Korzika

A 2010-es nagy BSBK túra résztvevői: Bali, Bence, Lehel, Petike, Szipi, Ziggy. Aztán persze mindenki kapott beceneveket is (volt, aki többet is), de erről később. A bő egy hét alatt természetesen volt autós üldözés, szemérmetlen patakfürdőzés, diktátor elleni lázadás, holdfényes-fejlámpás raviolikonzerv-vacsora, igazi idebaszkiminekjöttünkfellefogunkzuhanni életérzés, és persze a svéd bikiniválogatott szokásos reménytelen üldözése… A beszámoló extra hosszú, huncut aki nem olvassa el!



Június 12. Szombat
Indulás: Debrecen (Eger, Budapest)
Érkezés: Corte
Szerző: Ziggy

Bár mindenki azt gondolná, hogy egy egész napos autózás-kompozás során nem történhet semmi, ez természetesen távol áll a valóságtól, ha a BSBK derékhadának kirándulásáról van szó. Ráadásul eléggé hosszú napról beszélünk, mivel a Debrecenből indulóknak csaknem 24 óra telt el az indulás és a jól megérdemelt cortei pihenés között.
Bali 3.50-kor vett fel engem, öt perccel később Lehel is a kocsiban volt. Négy után néhány perccel már az autópályán voltunk, majd Füzesabonyig a Volvo szélvédőjén összeszedtük Kelet-Magyarország rovarpopulációjának kétharmadát. Szipi természetesen késett, de a fő pálinkahordozónak ennyit azért meg lehet bocsátani. Az M7-es elején találkoztunk Bencével és Petivel, majd miután Szipit átraktuk a Saab-ba, újra a gázra léptünk. Szlovéniát nagyrészt átaludtam, Olaszországban valahol ettünk egy szendvicset, de mindeközben olyan jól haladtunk, hogy be tudtunk iktatni egy rövid pisai városnézést.


Pisában Lehel bemutatta, hogyan kell 20 perc alatt 2000 fényképet elkészíteni, ezt a technikáját a többiek már ismerték Montenegróból, de én élőben először itt találkoztam vele. Livornóban még volt időnk megenni Olaszország legrosszabb mirelit pizzáját, majd beálltunk a kompra várakozó autók sorába. Mivel már korábban elvállaltuk Lehellel a két autó vezetését a kompról történő leszállás után, a maradék négy sporttárs hamar elkezdte a pálinkák tesztelését. A kártyaasztalt természetesen úgy alakították ki a fedélzeten, hogy az lehetőleg maximálisan akadályozza a többi utas közlekedését, de ekkor még megúszta a csapat rosszalló tekintetekkel. Verbális támadás csak akkor érkezett, amikor az ittas sporttársak – akut vészhelyzet hiányában – bemásztak a mentőcsónakokba, illetve – a hegymászásra való aktív felkészülés jegyében – meghódították a hajókémény csúcsát.


Szerencsére az átkelés négy órája nem adott ennél sokkal több lehetőséget így viszonylag békésen hajtottunk le a kompról Bastiában.
Itt már csak Szipivel kellett megküzdenünk, aki Korzika szerelmeseként elengedhetetlennek tartotta, hogy megérkezésünk örömére rögtön az első kocsmában elfogyasszunk egy (két, három???) sört. Sajnos a kezdeményezés bukása után Szipi az általam vezetett kocsiba került így még egy ideig hallgatnom kellett kendőzetlen véleményét, de szerencsére hamarosan elaludt. Közel egyórás éjszakai vezetés után megérkeztünk Cortéba és némi keresgélés után megtaláltuk a Vagina, bocsánat, Vanina apartmanházat, első szálláshelyünket. Az apartmanház beazonosítása után úgy gondoltuk, hogy végre révbe értünk. A kirándulás során először (de nem utoljára) hatalmasat tévedünk.

Hogy melyik egyetem adott diplomát annak a hülye francia építésznek, aki egy Leonardo da Vinci féle dupla csigalépcső-spirált tervez egy apartmanházba??? Nagyjából egy órába telt, mire megtaláltuk a két apartmant és felhordtuk a szükséges csomagokat, de közben még a józan sporttársak is legalább hatszor tévedtek el reménytelenül. Mivel ezek után már éjjel kettő körül járt az idő, négyünknek mindössze két üveg Vásárhelyi féle bor elfogyasztására volt energiánk mielőtt bezuhantunk Lehellel a közös takarós franciaágyunkba.

Június 13. Vasárnap
Indulás: Corte
Érkezés: Sega menedékház
Szerző: Szipi

Pislogás. Tök homályos a kép. Inkább becsukom a szemem. Vagy félóra múlva megint pislogás. Zaj. Beszéd. Plafon. Pislogás. Mellettem Bali szunyókál. Ágy. Tapogatás. Farmer, póló, basszus még a zokni is rajtam. Fasza, legalább a cipő lekerült… Hol is vagyunk?
Kurvára zúg a fejem. Lássuk csak…mentőcsónak, pálinka, pálinkatöltés a hajón, kiszálltunk a hajóból, Bastia, kocsma, nem, nem volt kocsma, életem pálinkája – miért nem iszik senki?, snitt, Corte, parkoló, az a förtelmes lépcsőlabirintus, basszus még boroztunk is, két palackkal, na megvan, ezért fáj a fejem…A tökömbe, most meg kezdünk túrázni...
Hát valahogy így ébredtünk Corte-ban, Vagina Park, a Corte-i alibi egyetem puccos szállása. Később a hegyen helyi egyetemistáktól megtudtuk, a környező falvak albérelhető apartmanjai jelentősen olcsóbbak. Az épületet összelegózták, a szobaelemeket készen beemelték, így volt kész budink, kész fürdőszobánk, azok minden előnyével. Pompás.


