Túra:
Trangoska - Sridecko- sedlo Prislop (nyereg) – Deres(e)- Chopok- Dumbier
(Gyömbér)- Stefanik ház- Trangoska,
Trangoska
– Steafnik ház – Dumbierom csúcs – Stefanik ház - Trangoska
Szint: +-550m :)
Szint: +-550m :)
Résztvevők:
Nati, Ziggy, Petike és uncsitesói, Szilvi, Sz Zsuzsi, ,
Balinyó, F Zsuzsi, Beja sógor, Ildi, Zoncsi, Robi, Fenyős Zoli,
Nóri, Szabi, Kangúr Tibi, Szipi
Szerző:
Szipi
A hagyományos
téli tátrai túránk teljesen követte a hagyományokat, olyanok voltunk, mint
Sipovicsné a Vágó paródiában, (bocs a generációs ellentétesektől), mire
indultunk a pontos időn kívül már semmit sem tudtunk. A gyerek meg az óvodában.
Még szerencsére, hogy a dinamikusan rugalmas újratervezés a BSBK lételemévé
vált, az otthoniak már azon se fognak csodálkozni, ha Skóciába indulunk és
Norvégiából küldünk képeslapot. Na jó, a képeslapon esetleg.
Szóval volt egy
kitűnő túraterv, időpont javaslatokkal és jelentkezőkkel. Aztán lett belőle egy
kitűnő túra, múlt hétvégén, résztvevőkkel. A kettő között pár igazán
elhanyagolható változással kellett csak szembesülnünk, olyanokkal, mint, hogy
renoválják a Chopok-i házat, meg lavinaveszélyes lett az egész környék, (Zoncsi
körbeküldött egy szomorú cikket, ami egy két nappal azelőtt arrafelé egy lavinában
ottmaradt túrázótól szólt) és közben Ildi elszakította a keresztszalagját, meg Metszőolló
Beja hazavitte az influenziát…hja kérem.
Az
Alacsony-Tátra, mint célpont már év elején fixálódott és amikor Ziggy
sporttársnak sikerült szállást foglalnia a Stefanik házba, akkor már egészen
leszűkült a lehetőségek tárháza. Indulás előtti este üzenet jött a Stefanik
menedékházból, kiderült, csak a Trangoska völgy felől juthatunk fel oda, ezzel
mind az érkezési helyszínünk, mind pedig az első napi túránk is egészen konkrét
lett.
Szombat kora reggel
négy különítmény indult el Trangoskaba. Nóri és Szabi Szatmárból, Zoncsi és
Robi Pestről. A debreceni egységek az indulás előtti pillanatokig kombinálódtak
és permutálódtak míg Ziggy, Szilvi, Fenyős és egy másnapos Petike került a kodiakba,
míg Balinyó, Zsuzsi és Tibi a szolgálati volvóba. Jómagam Eger felől fejlődtem
fel Miskolc irányába. Először Petikéék akartak ötödiknek bevenni, de Baliék
ragaszkodtak hozzám, így némi körtelefon után meg is nyertek. A találkozót a szokásos
helyre a Dózsa György úti Piramis presszóba beszéltük meg, de a reggel nyolckor
kiosztott és 20 percen belül megoldott házi feladatok miatt (35-ös papucs,
kézkrém) a találkozót a presszó előtt ejtettük meg.
Az út
bambulással és némi telefonálgatással telt, Petike előre tájékoztatott minket,
hogy esélytelen a parkolás a völgy bejáratánál, az utolsó helyet ők foglalták
el. Talán álljunk meg az út mellett hatszáz méterre a céltól. Ezzel csak két
baj volt, Balit nem olyan fából faragták, (kell lenni ott még egy helynek), meg
a hatszáz méter volt vagy két kilométer és mi nem gyalogolni jöttünk.
Megérkezve kiderült, hogy tényleg nincs hely, viszont az autóban csak menedzserek
ültek. Így a megoldás rögtön megszületett: csinálunk egy parkolóhelyet,
pontosabban ásunk egyet és oda állunk be. Gyors végrehajtás, precíz
lavinalapátos kivitelezés, (amiből mindig van egy Bali autójában) és már kész
is volt a parkoló. A sikeres projektet egy projektzáró pálinkával ünnepeltük
meg. Vagy többel.
Közben
befutottak Zoncsiék is Robikával, akik ásás nélkül is elfértek mögöttünk az
autójukkal és Szabiék is találtak még egy helyet a fullon telt parkolóban. Becserkésztük
Szilviéket a hangzatos Rezidencia Romantika Chopok Juh-ból az üres söröskorsóik
mellől, majd örvendtünk egymásnak vala, aztán lefikáztuk a nem zöld
kabátosokat, (milyen jó is, hogy Nórika is zöldben jött), végül hosszas szedelőzködés
után, amikor már Baliék is összeszedték az összes szétszaladt csigát, dél körül
útrakeltünk.
Ziggy már rögtön
az indulásnál jelezte, hogy ma csak egy sört fog inni, és azt is csak a menedékházban,
majd nyomatékosítás képen odaköszönt (Irsai) Olivérnek, amit a nap során
többször is ismételt.
Fenyős és Robika
biztosan teljesítménybéren voltak, mert a házig már nem is láttuk őket, huss
elszaladtak. Petike és Bali túrasível vágott neki a kalandnak, a többiek a
nélkül. Így hamarosan lett két csapat, egy-egy túrasí vezetővel.
Az idő is velünk
volt, a pálinka is, mi baj lehet ? Kisütött a napocska, egyenletes tempóban
emelkedtünk ki. A Bali csoport (Zsuzsi, Zoncsi, Ziggy, Tibi, Szipi)
szorgalmasan megállt felszerelést igazgatni, természetet csodálni, síelőket
elengedni, de végül, csak be kellett vallanunk, hogy a prosztata miatt járunk
ki éjjel pisilni.
Lehet, hogy ez a folyamatos cefrézés nem tetszett odafent
valakinek, mert kezdett elromlani az idő, ohne nap és erős szél. Sorra
szakadtak le a csoporttársak, amikor már csak hárman maradtunk Ziggyvel és
Boncsival, egy hófal tövében megálltunk. Itt Ziggy beherovkával frissített
(csak egy sör, az is a házban!), miközben Zoncsi azt motyogta, hogy ezt a
Ziggyt nem is ismeri. Mivel úgy ítéltük meg, hogy messze vagyunk még a háztól,
a vízszintesen fújó szélviharban kikotortunk egy sört is Zoncsi zsákjából és kényelmesen
elkezdtük kortyolgatni.
Mikor már nagyon fáztunk megkértük Zoncsit, ugyan
mondaná meg, mégis mennyi van még hátra a házig. A telefonja szerint, pont a
házban voltunk. Amikor már sokszorosban nagyított rá, akkor derült ki, hogy
lehetünk vagy akár 50 méterre is. Hmm, megittuk az utolsó kortyot, átsétáltunk a
hófalon és hoppla, ott is volt a Stefanik ház.
A többiek
viszontlátása felett megint örvendtünk vala, bevettük magunkat a menedékház
étkezőjébe és nem egész három órás túránk után elkezdtük azt, amihez a
legjobban értünk. A helyi sörök tesztelése közben előkerült Szabi pálinkája is,
majd gasztronómiai ámokfutásba kezdtünk, megversenyeztettük a ház lencse, bab
és kápuszta levesét. Igaz, hogy csak egy hajszállal, de a kápuszta nyert. Nem jutott
tovább, pontosabban idáig jutott Baliék büdös camembertje is, amit ki tudja
milyen okból, pont a levesek mellék gondoltak feltálalni.
