Pireneusok 2012

2011 végén – egészen pontosan az Ararát fényképnézegető bulin – rendkívül szoros szavazás eredményeképpen dőlt el a 2012-es túra helyszíne. A csapás-ellencsapás elvét szigorúan követve tehát ismét nyugat felé vettük utunkat egy kis déli elhajlással (ami Korzikán már bejött). Hogy mennyire jól sikerült a Pireneusok túra, azt döntse el mindenki maga az alábbi, a szokásoknak megfelelően részletes beszámoló alapján.

Augusztus 14. – Day 1

Indulás: Debrecen (Eger, Budapest)
Érkezés: Huesca
Szerző: Bali

A Debreceni csapat indulását reggel 8-ra tűztük ki, ami majdnem sikerült is. Egyedül az utolsó kuncsaft, Péter sporttárs nézett ki pizsamában a tetőablakion, hogy mit akarunk tőle. Cserébe hogy így megzavartuk, az összes meleg cuccát otthon is hagyta, és mint kiderült, belenyúlt. De azért az akciós sörök és a spájzban az üveg alján maradt meggypálinka beszállt hozzánk. Az autópályán értesültünk, hogy mi nem vagyunk késésben, hanem Szipi az, aki szokásához híven pár órával később indult el. A 180-as tempó, ami alatt ki tudja mennyit fogyasztott a rönó az 5 liter helyett sem volt elegendő a késés behozására, így gyors „újratervezés” történt, mégsem Szipi szedte össze a teljes pesti csapatot. Budapesten nagy nehezen túljutva közös kávézás-pálinkázás a bábolnai OMV kútnál, majd irány a schwechati fapados parkoló. Állandó IT szakértőnk jelentettre, hogy áll az osztrák autópálya, így Parndorf környékét most tényleg megnéztük közelről. Csinos pincesorok, 6€-ós menüajánlatok, stressznek nyoma sincs – szar a sógorok élete. A parkoló végül is meglett, szétosztottuk a közös cuccot (fejenként 2x0,5l pálinka jutott), megittuk a maradék dobozos sört és irány a reptér. A Fly Nikki és az Air Berlin közös járata nagyon tuti, kiderült, hogy nem is fapados, egész nagy lábhely, szendvics, üdítő, kávé, szolid luxus.

Menetrend szerint érkezés Barcelonába, ahol kis intermezzo után (Lehel mobiltelefonja a gépen maradt) kijutottunk a terminálból. A nagy ijedtségre meg is ittuk első San Miguel sörünket. Kiokoskodtuk, hogy milyen vonattal jutunk be a buszállomásunkra. Mivel a Huescaba tartó buszhoz volt még pár óránk, kerestünk egy tapas bárt, ami egyébként az állomás melletti resti is volt egyben. Páran konzervatív módon hamburgerekkel próbálkoztak, de a becsületes turista természetesen paellát eszik, amit nem is bántunk meg, mindenki rájárt rendesen.

És megismerkedtünk az Estrellaval is (tudatlanok kedvéért Beer of Barcelona seit 1876, Estrella), aki később is állandó vendégünk volt. A huescai buszon már csak jóllakott horkolás volt hallható végig. A társaságot kicsit megosztotta a hosszú út, voltak, akik egyből az intim hármas hálószoba titkait választották, de a csapat nagy része azért bevetette magát az éjszakai San Lorenzo Fiestába. Mert hogy Fiesta van (http://www.fiestassanlorenzo.es/).  Mindig. És Huescaban a védőszentjüket alaposan megünneplik, mindenki tetőtől talpig fehér ruhában és zöld kendőben járkál egy hétig. Délután, este és éjszaka bulizik, nappal meg alszik. Mindenhol koncertek, zene, utcára kipakolt asztalok, székek, italozás, móka és kacagás. A boltok nem nyitnak ki. De ez később is igaz lesz, általában mindenhol csak kenyeret és sört tudunk venni. Visszatérve az esténkre, megismerkedtünk a harmadik sörrel, az Ambar-ral, ami egy borostyán színű, kicsit édeskésebb ital, ez is jó… Majd már csak az igazán hard core túrázók egy koktélbárban zárták le az emlékezetes napot, és készültek fel az előttük álló viszontagságokra.

 
Augusztus 15. – Day2
Indulás: Huesca – 12.15
Túra indulás: Sallent de Gallego (1305 m)
Érkezés: Refugio Respomuso (2200 m)
Szintemelkedés: 1026 m
Táv: 15 km
Szerző: Bence

„A Nyugat az Nyugat”

A BSBK túraszakosztályán belül többször vita volt arról, hogy inkább keletre, vagy inkább nyugatra szervezzük túráinkat. Egy időben létre is jöttek az „Ostie” illetve „Westie” iránymutatások köré szerveződő csoportosulások. 2012 a westiek éve volt. Ez a nap több pontján rávilágított ennek sok előnyére, és hátrányára is.

Az esti huescai fieszta, no meg egész napos utazást követően (egyesek fejfájósan) ébredtünk, kényelmesen 8 óra körül. A szállásunk egyébként leginkább korábbi kollégiumaira hasonlított: három ágy egy szűk szobában, két horkoló szobatárssal, amely ellen úgy lehet védekezni, ha az ember a párnát a fejébe húzza…

Reggel szomorúan vettük tudomásul, hogy az egy hetes fieszta miatt nemigen találunk semmilyen reggeliző helyet nyitva. Szerencsénkre a hosztellel szemközt egy hatvanas éveiben lévő hölgy fel bírt kelni, és kinyitotta a boltját. Igaz mindenkinek próbálta elsütni a fesztiválra készült 5 eurós kenyeret, de ezen kívül más reggelire valót is lehetett kapni a boltocskában. A reggelit klasszikusan a járdaszegélyre ülve fogyasztotta el a csapat.

A huescai intenzív városnézést követően hátunkra vettük a hét folyamán főszerepet játszó hátizsákunkat, és kimentünk a buszállomásra. Péter leírása alapján buszunk 12.15-kor indult (volna) Sabinanigoba, ahonnan – átszállást követően – 13.15-től tudtuk (volna) utunkat folytatni. Sajnos azonban az ünnep miatt a 2. busz nem közlekedett. Ráadásul a huescai buszpályaudvaron lehalt a jegykiadó rendszer, így a busz beérkezésére még a jegyünket sem tudtuk megvenni. [Kelet: ilyenkor lefizeted a buszsofőrt, és Te kapod a legjobb helyet…] Szerencsénkre az utolsó pillanatban a nem fiesztázó IT-s csapat működésbe hozta a rendszert, és sikerült hivatalosan kinyomtatott jegyeket szerezni (igaz csak 7-et kilencünknek, valami csak maradt a keletből…): anélkül bizony Huescában maradtunk volna…

Sabinanigoból tehát aznap nem ment busz tovább. Találtunk két (Mercedes…) taxist, akik nagy győzködés után ráálltak, hogy autónként 40 euróért elvigyenek gyalogtúránk kiindulópontjához (Sallent de Gallego-ba). Persze nem engedték meg, hogy kilencen beüljünk 2 taxiba (az egyik kétszer fordult), kósza alkudozásunkat pedig igen hamar lesöpörték az asztalról…[Kelet: „Hey Mister, where are you from” kiáltás után hivatalos és alkalmi taxisok áradatát kell lerázni magadról, akik próbálnak meggyőzni arról, hogy ne is gyalogolj egyáltalán a következő napokban, hanem taxizz vele…]

Sallent de Gallego-tól aztán megkezdődött a munka… A gyors embereinket előre engedtük, mert fél 8-ig fel kellett érni a menedékházhoz, hogy foglalásunk biztos legyen. A többiek meg kényelmesebb tempóban tették meg az aznap délutáni penzumot: 17km, 900m szint (fel).Az ösvény patakvölgyben, víztározó mellett haladt, gyakorlatilag végig az El Camino-val közös úton. Hála az El Camino növekvő népszerűségének, igen jól kitáblázták az utat, még mi sem tévedtünk el. Az első csapat fél 7 körül, a kényelmesebb, 8 körül ért fel a turistaházba, ahol meleg víz, tiszta (és üres) ágy, és kiadós vacsora fogadott…[Kelet:inkább kint alszom!] versus Pireneusok:

Pár lórum és pálinkakör után 11 körül tértünk nyugovóra, és kezdődött az „aki hamarabb elalszik az horkolhat nyugodtan” versenyszám…
 
Augusztus 16. – Day 3
Indulás: Refugio Respomuso (2200 m)
Érkezés: Banos de Panticosa (1636 m)
Szintemelkedés: 1264 m
Táv: 18,1 km
Szerző: Robicso

A nap reggelén Zsiga mindannyiunk szívébe belopta magát nagyon korai (ez fél nyolc körül lehetett, a szerk.) és nagyon határozott ébresztőjével. Rövid szöszmötölés, reggeli, fényképezés, és ragyogó időben, várakozással teljes hangulatban hagytuk el a jól szervezett Respomuso menedékházat, hogy nekivágjunk az első igazi túranapnak (az előző napi etap inkább csak bemelegítésnek volt jó). Alpesi környezetben indult a túra: zöld rétek, csörgedező patakok, birkák, tehenek.

A kezdeti lankást szakaszt egy jó órán belül meredek emelkedők követték, és a réteket nehezen mászható kavicsos törmelék váltotta fel. Húzós felfele menet után, kb. 2800 méter magasságban értük el a Cuello de Tebarrai hágót, amelyről az ikaland(?) honlap azt állította, hogy meghódítása 30 méter kemény sziklamászást igényel („a lényeg az, hogy ne nézz vissza”). Az ijesztgetés kissé túlzónak bizonyult, valóban meredek volt, valóban kapaszkodni kellett néha, de nem volt sem félelmetes, sem túl nehéz. Az éles sziklákkal borított, szeles nyeregből a másik oldalon gyönyörű kilátás nyílt egy tengerszemre, a háttérben távoli hegyláncokkal. Ez a GR11 egyik legmagasabb pontja.

A Cuello de Tebarrai-tól kezdve aznap már végig lefelé vitt az út, bár az ereszkedés első szakaszát nehezítette, hogy zerge módjára szikláról sziklára kellett ugrálni. Bence különösen nem örült ennek, mivel féltette a bokáját, amit jó érzékkel nem sokkal a túra előtt ficamított ki. Hamarosan visszakerültünk az alpesi idillbe; egy kristálytiszta tóval felszerelt teljesen giccses réten meg is álltunk hosszabb időre napozni és lábat áztatni.

Innen már nem voltak messze a Bachimana tavak sem, ahol érezhetően elkezdtek sokasodni a Banos de Panticosaból érkező kirándulók. Kellemes felfedezés volt a lentebbi tótól délre fekvő vadi új turistaház, ahol természetesen megálltunk egy hideg sörre és egy-két gyorsított lórumra. Fenyőkkel tarkított, gyönyörű patakvölgyben folytatódott a túra, amit megszakított még egy kollektív meztelen fürdőzés a számos hideg vizű, de ellenállhatatlanul hívogató természetes medencében. Fényképeket inkább nem mellékelünk, mert jó eséllyel a Budapest Pride 2013 reklámarcaivá válhatnánk :) Boncsér Zoli megjegyzése a fürdőző rózsaszín malacokról mindenesetre roppant találó. Kora estére értünk le Banos de Panticosaba.