Petike, meg Bence benéztek úgy 9 felé hozzánk, az ötödikre. Ők a negyediken húzták meg magukat kettesben. Ziggy a pizsamáját rendezgette, Lehel meg beszámolt a tegnap esti borozásról. Kikászálódtunk, melegváltásban fostunk pontosabban a mobillego rendszer miatt a kis szagelpárolgás miatt aprószünetes melegváltással. Majd toltunk lent a hallban egy reggelit.
Volt lekvár, meg nutella, a teáért és a kávéért kuncsorogni kellett. Rögtön be is vethettem francia nyelvtudásom: a kérjél mán egy kis húst is bazmeg-et próbáltam átadni a szorgalmi időszakban professzor, de most egyszerű büfés fószernak. Hús nem lett, viszont megtanultuk, hogy a reggeli itt mindenütt lekvár, meg kenyér…
Sok-sok újabb fosás, rendezgetés, kolbászcsomagolás, félliteres pálinkaegységcsomagok elosztása (mikor fog ez elfogyni és ki fogja meginni ?) után pont délben készen álltunk az első napi etapra. Persze megint én voltam az utolsó a pakolásban. Azaz mégsem voltunk készen, kellett egy térkép is, amit – ellentétben eddigi túráinkkal - most zárás előtt az egyetlen nyitva tartó boltból Ziggyvel beszereztünk. A túra nagy lendülete 5 percre alább hagyott, amíg toltunk egy gyógysört a Corte-i standionban – éppen nagyszabású ifimeccsek voltak. Kisétáltunk a falu, bocs, főváros, széléig, el a citadella alatt, amire másnaposan elég nehéz volt felnézni. Ezért pálinkáztunk.

Rövid gyaloglás után elérkeztünk a túristaút és a Tavignano völgy elejét jelző táblához, amit azzal ünnepeltünk meg, hogy beöltöztünk esőfelszerelésbe, ugyanis elkezdett esni. Indulás előtt a Vaginában öt napi esővel és közte egy napi konszolidált idővel kecsegtettek minket, ami a júniusi Korzikában hihetetlennek tűnt. Később rá kellett jönnünk, hogy nem az.

Kapuszni le, kapuszni fel, pálinka be, pálinka be. Gyönyörködtünk a tájban, indítópálinkáztunk (állítólag ez életem pálinkája kettő volt), és azon gondolkodtunk, hogy levegyük az esőcuccot, vagy felvegyük. A túra első szakasza, kicsit köves, de teljesen könnyen járható gyalogút, régi öszvérút, erre rövidítettek Calacuccia felé a helyiek anno decumal. Egy nyári banditaszállásnál ebédeltünk, Petike osztotta a kotonsajtos kenyeret. Lehel pedig fényképezett. A víz annyira nem fogyott. A következő pihenőt egy csodaszép sziklaszírtnél tartottuk, majd elhaladtunk a nap egyetlen kötéllel biztosított emelkedője mellett, ahol inkább csak dísznek volt kitéve ez az alkalmatosság. Az eső nem csendesedett, sőt, ezért jó félórát álltunk egy sziklafal alatt, esőpálinka. Majd végre elértük a hidat és átkeltünk a Tavignano túlsó partjára. Hídpálinka. Innen kényelmesen emelkedett az út, és úgy fél hat felé végre elállt az eső is. Megálltunk szárítkozni és középeurópalegszebbférfifelsőteste versenyt tartani. Szárítkozó pálinka.


Innentől sima volt az út, és elmaradtak a szembejövők is, mindössze két párossal és két lábasjószággal(=marha) találkoztunk. Még átkeltünk egy kisebb patakon, elmellőztük a vízvételi állomást és bár csalódásunkra nem egy függőhídon át, de úgy nyolc körül megérkeztünk a Sega menedékházba.


A leírások szerint ez korzikai szinttel mérve az ötcsillagos kategória volt. Hát ehhez képest..Hiába foglaltunk ágyat a kétes korzikai nemzeti parki honlapon, ahogyan Bence mondaná megtörtént az első pöti malőr… A gondnoksrác a féregirtásra hivatkozva kitessékelt minket a sátorparkba. (Ez még akár igaz is lehetett volna, a honlap szerint valóban volt féreg.) Így maradt a komfort nélküli fokozat, párt cseréltünk Ziggyvel, így Balinak most Lehel jutott, Petike maradt Benővel és belaktuk az eldobható egyen kecsuasátrakat. Rájöttünk, hogy foglalás ide vagy oda valójában továbbra is az először érkezetteknek jut hely és a maradék marad kívül. Ezért taktikusan kitaláltuk, hogy holnap mindenképpen előbb kell megérkeznünk a Manganu menedékházba, mint ahogy a bent lakmározni készülő olasz csapat. Különben is vár minket a svéd a bikiniválogatott…
Az öt csillagos szállóban öt csillagos árak is voltak, meg ötcsillagos parasztok, ráadásul tésztát meg levest mi is tudtunk főzni. Az útleírás szerint mindenütt van gáztűzhely, csak éppen gáz nem volt, legalábbis annál nem, ami ki volt téve… Bali még bele is beszélt a csőkígyóba demonstratíve. Szóval csak sört kértünk a pálinka közé, kaját nem rendeletünk.
Rövid leltározás után taktikai élelembeosztást végeztünk, újra kellett gondolni az utat kajalogisztikailag. Két estére biztosan jók leszünk, ha a kétszemélyes szárazkaját hárman toljuk és holnapra kérünk utikjaát a házban, potom 12 juróért. Aztán majd lesz valahogy… A jól hangzó korzikai kosár nevű cucc, egy műanyag doboz volt, tartalmáról pedig inkább meséljen az utánam író.
Petike felvette az estélyi buziruháját, (cicanadrág, testpóló, lokisál, műtőspapucs – mi mindent cipelnek az emberek a hegyre, és az egészre húzott egy rövidgatyát) és hatalmas vacsorázásba kezdtünk. Extrahíg leves, majd Bali szelt egy kis sonkát, azzal egész élvezhető volt a pörköltöstészta. A második adagra Lehel megtalálta a működő gáztűzhelyet is, srégen a budival szemben. A desszert pálinka volt, sörrel, meg talán kotonsajtos kenyér.


Kaja után betelepültünk lórumozni, meccset nézni és előkerült az aznap már harmadik fél liter pálinka. Kártyapálinka. Ziggy és Lehel térképészkedtek, ők még tudtak olvasni. Minden tekintetben jól haladtunk (pálinka, sör, kártya, meccs), még a gondnoksrácnak, meg a segédjének is adtam a barackból, amit már csak a másnapi elemózsiakósár minősége miatt sem érdemeltek meg !
Aztán megtörtént a baj. Utunk második legnagyobb tragédiája hirtelen és a semmiből tört ránk. Pedig a baljós árnyak már jelentkeztek… Az utolsó kör anélkül ért véget, hogy Bali tudott volna játékot mondani. Igazából már semmit nem nagyon tudott mondani, a partit agyhullámokkal akarta letolni, de zavar keletkezett az Erőben. Ezért a lefekvés mellett döntöttünk. Dzsedi barátunk leejtett még egy szexi táncot az üvegajtó előtt, aztán pedig ott ült a ház, aljában a sziklákon, vérző orral és homlokkal bután nézett maga elé, mint aki nem tudja mi is történik most.
A csapat egy pillanat alatt magához tért, és az expedíció két orvosa (melyik az a túrakör amelyik szívsebésszel és fogorvossal járja a hegyeket ? – hát persze, hogy a BSBK), rögtön kezelésbe vette Balit. Szegény Bali. Ott voltunk a semmi közepén, és Lehel már öltésekkel ijesztgetett minket.

Aztán azzal főzött, amink volt: fejlámpák és aggódó tekintetek közepette sebészünk szépen haladt a sürgősségi ellátással és 20 perc múlva legyártott egy jóddal leöntött, betamponált orrú, leukoplaszttal fixált homlokú dartvédert, akivel viszont egyáltalán nem volt ott az erő, pedig erősen a sötét oldalon ült.
Ezek után a gyengélkedő Nagyurat Lehel gondjaira bíztuk, majd pedig mindenki úgy gondolta, hogy jobb is, ha vége lesz ennek a napnak. Lefeküdtünk aludni.
 
Június 14. Hétfő
Indulás: Sega menedékház
Érkezés: Manganu menedékház
Szerző: Lehel

Kicsit korán kezdődik ez a nap!!! A Sega menedékház felár nélkül megkapott fantasztikus Quechua apartmanjai irtó kényelmesek lehettek volna, csak az esti alkohol vízhajtó hatása megtette a magáét ezért egyhuzamban hosszan nem élvezhettük a luxust. Szobatársam, aki hála istennek minden életjelenséget produkált a horkolástól mérges gázok eregetéséig (az esti vakmerő salto mortale és némi vérzéscsillapítás után joggal figyeltem aggodalmasan szuszogását) kb. hajnali 4 kor eleinte sikertelenül, majd később sikeresen kijuthatott fáradt olajának/alkoholjának leeresztésére. Nyilvánvaló volt számomra hogy még a szorzótábla nem ment volna neki, de örültem, hogy minden jól alakul!
Aztán felvirradt a nap kissé másnaposan ébredezett a lelkes csapat és elfogyasztva nem franciás reggeliét és megkapva ínyencnek tűnő és ezért borsos árat fizető elvihető ebédjét kedves szimpatikus törölközős házigazdánk könnyes búcsút intett nekünk.
Lelkes csapatunk tempósan haladt a Sega-Manganu útvonalon fölfelé enyhe emelkedéssel. Nem sok szint volt ezen a napon és útközben a gyönyörű napos időben ami ránk köszöntött bizony jól esett megmosakodni az útba eső patakokban kisebb vízesésekben.


Bali is tartotta a lépést katonásan - kissé leszakadva fájdalmaival és másnaposságával küszködve! Egy nagyobb kapaszkodó után azután kiértünk egy fennsík-félére és most már egy enyhébb esésű Tavignano-patak mentén folytattuk utunkat.


A patakvölgyön aztán megálltunk elfogyasztani ízletes (helyenként nyüzsgő életet is adó – gyengébbek kedvéért erősen kukacos) helyi specialitásokból álló ebédünket, amit a csapat egyik fele a patakparton, a másik fele pedig árnyékba húzódva tett meg.

Rövid pihenés után felkerekedve hamar elértük a főgerincet egy olasz csapattal versenyezve a jobb szállás reményében. Ezzel együtt fél órával a megérkezés előtt becsatlakoztunk a legendás GR20 útvonalába, amit a következő másfél napban követtünk.

A tűző napon már a kora délutáni órákra meg is érkeztünk a Refuge Manganuba ahol jól estek a hideg és korábbinál olcsóbb sörök (francia logikával és észszerűséggel már nem foglalkoztunk az előző pár nap tapasztalatai után...)

Nyugodtan vettük tudomásul hogy ismét Quechua resort vár ránk. A kártyaparti megindulása után Ziggy meg én vízesés-nézésre indultunk a tábor fölé, és mire visszaértük az idő fokozatosan elromlott. Estére-éjszakára a beígért vihar-zivatar sajnos megérkezett. Miután a közös konyhán az űrhajós meleg vacsoránkat elfogyasztottuk a vacak időben egyes alkoholizálásra hajlamot mutató sporttársak kicsikarták eldugott magnak hagyott pálinkatartalékainkat. Ez egy- két- há-ra el is fogyott, de a megszokott alkohol/vér szintet már nem tudta megtartani. Hideg volt, az eső csak szakadt (majdnem a sátrak is) ezért a vakmerőbbje odakint, a gyávábbja meg lopva a konyhapadlón odabenn drága francia barátaink puhány fingszagának mákonyán szenderültük el. Azért megmutattuk mi is Árpád apánk nyereg alatt puhított hústól zamatos, karakteres, testes fingrepertoire-nkat. Megmaradt a kölcsönös tisztelet!
Viszonylag korán feküdtünk le mivel tudtuk a holnapi nap bizonytalanságát időjárás szempontjából. B tervet nem szerettünk volna ezért a hajnal 5 kori kelést és korai indulást játszottuk meg!

Június 15. Kedd
Indulás: Manganu menedékház
Érkezés: Pietra Piana menedékház
Szerző: Petike
A túraútvonal (GR20) honlapja alapján: 10 km, 830 m emelkedés, 589 m ereszkedés, menetidő 6.30 perc

Az előző esti nagy zivatar miatt négyen a menedékház közös helyiségében vészeltük át az éjszakát, Mösziő Pizsama és Vegyi Ali megbíztak a kék Quechua vízhatlanságában és kinn maradtak. A másnapi előrejelzések sem voltak bíztatóak, délelőttre vártak kicsit jobb időt, így korai indulást terveztünk. 5-kor csapták fel a villanyt a házban, némi kókatag szedelőzködés után falatoztunk valamit, előkerültek a kint alvók, reggeli toalett, majd 6-kor indultunk. Szerencsére nem esett, felhős, de nem ködös időben vágtunk neki a Grande Randonnee 20 legnehezebb távjának. Több kisebb-nagyobb csoport indult szinte egyszerre, összességében legalább 25-30-an. Meredeken emelkedett az út a patak mellett.

Egy darabig elől haladtam, de az első szikla visszadobott, kicsit bemutatkozott a mai táv... Ezután FranRiberi és Blöró diktálta a tempót, Moné kicsit utánnam jött, Mösziő Pizsama és Vegyi Ali lassabban haladtak, szétszakadt a mezőny. Csodálattal néztük az előttünk álló sziklafalat, és rajta a tornyokat, melyek szinte ránk borultak, mintha 90 foknál is meredekebbek lennének. Biztosra vettük, hogy az út majd szépen megkerüli ezt a részt, de csak nem akartunk eltérni. Közben páran előttünk mutatták az utat, nem nézett ki bíztatóan. Aztán menet közben mégiscsak megoldhatóvá vált a feladat, bár a botokat a zsákba téve néhány helyen kézzel is segíteni kellett. Nagyobb izgalmat jelentett egy-egy hómezőn való átkelés, ahol figyelni kellett a kicsúszásra, az alattunk tátongó mélységbe nem volt érdemes betekinteni.


Ilyenkor újra előkerültek a botok, már akinek volt. Moné érezte mi kellene karácsonyra... Így értük el a csorbát a Breche de Capitellu-t 2225m magasan. Mint később kiderült, ez az egész túra legmagasabb pontja volt. Innen lefelé újabb hómezőkön haladtunk át. Itt ért utol a reggeli barnamackó, kevéssé zavart, hogy 10-15 láthatott a sziklát támasztva. Megkönnyebbülve haladtam tovább... Nem tudtuk lerázni a nagyobb társaságot, így a láncoknál, nehezebb szikláknál feltorlódott a nép, néhányan meglehetősen bénán haladtak, mások kifejezett parasztok voltak. A látvány azért mindenért kárpótolt, a Lac de Capitellu mélykék vizén, mint deszkalapok úsztak a leszakadt hópárkányok, oldalról merőlegesen leszakadó sziklafal határolta.

Néha felbukkant kis időre a nap, akár két réteg felhő között átsütve. Elértük a Restonica szurdokvölgy bejáratát, a Melo tó fölött elhaladva lassan újra emelkedni kezdett az út. Kezdtek szemből is szállingózni a turisták (fél út), először egy kanadai pár, majd, franciák, németek. Ismét elöl haladtam, mikor a szembejövő német elhűlve látta a frissen szerzett nagy felületű (ám felszínes) véres térdem, éppen kérdezgetni kezdett, mikor jött FranRiberi feketén ödémás szemekkel hatalmas tapaszokkal. Elakadt a szava, megnyugtattuk, hogy a mögöttünk lévő szakaszon szereztük, hegyi pumákkal szemben...Jól jött némi derű a Rinosa hágóra való kapaszkodás előtt. Kicsit lassan, de felértünk, tartottunk némi ebédet, bár még mindig csak 10 óra körül járhatott az idő. Blöróval és Riberivel 3-an maradtunk, jó fél órát pihentünk. Moné nem ért utol, hallotta a kacajunkat, de mire felért mi már ismét útnak indultunk. Várt ő is a mögöttünk jövő párosra, de nem tudta kivárni mire megjönnek, így ő is tovább indult.


Laposan emelkedve értük el a Bocca Muzzela-t, ahonnan viszont már végig lefelé vezetett az út. Megpillantottuk a menedékházat, majd sűrű felhő ereszkedett ránk. Jó fél órát caplattunk lefelé egy patakmederben, már azt hittük rég elmentünk a ház mellet, mikor hirtelen megérkeztünk. Gyors sörrel ünnepeltünk. 12 óra előtt, kissé fáradtan érkeztünk. Moné negyed órával Ali és Pizsama 1 órával később "futottak" be. Addig ágyat foglaltunk a menedékházban, ettünk, ittunk elég jól mulattunk...Fél kettőre az eső is megérkezett, igen intenzíven, majd 1 órával később ragyogóan sütött a nap. Már éppen indultunk volna a Mt. Rotondora, mikor ismét leszakadt az ég, hosszú lórumozásra ítélve csapatunkat. A konyhában kitűnő asztalt foglaltunk, a nagy népsűrűség ellenére kevesen közelítettek meg, hála az érett kukacos sajt utóhatásainak. Az utánpótlásról VegyiAli sóletje gondoskodott. Némi borozgatás után 11 körül kerültünk ágyba (itt az ágyba a lényeg). Szép nap volt...

Június 16. Szerda
Indulás: Pietra Piana menedékház
Érkezés: Calacuccia
Szerző: Benő

Borzasztó időre ébredtünk a Piatra Piana turistaházban: az eső mennyiségénél csak a szél ereje volt nagyobb! Lelkes hálótársaink ennek ellenére elég hamar készülődni kezdtek: először a nyugdíjas csoport kb. 5-kor, aztán a fiatalabbak 6 és 7 között, végül a németnek tűnő pár 8 után. Mi azonban ellenálltunk, amikor valaki fel akart kelni, csak azt mondtuk neki: „nézz ki!”, és egyből visszakozott…
Olyan 9 óra felé elállt az eső, és a szél is vesztett erejéből. Lassan készülődtünk, reggeliztünk, és végül elindultunk. Az első két kilométeren kb. 800 méter szintet süllyedtünk, előkerültek a botok. Szegény Lehel küzdött a térdével, de nem sokkal lemaradva ő is követte a többieket.


Ezt követően több megduzzadt patakon is át kellett kelni: lehetett tesztelni a cipők vízállóságát. Bali szitkozódásától rengett a hegyoldal, ugyanis az aktuális hegymászódivat szerint, vízálló félcipőben jött. Igen ám, de a víz felülről bejutott…Ja, a bakancsa az autóban pihent. Szipi egyéni „bulgáriai” módszert választott: levette, és nyakába kötötte a cipőjét, így kelt át.


Pár kilométer után az út egy patakvölgyben folytatódott. A Bergerie de Tolla után, rövid ebédet követően, letértünk a GR 20 Onda házba vezető piros-fehér jelzéséről, és narancssárga turistajelzésen folytattuk utunk a civilizáció (Tattone) felé. Az út mellett csörgedező patak vize maximum 16-17 fokos lehetett, ennek ellenére Bali és Péter megmártóztak. Rájuk is fért, már 3 napja nem fürödtek…
Három óra felé elértük a műutat, és egy pár házból álló falut. Szerencsére a házak között volt kocsma is, gyorsan vettünk is pár sört és egy sajtot.


Mintegy félóra múlva befutottunk Tattonéba a kempingbe. A kempingnél áll meg a Cortéba tartó vonat, de ezenkívül Cotréba busszal is el lehet jutni. Mivel a busz hamarabb jött azzal szerettünk volna Cortéba jutni. Szipi meg is érdeklődte, hogy hol áll meg a busz (ne gondoljunk kiépített buszmegállóra…), és egy újabb sör, no meg a Svájc-Spanyolország meccs utolsó perceinek megnézése után célba is vettük a „buszmegállót”. Ezen a helyen éppen egy gyerekcsapat tartózkodott, a felügyelők megerősítették, hogy a busz ott áll meg.
A busz hamarosan megérkezett, sajnos azonban a sofőrnek valami miatt nem voltunk szimpatikusak (ki érti?), és nem akart elvinni. Először arra hivatkozott, hogy csak gyerekeket szállít, majd arra, hogy volt egy másik busz – ami elvitt volna minket – csak továbbment, és nem állt meg. Vonogatta a vállát, nem is nagyon akart szóba elegyedni velünk, hiába küldtük előre Szipit villoni franciájával… Mielőtt a sofőr elindult volna, kapott egy „k anyádat” – amit nem értett, de egy „idióta kretént” is – amit viszont igen. Valóban nem túl vendégszeretők ezek a korzikaiak (?), pedig teljesen józanok voltunk (még), és franciául is beszéltünk… Ha ilyen helyzetbe kerültünk volna a kompon, valószínűleg még mindig úsznánk valahol Livorno és Bastia között…
Visszatértünk a kempingbe, és megvártunk a vonatot. Valóban a világ egyik legszebb vonatútja: viaduktokon és alagutakon keresztül vezet útja Korzika hegyei között. Köszönjük a buszsofőrnek, hogy ide is eljutottunk!


7 körül értünk Cortéba, megkerestünk az autóinkat. Még aznap továbbindultunk a Spelunca kanyon felé. Már sötétedett, de így is lenyűgöző látvány tárult elénk az út során. Az autóút olykor egy sávosra szűkült, és alattunk 500-700 méteres mélység is tátongott. Útközben egy faluban találtunk szállást, sokat nem válogattunk. Farkas éhes volt mindenki, és a hegymászás után végre megérdemeltünk egy rendes vacsorát is!

Június 17. Csütörtök
Indulás: Calacuccia
Érkezés: Plage D’Arone
Szerző: Bali

Reggel végre ágyból kikelve indultunk utunkra a genovai hidak és Portó irányába. Első megállónk egy pihenő volt az erdőben a hágó közelében, ahol megreggeliztünk, Lehel kolbásza volt a fő menü. A maradékból még pár szendvics is készült (ha ezt akkor tudtuk volna, hogy egész nap ebből a kalóriamennyiségből kell gazdálkodnunk...)
Irány Spilonca, Evisa-ból indultunk, Bence és Lehel bevállalta, hogy leviszik az autókat, és nem túráznak annyit, igazi áldozatok voltak. Gyors tempóban hagytuk le a nyugdíjasokat, bár meg-megállva a tanösvény bölcs táblái előtt, ezekből próbáltuk megtudni, mi a fasz az a maki (maquis), ami minden sörben benne van. Az első híd után találtunk egy szép kis medencét a patakban, így mindenki nagy látványosságára jót fürdőztünk, természetesen ruha nélkül.

Egy vélhetően német nyugdíjas hölgy határozottan közelről meg is szemlélte ezt, azaz főleg Peti férfiasságát. Aztán páran még a fürdésre is vállalkoztak, olyan jó volt a kedvcsinálás. Ezt követően említésre méltó dolog már nem történt, végigmentünk a másik két hídig a szurdokban, majd megnéztük Ota-t röviden.


Ezután irány Lö Kalansé! Bár a tudatlan korzikaiak Les Calanches-nek írják, Peti nyelvújítása hamar átment a köztudatba, főleg Szipi tudatába égett bele. A Tete du Chien-nél gyors fotó, és irány a kilátó. Itt sem történt sok említésre méltó, jöttünk, láttunk, mentünk. A szerpentin igen látványos, különösen, ha a másfél sávban ezerrel jön szembe a faszállító kamion. Gyors pacsi Hugival és újdonsült férjével, valamint a lakodalmas sütik behabzsolása, végre újra ettünk valamit.
Irány a part, nehogy lekéssük a nap harmadik, és egyben utolsó túráját, naplemente Capu Rossuban, Korzika legnyugatibb kiszögellésén. Találtunk kempinget, sátrat gyorsan fel, apró rossz hír ismét, enni megint nincs idő, Ziggy ezt már csak kényszeredett mosollyal nyugtázza. A rabszolghahajcsár bizony nem kegyelmez. Tépés a parkolóhoz, fejlámpa és fejenként 1-2 sör a menetfelszerelés. Állítólag másfél óra oda, másfél vissza az út. Az igazsághoz közel áll, elég durva tempóban kicsit több mint 1 óra alatt érek fel, majd a többiek. Szembe jönnek páran, és mutogatnak az órájukra. Mint később kiderült, teljesen értelmetlenül.


Elfoglaljuk pozíciónkat a genovai őrtorony tetején, és rájövünk, hogy a naplemente még 2 óra, és kevés a sör. Kibekkeljük, irány vissza. A fejlámpára végül tényleg szükség lesz, este 10-re érünk vissza a parkolóba.

És elérkeztünk a nap csúcspontjához, csillag- és fejlámpafényes vacsora a bezárt vendéglő teraszán: ravioli konzerv a’la gázfőző. Még jó hogy még maradt sör. Majd vissza kemping, éjfélre le is fekszünk. Ezek után nem csoda, hogy a másnapi programot 5:1 arányban a tengerparti sörözésre adtuk.

Június 18. Péntek
Indulás: Plage D’Arone
Érkezés: Calvi
Szerző: Ziggy/Peti

Az előző napi parasztlázadás eredményeképpen végre eltöltöttük első nyugis napunkat Korzikán. Erre keresve sem találhattunk volna jobb helyet, mint a plage D’Arone, egy 800 méter hosszú és 100 méter széles, finom homokos tengerpart.

Ez a nap sokkal többet jelentett annál, mint amennyit el lehet mondani róla. Fürödtünk, napoztunk, hesszeltük a monokinis 60 éves francia nőket, a parti étteremben elfogyasztottunk egy-egy kagylós rizottót és két üveg hideg rosét.


Mindeközben Szentkirályi „Rabszolgahajcsár” Péter …
A kiindulópont a Piana melletti focipálya volt, közel 400 m magasan. Innen egyenletes emelkedő vezetett egy fenyőerdőn át. Az idő változékony volt, kezdetben inkább sütött a nap, ami nem volt zavaró az árnyad adó erdőben, viszont ahogy nyílt, sziklás terepre értem alaposan folyt rólam a víz. Gyors tempóban haladtam el több turista mellett, de számuk azért nem mérhető a GR-20-on tapasztalt tömeghez képest. A csúcs előtt meredeken vezetett az út, könnyebb sziklamászás is akadt (1A). Egy francia turistacsapat lassította az előrejutást, átlag 60 év, férfiak, nők vegyesen. Elgondolkoztam, hogy a magyarok mit csinálnak ilyen korukban, nagyanyó szobahőmérsékleten köt, nagyapó meg úgy van, mint a Sega házban kapott sajtunk...
A csúcsra kb. 2 és fél óra alatt jutottam fel, sajnos kicsit felhőben. Elhatároztam várok, hátha odébb fújja az erős szél a bárányokat. Fél órát adtam neki, addig megettem a szendvicsem, ittam (vizet). Kicsit kitisztult, lehetett látni a tengerpartot, a szomszéd sziklát, viszont az ígért Porto felé néző csodás panoráma mindvégig takarva maradt. Fényképezőt nem kaptam, de ezt amúgy se láttam volna, így inkább idemásolom és elképzelem ilyen lett volna:


A csúcsról lefelé ismét befelhősödött, és kicsit elnéztem a lefelé menő utat, így nemsokára k... meredek sziklákon találtam magam. Nem maradt más hátra visszamásztam a barna jelzésen és újraindultam, innen alaposan figyelve a felállított kőkupacokat. Későbbiekben már nem volt gond, visszafelé a Foce d'Orto felé tértem és a patakmederben másfél óra alatt leértem az autóhoz. Igen jó időt mentem, így visszafelé megálltam Pianában, kicsit belevesztem a "város forgatagába". Négy körül értem vissza a Plage d'Arone-ra, kicsit átnedvesedett túratársaimhoz. Vissza Ziggynek…

A Porto-Calvi tengerparti autóutat egy Lehel által vezetett, 230 lóerős Volvo hátsó ülésén nem ajánlom a gyenge gyomrúaknak. Nekem tízévente egyszer émelyeg a gyomron autóban, ezt most szerencsésen letudtam. Szipi hasonlóan nyilatkozott a Petike által vezetett Saabról, így az első pihenőhelyen meg is egyeztünk, hogy a két Fittipaldit eltiltjuk a holnapi vezetéstől.


Végül aztán szerencsésen megérkeztünk Calviba és rutinosan megtaláltuk a nekünk való kempinget. Négy sporttárs ott maradt a kempingben pizzát enni és meccset nézni, mi Szipivel elmentünk keresni egy éttermet. Szerencsére Szipi Calviban otthon van, így hamar találtunk egy helyet ahol egy kiváló nizzai saláta után egy még kiválóbb borjúsültet fogyasztottunk el, miközben egy korzikai családnak elmagyaráztuk, hogy ezt a Sárközy gyereket honnan szalajtották. Utána találkoztunk a csapat többi tagjával, megnéztük a csóringerek yachtjait a kikötőben és a csajok fenékrázását a parti diszkókban (ezek nem voltak ott a hegyen, az biztos).

Ezek után visszatértünk a Földre és egy rövid séta után bemásztunk kedvenc sátrainkba.

Június 18. Péntek
Indulás: Calvi
Érkezés: valahol a tengeren
Szerző: Szipi

Eljött a hazautazás. Utolsó nap. Tudjátok, amikor már visszafelé tekintünk, ez is véget ért, ennyi fért bele, holnapután dolgozunk, blabla. Hogyne jó is, mert végre látjuk a családot, meg végre nem kell éjszaka cidrizni, hogy most melyik trógert öleled át félkómában a csajod helyett. Ez az a nap, amikor már nincsenek meglepetések, nincs kaland és szembesülni kell azzal, hogy idén sem értük utol a svéd bikiniválogatottat… vagy mégis?
Reggel megállapítottuk, hogy valaki összetúrta éjszaka a sátrak előtti belépőteret, valószínű az a gonosz kobold lehetett, aki előző este kikeverte a bacardi kólát és általános iskolai kirándulásokat megidézően szögezett le Petikét és engem a kikötőben, az egyik disco előtt, hosszúlábú csajbámulásra úgy uszkve másfél órára. Na, de ki megy osztálykirándulni Calvi-ba ?
Írtó gyorsan összepakoltunk tekintettel a várható zsúfolt programra. Kicsit navigáltunk a lábunkon, majd Petikével leszemléztük a szomszédot: akinek van pénze hummer-re, az mi a faszért csinál belőle lakóautót…???
A héten még nem voltunk tipikus turisták, ezért nekiálltunk a klasszikus programnak. Nem is olyan könnyű. Boltból be, boltból ki, mi az ami igazán korzikai ? Az óváros/kikötő kis utcáin botorkálva beszereztük a kötelező GR20 pólókat, (Bence fel is vette, szerintem megint elszámolta a pólóit), vettünk képeslapot, kendőt, gyerekjátékot, hűtőmágnest, rugós nyaflantyot, miazmást... Ezzel le is tudtuk a szuvenír szekciót. Délig kellett, hogy beleférjen a citadella megtekintése is, amit extragyorsan abszolváltak az érdeklődők.


Én a postán geccseltem a képeslapokkal, és pont délre beértem a megbeszélt találkahelyre. Petikével várnunk kellett a többiekre, mert hirtelen palacsintaevési ingerük támadt. Itt szeretném megjegyezni, hogy jösztök fejenként 5-5 juróval, mert ennyi a késedelem esetén fizetendő pénz, amit voltatok oly szívesek be nem fizetni a közösbe !
A következő házi feladat a szupermarket volt. Ebből inkább a Casino-t választottuk. Lekvár, pástétom, sör, bor, sajt (kifolyt), kávé (attól lett korzikai, hogy ott perkelték). Csurig lettek az autók, Bali egymaga tolt tele egy bevásárlókocsit. egy szeg nem fért volna be. Bolt szekció kész, elindultunk Calviból Bastia felé. Mivel volt időnk a Cap Corse felé vezető hosszabb utat választottuk, ami utólag jó döntésnek bizonyult.
Egy kis fürdés mindenképpen ránk fért már, a célhelyet pedig a Lonely Planet tippelte. (Egészen használható olvasmány). A pontos desztináció az osztriga strand volt, ezt is mi kereszteltük el, (Plage Osticoni).


Első ránézésre nem sok jót ígért, nagy szél, és megint mászás. Igaz lefelé, de Lehel lábait már csak a lelke mozgatta, azoknak teljesen vége volt, se köröm, se bőr… Aztán leértünk elrendezgettük a törölközőket és akkor… ott volt a bikiniválogatott négy taggal, bikini nélkül. Már egy hete csak izzadt férfihónaljak és betyárkörték, izé körülmények között éltünk, és egyszer csak ott voltak. Katarzis. Lehet, hogy nem voltak svédek, de ezért senki sem reklamált… Gyorsan a hullámmedenecébe vetettük magunkat, jót tett a lehűlés, és tovább teszteltük a fényképező vízállóságát.



A homokviharban toltak a fijúk még egy focimeccset egy mikrolabdával, aztán továbbálltunk. St Florent felé még megálltunk egy út menti parkolóban, fényképezni. Ez is jó döntés volt, mert egy modernkori vendettának lettünk a részesei, két helyi menő csávó, az országút teljes szélét és hosszát kihasználva cliókkal versenyezve próbálta eldönteni kié legyen Lolita. Aztán St Florent után is megálltunk, pazar panoráma mellett pisáltunk egy egészségeset.
Bastiába 5 körül estünk be. Parkolás a mélygarázsban és irány városnézni. Alapvetően lehúztam a helyet, ezért nem is nagyon vittünk fényképezőt, amit vittünk meg lemerült. Pedig kellemes csalódás a hely. Szűk kis utcák, citadella, kikötő. Még egy esküvőbe is belekeveredtünk, az ifjú pár ugyanúgy Enya-ra vonult, mint Bencéék. Szép.
A Lonely Planetből néztünk ki éttermet is, ha már turista nap van, tegyünk kedvünkre. Állati jó helyet sikerült kinézni, és a hat fogásos, tipikus korzikai menünek hirdetett zaba is jónak ígérkezett.


Lássuk csak, apéritifnek pastis, korzikai felvágottak, csicseriborsó saláta, aztán calzoni, marhaperkelt, zárásnak fügelekváros sajt, ezúttal féreg nélkül. Jól fogyott a fehér bor, és tartottuk magunkat a nem túl kidolgozott koncepciónkhoz: egyéni határhasznot maximalizálunk, kifizetjük, mindet megesszük! A végére kicsit furcsán néztek ránk, a helyi szinttel bőséges adagok sorra tűntek el. Emésztés segítőként egy butéliában törköly pálinkát kaptunk, amire külön felhívta a pincérsrác a figyelmet, hogy erős. Itt akart revansot venni a nagy falás miatt. Nem volt erős, nekünk, viszont már a francnak sem hiányzott, ennek ellenére nullára fogyasztottuk ezt is.
Nem maradt már más, mint egy eü séta és kocsifelvétel. Az idő megint elromlott, most a szél támadt fel. A kompravárás közben fogat mostunk, fésülködtünk (azt nem), és jót mulattunk azon, hogy előkerült az olasz csoport a harmadik napról, az idióta vezetőjükkel. A hajónk négy órát késett, de végül befutott.


Petikével honfoglaló eljárásba kezdtünk, végül az ötödiken az egyik fedélzeti kijárat mellett találtunk annyi helyet, hogy leteríthessük a hat hálózsákot. Igazi vesszőfutás volt, és a helyeket meg is kellett védeni a többi orktól. Altató nem volt, nem is kellett. Ziggy hideg eleganciával pizsamát öltött (értitek ezt, szó szerint a hajópadlón feküdtünk egy szál hálózsákban és ez pizsamázott…), aztán már csak Bali ütemes horkolása hallatszott…

Június 19. Szombat
Indulás: Livorno
Érkezés: Debrecen (Eger, Budapest)
Szerző: Bali

Reggel 7-kor frissen és üdén pattantunk ki a kompból a csodálatos és napsütötte Livornóban. No, kezdjük előröl, természetesen az előző mondatnak legtöbb szava hazugság, egyedül a reggel 7 az igaz. Egyébként a komp felső dekkjén a folyosón töltöttük az éjszakát, hálózsákban, speciel nekem egy 1.5 literes ásványvíz volt a párnám. És persze végig esett és fújt a szél, és mászkáltak a matrózok. És persze Livornóban is esett, és mellesleg Livornó ocsmány is. Be az autóba, irány haza. Végig esett az autópályán is, takony időben 11 óra körül értük el Velencét.
Itt volt egy előre megbeszélt kitérőnk, Friuli borvidéken egyeztettem egy borkóstolást, vásárlást a Butussi pincészettel (http://www.butussi.it/menu.htm). Némi kerengést követően odataláltunk, a háziak is otthon voltak, Matteo engedett be, de Filippo is rövidesen csatlakozott. Klasszikus családi birtok, Valentino Butussi, a három fia és a lánya, plusz a többi családtag dolgozik a szőlővel, a borral, a vendéglátással. Azért különlegesek, mert valóban jó borokat készítenek nagyon jó áron. Illetve a vendéglátás is maximális, ezt meg is tapasztaltuk ismét, kb. 12 bort kellett végigkóstolni, meg a grappát, aki még bírta.


Mindez kb. 2 órán keresztül folyt, jót beszélgettünk, bár a Tokaji és a Tocai kérdésben nem értettünk egyet :). Közben a csomagokat ki és átpakoltuk, valamint azt a 6-8 láda bort is még be kellett tuszkolni, amit vettünk. Búcsúzóul ajándékba kapott a csapat egy magnum pezsgőt, lassan ideje lenne meginni…
Ezt követően már sok érdekes nem történt, Szlovániában és Magyarországon már jobb idő volt, Pestre értünk este 8 óra körül, 10 körül pedig már Debrecenben, ki-ki a maga módján kezdhette meg az elmúlt 8 nap fáradalmainak kipihenését és az asszonyok kiengesztelését.