Aztán egyszercsak
átkeveredtünk egy másik asztalhoz, lett egy palack rezerv körte és összeállt a
négyórai lórumparti csoport: Bali (szekundáns Zsuzsi)- Petike-Robika-Szipi. A
többiek elfoglalták a szobákat, kettőt egymás mellett, 8-4 leosztásban, és
mivel buzgott még a tettvágy elindultak egy újabb túrára. Bali az első két körben
65 pont felé ugrott, rögtön igazolva a mondást, miszerint aki szerencsétlen a
kártyában, az szerencsés a szerelemben…Miután az utolsó körben, ami ráadásul az
enyém volt, első közeli helyről gyors egymásutánban elvittem a piros királyt és
az ötödiket, rájöttem, hogy néha a közmondások is tévedhetnek. Minden bizonnyal
azért, mert a piszok Robika számolta a lapokat, mi meg nem számoltuk a
pálinkákat.
A parti után, a
többiek maradtak, én meg bánatomban elmentem kiszellőztetni a fejem a
szomszédos Zsolnai kerületbe. A ház ugyanis pont a kerülethatáron van. Már
éppen naplemente, vagyis annak hiánya volt, gondoltam felsétálok a házzal
szembeni hegyecskére, aminek a tetején legnagyobb meglepetésemre a nem kártya
csoporttal találkoztam. Örvendtünk vala egymásnak, különösen Zoncsival és Ziggyvel,
mivel Zoncsi dünnyögéséből kivettem, hogy Ziggynél van rum, amit tuti az
öccsétől csent. Meghúztuk. (csak egy sör, az is a házban!) Elindultunk a
lejtőn. Mivel már erősen sötétedett. Le a házhoz. Belépés előtt még lenéztünk az
eredeti útvonalterv szerinti ösvényre ahonnan nem vezetett nyom a házhoz, és
megállapítottuk, hogy a legjobb útvonalat választottunk. A kinti vendégasztalok
tetején álltunk, amik alig látszottak ki a hóból.
A vacsoráig
hátralevő időig bekucorodtunk az ebédlőbe. Gyakorlatilag kiürült a ház, másnap
megértettük, hogy miért, csak egy másik, kábé 20 fős szervezett magyar csoport
volt velünk. A túlsó asztalon előkerült a kártya az innenső asztalnál pedig
szülőértekezlet kezdődött, (kamasz)gyerek nevelés témakörben Jager anyuka,
Kangúr és Kovács apuka részvételével. Zoncsi a két asztal között ingázott.
Hamar levettük, hogy valami baj lehet a vezérlőszoftverével, mert már többször
lefagyott, sőt néha hangos, asztalon fejkoppanással beütött a kékhalál is.
Szerencsére pontban
hétkor megérkezett a vacsora, ami lelket öntött mindenkibe. Úgy pont a vacsora
idejéig. Betömködtem a kenyérbelet a cubákokkal (gulas c knedli), de alig, hogy
befejeztük, sietve jött a másik csoport vezetője, hogy menjünk és vigyük a
pálinkát. Hová ? Milyen pálinkát ? Hosszas unszolásra feltápászkodtunk, de
előtte le kellett vennünk a zokninkat. Mire odaértem a menedékház ajtajához,
az eleje már jött vissza. Az volt a fles, hogy kirohan mindenki, iszik egy
pálinkát, csinálnak egy fényképet, mindezt mezítláb és visszarohannak. Ez a kilián,
vagy mi. Nem, ezt a népszokást nem ismertem. Komótosan kisétáltunk, álldogáltunk
egy darabig, kortyolgattuk a pálinkát, lassan berohant a szervezett csoport
összes tagja, mi meg nézegettük a csillagokat és iszogattuk a pálinkát.
Rájöttem, hogy mégiscsak elég jól ismerem ezt a kiliánt, mitöbb már többször
kiliánoztunk, akár alsógatya nélkül is. Ennek örömére, miután eleget basztunk,
kiliánoztunk, visszaslattyogtunk az ebédlőbe.
Az innenső
asztal 9 körül lassan elkezdett elszivárogni. Ziggyvel még belenéztünk a
szlovák ’98-as Everest expedícióról szóló könyvbe, de már éreztük, hogy lövik
fel a pizsamát. Legalábbis Ziggynek. A túlsó asztal sokkal tovább bírta, 10-ig,
sőt egyes sporttársak majdnem 11-ig, de aztán csak nyert a fáradtság és a szesz, ők is felszivárogtak.
Az ágybakerülési
procedúrát mindössze egyetlen jelentéktelen eseménysor zavarta csak meg. Mivel
Zoncsi már hét körül erősen csökkentett üzemmódban futott, az ilyenkor szokásos
protokollnak megfelelően, a maradék erőforrásait a szobaszám és az ágy helyének
a megjegyzésére fordította. Másra nem is igen volt már elég a memória. Miután
bekeveredett a szobájába és az egyébként helyesen megjegyzett ágyában negyedórányi
fejlámpás világítás után, amit persze ő egy percnek sem érzékelt, egy Nórikát
talált, a vészhelyzeti szoftver is megadta magát. A sikertelen hibajavító kód
futtatás közben megsimogatta Szilvi lábát, majd nyomott egy F1-et és Zsuzsi
közölte vele félálomban, hogy tulajdonképpen rossz szobában van. Az egy bites
állapotban ténfergő, számkivetett Zoncsit Petike szedte össze a folyosón, majd
visszakísérte ugyanabba a szobába, megmutatva neki, hogy a szoba és az ágy is
stimmel, csak az emeletet tévesztette el és azt sem ő. További egy percnek tűnő
negyedórányi világítás után, feldiffundált Nórika felé, és egy fatal errorral a
rendszere teljesen leállt.
Reggel az első
dolog amit emeletes ágyam tetejéről láttam, Petike feje és alatta a
teste volt. Szép, szép, de lehetett volna szebbre is ébredni. Átkopogtam
Szilvihez, akivel egy szinten voltunk, csak más volt a szobaszámunk. Visszakopogott,
nyugtáztam, hogy megvan. Elkezdtük visszafejteni az estét és Zoncsi kalandján
túl arról is értesültem, hogy Petike kiszívta Robika zsírját. Az egyik esti
partiban. A reggelt főtisztek katonai rendfokozatainak sorba rendezésével folytattuk.
Négy „E” kategóriás katonai alkalmasságú nemhonvédtől ez elég vicces volt.
Rossz felsorolásomat Ziggy javította. Sőt, ő tábornoki rangokat is fel tudta
sorolni. Volt két szobatársunk is, egy pár, előtte dumálgatunk is velük. Sőt az is lehet, hogy a hölgy éjszaka belerúgott az ágyamba mikor hangosan horkoltam. Szóval az
értekezést követően a csaj teli vigyorral, szótlanul ment ki a szobából. Aztán
mi is hangosan felröhögtünk. Ahogy elment és elolvastuk a pólóját ez volt
ráírva: Kalocsai Katonai Kiképző Központ.
7:22-kor az első
könnyítésnél még sorállás nélkül jutottam be a szintünk egyetlen férfibudijába.
Bezzeg 8:33-kor…8:59-ről nem is beszélve…Lassan szikkadtunk fel, átmentünk
szomszédolni, a nyolcakhoz, de senki nem kért pálinkát. Boncsi sem. Boncsi
semmit nem kért. Tökéletesen alfanéma volt. Szerintem a biztonsági mentésből próbálta sérült fájljait visszaállítani, de úgy nézett ki azok is sérültek. Dézsavü, Ildikó ?
8-ra leértünk a
reggelihez, az A menü mannaja csokis zabkása volt, a Bé rántotta. Az A
menü pont úgy nézett ki, mint amit Boncsi rakott ki. Alul vagy felül. Fenyőstől
meghallgatunk egy értekezést a portojásos rántották elkészítésének alapfogásairól,
szétosztottuk Zsuzsi A menüjét, nosztalgiáztunk egyet az Elbruszról és vártuk,
hogy Boncsi leérjen. Irtó lassan futott le a rendszer helyreállító lemeze. Fogmosása közben találkoztam
vele, miközben a 8:33-as körömre vártam a budi előtti sorban, csak négyen voltak
előttem, a kása pedig hamar leért.
A szervezett hótalpas
csoportnak külön spéci reggeli eligazítása volt, a kiliánt vezénylő Zsolt
elmondta a Gyömbér-Hopok-Srdiecko-sípálya útvonal fontosabb ismérveit, ami
nekünk se jött rosszul. A tegnapihoz hasonló gyors szedelőzködés után csapatunk
a hágóvaspártiak és a hágatlanok alosztályaira bomlott. Ja meg, a Judea népe
frontra, ők voltak a túrasízők. Zoncsi, ahogy kilépett rögtön napszúrást kapott
pedig, nem is sütött a nap.
Felerőltették rá Bali túraléceit, nesze sánta itt egy púp, Petike pedig ismét emlékeztette Balit, hogy mostmár vehetne egy normális kötést a léceire. Bali morgott erre valamit, de azt már nem hallottam.
Nem volt jó idő. Ellenben nem volt rossz. Legalábbis az elején.
Kis csapatunk a hótalpasok után eredt, fel a Gyömbér irányába. Éjszaka esett vagy harminc centi friss hó, és úgy tűnt ezt mind bele is fogja fújni a szemünkbe a szél. Szemüveg, sapka, Szilvinek sál, aztán kapuszni, aztán kendő vagy maszk. Fenyős Zoli ment elől, Zsuzsi és Bali hátul. Még viccelődtünk egyet Nórival, mikor utólértem őket, (tudod, a gyémántot csak a gyémánt vágja), de aztán már csak jelzőkarótól jelzőkaróig láttunk, oda is lett a vicces kedvem. A kifújt részeken a vassal volt jobb, a süppedőseken pedig a nélkül.
Nem volt jó idő. Ellenben nem volt rossz. Legalábbis az elején.
Kis csapatunk a hótalpasok után eredt, fel a Gyömbér irányába. Éjszaka esett vagy harminc centi friss hó, és úgy tűnt ezt mind bele is fogja fújni a szemünkbe a szél. Szemüveg, sapka, Szilvinek sál, aztán kapuszni, aztán kendő vagy maszk. Fenyős Zoli ment elől, Zsuzsi és Bali hátul. Még viccelődtünk egyet Nórival, mikor utólértem őket, (tudod, a gyémántot csak a gyémánt vágja), de aztán már csak jelzőkarótól jelzőkaróig láttunk, oda is lett a vicces kedvem. A kifújt részeken a vassal volt jobb, a süppedőseken pedig a nélkül.
A csúcs
közelében már elég erős szél és 5-10 méteres látótávolság fogadott minket.
Nagyjából 5 perc eltéréssel, másfél órás túra után ért fel a Gyömbérre az eleje
és a vége. Toltunk pár fagyott mosolyos képet a jégfútta keresztnél, de nem
volt igazi a helyzet. Azon csodálkoztam, hogy a jégcsapok irányából, milyen jól
belőhető a szél iránya is.
Gyorsan
indultunk is tovább, a fényképek tanúsága szerint öt percet sem voltunk a
csúcson. Tudtuk, hogy innen lefelé kell menni, de csak az előttem gyalogló
Szilvit láttam, vagy inkább csak a nyomait. Először csak térdig, aztán már néha
combközépig is elsüllyedtem a hóba, a nyomok alapján úgy gondoltam, hogy a
többiek sincsenek könnyebb helyzetben. A szél tovább erősödött és kezdtem
érezni, hogy hajlakkal fújták be a szemöldököm, minden bizonnyal lefagyott.
Hirtelen a semmiből a hótalpas csoport tűnt elő, álltak vagy húszan libasorban.
A csapatunk eleje már lekörözte őket, a másik fele meg még mögöttem. A szél
miatt csak hangfoszlányok jutottak el hozzám, „friss hó”, „lavinaveszély”, „visszafordulunk”.
Várták, hogy elmenjünk mellettük, mert addig nem tudtak visszaindulni, mert már
csak egy nyom volt. A mögöttem jövő Ziggyvel próbáltam kiabálni, elmondani a
helyzetet. Végül csak továbbmentünk a mi csapatunkhoz, a hótalpasok meg lassan
visszafordultak. Alattam 5 méterrel Boncsi síelt el, de úgy néztem, hogy újabb
5 méterrel alatta már nincs semmi. Mire utolértem a többieket, már jöttek is
szembe velem. Hamar és gyorsan született meg a döntés, itt most nekünk nem
szabad továbbmennünk. Lehet, ha megnézzük előző nap az időjárás jelentést, akkor
el sem indulunk. Később Fenyős Zoli mesélte, hogy nem is annyira a
lavinaveszéllyel volt a gond, hanem azzal, hogy elfogyott a nyom, nem látta már
a következő jelzőkarót sem, és amikor lépett egyet vagy öt négyzetméter hó
repedt meg egyszerre. Az álmoskönyv szerint nem jó előjelek. Várt még ránk a normál
úton is vagy két órányi gerinctúra, ami itt a térdigcombighóbannagyszélben
sokesélyes, kérdőjeles idejű vállalkozássá vált. Erről a lélektani pillanatról
később is beszéltünk, jól kellett döntenünk és jól döntöttünk. Bárcsak mindig
így lehetne az életben.
Visszafelé elkezdtük
előzgetni a szétszóródó hótalpasokat. Csak a pár méterre előttem menő Ziggyt
láttam, és döbbentem tapasztaltam, hogy az idefelé vezető nyomainkat már alig
láthatóvá tette a szél. Fogalmam sincs mikorra másztuk vissza a Gyömbér
szintjét, vagy mikor mentünk el alatta. Csak tapostam és mentem, amíg egyszer
csak ki nem kapcsolták a szélgépet. Ahogy szépen visszaereszkedtünk a ház felé,
jobb lett az idő és a szél is gyengült. Lefelé menet egyre több jelzőkarót
láttunk előre, majd végre a felhőkön túl a nap kontúrját is. A felfelé jövő
túrázók pedig csak sűrűsödtek. De mi nem bántuk, hogy már a ház felé megyünk, lefelé.
Nekünk ebben a napban ma ennyi volt.
Kényelmes menetben fél dél körül értünk
vissza a Stefanik házhoz. Itt toltunk egy gyors levest, immáron az előző nap
eredményeit felhasználva és ittunk egy-egy felvidámító sört, hogy egy óra múlva
már ugyanott álljunk, ahol előző nap a házat kerestük. A síelőink nézegetéssel
együtt is vagy tíz perc alatt leértek. Nóri egy hóval kitömött szatyron csúszott
le.
A túracsoport leglassabbjai is, azaz Szabi és én, baráti beszélgetések
közepette, egy órán belül leértek, az eleje meg vagy negyedórával hamarabb.
Lefelé is csodaszép volt az út, tök jó volt baktatni a mély hóban, csak a
mellettünk, mögöttünk elhúzó snowbordosok és síelők hadára kellett ügyelni.
Lent a kocsiknál
toltunk egy gyors búcsúzást, öltözködést, aztán a debreceni kocsik még maradtak
egy gyors romantickára a juh-ban, és uzsgyi. Hazafelé semmi különös nem
történt, mindössze annyi, hogy Petikéék a rövidebb úton jöttek, mi meg a
gyorsabban, így fordulhatott elő, hogy még Tale-ban előttünk voltak,
Kazincbarikán meg már mögöttünk. Egy Szirmabesenyő utáni közlekedési lámpánál
vett végső búcsút egymástól a két autó személyzete, ahol lehúzott ablakoknál
integettünk lelkesen egymásnak. Én stílusosan a szebbik felemmel…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése