Alpok 2014

Már több mint tíz éve járunk ilyen-olyan hegyekre, de eddig az Alpok legmagasabb régióiban még egyszer sem járt csapatunk. Ezt pótlandó 2014-ben a Dolomitokban egy rövid akklimatizációt követően a Monte Rosa csoport néhány csúcsát szerettük volna meghódítani. A hegymászás mellett azért ezúttal is sikerült némi időt szakítanunk a passzív kikapcsolódásra, még ha ez a csapat felénél ki is merült egy 20 perces éjszakai fürdőzésben a koperi kikötőben... Hát akkor nosza.

Day 1 – Augusztus 23.

Indulás: Debrecen/Eger/Budapest
Érkezés: Pian dei Fiacconi ház
Túra: Fedaiai tó – Pian dei Fiacconi
Szintemelkedés: 520 m
Táv: 2,2 km
Szerző: Ziggy

Sose tudtam jól aludni a nagyobb kirándulások előtt, most már valamikor éjjel egy körül felébredek és mikor négykor éppen visszaaludnék, Benő ébred fel. A következő másfél órát így a visszaaltatással töltöm, amikor is ideje felkelnem. Na mindegy, majd a menedékházban…. Gyors öltözés, éppen indulnék borotválkozni (ha már egy hétig utána úgyse fogok) mikor hív Bali, hogy azonnal ott van, na akkor ez is elnapolva. A Volvo csomagtartója már a kettőnk cuccával tele van hova pakolnak majd a többieki??? Petiéknél vár minket Szabi, akit megismerek, bár csak egyszer találkoztunk eddig és János, akit az újhullámos frizurájával nem ismerek meg, pedig Grúziában tíz napot voltunk együtt. Petit és az útra szánt 3-4 üveg borát magunkhoz vesszük és autópálya. A mezőkövesdi Lukoil kútnál vár minket Szipi. Ezúttal Lajos hozta ki, így elmarad a búcsócsók, de legalább szakítás se lesz belőle. Szipi nem okoz csalódást, ekkora sporttáskát még életemben nem láttam, tudom én, hogy kell főzőpartnert választani. Újraindulás után Peti és Szipi hamar elkezdik megkóstolni a borokat és pálinkákat, közben kielemezzük a párkapcsolatokat, Baliéra nem sok szót vesztegetünk, ellenben megtudjuk, hogy a túra során nem szabad majd ’b’ betűs szavakat kiejteni a szánkon. Szlovéniát nagyrészt átalszom, amúgy is esik az eső meg az autópályán is dugó van, amit mellékutas trükközéssel próbálunk elkerülni a GPS alapján, amivel valószínűleg időt veszítünk, de legalább van mivel szórakozni. Az olasz határ előtt aztán megkapom a volánt, Bali erősítésével most már igazán beindul a kocsiban az ereszdelahajam, dübörög a Belga, jól csúszik a soproni ászok az olaszrizlinggel és a kökénnyel.

Egy autópálya-parkolóban találkozunk a másik két kocsival, Zoncsi éppen pakol valamit, a többiek eltüntetik a kökény maradékát. Innen megpróbálunk egyszerre továbbmenni, de mivel Lehel 150-el tép (és szlalomozik) a közepesen forgalmas olasz autópályán, Bencével kb. egyszerre adjuk fel a ZoomZoom követését. Aztán ez az autópálya is bedugul, itt is lemegyünk trükközni, három részeg és két GPS mondja folyamatosan az egymásnak ellentmondó utasításokat, így könnyű haladni… Valahogy aztán mégis megérkezünk a völgyünk bejáratához, lassan megnyugszunk, a szerpentin és a gyönyörű táj már az előttünk álló túrára hangol.

Közben az eső is eláll, gyönyörű késő délutáni napsütésben, este hat körül parkolunk le a Fedaiai tó mellett. Kezdetét veszi a cucc szétválogatása és hátizsákra aggatása: jégcsákány, hágóvas, beülő, sisak, kötél, ferrata-kantár, bot, karabinerek, számon tartani is nehéz, nemhogy cipelni. Végül mindenki kész van, elindulunk és mintegy két óra alatt felkapaszkodunk a Pian dei Fiacconi menedékházhoz, ahol a következő két éjszakát fogjuk tölteni. Elfoglaljuk a szobánkat, persze két horkolóbajnok (Bali és Zoncsi) közé kerülök, érzem, hogy jól fog jönni a fáradtság. Lemegyünk a társalgóba, összeállnak a főzőcsapatok és a tasakos tészta finom illata lassan betölti a teret.

Utána még egy kis kártya, a másnapi időjárás-jelentés elégedett tudomásul vétele, majd lassanként felszivárgunk a szobába és elalszunk.

Day 2 – Augusztus 24.

Indulás és érkezés: Pian dei Fiacconi
Túra: Marmolada kör – via ferrata
Szintemelkedés: 850 m
Táv: 7,4 km
Szerző: Peti (a 39 éves)

Ez a nap más, mint a többi….
Nem mintha a marosvásárhelyi, ahol először láttam meg, vagy a debreceni, ahol általában látom, nappal baj lenne, de... kinéztem reggel a „hálószoba” ablakán a Marmolada gleccseren és az azt övező sziklákon ragyogott, az étkezőből a Piz Boéról és a Sassolungoról kacagott vissza. Persze a Somos-tető vagy a Vekeri-tó se kutya, de ez tényleg más…

A reggeli élménynek megfelelő hangulatban kezdtük a napot, az előző napi vidám érkezésnek nyomát sem érezve. A más nap jelen esetben nem jelentett másnapot. A reggeli protokoll (étkezés, „tisztálkodás”, reggeli dupla…) is simán ment, s a szorgosabbja már kint csattogtatta a fényképezőgépét. Bár nem éreztük, a hőmérő csak 2 fokot mutatott, a tócsák tetején még bordázott a jég. A mai napra a Dolomitok legmagasabb pontjának, a Punta di Penia-nak (3342m) megmászását terveztük. A menedékháztól enyhén lefelé, nyugat felé tartva indultunk, majd fél óra múltán elindultunk felfelé. Továbbra is napsütésben olvadoztunk, majd újabb fél óra után értük el a ferrata beszállási pontját. Hja, hogy még nem írtam volna, nos megvalósult Szipi régi álma, Zsiga titkolt vágya… Az előzetes tervezgetés során volt némi utalás rá (mászható, de nem árt némi biztosítás…, azért egy kis bekötés, csak a tuti kedvéért…), de azért sokan itt szembesültek, hogy akkor most vegyük elő a ferrata cuccot és irány a fal. A helyi gyorstalpaló elmaradt, így menet közben próbáltuk javítani a technikát (láttunk egyszerre kioldást, majd átkötést, ki nem oldást, csak miután egy jó nagyot húzott vissza rajta, de a legszebb az előttünk (nem) haladó német párostól bemutatott egy karabinerbe kötött másik volt). Szóval akadt izgalom…Sajnos az idő közben kicsit beborult, így nem láthattuk az alattunk egyre növő mélységet, különös tekintettel a déli fal szépségeire.

Nagyjából 2-3 óra sziklamászás és hómezőn traverzálás után értük el a csúcsot. Kicsit nehezítette az utat az előttünk lévő duó, valamint a frissen (előző délután) hullott 30-40 centi hó. Végül mindenki épségben felért, még ha volt, akinek rejtő színt is vett fel az arca (jelen helyzetben ez a hófehér volt…).

A csúcson ezúttal nem a csoki került elő, hanem egy üveg pezsgő, jelezve hogy most már tényleg közelebb vagyok a 30-hoz, mint a 20-hoz… A pezsgőbontáshoz épp kéznél volt a pink csákány (nyugi Tomi csak dugót húzok vele fogat nem, legfeljebb szabályozok…), majd Robi nyújtózkodott érte, jelezve hogy neki is bejelenteni valója van. Tudomására jutott, hogy Dóra szerint úton a 3. gyerek. Mindenki húzott még egy nagyot az üvegből… meg Bali rumjából, végül a csúcson léve kis büfében kerekítettük fel a véralkoholszintünket némi sörrel. Mindenkinek ment ezután a csomókötés, meg horgolás…
Lefelé eltettük a ferrata cuccot, hágóvasat vettünk és összekötöttük magunkat. Szépen haladtunk egy darabig az újra kisütő napsütésben. Kisvártatva némi zsúfoltság támadt előttünk, majd futótűzként terjedt a hír, hogy újra elő kell venni a ferratás holmikat. Bár erről nem volt szó, hamar beláttuk jobb lesz így. Egy sziklahasadékban ereszkedtünk le.

A hasadék alján, a gleccseren folytattuk utunkat, hasadékokat kerülgetve. Szerencsére jól kitaposott úton megbízható társakkal maximális biztonságban haladtunk (ezt be kellett írnom a hölgyolvasóknak…). Egy óra alatt le is értünk, de a szállásunkig nem jutottunk el. Utunkba áll még egy menedékház kellemes terasszal, sörrel, amit nem lehetett kihagyni.

Az utolsó akadályt is lezúzva érkeztünk a saját szállásunkra, ahol a mi főzőszakkörünk tortellini Rugese- t fogyasztott, hozzá az elmaradhatatlan birra alla spina és lorum con mia vittoria volt a menü. Ha valakinek a kissé romantikus kezdeti felütés nem jött volna be, elárulom, hogy a reggeli fingszagot csak nehezen tudták estére kiszellőztetni, és amúgy is teljesen feleslegesen, mert a derék sporttársak éjjel újra belakták a hálót…

Day 3 – Augusztus 25.
Indulás: Pian dei Fiacconi
Érkezés: Gnifetti ház (3637 m)
Túrák: Pian dei Fiacconi - Fedaiai tó majd Punta Indren – Gnifetti ház
Szintemelkedés: 400 m
Táv: 4,5 km
Szerző: Bence

Az előző napi csúcshódítás után napunk főleg utazással telt. Staffal-ba időben kellett érkeznünk, ugyanis előzetes információink szerint az utolsó felvonó délután fél ötkor indult. Ennek elmulasztása pedig akár plusz 6 órás felkapaszkodást is jelenthetett volna, amit szerettünk volna elkerülni…
A Marmolada sikeres csúcstámadás ünneplése során elfogyasztott pálinkák lecsengő gőze mellett ébredtünk. Célunk az volt, hogy legkésőbb reggel 8-kor autóval el tudjunk indulni idei túránk második (fő) etapjára, a Monte Rosához. Tudtuk, hogy csapatunk néhány tagja a pakolás terén továbbfejlesztendő adottságokkal rendelkezik, ezért az első telefon már fél hatkor csörgött. Ezt a csapat nagy része nem vette komolyan, különösen nem azok, akik miatt ilyen nagy ráhagyással számoltunk… 6 körül aztán sorra jelentek meg tagjaink a lenti ebédlőben, ki már útra készen, ki messze attól fogyasztotta el reggelijét, itta kávéját, vagy állt sorba a lenti mosdónál. Fél 7 körül indultak el a háztól a leggyorsabbak, majd folyamatosan a többiek. Gyönyörű napsütésben tudtunk búcsút inteni az előző nap meghódított Marmoladának, és a Dolomitok szikár hegyvonulatának. Önmagában a Marmolada meghódítása is egy kiemelkedő cél, egy külön túra. Nekünk meg „csak” az akklimatizációt jelentette…
Az autókhoz leérve többen újabb pakolásba kezdtek: aránylag tiszta ruhát vettek fel, és ezzel tudták le a szükséges higiéniát, a zuhanyzás hiányát.
Az eredeti tervek szerint, 8 körül sikerült elindulnunk. Ismét kudarcba fulladt az a kezdeményezésünk, hogy három autó egymás után, konvojba menjen. Lehelt az első kanyar után veszítettük el, Baliékat pedig a következő falunál, amikor a mi álltunk meg a helyi pékségnél. Így a következő mintegy 470 km-t mindenki „magányosan” tette meg. Az A5-ös autópályát elhagyva találkoztunk csak újra egy Lillianes nevű falu vendéglőjében. A tulajdonos láthatóan nem volt felkészülve ekkora forgalomnövekedésre. Baliék (még kaptak pizzát), és 10 percen belül kiszolgálták őket. Lehelék – akik másodikként érkeztek (nem egész értem még most sem, ez hogyan volt lehetséges, ismerve a vezetési stílusát…) – kb. 20 percet vártak, de még jutott nekik a pizzából. A harmadik autóban ülők már nem voltak ilyen szerencsések…: ették a mélyfagyasztott olasz tésztát.
Staffalba végül a harmadik autó háromnegyed 4 körül futott be. A többiek már összepakoltak az újabb túrára, és sürgetőleg vették fel a hátizsákjukat, és indultak el a legalsó felvonó felé. A pénztárostól ugyanis megtudták, hogy „sietnünk kell, ha a fenti utolsó felvonót is el akarjuk érni”. A nagy kapkodásnak végül az lett a vége, hogy Boncsi sisakját, és kajájának egy részét is az autóban felejtette.
Az idő közben romlott, a völgybe köd ereszkedett, és egyre kisebb volt a látótávolságunk. A harmadik felvonót sikeresen elértük. A 3300 m-nél lévő végállomásnál egy kecske fogadott minket a ködben. A látótávolságunk kb. 100 méterre csökkent, így indultunk el a hóban lévő nyomokat követve.

Egy brit angolt beszélő hegymászóval találkoztunk, aki azt ajánlotta, hogy a Gnifetti házat ne közvetlenül, hanem a Montana ház érintésével próbáljuk meg elérni. Szerencsére hallgattunk rá, a köd miatt felfelé ugyan nem láttuk a mélységet, és a tájat, de három nappal később – a leereszkedéskor – magunk is meglepődtünk, hogy milyen helyen vezetett az út…
Mintegy fél órás séta után értük el a Montana házat. Az út néha kitettebb részeken vezetett, azonban a Marmoladához szokott csapatnak ez már csak rutinfeladatot jelentett. A Montana ház után az út egy gleccserre vezetett, élesen emelkedett, majd „traverzáltunk” a Gnifetti ház alá. Rövid kitettebb rész után értük el a házat 3650 méteren.
A legszebb kilátást a WC-ből lehetett élvezni. A WC ablaka ugyanis egy hatalmas hasadékokkal töredezett gleccsere nézett, amit még a ködös időben is jól lehetett látni.

Este a főzőcsoportok vacsorát főztek, illetve főleg Szabi ismerkedett a helyi személyzettel. Kiderítette, hogy egyikük (Simone) csángó származású, kicsit beszél, és ért is magyarul. Ezt követően bármilyen ételt is rendeltünk mi kaptuk a legnagyobb mennyiséget, pedig jóval kevesebbet fizettünk, mint a hagyományos nyugati „half board” vendégek.
Estére feltámadt a szél, a hálószobánkat átjárta a huzat. A csapat azonban a tavalyi túrán a „Meteo stataion”-ben megedződött, így senki nem fázott meg. Alig vártuk, hogy másnap valamelyik négyezres csúcs tetején állhassunk…

Day 4 – Augusztus 26.

Indulás és érkezés: Gnifetti ház (3637 m)
Túra: Piramide Vincent
Szintemelkedés: 580 m
Táv: 4,3 km
Szerző: Robika

Reggeli blues

Bár a szobánk nem volt túl nagy, még tizenketten sem tudtuk úgy belehelni az éjszaka, hogy reggelre elfogadható legyen a hőmérséklet, így eléggé ódzkodva bújtunk ki a vastag takarók alól. János fejfájásra panaszkodott, és fontolgatta, hogy levonlul a pár száz méterrel lentebbi túristaházba.
Az már a világ legjobb kilátású gugolós budijának ablakából is látszott, hogy ezen a reggelen nem sok babér fog nekünk teremni. A sűrű tejfölszerű ködből ugyan kivillant néha pár ijesztő gleccserhasadék, jelezve, hogy a látótávolság időnként akár a 30 métert is eléri, de az ehhez járuló havaseső és erős szél végül nem hagyott kétséget az ideiglenes szobafogság felől. Így apránként lecsorogtunk a büfé-étterembe, amely akkor a ház egyetlen nyilvános fűtött helysége volt. Reggelinkent majszolva a csángó gondnoklány (Simona) és társai azzal vígasztaltak minket, hogy másnapra ragyogó időt mond az előrejelzés, ami egyúttal azt is jelenti, hogy estére jól megtelik a ház. (Mint kiderült, ennek volt egy olyan pozitív hozadéka, hogy sok ember számára már érdemes volt rendesebben fűteni.)
A délelőtt további részében jobb híján elkezdtük verni a blattot, piszkálgattuk a telefonjainkat (volt wifi és néha térerő is) vagy épp tovább ismerkedtünk a személyzettel (főleg Szabi).

Vincent meghódítása

Kora délutánra itt-ott oszlani kezdett a köd, elolvadt a frissen hullott hó nagy része, és viszonylag konzisztensen túl lehetett látni az elülső terasz korlátján. Amikor már a nap is fel-felvillant pár másodpercre, nem bírtuk magunkat tovább türtőztetni, és gyorsan elkezdtünk készülődni egy bemelegítő túrára.Röpke fél-háromnegyed óra után felcsatolt hágóvasakkal kint álltunk a ház mögött és két kötélpartira osztottuk magunkat. Peti a GoPro kamerát is a sisakjára erősítette, úgyhogy bőséges vizuális dokumentáció áll majd rendelkezésre, amint valakinek lesz türelme átrágnia magát az anyagon. A ház mögötti emelkedőn, pontosabban gleccseren, elindulva hamarosan 4000 m körüli magasságba kerültünk. Itt már elég hamar kifogy az ember a levegőből, bár lehet, hogy csak Peti vette túl erősre a tempót :) Mi azért kapaszkodtunk tovább, rendületlenül, vagy csak kissé megrendülve.
Az időjárás közben folyamatosan változott: jöttek-mentek a felhők, míg végül újra átvette az uralmat a köd, az ónos eső és –ami a legrosszabb-- a viharos szél. Egy-egy erősebb löket azzal az érzéssel járt, mintha ezer parányi tűvel szurkálták volna az ember arcát. A természet nem hagyott kétséget afelől, hogy itt ő az úr, mi pedig csak megtűrt vándorok vagyunk, akik jó ha hamar befejezik a dolgukat. Ez a dolog pedig a Piramide Vincent (kb. 4200m) megmászása volt---az idő rosszra fordultával már túl közel jártunk ahhoz, hogy feladjuk ezt a talán kevésbé érdekes, de a jelen körülmények közt mégis kihívást jelentő csúcsot. Így a lehető leggyorsabban felküzdöttük magunkat a viszonylag lapos tetőre, legalábbis vélhetőleg, ugyanis a kilátás nem sokat segített a cél azonosításában. Gyors csúcsfotó és húzás lefelé, ekkor már mindenki inkább a házban üldögélt volna.

Lent jól jött a szárítószoba és a meleg vacsora, kinek saját főzésű, kinek rendelt. Közben a ház szépen megtelt a másnapi szép időre játszó hegymászókkal, ennek örömére még a fűtést is feltekerték egész sok helyen. Hamar elmentünk aludni, mindenki erőt akart gyűjteni a következő nap nagy túrájára.
Összefoglalva: érdemes volt rákészülni egy kicsit a másnapi maximumra pörgetett erőfeszítésre, bár jobb ha nem gondolok bele, hogy mit mond a gleccsermászó tankönyv a délutáni indulásról és a bizonytalan időjárásról. Ez volt életem első alkalma, hogy 4000m fölé másztam, porrá zúzva addigi rekordomat (Monte Perdido, 3355m; érdekes módon a Marmolada is majdnem pont ennyi). Ezért is jutott nekem a megtiszteltetés, hogy krónikása legyek ennek a lassan kezdődő, de hasznos napnak.

Day 5 – Augusztus 27.

Indulás és érkezés: Gnifetti ház (3637 m)
Túra: Zumstein spitze – Signalkuppe – (Parrotspitze) – Balmenhorn
Szintemelkedés: 1120 m (1320 m)
Táv: 11,3 km
Szerző: Lehel (a 41 éves)

Az a nap is úgy kezdődött, mint a többi... éjszakai keveset alvás és az akklimatizációnak köszönhetően egyre enyhébben és ritkábban jelentkező szapora pihegések után korán keltünk. 5.15-kor kukorékolt Rugó ébresztője.  Szép hajnalra virradt az égbolt tiszta a tegnapi felhők, hóvihar nyomai sehol! Ez az!!! A mi napunk, a csúcstámadás napja!
Mindenki elszántan es tempósan kezdett pakolászni. Elfogyasztottuk meleg teáinkat és szendvicseinket miután hátiszákjainkat kikészítettük a menedékház előszobájába. Már előző este elkészültünk a zsákokkal.
Már ismerős útnak indultunk a Gnifetti menedékház mögötti gleccseren fölfelé. Most mégis minden gyönyörűen látszott a napfelkelte narancsos fényeiben. Légvonalban a Gran Paradiso, a Mont Blanc, Matterhorn csúcsai tisztán rajzolódtak ki körülöttünk.

Két hatos csoportba kötve haladtunk fölfelé. Előre elterveztük, hogy egyrészt testtömeg és méret alapján csoportosulunk hogy jobb eséllyel tarthassuk meg egymást egy esetleges gleccserbe szakadás vagy meredek nyergen való kicsúszás esetén, másrészt hogy nagyjából mindkét csoportban legyen valaki aki tud csomót kötni, és valamennyire tapasztalt. Az A cspoprtban: Peti, Rugó, Zoli, Jómagam, Bence és Robi haladt kicsit hamarabb elindulva majd látótávolban a B csoportban: János, Szabi, Szipi, Ziggy, Boncsi és Bali haladtunk. Jó tempóban emelkedtünk és már előző napon megbeszélt elképzelés alapján egyből egész túránk legmagasabb csúcsának irányába  (Zumsteinspitze4563m) tartottunk. Jól tudtuk, ha először a majdnem azonos magasságon lévő csúcsra a Margherita menedékházba megyünk, egy sör után onnan már nehezebben indulunk újból mászásnak. A csúcs megközelítése nem igényelt nagyobb technikai tudást. A szokásos felszerelések (hágóvas, beülő, kötél, túrabot) használata elegendőnek bizonyult. Helyenként az adta az izgalmat hogy a gleccseren kiterjedt repedésvonalakon lépkedtünk keresztül melyeknek nem volt megítélhető a mélységük. Szerencsére nem tapasztaltuk meg... Felérve a nyeregbe azért éreztük a fáradtságot, és kicsit gyakrabban álltunk meg pihenni. Nem engedhettünk azonban ki, mert a neheze az adrenalinos rész még csak most jött! Kimerülés elfelejtve!!! Mindannyian az utolsó kb. 150 m-re koncentráltunk ahol már egy mindkét oldalra egyre meredekebb nyergen araszoltunk fel. Természetesen átszerelkeztünk, és a csákány már nélkülözhetetlen eszköz volt a biztonságos haladás érdekében. Itt már nem számított az idő csak az előttünk álló lépés, amit biztonságosan megtehettünk. Nem siettünk hát. Érdekesség hogy előttünk három magyar fiatal haladt, akikkel együtt foglaltuk el végül a csúcsot. Kemény munka volt, de megérte az a fantasztikus érzés, ami eltöltött minket. A vége kicsit már sziklamászással kombinálódott.

Csúcsfotó, magyar zászló, és tömör gyönyörködés után igyekeztünk visszaereszkedni mivel a csúcs alatt vártak már csapattársaink odafent pedig nem fértünk volna el. Az ereszkedés még nagyobb koncentrációt és óvatosságot igényelt, hiszen ott szembesültünk vele milyen szédítő magasságban vagyunk és mennyire meredek és keskeny nyergen másztunk is fel. Lefelé jövet felfelé törő sporttársaink elengedtek bennünket (amiből lett is némi galiba, s Balinak kihullott újabb 2 szál haja), majd ők is kigyönyörködték magukat és próbára tették tériszonyukat a csúcson. Elégedetten és elcsigázva másztunk át a Punta Gnifetti csúcsán (4552m) lévő Margherita menedékházba ahol a gyönyörű szikrázóan tiszta napsütésben páratlan szépségű és vadregényes kilátás kárpótolt minket. János már kihagyta a számára ismert kocsmázós helyet, és leereszkedés után egyedül visszaindult fejfájása miatt.  Bevártuk a többieket is és közben mindenki elfogyasztotta odapakolt vagy vásárolt meleg eleségét. Születésnapi köszöntésem és kihagyhatatlan fényképezések után összeszedtük magunkat es visszaindultunk. Ereszkedés alatt kibujt a telhetetlenség! Kissé átrendeződtünk a köteleken. Peti és Rugó megfőzték Bencét és testvérét Zolit, hogy begyűjtség még ráadásképpen a Parrotspitze 4436 m-es csúcsát. Természetesen bevártuk őket és hogy megköszönjük ezt a szép és emlékezetes napot és ne feledkezzünk meg a via ferratara technikájáról felmásztunk a lefelé útba eső Jézus szoborhoz egy áldásra. Megmentettük Ziggy gleccserhasadékhoz csúszó botját és további ereszkedésünk alatt megcsodálhattuk messziről, hogyan kell mentési vagy kimászási akciókat csinálni beszakadt gleccsereknél.

Fáradtan, de lelkesen érkeztünk vissza du.5 óra körül a Gnifetti menedékházunkba és élményekkel telve kezdtünk pálinkázni vacsoránkig mely végre konyhán készült meleg étel volt. A pálinka gondoskodott az esti jókedvről és a közgyűlés józanul objektív és tárgyilagos lebonyolításáról. Próbáltam sporttársaimnak megköszönni ezt a szép születésnapot ezért egy francia pezsgővel koronáztuk meg a sikeres és emlékezetes csúcshódítást.(Szerkesztői megjegyzés: a közgyűlés és Szabolcs ugyancsak megemlékezett 10. házassági évfordulójukról, amit előbb nevezett immár teljes jogú tag egy kör sörrel nyugtázott. Igaz, azt nem tudjuk ez a tagságnak vagy az évfordulónak szólt.)
Bár Grúziában hasonló magasságokban jártunk azért megállapítottuk: nyugaton a hideg sem olyan hideg és a bűz sem olyan elviselhetetlen, ha a szállásunk kulturáltabb és nem menekül le az ember azonnal a hegyről a csúcsról érkezve. Mindenki kellemes fáradsággal és elégedetten vonult nyugovóra mielőtt a szállásadóink hangulatunkat megelégelve kirakták volna szűrünket. Nagyon szép nap volt mögöttünk!

Day 6 – Augusztus 28.

Indulás: Gnifetti ház (3637 m)
Érkezés: Koper (0 m)
Túrák: Gnifetti ház – Punta Indren
Táv: 2,2 km
Szerző: Bali

Az előző esti sikeres csúcsmászások és egyesületi elnökségi ülést követően már tudott volt, hogy senki nem ácsingózik újabb csúcsok meghódítása után, meghagyva a többi kisebb-nagyobb kihívást (Pl. Corno Nero, Lyskam) a következő alkalomra, inkább lassan leszivárgott mindenki, több kevesebb fejfájással (kinek a magasságtól, kinek az elnökségi ülésen elhangzottaktól, kinek meg az elnökségi ülésen elfogyasztottaktól). Közös megegyezéssel kitűztük a lefelé indulás időpontját, ami nagyjából tarthatónak tűnt a várható pakolások, tökölések, fényképezések és Simonától való könnyes búcsúzás mellett. Kint kellemes szélcsendes, félig napsütéses, félig felhős idő uralkodott.

A csapat tagjai különböző taktikákkal indultak el a Gnifetti házból a Punta Indren felvonójához. Egyesek hágóvas nélkül bakancs-sí megközelítést vettek egyenesen lefele a Mantova házat kerülve. Mások hágóvassal indultak neki, de nem pont a megfelelő irányba J. Így aztán a Mantova ház feletti sziklán 3 különböző opció született: volt aki megkerülte a házat és a normál úton indult le, volt aki kicsit visszamászva a kötélbiztosított sziklán való leereszkedést választotta, és egy olyan legkevésbé normális is akadt személyembe, aki mindenképp hágóvassal a lábán akart végig menni, így visszamásztam egészen a Gnifetti ház magasságáig és találtam egy nem túl szimpatikus kuloárt, ahol azért volt nyom, meg jött is fel két túrasíző. Végül is leküzdöttem ezt a közel 200m szintet a 60 fokos lejtőn, ami mint kiderült a direkt út, és elsősorban az extrém sízők használják.

Lent a csapat bevárt, és végül újra együtt alábbszálltunk a felvonón. A felvonó aljában ismét fényképezkedés, csoportkép, az autóknál hosszas pakolás, öltözködés. Megállapodtunk két dologban, eszünk egy pizzát Lilianus-ban, és utána találkozunk Koperben. A pizza megvolt (bár nem mindenkinek, mert a gyorsan érkezők felették a készleteket). Bence még kirakta Zolit Milánó repterén, addig a másik két autó töretlenül haladt szinte eseménytelenül célja felé. A mi autónkban is csak akkor lett változás, mikor egy szimpatikus benzinkútnál megvettünk egy akciós 4-es borospakkot Szicíliából, és annak útközben történő elfogyasztása feldobta a hangulatot (kizárólag Zsiga kedvéért tettük mindezt). Koperben elfoglaltuk a szállást, és felderítettük a beach-et. Hát nem egy karibi, konkrétan egy lekerített partdarab a tankhajók kikötője szájában. A célnak megfelelt, a sós víz levitte a nagyját az elmúlt napok fáradalmainak.
Az elnapolt elnökségi ülés folytatásának egy étterem teraszát néztük ki, ami igen súlyos döntések színtere lett. Bevezetésre került az ideiglenes tag fogalma, Bence támogatásul kirendelte az aznapi első és utolsó gyalogkankalin pálinkát (alias, azaz aljas Travaricát), amit a tagság örömmel, az elnök borzongva fogyasztott el.

A vacsora után könnyes búcsút vettünk a másnap elutazóktól, és visszatérve a szálláshelyre biztos ami biztos elfogyasztottuk még az összes maradék bort, köztük az igazi unikumot, az üzbég gyöngyszemet, amit Bence spori vadászott le valami szupermarket polcáról ott tartózkodása során. Valószínűleg a bor is sokat tartózkodott ott a polcon a neonfény alatt, így nem nagyon tudtuk meg, milyen lehetett fénykorában, csak bízni tudunk benne, hogy nem olyan, mint amit mi az üvegből kitöltöttünk. De klasszikusokat idézve: „tetszett benne az alkoholja”.

Day 7 – Augusztus 29.

"Egyszer majd megkérdezik, mit láttam és amit láttam azt nem lehet letagadni. És én nem is fogom”
– Skinner Scullynak miután Muldert elrabolták az idegenek
Részletek az FBI 50 évre titkos aktáiból…

Zulu, 7:58, Capodistira, Főhadiszállás
Kopasz ügynök arra ébredt, hogy káromkodik. Valljuk meg, ebben semmi különös nem volt, mert már máskor is megesett ez vele, de arra nem emlékezett, hogy valaha is, korábban takarózott-e volna asztalterítővel. Pont ezért káromkodott. Fázott. Szürreálisnak hatott, ahogyan lefordult az étkező kanapéjáról. Az igazság odaát volt, pontosabban odaát a konyhapulton. Talán a Judeka, talán a Balaton, de az is lehet, hogy mákostészta betűkkel felcimkézett palack volt a bűnös. Ezt már nem tudhatjuk meg…

A folyosó végéről, magánszobám ágyából nyugtáztam az esetet, majd mielőtt visszazuhantam volna álmom egy újabb szakaszába, ismét K. ügynök káromkodása rázta meg a lakást. Aha, gondoltam, ez lesz a fürdőszoba… Pedig, már tegnap is próbálták az ügynöktársak elmagyarázni K-nak: itt nincs meleg víz.
A reggel álmosan és lassan, de a titkos ügynökélet megszokott forgatókönyve szerint zajlott. Kialvatlan fejek kerültek elő a szobák mélyéről, reggelitorna, sorbanállás a budi előtt, kajaszerzés, csupa unalomig ismert rituálé. Már annyiszor próbáltam megfejteni a kínzó rejtélyt, amit aznap reggel sem sikerült. Akár a Balkánon, akár Ázsiában, vagy akár itt Európában voltunk bevetésen, valahogy reggelire mindig ugyanaz a kelt tésztás sós, túróval töltött péksüti jött elő. Burekből lenne a világ ?

Zulu, 9:33, Capodistria, Prétori Palota, torony
Zé ügynök egy helyzetáttekintő reggeli sétát javasolt, a város egyetlen érdemleges és stratégialag is megfelelő pontjára, a Prétori Palota tornyába. Az ügynökök kiperkálták a napidíjból a belépőt és komótosan felgyalogoltak a vaslépcsőn. Valahogy ez már nem hiányzott az elmúlt napok hegymászásai után. A torony tetején a napi küldtetés a levegőben úszott, igen a kikötő körül forgott mindenki gondolata, annál is inkább, mert semmi mást nem lehetett látni a toronyból. Ezért az ügynökök hamar megunták a merengőn keringőzést, és lejöttek.

Zulu, 9:52, Capodistria belváros
Addig is, amíg megérkezik a napi parancs, a kis kommandó turistacsoportnak álcázta magát és kezdett elvegyülni a városi forgatagban. Bé ügynök elutazott a közeli Triest városába „hűtőmágneseket” vásárolni, pedig mindenki tudta, hogy a diszkért megy, amin a küldetés adatai vannak. Csí és Szip ügynökök betértek kávézni egy kis bárba, ahol Csí ügynök előadta szokásos kis expozéját ami úgy kezdődik, hogy „expresszó with milk, plíz” és amit sehol sem szoktak érteni… Kopasz és RB ügynökök az álcázás mesterfokára léptek, egy helyi antikváriumban szlovén nyelvű könyveket vásároltak. A totális elvegyülés a helyi plázában folytatódott, szinte tökéletes shoppingoló turista álarcban.

A szakma mesterfokát megint Kopasz ügynök érte el, aki az OVS Italian Fashion egyik ruhaboltjában egy szörnyű inget próbált fel, amit kifizetett és rögtön magán is hagyott. Az ügynöktársak szerint erre csak azért volt szükség, mert elfogytak a nem büdös ruhadarabjai, de a vak is láthatta, hogy ez csak egy mesteri beépülési fogás volt…

Zulu 10:28, Capodistria, Plázs
A piacon átgyalogolva, az egyik élelmiszerbolt érintésével, ahol egy hatos pakk sör is hozzáragadt a csapathoz (szigorúan álcázási jelleggel), érkeztünk meg a strandra. Elfoglaltuk a legmegfelelőbb megfigyelési pontot, ami nem lehetett más, mint egy napernyős, függönyözött rattan asztal, székekkel. Tényleg pompás hely volt. A beépülés a fürdőzők megtévesztésével folytatódott, az ügynökök elmerültek a helyiek között és a tengerben… Végre megérkezett Bé ügynök is, újabb sörökkel és az ettől sokkal fontosabb küldetéssel: a diszk és a sörök megsemmisülése előtt öt másodperccel megtudtuk, hogy valójában a közeli kikötőbe beérkező hajókat kell megfigyelnünk és azokról kell jelenteni.

Zulu 13:00, Capodistria, Port Koper
Már egy ideje semmi említésre méltó nem történt. Kopasz ügynök újabb hatos pakk sörért zarándokolt, majd teljesen beépült a függönyös székbe, miközben újabb és újabb lórumpartikat osztottunk le.

A kártya csendjét, csak a sörök bontásának sziszegése és a tengerbe való beugrálás szakított meg. Amikor végre megélénkült a kikötő és befutott a bűbájosan kiejthetetlen nevű Warnow Porpoise nevű konténerszállító, amely Antiuga és Barbuda zászlaja alatt hajózott. A hajó 165m hosszú és 2008-ban épült, vagyis kvázi vadiúj.

Zulu 16:00, Capodistria, Port Koper
Minden példaértékű titkosügynökszerűen folytatódott tovább, csak át kellett ülnünk egy másik asztalhoz, mert itt már túlságosan sütött a nap. Most nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy kiugorjak sörért a Sparba. A boltból visszaérkezve azt tapasztaltam, hogy Bé ügynök egy már most titkos atomerőműves ügyről mesélt, RB pedig olyan titkos dolgokról, hogy azt le sem merem írni, nehogy meghallja a jegybankelnök. Közben újabb hajó érkezett a Nepthune Ithaki. Ez már görög zászló alatt érkezett, 36825 regisztertonnájával ez majdnem kétszer akkora mint a 13 órás csónak. Ráadásul 2010-es, szóval tiszta új bárka.

Zulu, 17:30, Capodistria, Port Koper
Mivel ideiglenesen nem bírtunk már több sört meginni, ezért elmentünk a tengerbe unikomosat játszani.

Szárítkozás közben futott be az elsőre gyanús, panamai! zászló alatt hajózó (amúgy most Costa Rica partjainál mászkáló), Tirumph Ace járműszállító, ami 14 évével öregecskének számít, viszont, 55880 regiszertonnájával már elég batár bicikli.

 Éreztük, hogy ez lesz a nap utolsó hajója és különben is már éhesek voltunk, ezért leadtuk a jelentést, és az álca fenntartásának érdekében elindultunk szuvenírt venni.

Zulu, 19:00, Capodistria, Port Koper
Az előző estéhez képest éttermet váltottunk, pont eggyel ültünk odébb az éttermek sorában. Több ügynök kipróbálta a tengeri kütyüket, kagylót, téntahalat miazmást. Én tutira mentem, és mivel pacal nem volt, tonhal sztéket kértem, akárcsak RB. Örömmel és sörrel nyugtáztuk, hogy visszatért sörivási képességünk.

Zulu 21:18, Capodistria, útban a szállás felé
A kiadós lakomát egy rövid kikötői sétával zártuk, majd hazafelé megtekintettek a kollégák egy cafeshopot. Mivel zárva volt, csak a kirakatát csodálhattuk. El is mentünk aludni.

Day 8 – Augusztus 30.

Day +1, Zulu 08:04, Capodistria, szállás alatti kávéház
Lassan mindenki felébredt, és lecsorgott a kávéházba. Kopasz ügynök az előző napi álcaruháját hordta, de csak azért, mert véletlenül abban aludt. Megint bureket szereztek, komolyan hogy találják ezt a cuccot mindig meg ??? Szeretem, de azért minden reggel…. Mr eszpresszowithmilk is hozzájutott a napi adagjához, így elkezdtünk cihelődni.

Day +1, Zulu 09:12, Capodistria, szállás alatti kávéház
Bé, RB és Csí ügynökök visszaindulnak a bázisra. Mi Kopasz és Zé ügynökkel még egy magánakcióba fogtunk. Európa legnagyobb szurdokbarlangja felé vesszük az irányt, kizárólag a még tökéletesebb turistalátvány érdekében.

Day +1, Zulu 10:00, Skocjan barlang
Sikeresen vettük meg kombinált, az 1-es és 2-es túrára egyaránt érvényes barlangi jegyünket. A bakancs visszavétele nem töltött el sok örömmel. Részint a szag, részint a talpam minden helyén megjelenő emlékfájások miatt. A várakozást sörözéssel ütöttük el, még Zé ügynök is beszállt a buliba. Pontban 10-kor lesétáltunk a bejárathoz, majd ámultunk és bámultunk a túrán, tuti hely

A túra után végigjártuk még a 2-es szakaszt is. Végül visszablattyogtunk a parkolóba, és mászkáltunk még egy kicsit a faluban, még egy templomot is megnéztünk, ami zárva volt. Ebédre a szomszédos falu egyik pizzériáját néztük ki, a menüt a maradványeuróink alapján állítottuk össze, de persze a házi sör nem maradhatott ki. Érdekes volt. Gyors tankolás irány haza.

Day+1, Zulu, 17:22, Balaton
Igen belefért még hazafelé egy halászlé is nekünk, persze K ügynök libacombot rendelt. A házifröccs rizlingszilvániból pedig kitűnő volt… Naplemente, miazmás…

 Az űbertitkos debriefing. Persze én azt hittem, erről tényleg nem lehet beszélni, nem elég, hogy B betűvel kezdődik, de...(A szerk., K ügynök)

Epilógus
Persze, persze, az otthon maradottak mind azt gondolhatnák, hogy ez henyélés, két nap semmittevés. Ha 50 éve múlva, fel is oldják a titkosítást, akkor a nagymamák teljesen meg fogják érteni ezen titkos akták elrejtésének célját és okát. Addig is remélem mindenki meggyőződött róla, hogy a titkos ügynöklét kőkemény munka…

További képek a túráról