Amennyire ígéretesnek tűnt felülnézetből a kis spanyol üdülőtelep, annyira sok csalódást okozott testközelből. Menedékházunk, a Casa de Piedra ugyan teljesen elfogadhatónak bizonyult (kivétel a ház bora, na, azt nem ajánljuk senkinek), a falu többi, jóval puccosabb intézménye (hotel, étterem) elképesztően lekezelő attitűddel viseltetett a magunkfajta bakancsos turisták iránt. Például, ha már „Banos”, akkor Bencével és Zsigával úgy gondoltuk, hogy kipróbáljuk a termálfürdőt, de a 30 eurós beugró még minket is elijesztett. Sebaj, visszatértünk a többiekhez, és leültünk borozni egy kocsma teraszára. Az intézmény nyolckor zárt (nagyon furcsa Spanyolországban), de rögtön nyitott a mellette levő fehér abroszos étterem, úgyhogy gyorsan átültünk a szomszéd teraszra, mert már nagyon korgott a gyomrunk. Egy idő után kiderült, hogy csak bent szolgálnak ki, de persze, hogy ezt megtudjuk, ahhoz nekünk kellett bemenni. Igaz, hogy egy kicsit alul voltunk öltözve a helyhez, de azért ez nem elégséges ok arra, hogy úgy bánjanak velünk, mint egy darab szarral. Elvégre az eurónk nem volt büdös, maximum csak mi. (Amúgy már mi sem, mert addigra rég lezuhanyoztunk.) Végül arra jutottunk, hogy az egész falu az ukrán maffia fedővállalkozása. Ja, és az egész kócerájban nincs egy rendes vegyesbolt sem, ami azért elég hasznos lett volna a következő napra való felkészüléshez.

Augusztus 17. – Day 4
Indulás: Banos de Panticosa (1636 m)
Érkezés: Bujaruelo (1420 m)
Szintemelkedés: 1298 m
Táv: 21,3 km
Szerző: Zoncsi

Ugyan pontosan nem emlékszem, az éjszakák kissé összemosódnak, de minden bizonnyal zajos-szagos, nem túl pihentető éjszakát töltöttünk a Banos de Panticosai vendégházban. Reggel gyors összeszedelőzködés, a kontinentálistól igen távol álló reggeli elfogyasztása és máris úton voltunk. Megkezdtük az emelkedést Panticosa 1600 méteres magasságából a 2500 m magasan található hágóig, hogy azon átkelve este már Bujarueloban hajtsuk álomra fejünket. Ahogy haladtunk felfelé a hegyoldalon, egyre szebb kilátás nyílott az előző szálláshelyünket rejtő völgyre. A völgyet közrezáró meredélyeken számos, vízesésekkel szabdalt hegyi patak zúdult alá, kész völgyzugollyá varázsolva a környéket. A mezőny hamar széthúzódott, a 7 fiú belehúzot, Szipi felvette a szokásos "30-at lépünk, 10 mp-et megállunk" tempóját, én meg inkább veletartottam, bámészkodósan, fényképezősen. Nem hagyhattam, hogy a csapat főpálinkásza elvesszen a spanyol zordonban, esetleg elragadják a mormoták.

A fokozódó melegben szép lassan elértük az első víztározót, ami tengerszemnek álcázta magát. Kristálytiszta vizéből pótolhattuk az ivóvizet a kulacsokba. A tó felett egy nagyon érdekes barlangot találtunk, ami először természetesnek tűnt, de aztán kiderült, hogy az egész hegy alatt átfúrt hosszú kürtőről van szó, ami egy fölső tóhoz vezetett ki. A 7 gyors fiúk (csak 4 a 7-ből volt elég bátor :), a szerk.) át is mentek rajta, meg vissza is a hátizsákokért, mi nem akartuk az időt ezzel húzni.

Végül a hágás hozta újra össze a csapatot, a gyors fiúk még nem mentek el, mikor felértünk. Rövid pihenő (és egy kör pihentető rövid) után megkezdtük az ereszkedést Bujaruelo völgyébe. Az út első részét látványban a völgy szemközti oldalán magasodó Pic de Montferrat uralta a 3200 m fölötti csúcsával, ami alatt jókora gleccser szürkéllett.

A völgybe leérve bővizű patak keresztezte utunkat, a mezőket pedig krókuszszőnyeg borította. Le is telepedtünk egy kis gyönyörködésre, lábáztatásra. (Most egyéb testtájékokat nem áztattunk be.) A pihenő után ismét gyorsan széthúzódott a mezőny, de immár hárman maradtunk hátra Zsigával kiegészülve. majd Peti is csatlakozott hozzánk a semmiből egyszer csak felbukkanva. Jól is jött egy orvosdoktor a csapatban, mert Szipi valami félelmetes fullánkos fenevad áldozatává vált, és a szúrás okozta sokkot már a pálinka sem enyhíthette, így az egyszemélyes orvosi konzílium azonnali orális kalciumbeöntésnek vetette alá a sérültet.

Utunkat folytatva nagyobbacska tehéncsordába botlottunk. Peti meg is próbálkozott néhány egyeddel közelebbi kapcsolatot kialakítani, de a helybéli marhák nem voltak túl barátkozósak. Később egy szűk sziklaoldalban vezető ösvényen sajátos piktogram és felirat figyelmeztette az arra járó turistákat, hogy ezen az úton a teheneknek feltétlen és vitathatatlan elsőbbségük van, és aki erre nem figyel, az könnyen a szakadék mélyén találhatja magát. Ennyit az ember felsőbbrendűségéről és jogairól. A patakban fürdőzés immáron napi rutinná vált, így nem tudtunk és nem is akartunk ellenállni az alattunk zúgó csodaszép patak csábításának. Leereszkedtünk, és megmártóztunk a frissítő vízben. Természetesen alaposan védekezve a megfázás ellen. Tanult agrikalcsörölmenünk egy ászkarák jelenlétéből megállapította, ami látszott is, hogy a víz a legmagasabb tisztasági feltételeket is teljesíti. Legalábbis a fürdőnkig így volt. (Újabb fotóval gazdagodott a BSBK jövő évi naptára is.)

Továbbereszkedve a völgyben meglepődve láttuk, milyen helyi fürdőparadicsomba érkeztünk. A hegyi folyó két oldalán elterülő zöldellő mezőkön családok piknikeztek, napoztak és fürödtek a folyó vizében, ami itt már sokkal kellemesebb hőmérsékletű volt. Olyannyira, hogy amikor láttuk, az egyik hídról emberek ugrálnak be a 4-5 méterrel alatta elhelyezkedő kimélyült folyószakaszba, azonnal csatlakoznunk kellett.

Elnagyolt megszárítkozás után továbbereszkedtünk a völgyben, majd hamarosan el is értük a célállomást, a menedékházat, de előtte még megcsodáltuk a folyón átívelő Mosztár stílusú kőhidat. A szálláson már várt bennünket a hideg sör, meg a vacsora. Sajna a beígért vásárlási lehetőség elmaradt, a környéken boltnak nyomát sem lehetett találni. A legközelebbi vásárlási lehetőség kilométerekre volt. Szerencsére Rugó és Lehel nekivágtak és gyalog majd stoppolva eljutottak oda és néhány alapvető élelmiszerrel gazdagították készleteinket. Az est további része a szokásos sör/lórum jegyében zajlott, majd felvonultunk a sokszemélyes dormitóriumba, és megkezdtük a "ki horkol?", "ki fingott?" gondolatokkal megszabdalt pihenésünket.

Augusztus 18. – Day 5
Indulás: Bujaruelo (1420 m)
Érkezés: Refugio Goriz (2200 m)
Szintemelkedés: 1893 m
Táv: 17,9 km
Szerző: Ziggy

Na, csak hogy gyorsan lelőjem a poént, a konszenzusos vélemény szerint ez volt a túra legváltozatosabb – egyben leginkább megerőltető – napja. Mivel ez utóbbi tényt már előre sejtettük, az előző napoknál egy órával korábbi, reggel 8-as indulást tűztünk ki célul magunknak. Ez persze végül nem jött össze, de a ’french breakfast’-re ismét kísértetiesen emlékeztető ’spanish breakfast’ után fél kilenckor végül sikerült elhagyni a menedékházat. A túra első etapjáról nem voltak illúzióink, ezer méteres emelkedés a 2300 méter magasan fekvő Bujaruelo kapu nevű hágóhoz, amely egyben spanyol-francia határként is szolgál. Az első erdei ösvényt hamarosan felváltották a mezők, majd egyre inkább kövessé vált az út.

Ezen a szakaszon szerencsére nagyon jól haladtunk, összesen három rövidebb pihenővel mintegy három óra alatt fent voltunk a hágón, ahol meglepve tapasztaltuk, hogy a francia oldalon majdnem a hágó tetejéig aszfaltozott út vezet (mely egy büdös nagy parkolóban ér véget, a szerk.). Ennek megfelelően az emberek száma is megsokszorozódott, akiknek többsége – hozzánk hasonlóan – a francia oldalon levő Sarradets menedékházhoz tartott. Bár Peti előzetes túraprogramjában a „beereszkedés a Sarradets házig” kifejezés szerepelt, ez még nagyon tágan értelmezve is támadható: a 2,587 méteren fekvő menedékházig ugyanis egyáltalán nem volt vízszintes vagy ereszkedő szakasz. Menetelés közben megállapítottuk, hogy a francia nők többsége előszeretettel használ parfümöt. Miután az illatfelhő nem volt kísérője a túra korábbi szakaszainak, ebből azt a következtetést kellett levonnunk, hogy a spanyol nőkre ez sokkal kevésbé jellemző. Mintegy négy kilométeres folyamatos, de enyhe felfelé haladás után elértünk egy vízeséshez, ahol a feljutást láncok segítették. Ismét meg kellett állapítanom, hogy joggal utálom a láncokat, egy túl hosszúra hagyott láncszakaszba kapaszkodva először bevertem a térdem a sziklába majd kis híján beleestem a patakba. Kisebb-nagyobb tornamutatványok árán aztán végül mindenki túljutott a vízesésen, hogy egy rövid (de annál meredekebb) szakasz után kitáruljon előttünk a túra talán legmegkapóbb panorámája.

Innen egy rövid séta után beértünk a képen is látható Refugio Sarradets-be. A délelőtt folyamán gyakran bonyolódtunk tippversenybe, hogy vajon mennyibe kerülhet egy sör egy majdnem 2600 méteren fekvő francia menedékházban. Bár az elképzelések erős szóródást mutattak (5 és 10 euró között), abban erős volt a konszenzus, hogy nem kerülhet annyiba amennyit nem adnánk meg. Végül a valóság rácáfolt várakozásainkra, a (kis)dobozos Kronenbourg 3 euróért teljesen vállalható befektetésnek tűnt, olyannyira, hogy ebéd gyanánt még egy meleg levest is elfogyasztottunk. Napsütésben ezen a napon sem volt hiányunk, indulás előtt felkentem magamra a harmadik réteg naptejet és nekivágtunk a nap utolsó (tervezett) emelkedőjének a 2800 méteren fekvő, látványos Roland hágóhoz, amely egyben ismét a francia-spanyol határ keresztezését jelentette.

A hágó tetején jó hangulatban pihentünk meg, Peti és Bali azt találgatta, hogy vajon egy vagy két óra túra lehet hátra célunkig (Goriz menedékház) és mosolyogva csóválták a fejüket mikor én ezt alábecslésnek tartottam… Ezen a ponton bizonyult először hátránynak, hogy nem volt térképünk és mivel ezen a napon nem a GR11 útvonalát követtük, a megszokott jelzésekre sem támaszkodhattunk. Mindenesetre némi kérdezősködés után elindultunk a déli irányba tartó völgy felé, tudván, hogy később majd nyugat felé kell eltérnünk. Egy hosszú és meredek, jórészt kőről-kőre ugráló ereszkedés után leértünk egy füves völgybe, ahol a további lejtő egyre inkább keletnek fordult, ami sajnálatos módon ellentétes volt sejtett útirányunkkal. Egy gyors konzultáció a völgy végében található francia túrázókkal megerősítette sejtésünket, vissza kell mászni egy nyugat felé található nyeregre. A nap erejét sokszorosan visszatükrözte az emelkedő fő talaját alkotó palás kőzet, így kissé már valóban elcsigázva értünk a gerincre, ahol elénk tárult egy újabb hosszú és üres völgy látványa. Reményre egyedül az adott okot, hogy – jóval fölöttünk – megpillantottuk azt az ösvényt, amelyen várhatóan eredetileg haladnunk kellett volna. Ezt a völgyet is leküzdve ismét kiértünk egy gerincre, ahonnan szerencsére valóban megpillantottuk a menedékházat, bár túl közelinek azért nem tűnt.

Rövid erőgyűjtés és a maradék vízadagok megivása után nekivágtunk az utolsó szakasznak, ekkora a többség már átkapcsolt robot-üzemmódba. A völgy alján aztán elvesztettük a szemünk elől a menedékházat és a vízmosások által szabdalt ösvényeken nem voltunk biztosak abban, hogy merre is kellene haladni. Balinyónak sikerült is egy 15 perces kitérőt tennie egy újabb gerincre, ahonnan valóban megpillantotta  a menedékházat maga alatt – csak egy szakadék választotta el tőle. A visszatérés után azzal próbálta vigasztalni magát, hogy a túra során először látott havasi gyopárt… Végül egy utolsó kopár vízmosáson átkapaszkodva tényleg elértünk a menedékházhoz, ahol érkezési sorrendben lerogytunk a teraszra és lefejtettük lábunkról a bakancsot. Egy jótékony sporttárs kezembe nyomott egy hideg sört, a megérkezés utáni első óra kevés beszéddel és még kevesebb mozgással telt. Lehel ugyan egyszer mondott valami olyasmit, hogy üljünk át a terasz másik oldalára egy fénykép erejéig, de az egységes NEEEEM kiáltás hamar meggyőzte esélytelenségéről. Inkább az infúziós dobozokat gyűjtöttük gúlába ültő helyünkben (a szerk.)

Az időközben megrendelt vacsorára aztán összeszedtük magunkat. A vacsora fő témája ezúttal a következő nap programja volt. Az eredeti tervek szerint ugyanis két éjszakát töltöttünk volna itt a Monte Perdido megmászása előtt és után. Néhányan azonban elkövették azt a hibát, hogy túl korán benéztek a hálóterembe, amit Robi aztán keresetlen amerikaiassággal csak „shithole” néven emlegetett. A 20-25 négyzetméteren három szinten elszórt 27 ágy mintegy 50 cm széles matracokkal valóban nem vetítette előre a nyugodt pihenés esélyét, így Bence vezetésével kialakult egy irányzat, amely az utolsó két napot egybevonva a csúcstámadás utáni leereszkedést preferálta. Végül aztán megegyeztünk a döntés másnapra halasztásában. Néhányan kártyázásba fogtak, Zoncsi és Balinyó viszont egy lelkes spanyol (kiérik maguknak, katalánok voltak, a szerk.) hegymászóval kezdtek élénk eszmecserébe, aki tudott egy kiváló alternatív útvonalat a csúcs meghódítására… De ez innen kezdve már a következő nap története.

Augusztus 19. – Day 6
Indulás: Refugio Goriz (2200 m)
Érkezés: Refugio Goriz (2200 m)
Szintemelkedés: 1377 m
Táv: 7,9 km
Szerző: Peti

Az előző napi kellemes sétálgatás után végre eljött a pihenés napja (irónia, a szerk.). Pihenésképpen a Pireneusok 3. legmagasabb csúcsát a Monte Perdidot (a francosabbaknak Mont-Perdu) szemeltük ki. A reggel 27-ed magunkkal ért szobánkban, ami egyébként a menedékház legszebb hálóhelyisége volt a maga két ablakával.

Mivel sok hely nem volt nem tudhattad kinek a lábujjával a szádban ébredsz. Az éjszaka mozgalmasan telt, ahogy hajnalodott úgy változott a fűrész hadművelet mennydörgés hadműveletté, minek folyományaként a szobában kevesebb lett a levegő, mint az Araráton. Szép sorban kiszédelegtünk a szobából a hagyományos spanyol reggelinket fejenként egy szelet sonkával és egy darab sajttal egészítettük ki. A kötelező toalett után összeálltak a zsáktársak, kettesével egy zsákba összedobtuk az aznapi cuccot, amit aztán felváltva cipeltünk. Az előző napi kellemes sétálgatás és jókora adag takony folyományaként az út elején Szipivel hátvédet játszottunk, így mire a többieket utolértük kialakult két csapat. Az ortodox csoport a hagyományos útvonalon indult fel Bence vezetésével, az unortodox csoport toronyirányt haladt tovább a cél felé, Bali előző napi megbeszélése alapján. A toronyiránti haladás sokat nem vacakolt, mentünk egyenesen felfelé, hol 45, hol 90 fokos emelkedőn.

Átmenet szinte nem is volt lévén az út hol morzsalékos kősivatagon, hol falakon vezetett. A növényzet elég ritkás volt, de havasi gyopárt azért sok helyen máshol nem lehet látni. A falakon érdemes volt figyelni, biztos fogásokat és lépéseket ajánlott találni. Egy kisebb háromezres csúcsot közbeejtve kb. négy óra alatt értünk fel a 3355m csúcsra, a két csoport közel egyszerre. Mindenki konstatálta, hogy helyes döntést hozott. Néhány perc múlva a lemaradók is megérkeztek, előkerült a zászló, elkészültek a csúcsfotók.

Körbe csodás panoráma bontakozott ki, kanyonok és csúcsok tömkelegével. Sajnálattal konstatáltuk, hogy a csúcspálinka lent maradt, így nagyon sokat nem időztünk. Lefele mindenki együtt indult a hagyományos úton. Némi hófoltokat kerülgetve ki szlovénezve, ki gerincen, de mindenki leért a tóhoz. Jóleső pihenésünket, kőhajítgatásunkat csak egy szemérmetlen pár zavarta meg (konrétan egy tetovált állat csávó előbb megfürdött a jeges gleccsertóban, majd bezavarta a csaját is, természetesen meztelenül, a szerk)., de fotóriporterünk ezúttal hibázott… (fotó nincs!!!) Ezután az út szépen tekergőzött hatalmas kövek között. Közel 8 km-t és majd 1400 m szintet kb. 7 óra alatt leküzdve visszaértünk a menedékházba. Szerencsére épp elértük a sonkás tojást, amit némi sörrel hamar sikerült bekebeleznünk.

 

Valahogy lekerült a napirendről Benge előző napi terve, miszerint húzzunk le, így maradt még némi lórumozás, altagmosásba forduló vízeséskeresés, tájcsodálás. Hét órakor érkezett a csúcstámadás napjának csúcspontja, a csicseriborsó leves, aminek másnap lettek következményei. Az ananászos hamburgerhús kifejezetten ehető volt, de ha valaki arra jár, desszertet ne kérjen… Még egy sör és az utólagos csúcspálinka elfogyasztása után vártak lakótársaink, ismét elhelyezkedtünk mind a 27-en.

Augusztus 20. – Day 7
Indulás: Refugio Goriz (1200 m)
Túra érkezés: Ordesa parkoló (1415 m)
Érkezés: Barcelona
Szintemelkedés: 202 m
Táv: 12,8 km
Szerző: Szipi

Akik a hegyről már lementek,
magukban halkan nevetnek…

A 94. km-en innen

A reggel már éjszaka elkezdődött. És ez egyik álmos könyv szerint sem jelent jót. A menedékházak és önmagukban ezek a hosszú távú túrák tökéletesen alkalmasak arra, hogy mindenféle korábbi gátat, aurális távolságot, szemérmességet (Petikénél gyárilag kihagyták ezt a funkciót) levetkőzzünk, de az éjszaka rátett egy lapáttal. Ott ahol három szobában 96-an elférnek, bármi megtörténhet, de hát aki turistának állt az bírja az emeletes ágyat. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy akkor (vagy már előző nap), de Ziggyt fejbe rúgtam hajnalban. Mivel már ez volt a második éjszakánk a hat ember 4 méter hosszon, 3 méter magasban felállásban, akarom mondani fentfekvésben, rutinosan készültünk rá, személyre szabott taktikákkal. Bali „a bepálinkázom és mindenki előtt hamarabb elalszom, majd kurvahangosan horkolok” módszerre esküdött fel, Ziggy a „felveszem a pizsamát és a fal felé fordulok” (egyedül neki jutott fal), Boncsi pedig a „majd reggel alszom, ha a többiek felkeltek” eljárás mellett tette le a voksát. Jómagam az „egy sima, egy fordított” fekvésben hittem, azaz Robika és Ziggy feje közé ékeltem be a lábaimat, cserébe én szagoltam az övékét. Kétségtelen előnye ennek a módszernek, hogy a fejenkénti 65 centi fekvésszélesség 70 centire tornázható, ugyanakkor vannak kockázatok.

Alig aludtam el hajnali 4 körül, amikor arra ébredtem, hogy fejbe rúgtam Ziggyt. Valszeg a gyerekek mellett megszokhatta, mert csak igen lágy mozdulatokkal hessegette el lábam.Valahogy így indult a reggel. Mire lekászálódtunk a harmadikról, addigra már leléptek, a másodikról a francia nyugdíjasok. Bali miatt szerintem ők sem aludtak. A ház melletti konténerbudiba rögtön utánam befutott Lehel is. Amíg vártunk a budifelszabadulásra a határok lebontásának újabb tanúbizonyságát éltük meg. Lehel egy gyors alsógatya cserével próbálkozott az ajtó mögött, de pechjére bejött egy hölgy a francia nyugdíjas csapatból. Végignézett ruhátlan altestén, kötelességtudóan elnézést kért, majd elkezdett fogat mosni, így nem maradt Lehelnek más lehetősége, mint pár kockával visszaforgatni élete filmjét. Kifelé jövet összefutottam Ziggyvel, aki a patakról jött vissza alsófertály mosásból. A reggeli is francia volt, megint, hamar túlestünk rajta. Kiperkáltuk az eddigi menedékházak legmagasabb viteldíját, ami annak ellenére rúgott majdnem négy számjegyűre júróban, hogy temérdek ajándéksör is volt a szállás és kajadíjak mellett (2 napos habzsi-dőzis a Gorízban, mi mást várhattunk volna? a szerk.).

Gyors fényképezés a ház előtt, indítópálinka, aztán hátizsák pászítás és úgy 8 körül belevágtunk túránk utolsó szakaszába.Napok óta csodáltuk a kanyont, ami mellett laktunk, és találgattuk, hogy vajon merre is vezet az út. Most megtudtuk. Nem egészen 3 km alatt több mint 400m-t süllyedt a szint, látványos, a kanyon oldalában futó ösvényen ereszkedtünk le.

Ez volt a hosszabb út, Bencével azon elmélkedtünk milyen lehet a rövidebb. A piktogram szerint erősen láncos-mászós. Titkon hálát adtam a csapatnak, amiért három nappal ezelőtt meggyőztek, hogy a Roland-hágót válasszam én is. A Bujarelo-Goriz út, mint alternatíva, a GR11 normál szakasza, tényleg gyilkos lehet, 20 km gyaloglás után betolni még egy 400-as szintet…Köszi fijjúg!

Hamar elértük a Cascada de Cola de Caballo-t, a romantikus vízesést a kanyon oldalában. (A neve azt hiszem lófarkat jelent. 

A vízesések, patakok, pocsolyák láttán a csapatban Bagnos de Panticosa óta furcsa reflexek lettek úrrá: mindenáron kényszeres seggmosásba torkollott ezen helyszínek védőtávon belüli megközelítése. Így a túra végén már senkitől és semmitől nem zavartattuk magunkat, beindult a csoportos nudibuzibár-fürdőzés, így nekünk volt a legfényesebb valagunk, állítom fényesebb, mint túramentes állapotban. A fürdést csak a csapat egy része abszolválta, mi Ziggyvel, a zöldpólósok, jobb szórakozást találtunk, az utánunk érkező turistákon röhögtünk, akik a fürdővíz, akarom mondani vízesés alatt kifolyó patakból vételeztek ivóvizet…hiába, no el kellett volna jönniük Bulgáriába. Különben is le van írva az útikönyvben, csak el kellett volna olvasni, nem iszunk a patakból. Az út csodaszép látványelemekkel tarkítottan folytatódott lefelé. Az Ordesa Nemzeti Park magterületén haladtunk, mit haladtunk, felszabadultan trappoltunk lefelé miközben a fényképezők sűrűn kattogtak

Ez egyébként spanyol-hon első nemzeti parkja, és amint lépten-nyomon meggyőződhettünk erről a tájékoztató táblákról a világörökség része is. Vízesés vízesés hátán, az út pedig egy pár kilométeren macskakövesre váltott, ez már a Circo de Soaso volt. Hamarosan megjelentek az erdők és a felfelé gyalogló elkeseredett turisták áradata, egyértelműen kezdtünk visszatérni a civilizációba. Boncsi egy-két szédítő helyet is befényképezett az albumba. Afféle örömfutam volt ez a túra végén, lebilincselő tájjal, kőhidakkal, sziklákkal. Dél körül landoltunk a nemzeti park parkolójában, 1300 m-es szinten. A kötelező sörvételezés után Petike és Bence a napok óta hurcolt CKM-ből, Bali pedig a hónajszagából töltekezett.

A bakancsok bekerültek a zsákokba és elindulhatott a hólyagmérleg felállítása. Bali pedig leállította a GPS-t, ami 94 km-t mutatott…

A 94. km-en túl

A nemzeti park parkolójába nyáron csak a félóránként közlekedő buszokat engedik fel, személygépkocsikat nem. Bár korábban még alternatíva volt egy innen gyalogosan folytatódó túra, pár napja már tudtuk, hogy a teljesítménykényszer nem fog eluralkodni rajtunk így mindenfajta szégyenkezés nélkül kászálódtunk fel a nap első buszára. Ezzel egészen Torláig csorogtunk be, és bár továbbra is folytatódott a tájképorgia, a legtöbben térerő lázban égve esemeseket pötyögtek. A völgy aljába leérve, az elágazásban Rugó felismerte a három nappal ezelőtti boltot, jó kis kört mentünk.

Torla egy kis falu, az Ordesa Nemzeti Park központja. Laknak itt vagy 315-en és hamarosan rá kellett jönnünk, hogy szieszta időben semmit, de semmit nem lehet itt csinálni. Miután sikertelenül próbáltuk a park látogatóközpontjában hagyni a motyónkat, felpakoltunk és felfejlődtünk a centrum irányába. A csapat egyik fele letáborozott a kocsmán kívül egyetlen nyitva tartó egységben, a szuvenbírboltban és hatalmas ajándékvásárlásba kezdtünk, míg a többiek felfedező útra indultak. Bencével és Lehellel vágyakozva néztük a kalandtúra-bolt kirakatát, milyen jó is lett volna egy kis raftingos-kanyoningos-vízeséstúra…A falu szélén egy éppen előttünk bezárt bolt előtt egyesült megint a csapat. Mi is megcsináltuk a település ikonikus képét, az erődtemplommal háttérben a kanyonnal.

A szuvenírboltban amúgy kulturálódtunk és beleolvastunk egy képeskönyvbe. Innen kiderült, hogy a torlai pásztorok rendszeresen átjártak legelőt foglalni a csigazabálókhoz, és persze közben megpocsékolták az ottani csajokat, aztán pedig franciák jöttek cserelátogatásra…zajlott itt az élet évszázadokon át, komoly határon átnyúló együttműködés volt itt.

A nap második busza háromkor indult, Bence utisörökkel lepett meg minket. A Barbastróig tartó utat ötös lórummal ütöttük el, Bali nyert, fene az arcát. Barbastróban nem meglepő módon megint nem rajz szerint folytatódott az utunk, a szokásos buszos jegyvásárlási mizéria indult el. Egyszerűen a spanyol rendszer nem tud kilenc buszos együtt-utazót kezelni, a gépi jegykiadó megint lehalt, de valahogy csak sikerült hét jegyet szerezni a pénztárostól, egy Barcelona helyett Lleida-ba (remélem a katalánok most nem nyírnak ki) tartó járatra. Azt ígérték, ha már Barbasrtóból nem tudunk eljutni hőn áhított esti szállásunkra, akkor majd Lleidából ez menni fog. Így napunk harmadik buszával végigjártuk Kelet-Aragónia, majd Nyugat-Katalónia jelentősebb és egyáltalán nem jelentős buszállomásait.

Lleidaba valamikor 6 után érkeztünk be, ahol a jegyvásárló kommandónak negyedóra alatt sikerült jegyet szereznie Barcelónába. A tököm tudja miért, de a legtöbb buszállomás fedett giga-garázsként épült errefelé, ami Hofi után szabadon szélvédettnek szélvédett, de a büdös is megmarad. A buszállomás melletti restiben végrehajtottunk egy 20 perces boxkiállást, sörivással, szendvicsevéssel. Majd visszacaplattunk a pályára, és a mediterrán szervezésnek megfelelően egy tök másik cellából, kisebb késéssel, de elrajtolt a buszunk. Az út egészen nyugodt volt, leszámítva azt, hogy nem volt légkondi és azt, hogy egy hangulatzavaros picsa ült be mellénk hátulra. Barcelónába erősen sötétben estünk be, és egy félóra múlva már a szálláson voltunk. 6 nap után végre megint zuhany alatt áztathattuk habtestünk, ami mindenkinek felüdülés volt. 3 fős szobákba oszlódtunk el, Petike horkolási erősség alapján osztotta el az embereket, jómagam Bengével és Robikával tartottam. A fürikélés után Bali csapatára várni kellett, hogy bevehessük a várost, de aztán minden kerekre fordult.

A szállás közelében több éttermet is felfedeztünk, a Szentkirályi családdal a kebab picsára esküdtünk, Boncsi sörös léböjt kúrába kezdett, míg a többiek Libanon ízeiben merültek el. Aztán szinte minden átmenet nélkül Barcelona beszippantott minket. A negyedben ahol laktunk festa volt. Festa Major, azaz gondolom főünnep (a Festa Mayor de Sants valóban Barcelona egyik fontos eseménye, amely idén 25. alkalommal került megrendezésre, a szerk.). A környék mellékutcáin mindenhol zenekarok játszottak. A jazztől a rock felé sétáltunk, majd átkeveredtünk egy szeletelős utcába, sok fűvel, hogy végül a nyugdíjas szektorban kössünk ki, a színpadon a három helyi tenorral. A rutinos sporttársak, akik már az érkezés napi ünnepben is részt vettek, hamar átpártoltak a sörről a mojitora (ejtsd: mojírtó). Barcelona, a negyed és a helyiek világát csak lassan engedtük be magunkba, de egyre jobban beépültünk. Ezen különösen nagyot lökött Bali azon felismerése, hogy mojitót 1 literes kiszerelésben is lehet vételezni. Ettől kezdve koktél liciti indult. Stabilan besoroltunk a rockszínpad mellé, végül is rockerek vagyunk a lelkünk mélyén, a földből pedig számolatlanul kezdtek el kinőni a literes koktélok.

A BSBK-t kísérti a sorsa, a történelem ismétli magát, a visszatapsolás során az amerikai haknizenekar Guns’n Roses dalai többünkben egy nem túl emlékezetes brassói karaoké fesztivál képeit idézték fel. Életemben először koktéltól voltam bebódulva, és azon morfondíroztam, amit napközben már nyugtáztunk: még legalább 20-30 ilyen nyár van előttünk, ha a francia nyugdíjasokból indulunk ki. Furcsa egyvelege volt ez a „carpet diem”-nek, a KFT „Balatoni nyarának” meg a túra utáni felszabadulásnak és leginkább annak, hogy milyen jó is így, együtt. A buli úgy ért véget, hogy kihúzták a zenekart a konnektorból. Annyira fergeteg volt a parti, hogy csak így lehetett véget vetni neki. Így fél három körül mi is elballagtunk a szállásra, az est felvételeit pedig 20 évre titkosítottuk.

Augusztus 21. – Day 8
Indulás: Barcelona
Érkezés: Debrecen (Eger, Budapest)
Szerző: Rugó

Végre elérkezett az utolsó nap. Mindannyian nagyon vártuk már, hogy a több napos fizikai szenvedésünket felváltsa a lazítás és a szeretteinkkel való ismételt találkozás öröme. Az utolsó nap programja teljes egyetértésben tengerpartozás és ajándékvásárlás volt. Az előző esti pontatlanságra való tekintettel sörfizetést helyeztünk kilátásba a reggeli későknek. Ez eredményesnek bizonyult, mindenki megérkezett kilencre a szálloda előcsarnokába. Csodálkozva néztünk egymásra, hogy mindenki friss, fejfájás és egyéb másnaposságra jellemző tünetek sehol. Valószínűleg a mojito hatására még a horkolás ellenére is mindenki jól aludt. Hátizsákjainkat hátrahagyva metróra szálltunk. A barcelonai diadalívet útba ejtve jó félórás sétával jutottunk le a tengerpartra. Útközben a nem túl forgalmas városrészben nem találtunk megfelelő reggeliző helyet, így a part menti választék maradt, némelyeknek étterem, a kitartóbbaknak bevásárlóközponti élelmiszerbolt. Éhségünk csillapítása után lementünk a homokos partra. A víz a hegyi patakokhoz képest kifejezetten kellemes hőmérsékletű és a homokos parthoz és nagyvároshoz képest meglepően tiszta. A parton a kép változatos volt, de mindenképpen megérdemelt egy kisebb-nagyobb sétát…

Tengerparthoz nem szokott testünkkel hamar meguntuk a napozást és a nézelődést. Egymás után lassacskán többen is elvonultunk a bevásárlóközpontba ajándékokért. Sok értelmeset nem találtunk. Visszatérve a partra Ziggy levált tőlünk, a többiek pedig a parti sétányon fényképezgettünk, majd Barceloneta városrészét keresztezve a Rambla felé vettük az irányt. Néhány fénykép a város központibb részén és már metróra is kellett szállnunk. Visszatértünk a szállodába a hátizsákjainkért, majd vonattal a repülőtérre jutottunk. Kisebb vita támadt az indulási terminál helye körül, de végül sikerült megtalálnunk a bejelentkezési helyünket.  A repülőtéren jutott még időnk ajándék gyanánt némi alkohol és egyéb élelmiszer bevásárlására. Hazafelé az Air Berlin gépének Szipi próbált meg besegíteni, bizonyára szeretett volna minél korábban hazaérni… Bécsben átszálltunk a négykerekű gépeinkre és rövid bábolnai pihenővel Bali és Szipi hazarepítette a csapatunkat. Külön köszönet érte nekik.

Táv:  kb. 1888 (1778, 1658) km, részletezve:
460 (350, 230) km autóval
1400 km repülővel
8 km gyalog
20 km tömegközlekedéssel     
Szintemelkedés: kb. 11000 m

És végül két ábra, melyek a GPS trackekből készültek: