk az erdőben, lévén ma túrázunk (is). Nem is akármennyit, a falu 1400m-es magassáról a Domhütte 2940m-es szintjét kellett elérjük a szükséges felszereléseinkkel (hágóvastól jégcsákányig, fogkefétől pálinkáig, 3 napi ruhától a vastagabb bankkártyáig mindent vittünk). Az út határozottan emelkedett, elérve egy általam óriások mezejének nézett tisztást.

Majd a világ leghosszabb, Charles Kuonenról elnevezett függőfolyosóját. (Karcsi nincs a lórum lapok között, hacsakúgynem, hogy ő a pásztor a piros alsón…) A híd valóban grandiőz, így (jó)pár fotó elsütése és Szabó sporttársról való megemlékezések közepette áthaladtunk rajta. Mire a zöld csapat (a póló narancssárgának tűnt az archoz képest) is megérkezett előkerült, majd pár pillanat alatt elillant a gyomornyugtató rum. (A zöld csapat a poló színére utal, vannak napok, amikor egyenbe öltözünk Ziggyvel, csupán az elnök és a bank korrupciómentes össze nem fonódásának jelképeként. Rendesen fostam ezen az izgő-mozgó izén, a rumból pedig mindenki kért. De nekem valóban nagy szükségem is volt rá. - sz) Nem maradhatott el a hidakban igen jártas Ro-ly Bau hosszan tartó magasztalása sem. Ezúton várjuk valamely fogtechnikai labor bejelentkezését is a szponzor csapatba. 

A híd után az út még meredekebbre váltott, de a csapat oly eszeveszett kapkodásba kezdett, hogy elhussant a teraszával, napernyőjével, no meg hideg sörével csábítgató Europahütte mellett. (No, de tényleg, hogy volt ez fijjúgg???) Majd amikor már meredekebb nem lehetett volna a trekking út elkezdődött a sziklamászás rész. Szerencsére (szerencsére - sz.) nagyon jól kiépített vasalt, kövezett jelzett vonal volt, így a hölgyolvasók és szüleink idegeit megnyugtatandó, teljes biztonságban voltunk… természetesen…

De azért csak jól esett elérni a Dom hüttét. 

Várakozásainkat felülmúló helyre csöppentünk ismét, bár ebben az állapotban már az alkoholmentes sört is megittunk volna, no de mégiscsak megvan a nyugatnak is a maga diszkrét bája… 
A kilátás itt se Petöfit ihlette az Alföld c. értelmezhetetlen irományának megírásához, valószínűleg sosem nézett ki a Domhütte ablakából… nem is érte meg a legszebb férfikort, ami ebben az évben épp a 45 év…

A vacsoráig tartó időszakot további sörök rendelésével, lórumozással és pár műszaki szaki helikopter általi hánytatásának megszemlélésével töltöttük. (Mobil duguláselhárító csoport volt, ahogy a hegyre a hüttébe úgy Létára is kiszállnak. Akárcsak nagyjaink. Helikopterrel. Próbáltam a baktai vízvezetékszerelőt elképzelni, ahogy jön és leszáll itt a kert udvarában. A szomszédok összenéznek, én pedig csak körbeszólok, nincs itt semmi látnivaló, csak eldugult a mosogató, pár perc és végzünk. Ez lenne az igazi suttyóság. aztán, amikor ezt elmesélem. Ülünk a yachton Péterrel és odaszól: Figyu, én helikopterrel jöttem ide. Az semmi, nekem a vízvezetékszerelőm is helikopterrel jár...  - sz.) A vacsora vagy inkább estebéd igazi hüttekaja: kutymalékleves, vmi főtt tészta szaftos hússal (mifelénk csikós takony tokány), édes kocsonya alias desszert… Hamar végeztünk vele, összeraktuk a másnapi felszerelést, s a megmaradt 6 fős csúcstámadó csapat hamar nyugovóra tért. A hálótermet pillanatok alatt belengte az érett camembert szag, így rögvest elszenderedtem, nem várva meg az Elnök Úr horkolását (meg másét sem -sz). Másnap várt ránk a mesebeli székesegyház (Dom de Mischabel) duplán is legszebb férfi korban lévő 4545 m-es csúcsa…

Időpont: 2020. július 30., csütörtök
Helyszín:  Domhütte - Dom(4545m) - Domhütte (Csúcstámadás a normál úton)
Napi túra: 14km

Szint: 1650m
Szerző: Zoli & Rugó

A csúcstámadás előtti elalvás mindig nehéz, és nem csak a kezdődő hortyogások és a sűrű levegő miatt. A gondolataim - az ismeretlentől való ösztönszerű aggodalom útján elindulva - arra cikáztak, hogy nem terheltük-e túl magunkat a felkészülési mászások közben és vajon lesz-e olyan technikai nehézség, amivel nem számoltunk; a BSBK-nál a nyertes pályázatom felelőssége most kezdett igazán teherként rám nehezedni: „minek is jöttünk ide?:)”. (Nem, nem, ez pontosan így szól: hogyan kerültünk ide ? -sz) 

Eszembe jutott a zermatti múzeumban látott Ulrich Inderbinen (jó, a nevét most gugliztam meg, azért ennyire nem volt káros a levegő a szobában, hogy rögtön beugrott volna 😀), aki 371 alkalommal mászta meg a Matterhornt hegyivezetőként, 104 évet élt, és még 90 évesen is guide-ként vitt turistákat a Matterhorn csúcsára. (Vajon mi adott ilyen hosszú életet Ulrich bácsinak ? -sz.)

Ez furcsa mód azzal a – veszélyes és önigazoló -– megnyugvással és önbizalommal töltött el, hogy „Ááhhhh, menni fog ez!”. Ezt a pozitív hullámot meglovagolva, gyakorlatilag fél 3-ig álomba is szenderültem. Fél 3-kor a lámpa felkapcsolódott a szobában, jelezve, hogy hajrá, kelés, dolgunk van.
A kényszeresen korai reggeliből – a vacsora menüsor elemeiből a kompótot is viszont látva, „müzli tetejére jó lesz az” felkiáltással - töltöttük fel az energiakészleteinket, remélve közben mellékhatásként, hogy a sarki - szállítószalaggal felszerelt - mellékhelyiség futurisztikus technikáját ismételten és érdemben, használat közben megcsodálhatjuk; ne kelljen semmilyen felesleges terhet a csúcsra cipelni. 
Aggasztó volt, hogy a korábbi hajnali hütte élet tapasztalataitól eltérően - amikor is az ember kígyózó sorokban  várt bebocsátáasra e helyiségbe - most azonnali és  direkt hozzáférés jutott. Ennyire el****sztuk volna az időt ?

Tény, hogy induláskor a többi hüttés mászótárs fejlámpája már nem látszott a ház fölött; messze előttünk jártak.

Ütemes tempót diktálva egy lassan mozgó csapatot beértünk és megelőztünk, illetve mintegy fél óra után, az első gleccser szélén még többekkel találkoztunk; ott kezdődött ugyanis a hágóvas-szerelés és kötélcsomózás, partiba rendeződés.

Mire elkészültünk, persze megint magunk maradtunk; fejlámpák messze előre a hegyoldalban; csak az az egy lassú mozgású csapat mutatta, hogy nem utolsók vagyunk a hegyen. Ez éjszaka, sötétben azért rossz ismeretlen terepen, mert ha nincs hónyom vagy a kis kőszobrok nem jelzik az utat a sziklán, akkor értékes percek mennek el az útkereséssel.
Bali/Jani/Boncsi ment előttünk Peti/Benő/én a másik kötélben; beértük őket gyorsan, amikor tanácstalanul  megálltak a sötétben a fenti útkereső dilemmában; merre vezethet az út ? Magamban picit bosszankodtam, hogy miért maradtunk le ennyire a többi csapattól, így nem tudtuk kihasználni a fényüket, amely kijelölte volna nekünk az irányt. 

Ilyenkor jön a könnyelmű önbizalom; menjünk csak mi előre, majd mi jobban látjuk; Baliék persze rutinosan utat is engedtek az energiától duzzadó, kissé elbizakodott csapatunknak; meg is volt az „eredménye”: jól bemásztunk egy sziklatömbökkel borított sziklatoronyba, miközben Baliék megvárták a mögöttünk haladó lassú mozgású csapat guide-ját, aki útba igazította őket. Mi közben ráeszmélve, hogy okoskodásunk csak felesleges energia-elégetéshez vezetett, de eredményre nem; kitraverzáltunk a sziklatoronyból és visszaálltunk Baliék mögé, immáron legalább újra a helyes úton.
Közben biztató jelként az éjszakában, messze előttünk, újra feltűntek az előttünk haladó fejlámpák fényei, ami megnyugtató útjelző volt.

Hosszabb, meredek gleccser-gyaloglás után egy sziklafal tövében találtuk magunkat: egy darabig kerestem a szememmel a sziklás részt kikerülő  „átjárót”, míg kezdett rémleni, hogy az útleírás egy rövid sziklamászó részről is beszélt, ezt a részt elég szűkszavúan, rövid szakaszként említve és egyszerűen mászható részként minősítve.

Igazság szerint egyik sem volt igaz; a terep biztosítást igényelt és függőlegesen inkább 100m+ szint volt ez. A csapat ügyesen átjött rajta, közben újabb partikat előztünk meg, amiből az ember azért erőt merít- nem olyan rossz a tempónk. 

A sziklás rész után útelágazáshoz érkeztünk: választhattunk, hogy a sziklán megyünk tovább, vagy egy (a könyv szerint fél órával) hosszabb, de biztonságosabbnak mondott úton. 
Mivel előzetesen megbeszéltük – különösen az egy héttel korábban a Domon történt balesetre gondolva, hogy nem kockáztatunk, a kérdés nem igényelt valós döntést: a hosszabb út felé kanyarodtunk (annak ellenére, hogy a többség a nehezebb, rövidebb utat választotta). Ez egy kb. 50 m szintvesztést követően, immár világosban, így fejlámpák szükségessége nélkül,  könnyedebb,  gleccseren való, folyamatos mászást jelentett, igazi technikai nehézség nélkül. Durván mély, több tíz méteres gleccserhasadékokat kellett ugyan kerülgetni, de ezek ekkor még „egyben” voltak, diszkréten rejtve valódi mélységüket.

A „kitartás próbája” – a mászás elődeink által az útra aggatott „gúnyneve” - valójában innen indult: egyre ritkuló levegőben, szakadatlanul felfelé haladva, kissé egyhangú mászásban lépésről-lépésre fogyasztottuk az utat és vele arányosan a tartalék-energiánkat. Hideg volt, valamelyest fújt a szél; amit legjobban az érzékeltetett, hogy a rövid megállókor elfogyasztani próbált csoki tömbbé volt fagyva, így a jól megérdemelt energiapótlás megszerzése önmagában is a megszokottól nagyobb energiaveszteséggel járt, a rágóizmok útján is elégetve némi extra kalóriát.

A monotonitásból az zökkentett ki, hogy a csúcs felől egyre több, már lefelé tartó kötélpartival találkoztunk (mint kiderült, a rövidebb út gyorsabban volt járható, mert a sok hó miatt, a sziklagerincről letérve, azzal közvetlenül párhuzamosan a havon is lehetett haladni). 
Mivel a csúcs környéke felhőben volt, így nem tudhattuk, pontosan mennyi út van még hátra, újra nyugtalanná váltam, hogy a tempónk nem elég gyors. Közben egyre sűrűbben, egyre kevesebb lépés után kellett meg-megállnunk szusszanni; láthatóan fogyott a kötélpartink ereje. Átváltottunk a Mécs Lacitól elsajátított 50 lépés-pihenő technikájára, de igazság szerint már lassan ez is kevés volt a haladáshoz; párszor már az 50 lépés sem volt meg a pihenőig. Aggódtam, a kötelet rövidebbre fogtam és a jégcsákányt készenlétbe helyeztem; a kötélparti elején haladó Petitől is ugyanezt kértem. 

A csúcs előtt egy keskeny és meredek hónyereg vezetett föl a célhoz; amikor ezen haladtunk, kifújta a szél azt a felhőréteget, ami addig jótékony, léleknyugtató homályban takarta a 2 oldalon alattunk tátongó szakadékot. A gleccser felszíne közben keménnyé vált, a lépésekhez a hágóvas segítségével kellett nyomot rúgni és jégcsákány hegyét a jégbe vágva stabilizáló kapaszkodót készíteni. Az ezt követő meredek szakaszon már ez sem működött; láttam magam előtt Benő bizonytalan lépéseit; jelezte is, hogy részéről itt a mászás vége. Gyorsan előkaptam a beülőm oldalára készített jégcsavart, és mivel első alkalommal használtam, miután néhány másodperc alatt rájöttem, hogy hogyan is működik (pl. sokat segít, ha a kupakot leveszi az ember😁), gyorsan betekertem a jégfalba, majd a Benő felőli kötélrészt egy szorító nyolcassal a csavarra rástandoltam. Innentől tudtam, hogy nagy baj már nem lehet, a jégcsavar és a kötél megtart bennünket. Mivel Benő álláspontja némi győzködés ellenére sem változott a továbbhaladást illetően, így Petivel és vele visszaereszkedtünk egy biztonságos, kiszélesedett hóplatóra. Közben Baliék partija előrement a csúcskereszthez.

Miután megbizonyosodtunk Benő biztonságáról, mi is újraindultunk Petivel, immáron 2-re fogyatkozott partinkban. A jégcsavart másodjára nagy rutinnal tekertük, közben a csúcsról lefelé jövő Bali-parti biztosított róla, hogy feljebb már jobban taposható a hó, akár jégcsákányos biztosítás is elég lehet. Mi azért, ha már volt, ezt követően a jégcsavart végig használtuk be- és kitekerve standoltunk, és így jutottunk fel a csúcskereszthez, előtte még néhány méteres, szintén mindkét oldalt szakadékba futó keskeny hópárkányon – biztosítás mellett (üdv az otthoni olvasóknak) – áthaladva. A csúcson duóban (és/vagy inkább kánonban?) - a készült hangfelvétel utólagos meghallgatása alapján biztosan vállalhatatlan hangnemű és tempójú, de annál büszkébb - himnuszéneklés, majd óvatosan igyekeztünk Baliék – Benő csatlakozásával-  négy főre felduzzadt kötélpartija után.

Őket beérve visszarendeződtünk az eredeti felállásba, majd lefelé indultunk a gyönyörű szikrázó napsütésben. Az út innentől már az eseménytelenség – utóbb hiú ábrándnak bizonyuló - reményével biztatott; azonban a globális felmelegedés és a némileg lassabb haladás itt mutatta meg igazán nem kívánt hatását: a hó felolvadt, a gleccserhasadékok pedig nyiladoztak; sajnos nem lehetett tudni, hogy a következő lépésnél csak bokáig, esetleg térdig, derékig, vagy ki tudja meddig süllyedünk. Az utóbbi azért nagyon veszélyes, mert a reakcióidőt is figyelembe vevő 5-6 m kötéltávolság egymás között a kötélpartiban egy beszakadó tetejű gleccserhasadékban tisztán 5 m zuhanást eredményezhet, ami szerencsétlen esetben sérüléssel is végződhet. Szerencsére – és a peremen megülő hátizsáknak is köszönhetően - csak derékig zuhantunk be egy-egy hasadékba, de az ismeretlen mélységbe besüllyedő ember mosolya a gyorsan készülő fényképeken egyszer sem volt őszinte.

A másik - további - előre nem várt kihívást a sziklás rész jelentette, ahol szimpla lemászás nagyon veszélyes lett volna a bizonytalan, fáradt lábú és egyre nehezebben koncentráló csapatnak, ráadásul hágóvassal a lábon; ami ugyan segít, de egy rossz lépésnél az ember önmagában is képes sérülést okozni saját magának (én a bemelegítő-túrán szerencsésen csak a túranadrágomat offoltam így véglegesre, előidézvén egy új praktikus tárgyi emlék vásárlásának kényszerű szükségességét😀).
Szerencsére volt nálam lapka, így az első sikertelen próbálkozás után Petit és Benőt leeresztettem (mégiscsak hasznos volt a szlovák túra a csomókötések felfrissítésére, innen is köszi, Laci👍) majd dupla kötélszáron utánuk ereszkedtem. Az utolsó szakasz után a kötéllel egy követ is sikerült magam után lerántani, ami Peti arcán landolt élével, vérző harci sebet okozva és egyúttal mutatva, hogy a túra veszélyei legkorábban a hüttében érnek véget (vagy alakulnak át az alkoholfogyasztással összefüggő veszélyekké).

Mivel a sziklán az összeszokással szépen felgyorsultunk, az utolsó standpontunkat a kicsit lemaradó Baliék nem látták föntről; mi a fal alól sem, így romantikusnak nem mondható Rómeo-i erkély-jelenet kezdődött, csak fordítva; mi szurkoltunk a többieknek a fal alól, hogy haladjanak már le **** gyorsan, mert a hibátlan svájci időjárás-előrejelzés délutánra vihart jelentett és bizony ez már a közeli horizonton látszott és erősödő égdörgés formájában hallatszott is. Mire Baliék végül hosszas keresgélés után ráleltek az utolsó standpontra és Boncsi is leért, elindultunk előre; még mindig kötéllel összekötve, mert a gleccserhasadékok és olvadt hó-kombó itt is kísérte(tte) utunkat.

Közben eleredt az eső, csúszóssá téve a sziklákat, ami így az utolsó szakaszra is tartogatott izgalmakat, kisebbb horzsolásokat. 

Mire a ház körvonalait megpillantottuk a horizonton, láttuk, hogy a házban várakozó aggódó túratársaink elindultak értünk, felénk, mert már nem tudták mire vélni, hogy rajtunk kívül mindenki visszaért a szállásra, aki aznap útnak indult. 13 óra mászás után, biztonságban visszaérve, sör ritkán esik ennyire jól.

Büszke voltam az egész csapatra, mert messze komfortzónájukon kívül teljesítve hozták le a napot, és hódították meg Svájc (teljes területén levő hegy:)) legmagasabb pontját.

- KÖSZÖNJÜK ZOLI !!! -

Amíg a bátor hódítók küzdöttek, a hátvédek sem tétlenkedtek...(Rugó sorai)  

Az előzetes terveknek megfelelően csapatunk a csúcsmászás napjára két részre oszlott. Egyrészt a bátrak, erősek és felkészültek nekivágtak a Dom 4545 m-es csúcsának, másrészt a felelősen, megfontoltan és józanul gondolkodók maradtak a menedékház környékén a biztonságos terepen. Én magam sokat morfondíroztam azon, hogy melyik társasághoz csatlakozzak. Eredetileg a csúcsmászó csapat tagja lettem volna, de végül a Domhüttéhez vezető kitett, vasalt szakaszok győztek meg arról, hogy se elég bátor, se elég felkészült nem vagyok a csúcsmászáshoz. 

Döntésem már kora reggel kézzelfogható előnyökkel járt. Míg a csúcsmászó csapat néhány órás pihenés után, fél háromkor már kikelt az ágyból, nekünk jutott még 4-5 óra alvás. Utána nyugodtan,  kényelmesen elvégzett reggeli tevékenységek következtek (gondolok itt az evésre és egyéb szagos-szaftos dolgokra).

Úgy terveztük, hogy délelőtt mi is elindulunk a csúcs irányába. Túránk végpontjának azt a helyet gondoltuk, ahol már hágóvasra és kötélre lenne szükség. A hüttében lévő térkép biztatónak tűnt. A szintvonalak a ház fölött nem voltak olyan sűrűn mint alatta, így bíztunk benne, hogy akár 3500 m-ig, azaz a Festi-gleccser aljáig is eljuthatunk speciális felszerelés nélkül.

A csúcson ködfoszlányok gomolyogtak, de lenn nálunk a nap zavartalanul sütött, így könnyű öltözékkel és egy-egy kis hátizsákkal indultunk felfelé öten. Kanyargós, meredek trekking útvonal vezet a háztól, majd a gleccser vájta sziklamélyedés oldalában haladtunk tovább. Itt Szipi inkább visszafordult, de sokkal messzebbre mi se jutottunk. A kitaposott út az egyre nagyobb sziklák és a megjelenő hófoltok között elfogyott. Jobbra jeges, hasadékos gleccser, balra egyre meredekebb sziklafal. Próbáltuk a hófoltokat és a jobbról egyre inkább közeledő gleccsert elkerülni, így jókora sziklatömbökön át kerestük a járt utat, de sehol sem találtuk. A nyomok a gleccserre vezettek, de mi megfelelő felszelelés hiányában nem igazán merészkedtünk arra. Jobb híján egy kis napozással múlattuk az időt. 11 óra körül még a sziklák között határozatlankodtunk, amikor az első csúcsmászó páros már szembe érkezett velünk. Vidáman bandukoltak lefelé, egyáltalán nem tűntek fáradtnak. Mégse olyan nehéz ez a csúcs? A második páros viszont azt mondta, hogy nem értek teljesen fel. Nana, akkor mégse könnyű?? Lassacskán mi is visszafordultunk.

10-20 percenként érkezett egy-egy 2-4 fős csapat. Az egyik srác a Szipi által veszélyesnek ítélt szakaszon ki is csúszott úgy 6-8 m-t, de a vezetője csak rezignáltan nézte. Hamar visszaértünk a menedékházhoz, meg se éheztünk-szomjaztunk igazán. A fentről érkezők között meglepően sok nő volt, de vagy vezetővel vagy tapasztaltnak tűnő hegymászó fickójukkal jöttek. A legtöbben kisebb nagyobb pihenő és szerelés igazítás után tovább is indultak lefelé. Nekünk maradt a várakozás, fényképezés. Érkezett egy nálunk idősebb magyarul beszélő nő is. Azt mondta, hogy könnyű volt a mászás, nehezebbre számított. Nem igazán tudtuk mit gondoljunk erről, nekünk innen lentről egyáltalán nem tűnt könnyűnek. Teltek a percek- órák, de társainkról semmi hír. Természetszerűleg aggódni kezdtünk. Egyre ritkábbá váltak a fentről érkező csapatok, már 40 perce vagy talán egy órája senki nem jött, amikor egy meglehetősen öreg és egy fiatalabb, de elcsigázottabbnak tűnő mászóból álló páros is megérkezett. Franciául beszéltek, így Szipi rögtön rákérdezett, hogy látták-e a mieinket. “Igen” - mondták. “Van még egy “turista”-csoport is fenn a hegyen”. (És így folytatta:"Az ő érdekükben remélem, hogy össze is kötötték magukat a fal előtt, mert én úgy láttam, hogy nem." - sz.) Kicsit megnyugodtunk. (Én kicsit nem. -sz.) Fél óra múltán továbbra sem érkezett senki, ezért néhányan elindultunk felfelé, hátha tudunk valamiben segíteni. Nem sokat kellett gyalogolnunk, már jött szembe az első parti három embere kisebb sérüléssel, kimerülve, de boldogan. Kicsit később a másik 3 ember is leért. Nagy örömöt és megkönnyebbülést okozott sporttársaink viszontlátása. A fiúk teljesítményéről sokat mond, hogyan véleményezték hárman is a döntésemet, nevezetesen, hogy kihagytam a csúcsmászást: “Nem élvezted volna a sziklás részt.” “Igazad volt, hogy nem jöttél velünk.” “Ne bánd, hogy kihagytad.”

Innen kezdve sörözés, relax, a testi - lelki fáradtság kipihenése és a kalandok megosztása maradt. Délután érkezett még egy magyarul beszélő srác holland barátnőjével. Kiderült nálunk is sokkalta tapasztalatlanabbak és felkészületlenebbek. Gyorsan sikerült is lebeszélnünk őket a csúcsmászás gondolatáról.

Pazar nap, pazar hegy, de a lényeg, hogy jutott idő szokásunkhoz híven megemlékezni kedvenc csapatunkról Svájcban is😀 : 

 

Időpont: 2020. július 31., péntek
Helyszín: Domhütte - Lago Maggiore (Letakarodás a hegyről, kezdődik végre a pihenés)
Napi túra: 6,5km

Szint: 1440m egyensen lefelé
Szerző: Bence

Sokszínű társaság a BSBK. Többen vannak akik jól és nagyon sokat futnak. Vannak akik gyorsan tudnak nagy szintemelkedést megtenni, még pihenésre és napközbeni étkezésre sincsen ilyenkor szükségük. Léteznek olyan tagok is, akik inkább a lórumozásban erősek, és persze olyanok is, akik állandóan legszívesebben gyümölcsnapot tartanának Szipi pálnikájának hódolva a tengerparton. Természetesen egy tag több halmazba is tartozhat: léteznek jól lórumozó jó szintemelkedők; jól futó és csacsát jól bíró tagok is, a többi kombináció említésébe részletesen nem belemenve.

Ha hegyről való „letakarodásról” van azonban szó, abban szerénység nélkül állíthatom, hogy én vagyok az egyik legelszántabb BSBK tag. Több napi, menedékházban 30+ emberrel egy légtérben eltöltött együttlét miatti nem alvás, a magasság miatti fejfájás, energiaszeleteken, meg -zselén való tengődés és fürdésmegvonás után általában hatalmas energiákat tudok megmozgatni annak érdekében, hogy minél hamarabb újra civilizált környezetben érezhessem magam. (És erre figyelmeztetni utastársaimat ! - sz) Egyébként tényleg nagyon érdekes, hogy pár nap után mekkora vonzereje van a civilizációnak, én sem tudtam, amíg nem kezdtem el a BSBK-val komolyabban túrázni. Gondolom ezért is esett rám a választás, hogy erről a napról én számoljak be a blogon.

Az előző napi megerőltető kaland után a társaság kényelmesen, már-már mediterrán életstílust követve 8 óra körül kelt. A reggelihez izomláz által gyötörten, de már felszabadultan támolygott le a társaság. Még előttünk állt egy a Dom-hütte és Randa közti úton egy megerőltetőbb sziklás, néhol kitettebb szakasz, de mégis, mi az az előző napi mászáshoz képest! A reggeli az előző naphoz hasonlóan főleg lekváros kenyér volt. Sok szénhidráttal, de annál kevesebb hústartalommal…A lekváros kenyereket pedig cukros teával kísértük, csak, hogy az energia meglegyen.

Gyors összepakolást követően elindultunk Randa felé. A Dómhüttéhez közel eső részen, többször jelentett kihívást annak eldöntése, hogy most szükség van a túrabotra, vagy az csak akadályoz. Ebben több iskolát követtünk. Volt, aki nem bajlódott a botok elővételével, majd újbóli elcsomagolásával („nem térdfájós csoport”), mások folyamatosan elővették, illetve elrakták a támasztékukat („térdfájós csoport”), cserében viszont valamennyi terhelést levettek a lábukról. 

Biztosan szerepet játszott az előző napi „életem teljesítménye” miatti fáradtság is, de a lefele menet a sziklás, láncokkal teletűzdelt rész nekem nehezebbnek tűnt, mint fölfelé ugyanez két napja. Mások is jöttek lefelé a Domhüttétől, és általában elhagytak minket. Különösen a Domhütte előző napi személyzete (három helvét lány) diktált nagyon erős tempót: zergeként ugráltak a kövek és láncok között. (Konkrétan csüngtem a láncon és amikor végre egy pihenős peremre értem, mondtam Ziggyinek engedjük el őket. Ziggy csak mosolyogva válaszolt, már rég elmentek. A falon. - sz.) 

Lefelé haladva újra egyre nagyobbnak tűnt Európa leghosszabb függőhídja, és lassan előbújtak Randa település alpesi háztetői is. Pihenésként megszakítottuk utunkat az Europahütténél, ahol hatalmas viberezés, facebookozás, meg telefonálgatás kezdődött (na azért egy sör is belefért - sz). Előtört a csapatból az előző napok wifi hiánya, mindenki 15 perc alatt próbálta meg pótolni ez irányú igényét.

Az út hátralévő része egy sűrű erdőn vezetett keresztül. Az egyre erősebben sütő nap elől jól is esett elbújni a fák közé. Egy órás séta után már karnyújtásnyira volt a randai vasútállomás épülete, ahol az autókat hagytuk két nappal korábban. Az autókhoz érve újabb gyors pakolás és szettcsere kezdődött: illetve előkerültek a hegyre fel-nem cipelt pálinkák, a sofőrök bosszantására. Zolitól elköszöntünk, mert ő folytatta nyaralását Ágival Zermattban, nem csatlakozott már az ezután következő szabad programhoz.
Az aznapi cél a svájci-olasz határon fekvő Lago Maggiore volt. Rugó foglalt szállást az olaszországi Bavenoba egy közép kategóriájú hotelbe, ahol első kézből szerezhettünk tapasztalatot az olasz járványügyi intézkedésekről. Érthető módon Olaszországban sokkal komolyabban vették a járványügyi intézkedéseket, mint Svájcban, vagy Szlovéniában. A szállodában minden alkalmazott maszkban volt, az épületbe belépni csak kézfertőtlenítés és maszk felvétele után volt lehetőség. A szállodában vendég gyakorlatilag nem volt, a tetőteraszon lévő bár nem üzemelhetett, a svédasztalos étkeztetést megszüntették. A másnapi reggelit előző este meg kellett rendelni egy komoly rendelési lap kitöltésével, amin azt is meg kellett előre adni, hogy pl. hány lágytojást kér majd valaki. Hosszú távon ez így biztos nem fog működni…(De legalább eljutottunk egy olyan szállásra, ahová covid nélkül nem engedtek volna be. sz.)
A szállodába való érkezésünk után a tópart irányába vettük utunkat. Döbbenet volt, hogy a nyáron normál esetben turistáktól hemzsegő, kisváros utcái mennyire kihaltak voltak. A menetrendszerint közlekedő hajókon csak lézengtek az emberek, nekem úgy tűnt, hogy csak a legénység, meg azok rokonai és barátai hajókáznak…A COVID-nak köszönhetően egy üresen álló tóparti luxusszálloda magánstrandján tudtunk háborítatlanul megfürödni. Általános iskolás csapatot megszégyenítő módon ugráltunk a vízbe, és készítettünk más számára meg nem mutatható felvételeket. 

(– Nem hoztam fürdőnadrágot sem… Nancsi néni is elfelejtette.

– Kár, ámbár én nem arra gondoltam, hogy a fürdőnadrágot kellene megfüröszteni. De ha

fél a víztül… Vagy a békák előtt szemérmeskedik…

– Dehogy… aztán meg is fázhatnék.

– Volt itt egy tudományos kutató – piszkálta Matula a tüzet feleslegesen –, az ilyenkor a

csónakról fejelt a vízbe, aztán azt mondta, úgy érzi magát, hogy fel tudná dönteni a világot.

Egészen langyos ilyenkor a víz. De hát nem akarásnak nyögés a vége…- Fekete István: Tüskevár) 

Estére sörrel és pizzával feltankolva érkeztünk vissza a hotelünkbe. A tetőteraszt néztük ki tartózkodási helynek, amit a recepciós kislány először nem akart megengedni (ha jól értettük a COVID helyzetre hivatkozva nem lehetett volna étkezni a tetőteraszon). Valahogy átlendültünk ezen a problémán, a pálinkák fogyasztásával nőtt a hangerő, a bátorság, és így többé nem akart már senki minket a tetőterasz elhagyására rábírni. Egyre vidámabb hangulatba kerülve kezdtünk hozzá az idei nyári BSBK túra tapasztalatainak értékeléséhez. Sötétben, pizzával egy tetőteraszon sok okosat lehet mondani…

A lényeg: alternatíva híján mind az elnök és a titkár megtarthatta tiszteletteljes pozícióját. Kijelöltük a fényképek feltöltésének és a beszámolóírás határidejét. (Amit én most 1 nappal lekéstem…) (Én meg vagy tízzel - sz.). 

Időpont: 2020. augusztus 1., szombat
Helyszín: Lago Maggiore - Friuli, Villa Butssi (Veszélyes az út, hazafelé)
Napi túra: 2,8 km, oda-vissza az étterembe

Szint: -
Szerző: Szipi

Az élet mégiscsak olyan, mint egy hullámvasút: egyszer lent és egyszer fent. Este még ex-elnök vagy, reggel meg elnökként ébredsz. Általában fordítva szokott ez lenni jobb diktatúrákban, dehát innen is látszik, a BSBK más. Abszurd, mint az a Rejtő regény, amiről még lesz szó és aminek a kezdő snittjében egy úr lép ki a szekrényből pizsamában, fején egy ízléses zöld selyem lámpaernyővel. Pont erre ébredtem, vagyis majdnem, mert pizsis Ziggy lépett ki a közös ágyunkkal szembeni fürdőszobából, de a fején nem volt semmi. Leszámítva a haját. 
Reggelente számtalanszor eszembe jut Lehel doktor tanítása, miszerint az emberi szervezet számára a felkelés egy stressz, mert egy boldog, pihenős állapotból kell egy csomó dolgot gyorsan indítani. Átnéztem Bali felé, és éreztem, egy jó nagy stresszből jöhetett vissza, mert szervezete egy kövér pukival bootolt.
Ébredés után pakolásztunk még egy kicsit a tetőteraszon, a táskákban, aztán szigorú szobarendben lementünk a reggelizőbe. Az olaszok megtanulták a leckét, és bevezették a virtuális svédasztalt. Előző este kiixeled, hogy mit vennél le a másnapi reggelizős svéd asztalról, tollal, papírral, leadod a recepción és másnap egy algériai menekült hatalmas maszkban és pincérjelmezben felszolgálja, amit kértél. Vagy amit nem kértél. Érzésem szerint teljesen véletlenszerűen hozott ki az asztalnál étkezők számához nem konvergáló számú étket és italt, de legalább jól elszórakoztatott minket. (Megint eszembe jutott a még meg nem nevezett Rejtő regény melyben Elder nyomozó figyelmeztette Vangold urat, hogy ne játssza a hülyét, mire Vangold úr esküdözött, hogy ő nem játssza. - sz, vagyis Rejtő)

A másnapos belek valamelyest megnyugvást leltek, de szorgos kötelező olvasmány olvasóként, na jó Petike nem, de a többiek Tutajoshoz hasonlóan tudták, hogy az összetört testeket csak a tó tudja bársonyos kezelésbe venni. Éppen tudtunk egy tavat. Így leblattyogtunk a tóhoz, Matula bácsi szavát nem feledtük és türülközőt is vittünk. Isten látja lelkünket mi kerestük a szabad strandot, de megint a tegnapi magánstégen kötöttünk ki. 

A Dino hotel továbbra is vesztegzár alatt volt, (a poén Jánosé, na melyik regény indul úgy, mint a reggelünk ? – sz.) nekünk pedig nem maradt más dolgunk, minthogy beteljesítsük a regénybeli Wolfgang nevű igazgató úr szavait: legyen a vesztegzár izgalmas, de szép élménye a Grand Hotel vendégeinek. A vendégek, azaz mi pedig izgalmas és szép élményekkel hagytuk ott a hotelt és annak stégjét. Visszafelé csináltam pár képet a reménytelenül üres és leginkább zárva tartott hotelekről, miközben azon morfondíroztunk Bencével, hogy miből lesz az olaszoknak GDP-je.

Indulás előtt Bali még meghívott egy igazi tóparti olasz kávéra, cserébe a tegnapi igazi svájci kávéért. Aztán illantunk is a délutáni program felé, hiába no, nem lehet itt lustálkodni. Dög meleg volt, és a már-már BSBK barátinak mondható Butussi család villája felé csak egyszer álltunk meg. Igen egy Autogrillnél. Igen, kannás oliva, sajt prosecco és csoki…

Butussiék újra fényezett kúriájába lassan, de borra éhezve szivárogtunk be, több szakaszban. Matteo, (Nem, nem don Matteo, hanem az ügyeletes Butussi fiú - sz.) biztosított minket, hogy autóval is mehetünk a három km-re levő borkóstolós üzletükbe, csak maszkot ne felejtsünk el vinni. Szép. Maszkos borkostoló. És akkor ezt mégis, hogy ?
Komoly dolog kérem ez a vírus, az olaszok meg éppen sokat kaptak belőle, így odaérkezés után megkapjuk az ukászt. Miután a kóstoltató hölgy elmagyarázta az okosságot az adott borról odabent, tölt egy adagot mindenkinek, mi pánikszerűen elhagyjuk a helyet, kint megisszuk a kóstolót, aztán vírusvédelmiben irány vissza, új okosság, új adag, újra ki, bor le és újra be. 

Úgy saccolom, hogy a nyolcadik bor környékén jött el az armageddon, bár a bortól bomló rend már korábban kikezdte a módszer zsenialitását, és nem segített rajtunk az sem, hogy bent 20 fok volt, kint meg 40, amikor is megjelent Matteo, elküldte a kolleginát, majd miután megállapította, hogy mostmár teljesen védettek lettünk a vírus ellen, megszüntette a maszkviselést és elrendelte az általános vedelést. Zárásként, azért, hogy mindenfajta későbbi alkalomra is jusson a borukból, telepakoltuk a csomagtartókat is boros dobozokkal.
Ilyen későbbi alkalomnak minősült a villába való visszatérésünk, így az esti vacsora előtt gyorsan újabb palackokba kezdtünk. A sziesztának a rehabilitált titkár úr vetett véget, indulást vezényelt a vacsorahelyre.
Vacsorahelyünk nagyjából fél órányi útra volt a villától, a Tokay útról ráfordultunk a Tokay sugárútra, megállapítottuk, hogy a helyiek masszív apátiába süllyedtek, mert „levettük” tőlük a névhasználatot, és mivel így jártak ezért lépten-nyomon emlékeztetni is fogják magukat erre, hogy még véletlenül se jöjjenek ki a depiből. Mi viszont már eléggé kint voltunk, először egy kis folyó feletti hídon keltünk át, amit gondosan beterveztünk esti pisilőhelynek, aztán Rugó próbált portrét csináltatni a trafipax automatával, vártuk kicsit a buszt, de nem jött, elmentünk közvetlenül, a célétterem mellet, hogy aztán Bali a dzsípí-eszével visszavezessen minket. Tutira mentünk, csak pálinkát vittünk erre az útra.

A Locanda Orlogio osteria (korábban Terra e Vini, ezen névváltás zavarta meg tájékozódásunkat - a szerk.) méltóan elegáns volt rövidnadrágos csapatunkhoz, és mivel tudtuk, hogy ma a fájndájning birodalmába kirándulunk a marokkói királyzöld?, türkíz? egyenpóló került be a dresszkódba. Mivel már korábban jártunk illemhelyen, illedelmesen leültünk a nekünk lefoglalt asztalhoz. Aztán gyorsan átrendeztük magunkat étlap szerint, a jobb sarokban az asztal túlsó végére ültek a laposföld desgusztációs menü hívők, a bal sarokba pedig az egyedi rendelők. Egy kis bor, (az még nagyon kellett), egy kis naplemente, és rögtön egy előétel creme bruléből, nagy tányér, kis adag. A jobb sarokba is hozták a guszta degusztációkat, romantikusan ránk sötétedett és akkor olyan történt, amitől mindenki azt kérdezte ki írja a mai napot. Fel is adta a leckét.

Lehelünk, a BSBK női nem szerv szakértője és rajongója, egy rendkívül részletes, egy-egy mondatában plasztikus szintet megütő érzelmektől sem mentes, de tárgyilagosságra törekvő felszólalásában emlékezett meg pár keményen megfogalmazott mondattal a fazontrend aktuális irányvonaláról és bosszantó kérdéseiről. A keresztvíz lekerült a fazontalanokról, a klasszikusok is kaptak az arcukba, a brazil, de leginkább a holywood-i formavilágot piedesztrára emelő kritikustól. A hallgatóság hol a rémülettől, hol pedig a szégyen(lősség)től dermedten hallgatta a szakértő kiselőadását, remélve, hogy egy kilóméteres körben mi vagyunk az egyetlen magyarok. Végül pedig nem következett be általános vita, mert mindenki egyetértett a szakértővel. 

"A kritikus munkája sok szempontból egyszerű; keveset kockáztat,miközben élvezi helyzetét, hogy szabadon bírálhatja mások munkáját és tehetségét. Fürdőzünk a negatív kritikákban, amit jó írni és olvasni. De néha szembe nézünk a keserű igazsággal, hogy a világ nagy egészében, akár az értéktelen szemét, több értelemmel bírhat, mint egy frappánsan megírt vitriolos kritika. És vannak pillanatok, amikor a kritikus tényleg kockáztat; amikor felfedezi az újat és mellé áll. A világ olykor kegyetlen az új tehetségekkel, új alkotásokkal; az újnak támogató kell." (Anton Ego - L'ecso)

A hazafelé út BSBK-san unalmasan telt. Rugó megint belenézett a trafipax autómatába, hátha azóta előhívták a portréját, majd a hídon egységesen pisilő-kisfiú versenyt rendeztek a prosztatás kanok, bele Cormons egyetlen folyóvizébe. Ha egyátalán folyik. Furcsamód, több forgalomtechnikai tükör is az utunkba esett (mindezidáig azt sem tudtam, hogyan hívják ezt a bizbaszt – sz.), és méginkább furcsamód ezekben csoportosan kezdtük el magunkat csodálni, és a csodálat közben magunkat fényképezni, a szelfikészítést mintegy teljesen új dimenzióba tolva. Gyerekesen csodálkoztunk rá, hogy már a tükörben is ott vagyunk. 

A villába érve az első dolgunk az volt, hogy követségbe küldtük Balit a villa lovagtermébe, hogy váltsa valóra Matteo ígéretét miszerint további borokat vételezhetünk, ha megszomjaznánk. A követ úr sikerrel járt, nem négyelték fel, viszont sikerült két palack prémium bort kicsennie. Hatalmas lórumparti következett, DJ Petike telefonos zenei kívánságműsorával, mindenki kérhetett egy számot. Istenem, micsoda számok ! Lassan fogyatkozott a csapat, leszaladt még egy parti, egy mindensz.., aztán már csak Bali maradt Ziggyvel egy esti csernusosdira. 
Ahogyan másnap János mondta, indokolatlanul sok bort ittunk.

Időpont: 2020. augusztus 2., vasárnap
Helyszín: Friuli, Villa Butssi - Zamárdi, Budapest, Eger, Debrecen
Napi túra: le a Balaton partjára a parkolóba

Szint: -
Szerző: Szipi

„Szomorúan” ébredtem, kezdtem hozzászokni, hogy ébren aludjak, nehogy megöleljem a mellettem alvót, hogy minden reggel Ziggy kel mellettem. Bali nem így ébredt, mert mint megtudtam egy kitűnő, de minden bizonnyal meglehetősen kényelmetlen középkori karos díványon aludt, amelyik még Matteo ük-ük-ük nagypapájáé lehetett. Sanszos, hogy amíg ebben a kúriában laktak őt senki nem zárta ki a szobájából, de nem is volt a középkorban mágneskártyás szobaajtó nyitó rendszer, így ha Matteo ükükük nagyapa be is csittentett, hajnalban csak be tudott jutni a szobába. Nem így Bali. Szépíthetetlen  esetet, Zoncsi elaludt odabent, Bali meg odakinn. 

A reggelinél megtudtam, hogy Bence felbírt kelni és elindult, de nem egyedül, hanem Zoncsival és Petikével. Na gondoltam, folytatódik a logisztikai bravúr. Kajálni azt kaptuk, amit ikszeltünk, ez egy eddig nem tapasztalt fejlemény volt Olaszországban. Bepakolás, köszönés, búcsúpálinka ajándékozás, búcsú az Arteonosoktól, tipli. A szlovénoknál cseréltünk lovat, Ziggy ült be Bali helyére. 

Zamárdiban összeszedtük a Bence által kidobált Petikét és Boncsit, toltunk 1-1 arcátlanul drága kétezerkétszáz forintos hambit, és irány Zugló. Átadtuk Boncsit Ildikónak, kicsekk és batyusbál a kövesdi benzinkúton, nagyjából idáig tudom a történetet.

Pilógus

A világ átalakult, fejlődik. Biztosan ti is olvassátok ma már nem a Mount Everest a csúcs, hanem az El Capitan. Egy délelőtt alatt. Új kihívások születnek és bennünk is új és újabb kihívások ébrednek. A kihívások egyéni szintje emberenként változik, de ez az idei túra azért is volt fantasztikus, mert mindenki talált a szintjének való kalandot. Lehet fikázni a szavazást, de jól döntöttünk, mert az egyetlen olyan uticél nyert, amit a vírus adta időjárási ablakban teljesíteni is tudtunk. 

A Dom egy peu difficile +-os hegy, egy nyolcas hegymászós skálán hármas. De ettől semmiképpen sem lebecsülendő, sőt. A Dom-ra vezető út egyéni és csoportos felkészülések sorából valamint fejben eldőlő harcokból épült. Több éven át tartó felkészülésből. Igen, a hegyen hülyén hangzik egy olyan mondat, hogy én nem kötök szorító nyolcast, mert csak masnit tudok kötni, ezzel együtt mindenki felment és mindenki itt van. A Dom csoport minden tagja egyöntetűen állítja, hogy ez volt élete legnehezebb túrája. Még az is lehet, hogy lapot húztak a 19-re, immáron sokadjára, ami nélkül persze nem lehet hegyet mászni. De eddig mindenki megfogadta Mécs Laci tanácsát, és csak olyan hegyre mentünk, ahonnan vissza is jöttünk, és ami még fontosabb, mindenkiben megvolt a visszafordulás képessége, pont akkor és pont ott, ahol kellett. Kedves szülők, párok, gyerekek, rokonok, barátok és ismerősök, ígérjük, hogy ezután sem lesz ez másként, mert szeretünk blogot írni.  

Pár évvel ezelőtt az azóta méltatlanul megszűnt (ohh... - sz.) Kutyák és Lovak (Városközpont Magazinban) nyilatkoztuk Ziggyvel, hogy a cél nem a minél magasabbra, vagy nehezebbre jutás, hanem a közös szabadidő hasznos eltöltése. A túra csoport az elmúlt 17 évben szakadatlanul hódítja meg a csúcsokat, gyakorlatilag változatlan maglétszámmal, ami egyedülálló produkció. És közben nem baj, ha néha az ember, urambocsá' a BSBK, kíváncsian megszeretné tudni mi van a falon túl. Ahhoz pedig el kell menni a falig... 

És végül Google Earth-ön a nyomvonalak, hogy el is higgyétek, tényleg jártunk errefelé, és nem csak a karanrténból a kanapén ülve találtuk ki az egészet 😷. Breithorn:

Schwarzsee:

Dom: