Bükki barlangok

Bár a BSBK tagjai tudvalevőleg nem öregszenek, a gyerekek azért lassan mégis cseperednek és egyre nagyobb túrára képesek minket elkísérni. Eredetileg Natival vittünk volna öt gyereket, de a tervről értesülvén Peti is csatlakozott hozzánk három saját fiával, így egy elég veszélyesnek tűnő 3 felnőtt / 8 gyerek kombóval indultunk a Majális park és Lillafüred között barlangok meghódítására.

Miskolc után a gyógyszergyár parkolójában leparkoltunk és a gyerekek hátizsákjainak hosszas bepakolása után (kifestők, alvósállatok, mittudomén) elindultunk. Mintegy 20 perc múlva értük el a sejtésem szerint legérdekesebb barlangot, ami a Kecskelyuk névre hallgat. Valójában ez egy nagyon szűk, de nagyon hosszú járat a hegy belsejébe. Mindenki feltette a fejlámpát és bátran elindultunk befelé. A bátorság aztán nem mindenkinél tartott nagyon sokáig, de ez egyébként érthető, a barlang már majdnem a legelejétől nagyon keskeny. Az első két gyerekkel (és némi megkönnyebbüléssel) Nati fordult vissza, a többiekkel tovább mentünk az első tényleg szűk kürtőig. Itt további megtorpanások következtek, végül is három gyerek (Szabi, Balázs és Bobó) jelezte, hogy készek továbbmenni. Peti előzékenyen átengedte nekem a túravezető szerepét és a maradék három gyerekkel visszafordult a kijárathoz. Mi négyen átpasszíroztuk magunkat a kürtőn, ami után viszont egyből egy 3-4 méteres alagút következett, ahol csak laposkúszásban tudtunk átjutni, megadva ezzel az alaphangulatát a továbbhaladásnak és a végső csapást ruházatunk külső rétegének. Ezután kezdetét vette a csúszás-mászás, kapaszkodás a végig meglehetősen szűk járatban, ahol négyünkön kívül csak néhány denevér járt.

A fiúk igazán bátran haladtak előre majdnem fél óráig, csak Bobó kezdte lassan megelégelni a sokszor kifejezetten magas köveken való átmászást. Az ő helyzetét nem tette könnyebbé, hogy neki csak egy piros fénnyel világító fejlámpája volt, ráadásul a helyszűke miatt alig-alig tudtam neki segíteni. Számításaim szerint már nem lehettünk túl messze a végétől, mikor úgy döntött, hogy tényleg nem akar továbbmenni. Szabi őszinte és megható testvéri szeretetről tanúskodó ötletét – miszerint Bobót hagyjuk ott, ahol vagyunk és hárman folytassuk tovább az utat –elvetettem és kiadtam az utasítást a visszafordulásra. Az út kifelé sem volt könnyebb és rövidebbnek sem tűnt, a kint maradt felnőttek és gyerekek láthatóan megkönnyebbültek mikor megjelentünk. Izgalmukat egyébként az is fokozta, hogy közben megjelent egy profi cuccba öltözött kocabarlangász, aki kijelentette, hogy azon a kürtő-alagút kombináción, ami után mi még fél órát haladtunk befelé, valójában nem is lehet átmenni… Az izgalmak után elindultunk a Büdöspesti barlang felé, csak nekem kellett még visszaszaladnom a kocsihoz egy pótnadrágért Balázsnak, mert az eredetit kissé megviselte a Kecskelyuk. Mire ismét utolértem a csapatot, már megjárták a második barlangot (ami valójában csak egy nagy terem) és vidáman, a gyerekek hangos „részegek vagyunk” kurjongatásai közepette indultunk tovább.

A Szeleta-barlanghoz egy kis kitérővel lehet eljutni, ezt is jól megnéztük, majd most már tényleg elkezdtük az ereszkedést Lillafüred felé. Néha persze a gyerekek megálltak játszani és bújócskázni és az érdekesebb farakásokat szétszedni.

Lillafüredre beérve egy kis játszóterezés után a személyzet legnagyobb rémületére koszosan és harsányan bevonultunk az egyik nyitva tartó étterembe. Miután megrendeltük és elfogyasztottuk a sztenderd rántott hús / sült krumpli menüt, kirohantunk az éppen érkező buszhoz, hogy visszatérjünk a kiindulási helyre. A buszon már szinte senkinek sem tűnt fel, hogy Szabi a többiek hangos biztatása közepette végig a felső kapaszkodón csimpaszkodva utazott, de az is lehet, hogy csak mi lettünk immúnisak a rosszalló tekintetekre. A kocsiknál rádöbbentünk, hogy mi, felnőttek vagyunk a legfáradtabbak, de innen már csak haza kellett vezetni, ami utólag visszagondolva mégis a túra kevésbé fárasztó szakaszai közé tartozott.