Következzen a BSBK eddigi leghosszabb és legtöbb párhuzamos síkon futó, végtelenben sem találkozó, Rejtőt is felülmúló, sokszereplős, sokszerzős és sokszerkesztős kulturális túraámokfutása ponyvaregényben! Kávét, üdcsit, csipszet, popkornt bekészíteni, induljon az utazás, ami soha nem érhet véget...
Időpont: 2016.06.13.
Helyszín: Bordeaux
Szerző: Uzi
Június 13-án délelőtt soha nem látott méretű magyarajkú tömeg sűrűsödött a bordeaux-i reptéren: kis csapatunk előegységei földet értek a szerencsés repülőutat követően. Nagy lelkesedéssel meg Ria-Ria Hungária csatakiáltásokkal üdvözöltük egymást. Miután ígéretet tettem, hogy a következő világeseményre tényleg egy jó kis olcsó mikrobusszal fogunk jönni, elindultunk a belvárosba, hogy elfoglaljuk a hadiszállásainkat.
A Szentkirályi család előre ment, hogy bekészítse a bonjour pálinkát mi pedig Jankóval megvártuk vezérszurkolónkat, Józsa "Acéltorok" Zsolót, aki Amszterdamon keresztül landolt a francia borok hazájában.
Bedobtuk a bőröndöket a hotelszobába és már indultunk is Petikéék szállására, ahol csinos lányok festettek ki bennünket a szurkolói rúzzsal miközben pálinkával hidratáltunk négy emelet lépcsőzés után. Harci kedvünk a csúcsára hágott, amikor elindultunk a bordeux-i Fan Zone-ba, ahol a spanyol-cseh (egyes meg nem erősített hírek szerint olasz-belga meccs és egy kicsivel több pálinka volt szerk.) és az ír-svéd ütközetet néztük végig néhány száz más szurkolóval együtt. Természetesen már itt farkasszemet nézett egymással jó pár magyar és osztrák szurkoló, de még nem sejtettük, ki nevet a végén.
Mi mindenesetre már az elején nevetgéltünk, különösen akkor, mikor kiderült, hogy az egyik legszebben hangzó és talán legtöbbször használt összetett főnevünk az ún. "LÓFASZ" szó nem ismert a sógorok között. Innentől kezdve nem volt kérdés, hogy, amikor ők büszkén dagadó mellekkel énekelték a rigmust: "Wir singen Rot, wir singen Weiss, wir singen Rot-Weis Österreich", akkor mi ugyanezt velük énekelve, de némi huncut mutációt alkalmazva, fenti szép magyar szavunkkal helyettesítettük a Rot-Weiss kombót. A kis butuskáknak persze mindez nem tűnt fel, és nagyon elismerően néztek ránk, hogy még az ő dalukat is énekeljük. Másnap a villamoson, útban a stadion felé egy másik "szegény kicsi osztrák gyerek" könnyező szemmel a telefonján is megörökítette, hogy énekli kis magyar kórusunk a dalukat. Arra mi sem számítottunk, hogy magyar feleség várta őt otthon, és már alig várta, hogy megmutathassa neki a videót, ahol a magyar szurkolók az ő legkedvesebb dalát éneklik osztrákul...
De ez már egy újabb nap története, amit balladás barátunk, Bence mesél el nektek.
A fan zone identitászavaros norvég szurkolója, aki a svédeknek szurkol, de magyar szíve van, álomsorsolás…
Időpont: 2016.06.14., délelőtt
Helyszín: Bordeaux
Szerző: Peti
Balladás barátunk Bence csak a délutáni géppel és illusztris társasággal érkezett ezért pár sorban leírnám, hogyan is vettük be a Porte Cailhau-t meg egyáltalán mi történt a nap első felében. Mivel Acéltorok Zsoló, Szubjektív Uzi és Nyugodt Erő Jankó valamint a Szentkirályi család külön laktunk így fél tízre beszéltünk meg találkozót a katedrálishoz. Sosem tudjuk meg végül átvágtak-e a temetőn, de időben megérkeztek. Persze egyszerűbb lett volna a téren lévő Hotel de Ville-ben megszállni, de bookingon nem találtunk benne szobát :)
Szóval adtunk a kultúrának, elrebegtünk egy imát a sógorokért a katedrálisban, utóbb kiderült hiába. Innen a folyó felé vettük az irányt, előző napi éneklésnek hála kis szájfertőtlenítő vételét irányoztam elő (pastis). Mivel ezzel sok időt vesztettünk, így meg kellett álljunk egy délelőtti roséra, pedig már majdnem elértük a kaput. A Porte Cailhau-t a csapat mozgékonyabb része az őrség lefizetése árán megmászta majd hivatalosan a Magyar Királysághoz csatolta.
Szóval adtunk a kultúrának, elrebegtünk egy imát a sógorokért a katedrálisban, utóbb kiderült hiába. Innen a folyó felé vettük az irányt, előző napi éneklésnek hála kis szájfertőtlenítő vételét irányoztam elő (pastis). Mivel ezzel sok időt vesztettünk, így meg kellett álljunk egy délelőtti roséra, pedig már majdnem elértük a kaput. A Porte Cailhau-t a csapat mozgékonyabb része az őrség lefizetése árán megmászta majd hivatalosan a Magyar Királysághoz csatolta.
Némi elégedetlenség volt ugyan a sógorság részéről, de este ezt még lejátszottuk… Itt már tényleg elértük a folyót, majd a parton a tripadvisor number one és egyben number three látványosság a szökőkút vizében tükröződő Place de la Bourse-t tekintettük meg, mivel előbb a szél, majd némi eső borzolta a vízfelszínt, így nem sikerültek legjobban a képek, de azért mi szépek vagyunk rajta…
No ennyi kultúra még mindig nem volt elég a sporiknak, így ideje volt kimenni az újonnan megnyílt bormúzeumba (La Cité du Vin). A város korábbi ipari negyedét építik át trendi résszé, itt kapott helyett a 8 emeletes modern múzeum. Jól megnéztük, aztán jutalmul még egy pohár bort is kaptunk a tetőtérben.
Ekkor telefonált Bence, hogy leszállt, megbeszéltünk egy találkozót a Kinkongnál. Addig még egy ráérős menü is belefért a helyi Tontonsban, majd visszavillamosoztunk a városba, már csak egy fél óra, pár sor és akkor találkoztunk Bencével, innen már tényleg ő regél….
Időpont: 2016.06.14., délután
Helyszín: még mindig Bordeaux
Szerző: Bence (a szerencsemalac?)
Szerző: Bence (a szerencsemalac?)
Igazság szerint be kell vallani, divatszurkoló vagyok. Azt hiszem így hívják azt a fajta magatartást, amikor az ember évente átlag maximum egy meccset néz meg élőben a helyszínen, azt is jól megválogatva. Így fordulhat az is elő, hogy magyar vonatkozású meccset külföldön mindez idáig összesen háromszor láttam. De valahogy eddig még mindig kifogtam…
Ott voltan 2005. augusztus 3-án Splitben, amikor is a horvát bajnok Hajduk Split vezetői már a BL-előselejtezőjének sorsolásakor boldogok voltak, hogy a magyar bajnok Debrecent kapták. A spliti mérkőzést a Debrecen nyerte 5-0-ra, az elmúlt két évtized egyik legnagyobb meglepetéseként.
Ezt követően 10 év telt el, hogy újra magyar vonatkozású meccsen vegyek részt külföldön. Születésnapi ajándékként az Allianz Arénában láttam 2015. november 28-án a Dárdai Pál vezette Hertha vendégszereplését. A Hertha ugyan kikapott, de derekasan állta a sarat meglepetésként a később 10 pontos előnnyel bajnokságot nyerő Bayern otthonában.
És a harmadik meccs a bordeaux-i osztrák-magyar volt…Azt hiszem sosem fogjuk elfelejteni…
Sajnos csak „üzleti út jellegűen” tudtam megszervezni a bordeaux-i utazást. A meccs napján délelőtt indult a szurkolói Wizzair gép, és a délután 6 órás meccs után éjfél után indult azonnal is vissza Budapestre. Persze jobb lett volna a helyszínen, a megelőző napokon hangolódni, vagy a meccs után még hosszasan elemezni, de most ez csak így fért bele…
Önmagában a szurkolói gép, és annak utasai – a meccs eredményétől függetlenül – is nagy élményt nyújtottak. A Wizzair is érezte a helyzet különlegességét, ezért néhány utasbosszantó büntetéstől eltekintett ennél a gépnél: pl. a reptéren is be lehetett csekkolni ingyenesen. Aztán meg képzeljük el azt a jelenetet, amikor Dóri, vezető utaskísérő, kb. 200 félig, vagy egészen töltött szurkolónak próbálja sárga mentőmellénybe bújva ismertetni a gép biztonsági felszerelését, a nemzetközi előírásoknak megfelelően angolul és magyarul…Nagy sikere volt..Különösen azért, mert a bemutatóját azzal kezdte, hogy belengette a Wizzair erre a járatra speciálisan bevezetett sörakcióját: egyet fizet kettőt vihet 4 euróért!
Önmagában a szurkolói gép, és annak utasai – a meccs eredményétől függetlenül – is nagy élményt nyújtottak. A Wizzair is érezte a helyzet különlegességét, ezért néhány utasbosszantó büntetéstől eltekintett ennél a gépnél: pl. a reptéren is be lehetett csekkolni ingyenesen. Aztán meg képzeljük el azt a jelenetet, amikor Dóri, vezető utaskísérő, kb. 200 félig, vagy egészen töltött szurkolónak próbálja sárga mentőmellénybe bújva ismertetni a gép biztonsági felszerelését, a nemzetközi előírásoknak megfelelően angolul és magyarul…Nagy sikere volt..Különösen azért, mert a bemutatóját azzal kezdte, hogy belengette a Wizzair erre a járatra speciálisan bevezetett sörakcióját: egyet fizet kettőt vihet 4 euróért!
A gépen illusztris vendégeket is véltem felfedezni, velünk utazott pl. Deutsch „diplomás” Tamás. Kapott is rendesen a szurkolóktól: „Tomi Te miért nem szurkolsz?”, meg persze a korábbi barátaitól is, hogy nem fért fel az igazán közeli barátoknak fenntartott elnöki különgépre…
1 óra körül landoltunk is Bordeauxban, ahol leginkább magyar szurkolók biztatták egymást: ria-riá-ra Hungária válaszolt… Érdekes volt látni az állig felfegyverzett terrorelhárítókat is a reptér minden sarkában. Emlékszem, mikor 2000-ben Kairóban láttam ilyeneket a vasútállomás körül vadul fényképeztem, mint egyiptomi kuriózumot…
A meccs kezdésig még 5 óra volt, gondoltam ez csak elég arra, hogy a belvárosban megigyunk egy-két sört. Hívtam is a többieket, meg kiderítettem, hogy hogyan lehet bejutni a városba. Taxit hívni és fogni reménytelen volt…A tömegközlekedés szervezői meg mintha nem vették volna tudomásul, hogy Franciaország foci EB-t rendez. Nem hoztak létre pl. közvetlen járatot a stadion és a reptér között az EB idejére. Na majd a budapesti olimpián ’24-ben…A busz, amely a belvárosba vitt, minden sarkon megállt, és átment rengeteg elővároson is: lett vagy fél 4, mire a városközpontba jutottam, a többiek fogadtak, gyorsan vettünk/ittunk pár üveg bort, no meg az elmaradhatatlan Szipi pálinkáját, a tegnapi hölgyek most is mindenkit kifestettek. Így indultunk el a stadion felé: pont mellettünk haladt el az aranylábú fiúk busza is, magyar és osztrák szurkolók minden felé, a ria-riá-ra a rot-weiss válaszolt…
Előző történetírónk leírta már a „lófasz” és a „rot-weiss” esetét, így most csak egy képet mellékelek a jelenetről. Ausztria-Magyarország meccs van, de ki az ellenfél ?
Fél 5 körül érkeztünk a stadionhoz, vettünk egy pár korsó kemény, 0,5%-os sört, és elfoglaltuk a helyünket. A legjobb helyen a kapu mögötti zónába szólt a jegyünk, így mindkét magyar gólt közelről láthattuk. A meccsről részletes beszámolót nem adok, azt megtették már sokan. Elég az hozzá, hogy csodálatos érzés volt a helyszínen részese lenni annak, hogy a lesajnált, sokkal kevesebb értékű magyar csapat hogyan őrli fel a nagyképű osztrákot…ezzel megalapozva az EB-n való további menetelését.
Írtam is azonnal a meccs után volt osztrák főnökömnek, aki csak ennyit válaszolt: „I hoped that you will not call me”.
A meccset követően sok váll-lapogatást kaptunk osztrák szurkolóktól, akik ekkor még továbbra is optimistán néztek csapatuk EB szereplése elé:majd az izlandiakat és Portugáliát elkapják! A kurucos győzelmet egy helyi étteremben ünnepeltük meg. Egy dolog aggasztott csak: hogyan jutok ki időben a reptérre?…Aggodalmam nem volt alaptalan, amely hamar be is igazolódott. Tömegközlekedéssel lehetetlen lett volna, a taxisok egy része (mikor máskor?, ez Franciaország…) meg éppen sztrájkolt. Így nagyon hálás voltam a pincérünknek, aki kerített valahonnan egy autót, amelyik 11-re kivitt a reptérre. Életem egyik legdrágább taxiútja volt, de nem reklamáltam…
Hajnal 3-ra értem haza egy életre-szóló élménnyel…Már csak egy kérdés foglalkoztat: mikor menjek legközelebb külföldi magyar meccsre, hogy a szép sorozatomat ne rontsam el?
Ha Conchita velünk, ki ellenünk…
Ha Conchita velünk, ki ellenünk…
Időpont: 2016.06.15.
Helyszín: Bordeaux - St. Emilion - Carrascone
Szerző: Rugó
Mi jut eszedbe Bordeauxról? Nőknek egy szín, férfiaknak talán a bor, de nekünk úgy 10-15 ezer magyarnak egy váratlan és csodálatos győzelem az osztrákok felett. A győzelem és a stadionban kapható alkoholos italok hiányára való tekintettel jó állapotban ébredtünk Hughes nevű házigazdánk központi fekvésű, de kissé puritán manzárd lakásában. Petivel már kilenc! előtt néhány perccel lent voltunk a szomszédos bevásárló központban, ahol a reggelihez valókat próbáltuk beszerezni. Mintha a franciák szurkoltak volna előző este, vagy inkább ennyire nyugodt az életük – nevezetesen még nem nyitott ki az ABC (így csocsóztunk egyet-szerk2.).
Nyitás után sikerült beszerezni a szükséges anyagokat, majd egy gyors reggeli után kaptuk a hírt, hogy csapatunk másik felének a megmaradt fele (Bence a meccs utáni éjszaka, Uzi pedig másnap reggel indult külön úton hazafelé), azaz Jankó és Zsoló már a vasútállomáson vár minket.
Csomagolás, búcsúlevél a házigazdának és indultunk is. A belvárosban tett rövid séta során készült még néhány búcsúfotó a városról.
Nyitás után sikerült beszerezni a szükséges anyagokat, majd egy gyors reggeli után kaptuk a hírt, hogy csapatunk másik felének a megmaradt fele (Bence a meccs utáni éjszaka, Uzi pedig másnap reggel indult külön úton hazafelé), azaz Jankó és Zsoló már a vasútállomáson vár minket.
Csomagolás, búcsúlevél a házigazdának és indultunk is. A belvárosban tett rövid séta során készült még néhány búcsúfotó a városról.
Majd sikerült megtalálnunk a megfelelő villamost, jegyet varázsoltunk az automatából és irány a vasútállomás. A jegyérvényesítő automata 4 jegyünkből kettőt azonnal el is nyelt, majd némi fizikai ráhatásra egyet visszaadott, de jegyellenőr hiányában nem lett a dolognak komolyabb következménye.
A vasútállomáson lévő restiben hamar kiszúrtuk 2 társunkat. A vasúti sztrájk miatt jöttek ki ilyen korán. A tervezett vonatukat törölték, de egy másikra kaptak jegyet, így maradt néhány órájuk még a városban, indulás előtt. Négyünket egy bérelt autó várt a vasútállomás melletti autókölcsönzőben, ami kiderült nincs is olyan közel. Viszonylag hamar rátaláltunk egy nagy AVIS feliratra egy kapu fölött, odaérve több jó állapotú újszerű autót és egyetlen nyakkendős urat találtunk, mégsem voltunk jó helyen. Szerencsénkre éppen semmi dolga nem akadt az úrnak és volt olyan kedves, hogy autóba ültetett minket és elvitt oda, ahol az autónkat átvehettük. A kölcsönzőnél persze próbálkoztak a nagyobb autóval, a több biztosítással, de mi nem kértünk semmi extrát így úgy indultunk a parkolóház felé, hogy egy 2 ajtós Twingo-t kell keresnünk.
Kellemes meglepetés ért minket, amikor szembesültünk a francia autóipar e remek kívül kicsi, belül nagy termékével. A 4 csomag elfért a csomagtartóban és még a hátsó ülésen is elegendő hely maradt. Kedvencünk a hátsó ülés oldalzsebének gumiszalagos italrögzítési lehetősége lett, amit azonnal ki is próbáltunk - egy-egy üveg bordói vöröst (majd fehéret és vizet) helyezve a megfelelő helyre.
A vasútállomáson lévő restiben hamar kiszúrtuk 2 társunkat. A vasúti sztrájk miatt jöttek ki ilyen korán. A tervezett vonatukat törölték, de egy másikra kaptak jegyet, így maradt néhány órájuk még a városban, indulás előtt. Négyünket egy bérelt autó várt a vasútállomás melletti autókölcsönzőben, ami kiderült nincs is olyan közel. Viszonylag hamar rátaláltunk egy nagy AVIS feliratra egy kapu fölött, odaérve több jó állapotú újszerű autót és egyetlen nyakkendős urat találtunk, mégsem voltunk jó helyen. Szerencsénkre éppen semmi dolga nem akadt az úrnak és volt olyan kedves, hogy autóba ültetett minket és elvitt oda, ahol az autónkat átvehettük. A kölcsönzőnél persze próbálkoztak a nagyobb autóval, a több biztosítással, de mi nem kértünk semmi extrát így úgy indultunk a parkolóház felé, hogy egy 2 ajtós Twingo-t kell keresnünk.
Kellemes meglepetés ért minket, amikor szembesültünk a francia autóipar e remek kívül kicsi, belül nagy termékével. A 4 csomag elfért a csomagtartóban és még a hátsó ülésen is elegendő hely maradt. Kedvencünk a hátsó ülés oldalzsebének gumiszalagos italrögzítési lehetősége lett, amit azonnal ki is próbáltunk - egy-egy üveg bordói vöröst (majd fehéret és vizet) helyezve a megfelelő helyre.
Hamar megtaláltuk a város autósainak népszerű útvonalait, így csaknem egy órába került, míg végleg magunk mögött tudhattuk Bordeaux-t, pedig Écót két született Szentkirályi navigálta többnyire egyező irányba. Első cél St. Emilion hegyközség a borvidék egyik leghíresebb települése. Az útikönyv szerint 5 emberre jut egy borospince a városkában és ez bizonyára igaz lehet, mert az odáig vezető 40-50 km-en csak szőlőültetvényeket láttunk az út mellett.
Nem voltunk még éhesek, de találtunk egy jól kinéző éttermet így beültünk ebédelni. Csiga lassúsággal hozták az előételnek szolgáló csigákat, amit már farkaséhesen semmi perc alatt tüntettünk el. Nagyon finom volt. A főételre sem kellett kevesebbet várni, de a minőségre továbbra sem lehetett panasz. Az étteremből kifelé döbbentünk rá, hogy már megy a szlovák-orosz összecsapás a tv-ben, ami azt jelentette, hogy 3 óra elmúlt.
Tettünk egy jó nagy sétát a városban, szőlőültetvények, borospincék, templom és az elmaradhatatlan szuvenír boltok. Kedvenc emléktárgyam a 3 és fél eurót kóstáló eredeti, használt St. Emilion-i borosdugó. Nem vettünk belőle… Az egyik borászatba bekukkantva személyesen tapasztalhattuk meg a híresen hosszú, nyugodt és romantikus francia életmód egyik szösszenetét. Több évszázada épült falak, boltívek mögött és alatt egy közepes méretű félig-meddig rendezett, de alapvetően természetes kertbe jutottunk, ahol egy-egy árnyékot adó fa, néhány rendszertelenül elhelyezett asztal és szék fogadott minket. A kertben egyetlen pár, akik az egyik asztalnál ülve éppen akkor pukkasztották ki a borászatban vett pezsgőt és délután 4-kor, úgy ahogy illik nyugodtan kortyolgatni kezdték. Ezt már mi is alig bírtuk, de hősiesen együtt maradtunk józanok sofőrünkkel Écóval.
Visszasétálva az autóhoz találtunk egy osztrák rendszámú Mazdát, amire a poros hátsó ablak és Peti jóvoltából sikerült ráírni, hogy 0-2.
Elszaladt az idő, így az autópálya felé indultunk, de így is 3 órát utaztunk, mire megérkeztünk következő szálláshelyünkre Carcassone-ba. Ez a kisváros középkori várkastélyáról híres.
A vár alatt volt a szállásunk. Megérkezve kis cetli fogadott az ajtón, hogy keressük a szomszédban Tom-ot. Meg is találtuk őt, csak arra nem jöttünk rá, hogy mit fogyaszt. Hollandiában fűre, Oroszországban vodkára tippeltünk volna de, hogy bortól lenne ennyire betépve valaki. A kecó összehasonlíthatatlan volt bármelyik másikkal. Rengeteg hely, külön szobák, normális szaniterek, kert.
Egy gyors kör az állomásra Jankóért és Zsolóért, majd elindultunk az éjszakába – a várkastélyba. Volt némi reklamáció a meredek kaptató miatt és bár a vár területe tényleg nagy és számtalan turistát vonz a hely, de egy tipikusan reggel megyünk este jövünk hely ez a város és emiatt 9 óra magasságában nem sok vacsorázó hely maradt nyitva. Mi ráadásul még meccset is akartunk nézni. Sikerült találnunk egy inkább ivós, mint evős helyet tv-vel. A francia-albán meccs ment és nem volt nagy hangulat, sőt a pincér az albánoknak drukkolt, na meg mi is csak csendben. Nagy nehezen nyertek a franciák. A meccs utáni séta a várban már nem mindenkinek esett jól, de nem hagytuk ki.
Végül a csapat hangosabb fele és az újabb eső mindenkit jobb belátására bírt és hazatértünk, így véget ért a napunk.
Egy gyors kör az állomásra Jankóért és Zsolóért, majd elindultunk az éjszakába – a várkastélyba. Volt némi reklamáció a meredek kaptató miatt és bár a vár területe tényleg nagy és számtalan turistát vonz a hely, de egy tipikusan reggel megyünk este jövünk hely ez a város és emiatt 9 óra magasságában nem sok vacsorázó hely maradt nyitva. Mi ráadásul még meccset is akartunk nézni. Sikerült találnunk egy inkább ivós, mint evős helyet tv-vel. A francia-albán meccs ment és nem volt nagy hangulat, sőt a pincér az albánoknak drukkolt, na meg mi is csak csendben. Nagy nehezen nyertek a franciák. A meccs utáni séta a várban már nem mindenkinek esett jól, de nem hagytuk ki.
Végül a csapat hangosabb fele és az újabb eső mindenkit jobb belátására bírt és hazatértünk, így véget ért a napunk.
Időpont: 2016.06.16.
Helyszín: Carcassonne - Nîmes
Szerző: Zsoló
Carcassone, hajnalhasadás. A fiatal szurkoló sajgó koponyáját kis zömök izlandi manók próbálják szétfeszíteni. Az ágyvelőt már nagyrészt felzabálták és most hegyes csákányaik segítségével megpróbálnak kitörni. Az elfonnyadt idegeken végigfutó monoton elektromos szignál minduntalan csak azt mantrázza: VIZET!, VIZET!
Senki nem ígérte hogy könnyű sors a szurkolóé, gyengébb képességűek inkább gyáván bemenekültek a Légion Étrangère kebelébe.
Szerencsére megvan a titkos szisztéma: A borokat Bordeauxtól való távolságul növekvő haladványaként fogyasztva a bódító gyógyír jótékony köde ismét egy szép nap reményét ígéri.
A Carcassone-i piac java kerül a reggeliző asztalra és Bjarnason neve fókanősténnyel összefüggésben az ajkakra.
Szerintem szép szavakkal is lehet verset írni de a Szentkirályi klán által gerjesztett szociális nyomás belőlem is kihozza triviális költőt.
A reggeli után felfrissült csapat vidáman vág neki a Carcassone-i vár felfedezésének amiben csak egy suttogó kanadai nő próbálja őket megakadályozni.
Ez is megvolt még sincs este, az ugyanis már Nimes-ben ér minket. Éjfél körül a fiatal szurkoló a kanapéra hanyatlik abban a hiú reményben, hogy a reggel mentes lesz a kis zömök izlandi manók ármánykodásaitól.
Mindeközben valahol Európában és Franciaország egy másik szegletében...
Időpont: Még mindig 2016.06.16.
Helyszín: Debrecen - Briançon - Refuge de Glacier Blanc
Napi túra: Châlet et Refuge Prè de Madame Carle - Refuge de Glacier Blanc
Napi túra: Châlet et Refuge Prè de Madame Carle - Refuge de Glacier Blanc
Szint: 1.874m - 2.524m (650m)
Szerző: Bali
Szerző: Bali
A hajnal 3 órás indulás már jó előre kellemesnek ígérkezett, de hát végre nyaralunk, majd ha hazaértünk kipihenjük a nyaralást. Úgy volt hogy Szabi átjön előző este, de nem készült el/ki/fel időben, így inkább nem aludt, és 3-ra ért Debrecenbe a házam elé. Kivételesen Lehelre sem kellett várni, irány a füzesabonyi Mol kút, ahol a pálinkafelelőst deponálta Lajos minden cókmókkal együtt. Mint kiderült, ő sem aludt, de már 3 napja. Innen már csak cca. 1.200 km van hátra a magyarok is által oly kedvelt Puy-Saint-Vincent síterep szomszédságába, ahol is akklimatizációs túránkat terveztük. Innentől utunk eseménytelenül telt, főleg Szipi szemszögéből: először Magyarországot, másodjára Szlovéniát és harmadik nekifutásra Olaszországot aludta át egy-az-egyben, de amint közeledtünk franciahonhoz, megdobbant a szíve, magához tért és kezdett elemében lenni.
Átvonultunk fél Európán és kb. 3 időjárási fronton, azzal nyugtatgatva magunkat Torino után, hogy az egyre gyakoribb eső csak félrevezetés, a hágón túl és az alagút mögött majd úgyis süt a nap. Hát lóf…t. Konkrétan a francia határon már szakadó eső fogadott, természetesen a 4 kretén idióta határőr bennünk vélte felfedezni a migránsok csoportját, részletes útlevél ellenőrzés és fej-számolás kezdődött. Aztán belenyugodtak, hogy nem mi leszünk ma a nagy fogás, és utunkra engedtek. A hol szakadó, hol csöndesebb esőben átkúsztunk Briançonon, és felkígyóztunk a parkolóig, ahonnan az út indul a Refuge de Galcier Blanc-ba.
Komoly tanakodás kezdődött, mi is a teendő a szakadó esőben. Húzzuk ki az estét Lórántnál, a csaposnál, aki azóta országos cimbora lett hála Szipinek, vagy hagyjuk a fenébe az egész akklimatizációt és vegyük be magunkat Puy-be, vagy netalán tán szedjük össze magunkat és menjünk fel a házhoz.
Végül némi győzködés és sör hatására ez utóbbi mellett döntöttünk, ezt támogatta a másnapi időjárás előrejelzés, ami nagyon jó időt ígért. Meg amúgy is Lóri brékó-brékóval beszélt a másik ház bakterével, és megrendelte a 3 adag vacsorát nekünk.
Sok pöcsölést követően (kipakolás, átöltözés, átpakolás, visszapakolás, térerő-keresés stb.) neki is vágtunk az immáron csak lassan, csöndesen szitáló esőben a cca. 3 órás útnak.
Mindeközben arra gondoltunk, hogy vajon Carcassonban milyen idő lehet a puhányokra… A mászás meglepően kellemes volt, nem is túlzottan megterhelő, kb. 700 m szintet kellett megtenni a 2550 méteren fekvő házig, ami nevéből is adódóan a fehér gleccser lábánál fekszik.
A ház és a háziak igen barátságosnak bizonyult, bár mi épp a takarodóra estünk be. Megkaptuk a vacsoránkat, melynek fő komponense a következő napokat átszellemítő (átszellentítő, szerk) csicseriborsó krém leves volt, valamint szobánkat, amiben csak mi és a többi hajnal 5-kor kelő hegymászó punnyadt. Nem kellett bennünket altatni, magasság ide vagy oda.
Átvonultunk fél Európán és kb. 3 időjárási fronton, azzal nyugtatgatva magunkat Torino után, hogy az egyre gyakoribb eső csak félrevezetés, a hágón túl és az alagút mögött majd úgyis süt a nap. Hát lóf…t. Konkrétan a francia határon már szakadó eső fogadott, természetesen a 4 kretén idióta határőr bennünk vélte felfedezni a migránsok csoportját, részletes útlevél ellenőrzés és fej-számolás kezdődött. Aztán belenyugodtak, hogy nem mi leszünk ma a nagy fogás, és utunkra engedtek. A hol szakadó, hol csöndesebb esőben átkúsztunk Briançonon, és felkígyóztunk a parkolóig, ahonnan az út indul a Refuge de Galcier Blanc-ba.
Komoly tanakodás kezdődött, mi is a teendő a szakadó esőben. Húzzuk ki az estét Lórántnál, a csaposnál, aki azóta országos cimbora lett hála Szipinek, vagy hagyjuk a fenébe az egész akklimatizációt és vegyük be magunkat Puy-be, vagy netalán tán szedjük össze magunkat és menjünk fel a házhoz.
Végül némi győzködés és sör hatására ez utóbbi mellett döntöttünk, ezt támogatta a másnapi időjárás előrejelzés, ami nagyon jó időt ígért. Meg amúgy is Lóri brékó-brékóval beszélt a másik ház bakterével, és megrendelte a 3 adag vacsorát nekünk.
Sok pöcsölést követően (kipakolás, átöltözés, átpakolás, visszapakolás, térerő-keresés stb.) neki is vágtunk az immáron csak lassan, csöndesen szitáló esőben a cca. 3 órás útnak.
Mindeközben arra gondoltunk, hogy vajon Carcassonban milyen idő lehet a puhányokra… A mászás meglepően kellemes volt, nem is túlzottan megterhelő, kb. 700 m szintet kellett megtenni a 2550 méteren fekvő házig, ami nevéből is adódóan a fehér gleccser lábánál fekszik.
A ház és a háziak igen barátságosnak bizonyult, bár mi épp a takarodóra estünk be. Megkaptuk a vacsoránkat, melynek fő komponense a következő napokat átszellemítő (átszellentítő, szerk) csicseriborsó krém leves volt, valamint szobánkat, amiben csak mi és a többi hajnal 5-kor kelő hegymászó punnyadt. Nem kellett bennünket altatni, magasság ide vagy oda.
Helyszín: Nîmes – Aix-en-Provance
Szerző: Jankó
Talán meglepő lehet a BSBK-blog többezres hűséges olvasótáborának (akik valószínűleg rögtön erre a bejegyzésre ugrottak kezdésként, mivel tudják, hogy Jankó klaviatúrája mindig csemegéket rejt), de a dél-francia EB-túra 5. napja volt az első, ami végig napsütéses, meleg nyári időt hozott, így aztán a nîmes-i szállásunkon végre előkerültek az utazótáskákból a rövidnadrágok és a lengébb ruhadarabok.
A reggeli futás és étkezés után (az egyikben nem volt teljes a részvétel) gépesített hadosztályunk Écó vezetésével egyből autóba is szállt, és elindult a Nîmes-től 30 km-re lévő kiváló állapotban fennmaradt Pont du Gard római kori vízvezeték felé (választ keresve az örökzöld kérdésre, hogy végül is mit adtak nekünk a rómaiak?)
Majd Avignon felé vették az irányt.
A reggeli futás és étkezés után (az egyikben nem volt teljes a részvétel) gépesített hadosztályunk Écó vezetésével egyből autóba is szállt, és elindult a Nîmes-től 30 km-re lévő kiváló állapotban fennmaradt Pont du Gard római kori vízvezeték felé (választ keresve az örökzöld kérdésre, hogy végül is mit adtak nekünk a rómaiak?)
Majd Avignon felé vették az irányt.
Nekünk Zsolóval 14.30-kor indult a vonatunk tovább, így elég időnk maradt a belvárosban található római korból fennmaradt főbb nevezetességek feltérképezésére (ezt a Szentkirályi family már egy előző esti túra keretében letudta). A "nagy római hármasból" a leghíresebb látnivaló, az "Arénes" névre jó karban lévő amfiteátrum éppen ideiglenesen zárva volt a turisták előtt, mert pont aznap este rendeztek benn egy tévés sanzonfesztivált, erre még később visszatérünk. A másik két állomást, a manapság múzeumként is szolgáló Maison Carrée-t és a kilátótoronyként hasznosított 34 méteres Tour Magne-t viszont meghódítottuk egy kényelmes séta keretei között, ez utóbbiról készültek fényképek is.
Már rutinos utasokként szálltunk fel a vonatunkra egy kellemes ebéd után, ahol egy marseille-i átszállás is várt ránk Aix-en-Provance felé. Nagyjából egy időben érkeztünk 6 óra után az AirBnb-s szállásunkra a Szentkirályiakkal, ahol a cuccok ledobálása és a kb. 20 karakterből álló WIFI kód (amely természetesen tartalmazott kis- egy nagybetűket, számokat, speciális karaktereket, mintha minden francia legalábbis egy komplett hackercsoport támadására készülne) bepötyögése után fel is kerekedtünk szétnézni a városban. A késő délutáni cseh-horvát (2-2) meccsnek sajnos csak néhány pillanatát kaptuk el séta közben (amit egy patikai megállóval is színesítettünk, mert kezdődő megfázásomra vettünk egy kis paracetamolos forró italt, illetve Lili beszerzett egy olyan arcápoló szert, ami a mi időnkben a Tini-tonik volt).
A séta során Petike és Zsoló megkezdte a másnapi magyar-izlandi meccsre a ráhangolódást egy véget nem érő rögtönzött gúnydalocskával, amit hol a capella, hol verselve adtak elő. Végső soron egyetlen motívum cifrázására épült a mű: az izlandi játékosokat és az északi-sarkkörön megtalálható állatfajokat különféle szexuális cselekményekkel, némely ponton aberrációkkal hoztak összefüggésbe. A rímtechnikájukban pedig erőteljesen kihasználták azt a tényt, hogy minden izlandi férfiember neve "son"-ra végződik. Talán nem arcátlanság azt állítani, hogy ez a tartalmi és formai egysíkúság vitt bizonyos monotonitást a verselésbe (mondjuk a 2. óra után), de meg kell hagyni,
Petike végig élénk kacagással kísérte, amikor a teljes izlandi keretet gyúróstul-másodedzőstül bezárólag sorra véve meggyanúsították egy bálna orális kényeztetésével…
Petike végig élénk kacagással kísérte, amikor a teljes izlandi keretet gyúróstul-másodedzőstül bezárólag sorra véve meggyanúsították egy bálna orális kényeztetésével…
Végül egy olyan olasz konyhás helyet választottunk vacsorára, ahol nem volt kivetítő, így mire kaja után átültünk egy TV-vel felszerelt bárba, addigra az esti spanyol-török meccs (3-0) nagyjából el is dőlt, így inkább a másnapi marseille-i napot kezdtük el tervezgetni egy pohár bor mellett. Miután hazasétáltunk beugrott, hogy még tart a nîmes-i amfiteátrumból közvetített francia sanzonest, így belenéztünk egy fél órácskát, majd mindenki egy szép holnapban reménykedve merült álomba éjféltájt.
Mindeközben az Écrins nemzeti park napsütötte hegyei közt...
Időpont: 2016.06.17.
Helyszín: Glacier Blanc (Fehér gleccser)
Napi túra: Refuge de Glacier Blanc - Refuge des Écrins alatt vagy 300 méterrel - valamelyik Pic - Refuge de Glacier Blanc
Szint: kb +700/-700 m
Szerző: Szipi
Még nem aludtam olyan menedékházban, ahol a szobabeosztást az ébredési idő alapján csinálják meg. Tervünk amúgy impozáns volt, egy nap a Glacier menedékházban, majd túra, egy vidám éjszaka az Écrins menedékházban, (franciákhoz képest ezúttal hihetetlenül rendesek voltak a foglalásnál a helyiek) 3.161 méteren, aztán usgyi egyhuzamban vissza a Bali által csak lelórizott Lauranthoz, a parkolóba. És már fel is készültünk a Mont Blanc-ra, pikkpakk. Ezt a tervet már Lóri haverjának, a szemre is bő 70 éves Philip gájdnak is elmeséltük, még odalent sörözés közben, az első menedékházban, aki, ha jól emlékszem, erre szintén az impozáns jelzőt használta...
Mindenesetre megosztottuk a Glacier bakterével is a tervünket, így beosztott az ötórakorkelős, tuti profik szobájába, és csak annyit mondott, majd meglátjuk reggel merre is mentek.
Hiába aludtam végig az előző napi utazást nullahuszonnégyben, baromi korán volt az az öt. Úgy láttam Szabi sincs ezzel másképp...
Kikecmeregtünk és irigyen néztem el a hatórás szoba felé, a hétórásokról meg nem is beszélve. Előző este már mondta Bali, hogy ne rendeljünk reggelit, mert forró víz lesz csak, meg háromféle zacskós száraztáp, de valamiért este bevállaltuk a fullpanziót. Igaza volt. Nem kellett volna csak az ötórai teát kérni. Szerencsére volt hozzá pálinka.
Kaja közben odamentem a bakterhez és megkérdeztem tőle, hogy hová is szeretnénk ma túrázni. Örömmel újságolta, hogy az alatt a hat óra alatt, amit alvással töltöttünk folyamatosan esett kint, és az Écrins menedékháznál már 60 cm havat jelentettek neki a kollégák. Mondjuk ez nem volt csoda, mert előző este mire felértünk, az eső kezdett hóesésbe átmenni. Kinéztünk a ködös hidegbe, és lakonikusan csekkeltük az állapotokat, tényleg hideg és tényleg hó.
Bent, Lehel szürrealisztikus és túrázóktól szokatlan módon, egy hajnali egyszemélyes csocsó meccsel melegített, amit váratlanul megnyert.
Bent, Lehel szürrealisztikus és túrázóktól szokatlan módon, egy hajnali egyszemélyes csocsó meccsel melegített, amit váratlanul megnyert.
No, de induljon a túra. A tegnapi vacsi alatt, két pálinka között, próbáltam megjegyezni pár helyet a térképről, így elkezdtem kérdezgetni a bakter-möszijőt. (Szerintem rögtön levette, hogy tapasztalt rókákkal van dolga.)
- Mi lenne, ha domdönezsre-re mennénk ?
- Barre des Écrins ? Nem lehet.
- Akkor menjünk a rosfortra ?
- Ahh, a Roche Faurio ? Nem, azt sem lehet, sok a hó.
- Akkor felmegyünk a pik arzénra ?
- Pic d’ Arsine ? Nem, túl veszélyes.
- Akkor a zécrinház ?
- Pá possziblö…
Kezdtem magam úgy érezni, mint a Hofi viccben, szinte már vártam, hogy megkérdezi a konyhában éppen orrot túró csaj interjúalanyomtól, hogy mégis ki az a válogatós odakint.
Végül megegyeztünk abban, hogy valami közeli pikre elmehetünk, feltéve, ha vigyázunk magunkra és elkerülünk minden általam korábban felsorolt helyet. Ezzel mentem vissza a srácokhoz, meg egy térképpel, amit az interjú végén kaptam. Oridzsi túristatérképet, örökbe. Gondolom házinak adta, hogy tanuljam meg normálisan az összes környékbeli helyet.
Aztán elkezdtünk készülni. Az alvásra. Először az asztalon, aztán a padon végül vissza a szobába. Szépen hagytuk felébredni a hatórásokat, a hétórásokat és nyolckor végre úgy döntöttünk, eljött a mi időnk.
Aztán elkezdtünk készülni. Az alvásra. Először az asztalon, aztán a padon végül vissza a szobába. Szépen hagytuk felébredni a hatórásokat, a hétórásokat és nyolckor végre úgy döntöttünk, eljött a mi időnk.
Felcihelődtünk, beülő, jégcsákány, kötél, bot, pálinka és elindultunk. Bali az első hármat teljesen feleslegesnek tartotta, (neki volt igaza), de csupa olyan kirándulót láttunk, akik jégcsavarokkal, gleccserszemüveggel, karabinerhegyekkel, dobócsillagokkal, meg még ki tudja mikkel indultak el. Tiszta nindzsának néztek ki. Útra keltünk felfedezni a Fehér Gleccsert. Névadója feltehetően hónapokon át töprengett, hogy mi a csudának nevezze el, ezt a nagy fehér izét...
Kiléptünk a házból és hamarosan leelőztünk egy „jégiskolás” csoportot. A terep, a helyszín, valamint ragyogó idő, kitűnő színteret adott az oktatáshoz. Fel is tódultak bennem az emlékek, Mécs Laci tanfolyamáról… azok a szép napok a Vörös-torony hágónál, amikor belevágtam a jégcsákányt a térdembe…Istenem !
Kimásztunk a háznak menedéket adó völgyből, és egy csodavilág tárult a szemünk elé.
Vakító napsütés, friss hó mindenütt, hegyek, völgyek, gleccser, mi meg olyanok voltunk mint a gyerekek karácsonykor. Sokfelé jártunk már, sok hegyen, de ez a völgy teljesen rabul ejtett mindenkit.
Tényleg, ha tehetitek menjetek el. Puy-től egy köpésre van, mindig elnéztünk síelés közben ezekre a hegyekre, de ez tényleg egy csodavilág. Bali rögtön meg is jegyezte, hogy ide mindenképpen vissza kell jönnünk. És hoznunk kell a sporttársakat is. Oké. És hoznunk kell túrasít is. Hmmm.
Tényleg jókor voltunk jó helyen, mert a menedékházak honlapfotói is azon a héten készültek. Amúgy tudjátok mi köti össze a Mont-Blanc-t és az Écrins-t? Tuckett. A Galcier menedékház elődjét ugyanaz a Francis Fox Tuckett építette, aki először jutott fel a Goûter sziklán keresztül a Mont Blanc-ra. Jó mi? Bali biztos ezért választotta ezt a helyet bemelegítésnek.
Nem kötöttük össze magunkat, biztonságosan lehetett a gleccser szélén közlekedni. Egy kitaposott nyomban haladtunk, talán ha két szembejövő csoporttal találkoztunk. (Lehet, hogy a hatórások voltak...) Ahogy letértünk a nyomról, térdig süppedtünk, vagy combig, rögtön megértettük, miért nem fogunk ma sziklákat és csúcsokat mászni.
Viszont, ha már itt vagyunk, akkor csak elindultunk az Écrins menedékház felé, gondoltuk felmegyünk iszunk egy teát, vagy kettőt.
Oda is értünk a tövéhez, felnézünk és láttuk, hogy két kolléga harántolgat felfelé. Most taposták ki a nyomot. Csokiztunk, (nem be, csak úgy egy kényelmes péntekit), napozgattunk, megszemléltük a Roche Faurio-t, a Dôme-ot, és miután a deltából a felfedezők félórás téblábolásunk után is csak vagy 50 métert jutottak felfelé, úgy döntöttünk, hogy ebben a ciklusban végleg levesszük a menedékházat a napirendről. Így visszafordultunk, hogy legalább a bakter által említett pic-et kimásszuk.
A visszafelé úton egy nyom vezetett felfelé, abba rögtön beleálltunk. Egy idő után többfelé is elágazott, találomra választottunk egyet. Hatalmas élmény volt a friss, szűz hóban, a ragyogó napsütésben mászni.
Balinak mondjuk nem annyira, mert ő taposta a lépéseket. Kilépcsőztük magunkat egy valahová, ahonnan már csak halálugrással lehetett volna továbbmenni és elkezdtük az akklimatizációt: napozás, leöltözés, fényképezés, csokievés, fázás, felöltözés, távolbanézés, (az Écrines kollégák, még mindig meneteltek rendületlenül a ház felé). Mikor már kifogytunk a morfondírból és az összes vicces képet is elkészítettük, akkor elindultunk lefelé.
A menedékházhoz visszaérve egy beépített mormota állt nekünk fotomodellt, aztán egyből a bakterhez mentünk és kértük is a helyi sört. Literes üvegpalackban. Aztán még egy párat. Aztán elfogytak. (A végén már a romlott aranytartalékukat is megittuk.) Rájöttünk, hogy ez az egyetlen minőségi csere ami szóba jöhet a másnapi reggeli helyett.
Ivás után jött a fürdés. A ház előtt folyik egy szuper gleccserpatak, mikrocicis cicamosdásba kezdtünk. Érthetetlen módon Lehel elorozta Bali elől a nap büdöse címet, így ő extra vizet is kapott Szabi jóvoltából. A fejére. Is.
A fürdés után megint bealudtunk, és megint az étkezőben. Ébredés után csapoltsöröztünk (mert az még nagyon kellett) és dumáltunk egy jót Philipe gájddal, a Mont Blanc-ról. Is. Egy apát és lányát kísérte, mint kiderült, apu szülinapra kapta a lányától a túrát. Szupi kis ajándék.
A nap zárásaként megittuk még a maradék vacsorát, aztán amikor besötétedett visszakerültünk az ötórás szobába. Impozáns tervünk volt másnapra is…
Helyszín: Pelvoux - Marseille
Napi túra: Refuge de Glacier Blanc - Châlet et Refuge Prè de Madame Carle
Szint: 2.542m - 1.874m (- 650m)
Szint: 2.542m - 1.874m (- 650m)
Szerző: Bali
A B csapat az előző napi célok teljesítését követően (azaz túléltük a havas hegyet, akklimatizálódtunk és kialudtuk magunkat) korán kelt, mivel még jó pár óra út állt előttünk Aix en Provance-ba a hegyek közül.
6 órakor már hátizsákkal a hátunkon álltunk útra készen, meglepő módon Lehel és Szipi is elkészült. Az idő is javult, és gyorsan haladtunk lefelé a parkolóhoz.
Visszaérve Lórihoz beugrottunk egy rendes kávéra, és hosszas győzködésre megnéztük azt a polár pulcsit, amit nagyon tagadtunk, hogy mi hagytunk ott. Persze kiderült hogy Szabié volt. A faluban gyors szuvenyír vásárlás, és máris repesztettünk a pályán.
Persze gondoltuk, hogy nem érünk oda olyan korán Aix-be, hogy a többiek ne hagyjanak ott minket (majd jelentkezzen valaki, akit egyszer Petike megvárt valamikor valahol :)). Némi küzdelem árán beverekedtük magunkat a szállodáig, 2x körbejárás után a mélygarázsba is, gyors zuhany/átvedlés magyar szurkolóba és pálinkaivás után már szaladtunk is a buszállomás felé.
Mint kiderült, kár volt izgulni, busz megy negyedóránként Marseille-be, megvettük a retúr jegyet és felültünk az első érkezőre. Ahogy a gimnáziumi osztálykirándulásokon anno, az utolsó padot lefoglaltuk, és pálinkázni is csak sunyiban szatyorból, nehogy a kalauz megbüntessen/leszállítson minket, amúgy is szesztilalomról szóltak a hírek.
Mint később kiderült, a többiek ránk számítottak, hogy ellátjuk őket pálinkával, de mivel nem készleteztünk, a közakaratnak megfelelően (egy kivételt azért tudunk a köz akarata alól) pastise-t vettünk a pályaudvaron és precízen ásványvíznek álcáztuk.
Némi telefonos konzultáció és kommunikációs zavar után megértettük, hogy rekedt raccsoló barátunk a Perrier állomásra próbál utalni mint találkozópontra állandóan ásványvizet emlegetve (azt hittük nagyon beteg). Így metróra szálltunk, és meg volt a nagy csapategyesítés, bizonytalan időre a párhuzamos idősíkok is összetalálkoztak.
Mindeközben a Marseille-i kikötőben...
Időpont: 2016.06.18.
Helyszín: Marseille
Szerző: Lili
És elérkezett ez a nap is. Hosszú, izgalommal, és izlandi káromkodások tanulásával telt várakozás után, végre azzal a boldog tudattal keltünk ki az ágyból, hogy ma este (remélhetőleg) ismét egy igazi csodának lehetünk tanúi. Egy gyors reggeli, és kissé elhúzódott szedelőzködés után megindultunk a vonatállomáshoz, hogy Marseille felé vegyük az irányt. A rövid séta (vagyis inkább a reggeli mellé elfogyasztott alkohol) elég inspirálóan hatott, ugyanis mire elértük az állomást rengeteg új szurkolói dallal lettünk gazdagabbak.
A vonatjegyek megvásárlása kicsit franciásra sikeredett, de egy pár perces szenvedés után sikeresen felültünk a szerelvényre. Természetesen a vonatút alatt sem maradt senki szomjas – előkerült többek között a pastis-os üveg is. Egy órácska alatt meg is érkeztünk az úti célunkhoz, ahol már hatalmas tömegek kászálódtak le egy-egy vonatról. Ahogy mi is leszálltunk, egyből bebizonyítottuk az ott dolgozóknak, hogy nem hallották rosszul, tényleg hatalmas hangja van a magyar szurkolói tábornak.
Miután kiénekeltük magunkat, elindultunk a régi kikötő irányába. Séta közben rengeteg honfitárssal futottunk össze, akiket hasonlóan elragadott a lelkesedés, mindenhonnan csak a magyar szurkolói nótákat lehetett hallani. Egy kedves, mellettünk elhaladó külföldi meg is jegyezte, hogy milyen huligánok ezek a magyarok. Persze az ivászat is tovább folytatódott, egészen addig, amíg egy utcán befordulva egy csapat rendfelügyelő közölte velünk, hogy innentől alkoholtilalom van. Ugyan Peti megpróbálta orvosolni a problémát egy kis vásárlással, ez nem sikerült, merthogy a boltokban sem lehetett kapni semmiféle szeszesitalt. Így hát a hozzánk később csatlakozókra bíztuk ezt a problémát.
A kikötőhöz megérkezve kiderült, hogy a magyar szurkolók onnan mennek majd a stadionba, a szurkolói zóna helyett, együttesen, 2 órakor. Mi is úgy döntöttünk, hogy velük tartunk, de mivel még elég sok időnk volt, beültünk enni. A beültünk talán nem a legmegfelelőbb szó, ugyanis az, hogy megtaláljuk a TÖKÉLETES helyet több időt vett igénybe, mint maga az ebéd. Végül (nem túl meglepő módon) egy halas helynél kötöttünk ki, ahol a helyiek még egy parkour-ös-akrobatás műsort is adtak.
A paelláinkat és bouillabaisseinket gyorsan elpusztítottuk, ugyanis már nagy volt az izgalom, és mindenkinek mehetnékje volt. Az óriási tömeggel együtt a stadion felé vettük az irányt. Hihetetlenül hangulatos volt ott sétálni Marseille utcáin a magyar szurkolói dalokat kántálva, tudva azt, hogy ez a sok ember mind ugyanaz miatt gyűlt össze. Még egy kis városnézés is belefért a dologba (ugyan még mindig nem tudjuk, hogy mit láttunk, de örömmel csináltunk fotót előtte Écóval).
A vonatjegyek megvásárlása kicsit franciásra sikeredett, de egy pár perces szenvedés után sikeresen felültünk a szerelvényre. Természetesen a vonatút alatt sem maradt senki szomjas – előkerült többek között a pastis-os üveg is. Egy órácska alatt meg is érkeztünk az úti célunkhoz, ahol már hatalmas tömegek kászálódtak le egy-egy vonatról. Ahogy mi is leszálltunk, egyből bebizonyítottuk az ott dolgozóknak, hogy nem hallották rosszul, tényleg hatalmas hangja van a magyar szurkolói tábornak.
Miután kiénekeltük magunkat, elindultunk a régi kikötő irányába. Séta közben rengeteg honfitárssal futottunk össze, akiket hasonlóan elragadott a lelkesedés, mindenhonnan csak a magyar szurkolói nótákat lehetett hallani. Egy kedves, mellettünk elhaladó külföldi meg is jegyezte, hogy milyen huligánok ezek a magyarok. Persze az ivászat is tovább folytatódott, egészen addig, amíg egy utcán befordulva egy csapat rendfelügyelő közölte velünk, hogy innentől alkoholtilalom van. Ugyan Peti megpróbálta orvosolni a problémát egy kis vásárlással, ez nem sikerült, merthogy a boltokban sem lehetett kapni semmiféle szeszesitalt. Így hát a hozzánk később csatlakozókra bíztuk ezt a problémát.
A kikötőhöz megérkezve kiderült, hogy a magyar szurkolók onnan mennek majd a stadionba, a szurkolói zóna helyett, együttesen, 2 órakor. Mi is úgy döntöttünk, hogy velük tartunk, de mivel még elég sok időnk volt, beültünk enni. A beültünk talán nem a legmegfelelőbb szó, ugyanis az, hogy megtaláljuk a TÖKÉLETES helyet több időt vett igénybe, mint maga az ebéd. Végül (nem túl meglepő módon) egy halas helynél kötöttünk ki, ahol a helyiek még egy parkour-ös-akrobatás műsort is adtak.
A paelláinkat és bouillabaisseinket gyorsan elpusztítottuk, ugyanis már nagy volt az izgalom, és mindenkinek mehetnékje volt. Az óriási tömeggel együtt a stadion felé vettük az irányt. Hihetetlenül hangulatos volt ott sétálni Marseille utcáin a magyar szurkolói dalokat kántálva, tudva azt, hogy ez a sok ember mind ugyanaz miatt gyűlt össze. Még egy kis városnézés is belefért a dologba (ugyan még mindig nem tudjuk, hogy mit láttunk, de örömmel csináltunk fotót előtte Écóval).
Útközben – egy kis szerencsétlenkedés után – összeszedtük a csapatunk hiányzó tagjait (Szipit, Lehelt, Balit és Szabit), akik a többiek legnagyobb örömére hoztak magukkal még egy útitársat: a pálinkát. Így (ha lehet még) nagyobb lelkesedéssel folytattuk az utunkat a stadionba.
Ahogy odaértünk a 60 031 férőhelyes Stade Vélodrome-hoz, Lehel gyorsan lebonyolított egy üzletet, így ő is be tudott velünk jönni a meccsre. A kapunk felé sétálva többször is elkapott minket az eső, de egy idő után a legtöbb emberre ráragadt a nem-baj-ha-megázom-a-meccs-úgyis-fasza-lesz hangulat, így már mi sem álltunk meg bebújni egy fa alá, ha az ég úgy döntött, hogy ránk szakad. Az ellenőrzésnél hatalmas tömeg volt, de ehhez képest egészen gyorsan átjutottunk rajta, közben pont elfogyott minden innivaló.
Ahogy átjutottunk a securitysokon, már csak egy „pár” ember lézengett, úgyhogy egyből elindulhattunk a helyünkre. Természetesen itt is tele volt minden árusokkal, a legnépszerűbbek talán a sört megszégyenítő, 6 eurós, 0,5%-os Carlsberg-pultok voltak. Ahogy megtaláltuk a helyünket, leültünk, vagyis leültünk volna, ha nem tör ki a balhé.
Bekerültünk ugyanis a mellé a kordon mellé, amelyik elválasztotta egymástól a szurkolói tábor egy „elit” részét – az ultrákat. Az ott álló biztonsági őrök nem nagyon hatották meg őket, így egyszer csak együttesen elkezdtek átmászni az elválasztó kerítésen. Mivel nem nagyon állt szándékunkban könnygázt vacsorázni, gyorsan odébb álltunk, és végül egy kicsit arrébb, pont a kapu mögötti helyen kötöttünk ki. Ekkor kb még fél-háromnegyed óra lehetett a meccs kezdéséig, de már mindenki teljes eksztázisban volt, nagyban folyt a szurkolás.
Ahogy odaértünk a 60 031 férőhelyes Stade Vélodrome-hoz, Lehel gyorsan lebonyolított egy üzletet, így ő is be tudott velünk jönni a meccsre. A kapunk felé sétálva többször is elkapott minket az eső, de egy idő után a legtöbb emberre ráragadt a nem-baj-ha-megázom-a-meccs-úgyis-fasza-lesz hangulat, így már mi sem álltunk meg bebújni egy fa alá, ha az ég úgy döntött, hogy ránk szakad. Az ellenőrzésnél hatalmas tömeg volt, de ehhez képest egészen gyorsan átjutottunk rajta, közben pont elfogyott minden innivaló.
Ahogy átjutottunk a securitysokon, már csak egy „pár” ember lézengett, úgyhogy egyből elindulhattunk a helyünkre. Természetesen itt is tele volt minden árusokkal, a legnépszerűbbek talán a sört megszégyenítő, 6 eurós, 0,5%-os Carlsberg-pultok voltak. Ahogy megtaláltuk a helyünket, leültünk, vagyis leültünk volna, ha nem tör ki a balhé.
Bekerültünk ugyanis a mellé a kordon mellé, amelyik elválasztotta egymástól a szurkolói tábor egy „elit” részét – az ultrákat. Az ott álló biztonsági őrök nem nagyon hatották meg őket, így egyszer csak együttesen elkezdtek átmászni az elválasztó kerítésen. Mivel nem nagyon állt szándékunkban könnygázt vacsorázni, gyorsan odébb álltunk, és végül egy kicsit arrébb, pont a kapu mögötti helyen kötöttünk ki. Ekkor kb még fél-háromnegyed óra lehetett a meccs kezdéséig, de már mindenki teljes eksztázisban volt, nagyban folyt a szurkolás.
Akárcsak a Bordeaux-i meccsen, itt is őrjöngve fogadtuk a pályára futó játékosokat, és a meccs kezdetével még hangosabbak lettünk. A meccs maga hasonlóan telt, mint a Bordeaux-i, állva ordibáltuk végig, csak az osztrákok helyett az izlandiakról énekeltünk nem túl kedves dolgokat, illetve a bírót sem kíméltük. Persze hatalmas volt az ünneplés, amikor a 88. percben hoztuk vissza (az izlandiak segítségével ugyan) a meccset. A hosszabbítás után még ott maradtunk egy kicsit ünnepelni: megállás nélkül skandáltuk, hogy szép volt fiúk!
Összegyűjtöttünk egy pár Magyarország-Izland feliratos poharat emlékképpen, aztán kiindultunk a stadionból. Kicsit elszakadtunk egymástól, és egy közeli Subwayben találtunk egymásra – ahol persze már meg lett bontva az első üveg bor. Sétálva indultunk el valami ennivaló után nézni, ugyanis mind megéheztünk a nagy izgalmakban-szurkolásban.
Egy órás mászkálás után rátaláltunk egy kicsi bódéra, ahol igazi autentikus francia kolbászos kiflit lehetett kapni, de talán akkor ettünk legjóízűbben egész idő alatt. A mellette lévő pubnak még kivetítője is volt, így belenézhettünk az Ausztria-Portugália meccsbe, ami – tekintve a végeredményt – nagy reményeket keltett bennünk. Egy kis pihi után megindultunk a vonatállomáshoz, kicsit fáradtan, de még mindig lelkesen. A hazafelé tartó út gyorsan eltelt (vagyis az a része amire emlékszem, ugyanis bealudtam), aztán megérkezve az apartmanunkhoz, mindannyian boldogan dőltünk be az ágyba, azzal a tudattal, hogy másnap rohadt korán kell kelni.
Időpont: 2016.06.19.
Helyszín: Chamonix - Saint-Gervais-les Bains (némi kitérővel)
Szerző: Zoli
A reggel Chamonix-ben ért, amit Zermatt mellett a hegymászók bölcsőjének tartanak. Rendkívül felkészülten érkezve azt hittem, hogy innen indul a fogaskerekű a hegymászáshoz, itt kell bevárni a csapatot. A bőröndből az előző napi németországi tárgyaláson viselt öltöny alól szedegettem elő a jégcsákányt, a hágóvasat és miközben azon töprengtem, hogyan engedtek föl egyáltalán a repülőre ilyen csomag-mixszel anélkül hogy külön ellenőrzés alá vetnének az elmebetegség veszélyességének fokát mérő szakértők, megcsörrent a telefonom.
A Szentkirályi bruders logisztikai szakértője a győzelmi-mámoros rekedtségből regenerálódott hangján adott poszt-kalkulációja szerint a fogaskerekű utolsó járata nélkülünk fog elindulni, ha a nálam lévő bérautó-logisztikával rá nem segítünk a késedelem orvoslására (dr.iur)
Miután harmadjára megértettem a lebetűzött francia varost szégyenkezve a releváns limitalt nyelv/földrajztudásom megkopott/hiányos állapotban, autóba vágtam magam és begyűjtöttem őket. E kis csapattal Le Fayet-re, a fogaskerekű indulóállomására vágtattunk, itt várva a túracsapat másik felére, Bali volvójára. Újabb logisztikai igazítás után rájöttünk, hogy ha az uccsó fogaskerekűn a teljes csapatot látni kívánjuk, akkor egy állomással feljebb, Saint-Gervais-nél kell találkoznunk, a másik irányból érkező és a "gps hálás eredményeként" extra-köröket rovó Balázsékkal. Balázsék megérkeztével a következő kép tárult fel: a csapat Európa csúcsmászására felkészülten érkezett: Az egyik autó legénysége a foci-eb ünneplős/éjszakázós/megfázós amortizációja eltörpült a másik autó hasonló jegyeit viselő játékosai mellett, akik begyűjtöttek meg a menet közben vásárolt, nem erjedt állapotú szilva emésztést erősen sürgető hatását.
A gyors, via ferratakat, beülők egy részét otthon/autóban hagyó pakolás után felfelé zötyögő fogaskerekűben tovább árnyalódott a kép azzal, hogy Peti műtétre vár, Lehel térdműtéten van túl, és mivel szezon előtt/sz@r idő lévén rajtunk kívül hegymászó a fogaskerekűn nem volt, minden jel azt mutatta, komoly kihívás elé nézünk :)
Minden út Saint-Gervais-be vezet... 
A gyors, via ferratakat, beülők egy részét otthon/autóban hagyó pakolás után felfelé zötyögő fogaskerekűben tovább árnyalódott a kép azzal, hogy Peti műtétre vár, Lehel térdműtéten van túl, és mivel szezon előtt/sz@r idő lévén rajtunk kívül hegymászó a fogaskerekűn nem volt, minden jel azt mutatta, komoly kihívás elé nézünk :)
Időpont: 2016.06.19.
Helyszín: Aix-en-Provence - St Gervais les Bains - Nid d'Aigle - Refuge Tête Rousse
Napi túra: Nid d'Aigle - Refuge Tête Rousse
Napi túra: Nid d'Aigle - Refuge Tête Rousse
Szint: 2.372m - 3.165m (cc. 800m)
Szerző: Peti
Szerző: Peti
Megint egy durva ébredés, ráadásul hajnalok hajnalán. Sietni kellett, hogy Évi és Lili elérje Genfbe a hazafelé tartó repülőjüket, illetve mi Rugóval elérjünk egy vonatot Annecyben, ami majd 10 perccel az utolsó fogaskerekű indulása előtt érkezik St. Gervais-be. Húzósnak ígérkezett. Minden esetre bevágtuk magunkat a kis Renault-ba és a szokásos felállásban, Évi vezetett, Rugóval dirigáltunk, Lili zenét hallgatott. Ezúttal a cefrézés elmaradt teljesen feltöltődtek az alkoholraktáraink és lemerültek a hangszálaink és energiaszintünk. Ideális csúcsmászó állapot…
Minden esetre hamar elértük Annecy-t ahol Évi kirakott bennünket. Némi séta után elértük a belvárost, ami minden várakozásunkat felülmúlta.
A vasútállomáson próbáltunk valamilyen alternatív megoldást találni arra hogyan juthatnánk el minél hamarabb St. Gervais-be, de az említett vonaton kívül semmi sem volt, így megkértük Zolit, hogy jöjjön értünk. Addig némi ételt és földi szépséget vettünk magunkhoz., miközben…
…miközben Éviék GPS-e megbolondult és mikor már a 3. kört tették meg egy Musieges nevű falu körül, ahol csak egy bolond vénasszony lakott elszakadt a cérna. Elég nehéz egy gyermekeit egy hete nem látó anyának elmagyarázni egy soha nem járt terepen, hogy a GPS, amit szintén nem láttunk merre is kéne vezessen, minden esetre valahogy sikerült kikeveredni ebből a Bermuda-Musieges-ből és pár perccel az indulás előtt elérték a gépet a genfi reptéren…
…miközben már Baliék is elindultak, úgy egy órával utánunk Aix-ból. Mivel nekik nem kellett a repülő induláshoz igazodni, valamint Annecy-be se kellett némi kitérőt tenniük, így kényelmesen tartottak St. Gervais felé…
Zoli menetrendszerűen érkezett értünk, és repített is némi eltévelygés után a fogaskerekű felé. Hamar meg is érkeztünk, még több, mint egy óra volt az indulásig, így megvettük a jegyeket, kinéztük a parkolót, majd hívtuk Baliékat merre járnak. Nos Baliék is eltévedtek, ők szép hágókon jártak, de már csak egy óra volt hátra nekik a GPS szerint, pont annyi, mint az indulásig. Nagy nehezen kiderítettük merről érkeznek és egy fentebbi megállóba mentünk, így nyertünk 10-10 percet. Talán elég lesz Szipinek arra, hogy átpakoljon…
Végül mindenki megérkezett ide, és elkezdődött a vad pakolgatás. És már repültünk is, 590 méterről 2.380 méter magasra. Tekintve hogy ezt a 1.790 méter szintemelkedést 12,4 km alatt teszi meg a fogaskerekű, ez átlagosan 8,3 fokos emelkedést jelent, de a legmeredekebb részen 25 fok. Durva és még nem is ittunk (na jó csak keveset…)
Végül Nid d’Aigle-nél (még mindig nem tanult meg franciául a szerző - szerk.) kellett kiszállni, ahol némi meglepetésünkre jó kis hó fogadott.
Innen közel 800 méter szintet másztunk a 3.165 méteren lévő Tête Rousse házig. A hó egyre gyarapodott, így némi tanakodás után, de a végén csak felraktuk a hágóvasakat.
A házban vettünk némi kaját és elkezdtük az akklimatizációt, valamint a detoxikációt. Közben azért figyeltük az időjárást, néha-néha egy pillanatra előtűnt a másnapi gerinc, néztük (erősen gyanakvó tekintetekkel, valójában erős tanakodás indult, merre is induljunk másnap - a 3. szerk.), de az már a következő napra tartozott…
Időpont: 2016.06.20.
Helyszín:
Napi túra: Refuge Tête Rousse – Refuge Goûter
Szint: 3.165m - 3.815m (+650m)
Szerző: Szabi
Szint: 3.165m - 3.815m (+650m)
Szerző: Szabi
Június 20-án, hidegben, polár felsőben, sapkában, nem túl sok alvás után, reggel ébredtünk a Tête Rousse menedékházban, 3.167 méteren. Nem siettük el a reggelit, sem a készülődést, ezért kicsit komótosan indultunk neki a "Grand Couloir", az azt követő meredek kb. 60⁰-os gerinc, és a közel 700 méter szintkülönbség megmászására.
Az időjárás velünk tartott, és a menedékházat elhagyva, sátrazókat láttunk a hóban. Utána egy fénykép erejéig még együtt maradt a csapat, de már lélekben mindenki készült az előttünk várakozó, szűk, sziklás, jeges, meredek, sokunknak ismeretlen bestia, a Grand Couloir (couloir de l’aiguille du Goûter) gerinc megmászására. Nagy volt a nyüzsgés a hegyen, előttünk és utánunk is szokatlanul sok csapat indult felfelé, és sokan jöttek lefelé is. A Couloir átkelése viszonylag könnyen ment, persze az ember egyik szeme mindig felfele nézett, keresve, a netalán tán mélységbe zúdulni kívánkozó kövek vagy lavinák útvonalát elkerülő menekülő utat.
Az átkelés után kezdődött az igazi mászás. Már pár méter megtétele után, a meredek, jeges-havas sziklákon, éreztem, hogy nem lesz egy egyszerű, kis laza délelőtti séta, pláne hogy az ilyen helyen az egyik fontos dolog a megfelelő felszerelés. Na itt kezd érdekessé válni a dolog, mármint nálam. A kölcsönkért hágóvas egy hevederes kötéssel volt ellátva, amit otthon állítottam be és teljesen jónak tűnt. Ez persze addig tartott, amíg a meredek terepen nem feszült meg, az én 95 plusz a 15-20 kg felszerelés súlya alatt. A mászás elején még nem is zavart annyira, de mikor éreztem, hogy lazul a kötés és láttam, hogy el van tekeredve a hágóvas a bakancshoz képest, és egyre magasabban vagyunk, ahol már nem vicces ha mondjuk kifordul a hágóvasból a bakancs. Na, akkor kezdtek jönni a gondolatok.
Ha visszaemlékeztek a gerincre, nem túl sok helyen lehetett megállni úgy, hogy leülve, másoknak is helyet hagyva, nyugodtan, biztonságosan, lehessen leszerelni a hágóvasat, meghúzni a meglazult csavarokat, újból felszerelni és rendesen megfeszíteni a hevedert. Ennek ellenére kétszer sikerült ezt a műveletet elvégezni, az első próbálkozásomat még Szipi meg Bali társaságában kezdtem el, de mivel elég lassan tudtam végrehajtani, Ők elindultak és elég nagy előnyre tettek szert.
Kicsit kezdtem egyedül érezni magam, pláne mikor lelassultam kicsit, és a társaimat csak olykor-olykor pillantottam meg jóval fölöttem. Ez az érzés erősödött bennem mikor fél óra elteltével újból lazult a kötés és meg kellet állnom újra rendbe hozni. Kezdtem fáradni és ezzel egyidejűleg jöttek a pánikrohamok a felszerelés miatt. Sok csapatot kellett elengedjek magam mellet, mert nem tudtam tartani a ritmust az állandóan csúszó és bizonytalan, bal lábamon lévő hágóvas miatt. A távolság egyre csak nőt köztem és a társaim közt. Amikor két csapat találkozásánál a guide-ok ordítoztak egymással, még láttam feltűnni egy két ismerős hátizsákot, de utána, már a vizuális kapcsolatom is megszakadt bármelyik társammal. Na itt volt még egy mély pont, amit megpróbálok leírni.
Ugye az ember viselkedését vizsgáló szakirodalomban, két „erő”-t említenek, amik irányítják a gondolkodást és viselkedést. Az egyik érzelmi, irracionális alapon működik, a másik racionális, logikai alapon. Ezzel nincs is semmi baj, a baj azzal kezdődik, hogy az érzelmek által generált gondolatok ötször erősebbek mint a logika által. Jó hogy tudom ezeket, mert a jó döntések hozatala, mind‐mind azon múlik, hogy képes vagy‐e kezelni érzelmeidet, indulataidat, ösztöneidet, félelmeidet vagy a stresszhelyzeteket.
Az érzelmeim azt sugallták, hogy forduljak vissza, mert nagyon kimerült vagyok és bizonytalan az előrehaladásom, a logikám meg azt hogy ha lassan is, ha nem is látok társat, ha nem is tudom meddig tart, ha rohamokban is jön rám a légszomj és zihálok, de akkor is folytassam utam felfelé. Elértem a kábelekkel biztosított szakaszt, és mintha, már elérhető távolságba kezdett volna látszani a régi menedékház. Kapaszkodtam a kábelekbe és másztam, nagyon szűk volt a hely, de pár embert így is el kellett engedjek magam mellett, ami borzasztó macerás és kimerítő volt. Egy ázsiai kicsi embert értem utol, ő is egyedül mászott, és szinte egyszerre értünk a már biztonságot nyújtó régi menedékház korlátjain belülre.
Pár métert kellet még mászni, már csak kitaposott hóban, semmi szikla, csak néztem felfelé hogy meddig fog tartani, és ekkor, mint egy jutalom, megláttam egy ismerős arcot. Bali jött felém. Visszafordult a Goûter menedékházból, mint egy bajtárs, aki ellenőrzi hogy jól vannak-e a hátramaradt társak. Egy baráti ölelés, ami adott egy kis erőt, nem hamar fogom elfelejteni azt az érzést, és együtt sétáltunk be a menedékházba, 3.835 méter.
A fiúk nagyon kedvesen, meleg levessel vártak, és kérdeztek az útról. Négyen tovább indultak, még pár száz méter szintet tudtak mászni, egészen a Dôme de Goûter-ig, de nekem már nem volt rá energiám hogy velük tartsak.
Szipivel és Lehellel megvártuk őket a menedékházban, csodálva a lenyugvó nap káprázatos fényjátékát. Este a közös vacsora után, lementem a tároló helyiségbe, és újra beállítottam a rögzítőcsavarokat a hágóvasakon, felkészítve a következő napi ereszkedéshez.
Értelmetlen lett volna a másnapi csúcstámadás. Mire végeztem, mindenki bevonult az ultramodern hálóhelyünkre, és megpróbált a pihenésre és alvásra koncentrálni, ki kisebb, ki nagyobb sikerrel.
Időpont: 2016.06.21.
Helyszín: Refuge Goûter – Saint-Gervais - Bergamo
Napi túra: Refuge Goûter - Refuge Tête Rousse – Nid d'Aigle
Szint: 3.815m - 2.372m (-1.443m)
Szint: 3.815m - 2.372m (-1.443m)
Szerző: Lehel
Mivel a feljövetelünkkor csak kötéllel összekötött mászótársakat láttunk kicsit meglepődtünk a vakmerőségünkön. (A 60 cm friss hó, meg az előttünk álló táv ellenére valahogy felfelé teljesen kimaradt a biztosítás -a szerk). El is határoztuk, hogy lefelé biztosítva egymást két csoportra osztjuk a csapatot.
Az időjárás nem volt kegyes hozzánk az ereszkedés napján. Borult idő, lavinák és havazásos jeges eső váltakozott. A látótávolság is lecsökkent. Így könnyebb volt egy kicsivel kilépni a régi Goûter menedékház havas korlátján a kb. 60-70 fokos és havas sziklás 650 méteres falra.
Az időjárás nem volt kegyes hozzánk az ereszkedés napján. Borult idő, lavinák és havazásos jeges eső váltakozott. A látótávolság is lecsökkent. Így könnyebb volt egy kicsivel kilépni a régi Goûter menedékház havas korlátján a kb. 60-70 fokos és havas sziklás 650 méteres falra.
Első csapatba kerültünk: Peti, Lehel, Rugó, Zoli. A másodikba Szipi, Szabi, Bali. A szárat rövidre fogtuk és tudtuk mindig csak egy lépéssel előre kell gondolkozzunk a veszélyre nem gondolva. A nagy forgalom lefelé és felfelé is meglassította a tempónkat. Az emberek türelmét és bátorságát is próbára tette egymás elengedése. A parasztul viselkedő és egymással veszekedő feszült túravezetők nem voltak lelkesítőek. Mászásra nem volt ideális idő az tény. Nem kérhettük sem a közönség segítségét, sem hogy a számítógép vegyen el kettőt a telefonos segítség hiányáról nem is beszélve.
Hála Istennek jó ritmusban haladtunk lefelé az utolsó fogaskerekűhöz igyekezve. Közben a második csapat a forgalom miatt nagyon leszakadt ezért leérve a zúgó lavinák és kőgörgetegek bátorító hangja mellett a lenti menedékházban vártunk fél-egy órányit a lemaradt srácokra. A Grand Culoire-n átkelve láthattuk hogyan sodort majdnem el egy párt egy kisebb lavina. Mivel Peti gerincét és az én térdemet kímélni kellett, hogy ne kelljen vágtatnunk a következő ereszkedési szakaszon Rugó kivételével lassan előre indultunk hogy biztosan elérjük az utolsó liftet. Reménykedtünk, hogy a második csapat is baj nélkül jut át a nehezebb szakaszokon.
Már lefelé úton utólért minket Rugó meghozva a jó hírt hogy a lemaradtak is épségben vannak és hamarosan beérnek minket. Jól esett megpillantani őket az utolsó tramvay elindulása előtt.
Ernyedten pihengettünk a lefelé úton és máris az esti programokra szálláskeresésre és utazásra koncentrált a lelkes csapat. Azért a megszokott parkolós átöltözés és átpakolás után csak megittunk egy búcsúsöröcskét a szétválás előtt. Zolinak Malpensara kellett érnie estére, Nekem, meg Szabinak Bergamóba. A többiek az esti szállás keresésével foglalatoskodtak.
Ugyanott, csak kicsit másképp...(a másik szál)
Időpont: 2016.06.21.
Helyszín: Goûter ház – Saint-Gervais - Cluses
Helyszín: Goûter ház – Saint-Gervais - Cluses
Napi túra: Refuge Goûter - Refuge Tête Rousse – Nid d'Aigle
Szint: 3.815m - 2.372m (-1.443m)
Szerző: Szipi
Egész éjjel azon gondolkodtam, hogy a francba fogunk lemenni innen. Ennek megfelelően nem aludtam, még szerintem imádkoztam is, de reggelre rájöttem, hogy a Lehellel kitervelt helikopteres leszállítós opciót el kell vetnünk. Érzelmek kontra józan ész. Miért is nem hallgattunk az öreg gájdra, Philipre, a 24. fejezetből, na jó nem onnan, hanem Refuge de Glacier-ből? „A Mont Blanc ? Annyiszor voltam már…ne menjetek. Menjetek inkább a Midi csúcs felé, egy nagy és kényelmes túra a gleccseren, különben is, mit csinálnátok abban a tömegben ?” De mi már itt voltunk.
Betuszkoltunk gyorsan egy kis reggelit a közös étkezdében, nézegettünk kifelé az ablakon, aztán nem maradt más, lementünk az alagsorba beöltözni hegymászóba. Jobban ezen a lemenetelen túlesni. Miután hazajöttünk még egyszer alaposabban átolvastam a Mont Blanc mászásról szóló leírásokat. „A Mont Blanc legkönnyebb útvonala akkor nem támaszt technikai nehézséget, ha ideális időjárást fogsz ki. Ilyen azonban nincs mindig a magas hegyekben, tehát nem árt az óvatosság!” Hát baromira nem volt ideális az időjárás…Pedig nem is volt rossz idő. Ahogyan Lehel írta két kötélpartira oszlottunk, és máris elindult a mi háromtagú csapatunk története is.
Rögtön induláskor el is vesztettük Petikééket. Nem volt nehéz, mert mindenképpen meg akartunk róla győződni, hogy jól fog tartani Szabi tegnap megreparált hágóvasa, így valamivel később indultunk, mint ők. Kisétáltunk a régi Goûter házhoz, ami a Goûter csúcsról/peremről kapta a nevét (ki a csuda nevez el egy csúcsot uzsonnás csúcsnak ?) Lefelé sem ígérkezett könnyebbnek az út, mint felfelé, azt már láttuk, hogy nem a leírásokban szereplő másfél órás ereszkedésre kell számítanunk, hanem jóval többre.
A régi háznál beálltunk a lefelé menő sorba és hogy kihasználjuk a várakozás idejét, rögtön meg is kértünk egy szintén csapatával sorban álló gájdot, hogy nem-e kötne a mi kötelünkre bulinokat, rögtön esetleg hármat, mert a „görcskötő-2” tanfolyamon az kimaradt. (Valójában annak Robika a mestere, de ő most nem volt itt.) Kicsit csóválta gájdunk a fejét, majd Balival közös erővel elkészültek a pompás csomók és össze is kötődtünk, Szabi elől, Bali hátul. Nekünk legalább mindhármunknak volt beülője, ami Petikéről nem volt elmondható…
Félórás várakozás után elkezdhettünk ereszkedni a ferrátás részen. 50-60 cm hó friss hó a sziklákon, napsütés és némi szomorúan konstatált szemerkélő eső. Fentről előztek, lentről kikerültek, a kötelek akadtak, a hegy zengett, és egy felfelé jövő csaj még ki is oktatott franciául, hogy nem itt kell hegymászni tanulni. Szerintem meg az öreg hegymászó a jó hegymászó, meg amúgy is megvan a véleményem a chamonix-i csigazabálókról. A ferrátás rész alján, egy kis sziklaperemen, ahogyan felfelé is, most lefele is, majdnem egy órát álltunk, amíg végre tovább folytathattuk az ereszkedést. Mostmár jól látszott, hogy a 9 órás indulás semmiképpen sem volt szerencsés.
Szépen araszoltunk, a csákányt elég volt szúrni és már nem kellett a hófalba vágni. Általában Szabi előrement, amíg a kötél engedett, igyekeztem biztosítani, aztán meg Bali feszítette nekem a kötelet. A beszarásjelzőnk mostmár folyamatosan égett, ráadásul beborult és egyre gyakrabban hallottuk jobbról és balról is a lavinákat. Nem volt megnyugtató. Két kisebb kicsúszással, egy combig süllyedéssel megúsztam, a többiek jól tartottak. Ahogyan a kuloárhoz és a délutánhoz közeledtünk, azon gondolkodtam, hogy mi a ráknak mennek még mindig felfelé az emberek. Helló, esik az eső és itt egymásba érnek a lavinák, a hó meg olyan lazán szappanos, mint a barackosban az agyag, mikor eső után megázik a teteje. De nem maradt idő gondolkodni, mert éppen mellettünk egy hármas kötélpartiból csúszott ki az utolsó mászó, Bali kapta el, én meg a lába alá szúrtam a csákányt, úgy tudott valahogy megállni. Egy életre megjegyeztem a hölgy rémült tekintetét, meg azt, ahogy a marhakötélen továbbrángatta a vezetője. Chamonix gájdok, tömör élvezet 1500 juróért, pompás...
Ahogy közeledtünk a kuloárhoz, egyre torlódott előttünk a tömeg. Nem tulajdonítottam neki jelentőséget, majd egyszer csak meg kellett már állnunk, vagy inkább kapaszkodnunk, épp a kuloár drótkötele felett, mert már nem tudtunk továbbmenni a sortól. Az elmúlt ötórás ereszkedésben szépen lejátszottam a fejemben, ahogyan itt még akasztunk egyet a drótkötélbe, átsuhanunk a folyosón, és már hipp-hopp ott vagyunk a Tête Rousse menedékháznál, onnan meg már jöhet a villamos. Hát nem volt hipp-hopp. Volt helyette meglepetés. Nem kellett sokat gondolkodni, hogy miért állt a sor, a kuloár közepén a lavináktól keletkezett egy nagy vályú, így a klasszikus drótköteles biztosítást/kapaszkodást el lehetett felejteni.
A kőlavina teljesen megszokott itt a „halálfolyósnak” is hívott kuloárban, nyaranta 17.000 ember kel rajta át, átlagosan 2 percenként megy át egy hegymászó és 21 percenként fordul elő egy-egy balesetveszélyes eset. Az összes alpokbéli baleset egytizede történik itt, a halálos balesetek ötöde. Kétszer halálosabb, mint az Alpok más része. Hmmm. Bizony külön tanulmányt írtak erről ügyes statisztikusok.
Szóval három csapat volt előttünk, bíztunk abban, hogy tudunk 19-re jó lapot húzni. Nem tudtunk.
A gájdok nagyképű parasztsága itt is jelentkezett. Az első csapat két fős volt, a padavant előre küldte a mester, aki maradt a biztos pontnál. Egy csúszó karabineren átfűzött kötéllel biztosította a csajt, aki többször lecsúszott a jeges hegyoldalon akit a mester fogott meg. Végül nagy nehezen négykézláb és többszöri próbálkozás után felevickélt és átmászott a hölgy a vályún, aztán szépen utánament a gájd, túlsó oldali biztosítással.
A következő két csapatból az egyik rövidre kötve és szoros topogással a másik hosszú köteles technikával vágott át a kuloáron. Kezdtem megnyugodni, most már voltak lépésnyomok középen a vályúban is és láttuk, hogy talán 30-40 másodperc alatt át is lehet érni. Olyan, mint a békás játék a spektrumon, vezesd át a kocsik között a békát, úgy, hogy ne lapítsák ki a lavinák. Azaz a kocsik. Rajtunk volt a sor.
Mivel húsz méteres kötelünk volt csak, és hárman voltunk rá, azt találták ki a srácok, hogy Szabi hosszú kötélen előre megy, mi meg a kötélvégen leszünk Balival két méterre egymástól. A biztosító drótkötélre akasztunk egy karabinert. Ha bármi lenne, mi megtartjuk ketten Szabit, ő meg kettőnket. Vagy nem. Különben is mi történhetne ? Nyugodtan pár pillanat alatt eszelték ki a tervet és nekiláttunk a kivitelezésnek.
Oroszrulett. Szabi határozottan elindult, mi meg jó 15 méterről követtük. Minden lépést megfontolva. Árgus szemekkel figyeltük, ahogyan az előörsünk sikeresen átkel a vályún. Úgy éreztem magam, mint a Gyalog-Galoppban a nyúlfejlevágós jelenetben: ettől kellett úgy fosni ? De aztán megint berittyentettem… Ugyanis egyszer csak elkezdtek füttyögni és kiabálni többfelől is. Balival egyszerre néztünk fel, és hamarosan meg is hallottuk, amit láttunk, elindult felettünk a hegy, egy újabb hó és kőgörgeteget tolva felénk, pont akkor, amikor már csak pár méterre voltunk a vályútól.
Ráadásul ez most egész nagynak ígérkezett. Átnéztem Szabira, aki kétségbeesetten leszúrta a csákányt immáron a túloldalon, ráhurkolta a kötelet és tiszta erőből rádőlt. A biztos ponttól, a drótkötél bekötési pontjától még messze volt.
Odafordultam Balihoz, és érdeklődve megkérdeztem, hogy ilyenkor mégis mit mond a szakkönyv. Hihetetlen nyugalommal csak annyit válaszolt: "Lapulj bele a hegyoldalba, feszítsd magad a csákánnyal, aztán meglátjuk mi lesz." A lavina pár méterre zúgott el mellettünk, miközben Szabival kitartottuk a kötelet a magasba, éppen a lavina felé emelve azt.
Oroszrulett. Szabi határozottan elindult, mi meg jó 15 méterről követtük. Minden lépést megfontolva. Árgus szemekkel figyeltük, ahogyan az előörsünk sikeresen átkel a vályún. Úgy éreztem magam, mint a Gyalog-Galoppban a nyúlfejlevágós jelenetben: ettől kellett úgy fosni ? De aztán megint berittyentettem… Ugyanis egyszer csak elkezdtek füttyögni és kiabálni többfelől is. Balival egyszerre néztünk fel, és hamarosan meg is hallottuk, amit láttunk, elindult felettünk a hegy, egy újabb hó és kőgörgeteget tolva felénk, pont akkor, amikor már csak pár méterre voltunk a vályútól.
Ráadásul ez most egész nagynak ígérkezett. Átnéztem Szabira, aki kétségbeesetten leszúrta a csákányt immáron a túloldalon, ráhurkolta a kötelet és tiszta erőből rádőlt. A biztos ponttól, a drótkötél bekötési pontjától még messze volt.
Odafordultam Balihoz, és érdeklődve megkérdeztem, hogy ilyenkor mégis mit mond a szakkönyv. Hihetetlen nyugalommal csak annyit válaszolt: "Lapulj bele a hegyoldalba, feszítsd magad a csákánnyal, aztán meglátjuk mi lesz." A lavina pár méterre zúgott el mellettünk, miközben Szabival kitartottuk a kötelet a magasba, éppen a lavina felé emelve azt.
A lavina jött, elment. Újratervezés. A vályú helyén egy széles és mély félcső keletkezett, az alján jég, a korábbi lépések eltűntek. De legalább nekünk nem volt semmi bajunk. Kiocsúdtuk magunkat és elindultunk lefelé a kráterbe. Bali tartott, kerestem a lépéseket, tapostam a falat, közben Szabi a túloldalon igyekezett biztos pont felé. Bármennyire is szerettem volna, nem felfelé, vagy át, hanem kicsit völgymenetben kellett haladni a vájatban, mert az alján a jégbe nem lehetett belerúgni a hágóvasat. Lassan, egy örökkévalóságnak tartó ideig sikerült végre átmászni a csövet, majd a szembe lévő falon kiemelkedni. A szemünk sarkából láttuk, hogy Szabi elérte a drótkötél végét, a biztos pontot, akasztott. Nemsokkal később mi is odaértünk. Teljesen kiégett a beszarásjelzőm.
Megöleltük egymást, és csendben felcsatoltam a drótkötélről a lavina-szerencsekarabinert a beülőmre. Innen laza menetben, de összekötve ereszkedtünk lefelé, és 10 perc múlva a távolban már ott integetett Rugó. Megvárt minket, nagyjából egy órával járhattak előttünk a többiek. Örültünk egy gyorsat egymásnak, elmesélte az ő ereszkedésüket, amiből ez a lavinás rész kimaradt, ideadta a villamosjegyeket és elrohant lefelé a többiek után.
Nem sok kedvünk és erőnk volt a hatórás mindössze egy kilóméteres út után továbbmenni, de mindenképpen el szerettük volna érni az utolsó vilit. Csoki, víz és a már ismert úton tepertünk lefelé.
Indulás előtt Bali elárulta, hogy valami a lábaköze táján nem üzemszerű, a félreértések miatt elárulom sérvgyanúra panaszkodott. A gyanút pár héttel később egy konkrét sérvműtét igazolta vissza…Az előző nap és mai nap dolgozója, akarom mondani hőse egyértelműen Bali lett. Nem csak kiment Szabi elé, hanem miközben lebiztosított engem is a hegyről még sérvet is kapott, közben még azt is kitalálta, hogy húzzunk át a kuloáron...
Bali elől haladt jó tempóban, mi Szabival kicsit lemaradva követtük. Lejövet még kaptunk egy utolsó ízelítőt a gájd-parasztságból, (igen a felfelé menőknek elsőbbségük van, de ha nem látják őket, és egy sziklán baktat az ember, és már csak egy lépés van lefelé, akkor nem kellene visszazavarni az embert tízmétert felfelé.) Kedvem lett volna neki elmagyarázni, ékes francia nyelven, hogy most éltünk túl egy lavinát és leszarom, hogy hogyan villog a francia feje a fizetett túristája előtt hegyikresszből egy olyan helyzetben, ahol halál felesleges ugrálnia, mert két út is van felfelé, de e helyett csendben visszamásztam, amíg ki nem tudtam egy hóomlásos részre állni, amíg elmentek. Igen, ez sokkal jobb megoldás volt. Gratulálok.
Próbáltam Balit követni, de Szabi egyre jobban lemaradt. Bevártam és előre engedtem, de pont olyan szinusz görbéket írt le, mint Ziggy az Elbruszról lefelé menet. Szerencsére Bali is látta a távolból, hogy van némi gixer. Megálltunk odaadtuk Szabinak a maradék italunkat, Bali a vizét én meg a maradék Isostart. Mind elfogyott, de ettől erőre is kapott, folytattuk az utat és egy ködből kísértő hegyikecske mellett, megláttuk végre a villamos végállomásához vezető ösvényt.
Az előző nap már átéltünk egy feszültséggel teli várakozást, így mivel Rugó már meghozta a jóhírt, hogy minden oké, már csak azon kellett izgulnunk, hogy a villamos indulás előtt ezt meg is tudjuk-e mutatni a többieknek.
Sikerült, örömmel borultunk egymás nyakába. Csináltunk még egy feláldozhatók-2 fotót, amin Lehel mindenképpen maszkban szertett volna szerepelni…
Ahogy átnéztem a képeket, az ereszkedésről senki nem csinált képeket. Vajon miért ? Még Franciaországból hívtam fel Jánost. Mondtam neki, most nem sikerült, mondta az ő bakancslistáján még rajta van. Nekem meg egy régi favicc jutott eszembe a nyuszikáról, meg a medve halállistájáról:
- Mondd medve, én is rajta vagyok a halállistádon?
- Igen.
- És nem lehetne kihúzni?
- De.
Hát én valahogy így húztam le a bakancslistámról a Mont-Blanc-t.A lefelé vezető út vidáman telt, kényelmesen, bevárt mindenkit a kaller, előkerült a pálinka is és ahogyan mentünk lefelé szép lassan olvadtunk kifelé. Megint kiderült, hogy sok van mi büdös, de Bali...
Körbenéztem magunkon és rájöttem, hogy felfelé miért nézett ki minden lefelé jövő utas olyan csapzottan. Árnyékai voltunk a három nappal korábbi különítménynek. A parkolóba leérve, elkészült a parkolós csapatfotó.
Majd belefogtunk a felfelé jövet megtartott pakolás visszacsinálásába. Hatalmas kuplerájt keletkezett, helyi látványossággá léptünk elő. Hiába no sokk cucc kell a hegymászáshoz. Ha meg belegondolok, hogy ennek nagy részét magunkon, vagy magunkkal is cipeltük... A jó hír az volt, hogy a háromnapos cseresznyém még ehető volt, ezt ki is próbáltam. A rossz hír az volt, hogy Bali, Peti javaslatára elkobozta, valamitől tarthattak...Mindenesetre gyorsan ittam egy rá kis pálinkát. Aztán Rudó és Petike is. Így Bali rögtön nyert is egy sofőri pozíciót.
Azért, hogy bosszanthassuk a kedves olvasókat, ismét szétválásra készültünk. Meg azért is mert Zoli, Szabi és Lehel erős magánérdekektől vezérelve hazafelé készültek. Természetesen a fájó lecsatlakozás előtt, a helyi, roppant nagy fantáziával Tramway de Mont Blanc névre hallgató csehóban rövid túraértékelős búcsúsörök fogyasztásába kezdtünk.
Lehelék elindultak a milánói repterek felé, mi pedig intenzív szálláskeresésbe fogtunk. Személyes érdeklődés a kocsmároshölgynél, telefon a helyi hotelba, szállásvadászat Chamonixban, útmenti bezárt fogadók ellenőrzése, mind-mind hiába való próbálkozások voltak. Mert mi mindig megtaláljuk a legideálisabb, legkedvezőbb szálláslehetőséget. Így jutottunk el Savoie egy gyöngyszemébe, Clusesba, ahol rögtön be is vackoltunk egy szuper hotelba.
A fürdésen kívül meleg kajára is vágytunk, így rövid keresgélés után a szemben lévő török étteremben kötöttünk ki. Végigettünk egy komplett menüsort, számos sörrel, (itt rögtön el is buktuk a szálláson megszerzett előnyünket), majd a vizipipa szalonban elkezdtük megtekinteni a török-cseh meccset. Törökország 2–0-s győzelmet aratott Csehország felett a labdarúgó Európa-bajnokság D jelű csoportjában, megszerezve az esélyt arra, hogy továbbjusson. Fizetéskor a főcincér mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, egy jó portugál verésre kért minket, jobban mondva a magyar csapatot, és jelezte, hogy ő és még vagy 75 millió török barátja, valójában magyar drukkerek.
A fürdésen kívül meleg kajára is vágytunk, így rövid keresgélés után a szemben lévő török étteremben kötöttünk ki. Végigettünk egy komplett menüsort, számos sörrel, (itt rögtön el is buktuk a szálláson megszerzett előnyünket), majd a vizipipa szalonban elkezdtük megtekinteni a török-cseh meccset. Törökország 2–0-s győzelmet aratott Csehország felett a labdarúgó Európa-bajnokság D jelű csoportjában, megszerezve az esélyt arra, hogy továbbjusson. Fizetéskor a főcincér mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, egy jó portugál verésre kért minket, jobban mondva a magyar csapatot, és jelezte, hogy ő és még vagy 75 millió török barátja, valójában magyar drukkerek.
Elindultunk, hogy lejárjuk a kaját és megnézzük a városi zenenapon szervezett helyi koncerteteket, de a kis francia város megőrült. A fene tudja honnan, kocsikkal, motorokkal, biciklikkel és gyalogosan talán a föld alól bújt elő a helyi török kisebbség. Egy idő után már egyátalán nem is tűnt kisebbségnek. Nem, ez a város már régen nem egy kis tradicionális nyugat-alpesi francia város...
Eszement száguldás, dudálás kiabálás, akrobatikus fieszta kezdődött, aminek már nem akartunk részesei lenni. Egyébként is hosszú volt ez a nap, újjá is születtünk, kár lett volna elrontani ezt egy nevetségesen szimpla közúti balesettel, így visszaindultunk a szállásra.
És, hogy még mindig ne legyen vége, addig rendben van, hogy hálótársammal, Balival, nyugovóra tértünk a hotelszobában, kicsit hallgattam még a törökök dudálását, és álomba is szenderültem. De ez nem tartott sokáig, mert a mellettem levő ágyról pár óra elteltével csak ennyit hallottam: "Ez nem igaz, ezt nem hiszem el, ezt nem hiszem el..." Krákogás, a Bali féle szidalomszótár teljes arzenálja, fürdőszoba, vízcsobogás, mászkálás, és megint káromkodás...Hogy mi történt ? Hamarosan kiderül...
Helyszín: Bergamo - Debrecen
Szerző: Lehel
A hazafelé utat próbáltuk kissé szórakoztatóbbá tenni Szabival. Előző este mikor Zolit elvittük a malpensai reptér melletti szállására ettünk egy fincsi igazi olasz pizzát meg egy finom söröcskét már az is Hawai volt a sok hideg meg tisztálkodásmentes napok után. A vacsi után elbúcsúztunk Zolitól és Bergamo melletti szállásunkra érve mámorító volt újra zuhanyozni és nagyot aludni. Reggel egy nagyon minimál és gyenge szállásreggeli elfogyasztása után leadtuk a bérelt kocsit a reptéren és a reptérről a helyi buszjárattal csaptunk egy másfél órás körutat Bergamo óvárosában. Kellemes megkoronázása volt ez a hazautazás napjának. Visszaérve a reptérre kellemes érzésekkel szálltunk be a gépbe Szabival. Szép és kemény BSBK túra volt ez is.
Időpont: 2016.06.22.
Szerző: Peti
Bár csak 2 estét töltöttünk menedékházban, azt is nyugati típusúban, mégis van valami megnyugtató abban, ha az ember rendes ágyba kerül. Így ébredtünk egy csendes kis török alpesi faluban Cluses-ben (ennek is elírta a nevét..., hát ha még ki is kellene ejtenie...- szerk). Rugóval aludtunk egy 2 ágyasban, szerencsére Rugónak a BSBK "Horkolás, fingás, éjszakai krákogás utána káromkodás" szakán alapfokú képzettsége van, így pihenten keltünk. A másik szobában a profiknál....
Balinak reggelre bedagadt a szeme. Így már kora reggel a patikába mentek szemcseppért. Rugónak és az Orvosi Kamarai kártyájának hála végül antibiotikumosat is kaptunk, így elkerültünk a többórás várakozást a városszéli kórházban.
Rövid reggeli egy boulangerie-ben és irány Lyon. Az autópályára kerülve újra visszajutottunk a magyar szurkolók fősodrába. Újra alakult a szurkolói érzés. Dél körül érkeztünk a városba, könnyen megtaláltuk az AirBnb-s szállásunkat, bár egy keveset várnunk kellett a házigazdánkra, illetve a Enzora a kanjára.
Tágas, kellemesen lepattant kecó, lelkes Enzo, aki Saint-Etienne ultra, persze közös fotó (valaki már előjöhetne vele :)), még az se (nagyon) zavart, hogy zöld-fehér a zászló.
Balinak reggelre bedagadt a szeme. Így már kora reggel a patikába mentek szemcseppért. Rugónak és az Orvosi Kamarai kártyájának hála végül antibiotikumosat is kaptunk, így elkerültünk a többórás várakozást a városszéli kórházban.
Rövid reggeli egy boulangerie-ben és irány Lyon. Az autópályára kerülve újra visszajutottunk a magyar szurkolók fősodrába. Újra alakult a szurkolói érzés. Dél körül érkeztünk a városba, könnyen megtaláltuk az AirBnb-s szállásunkat, bár egy keveset várnunk kellett a házigazdánkra, illetve a Enzora a kanjára.
Tágas, kellemesen lepattant kecó, lelkes Enzo, aki Saint-Etienne ultra, persze közös fotó (valaki már előjöhetne vele :)), még az se (nagyon) zavart, hogy zöld-fehér a zászló.
Gyors pálinka, átöltözés, wifi keresés, pálinka, célkijelölés, újabb közös fotó, búcsúpálinka Enzoval és már indultunk is a metróhoz. Enzo elvitt egy darabig a muter Mercedesével, még épp találtunk útközben egy carrefourt, majd kimetróztunk a végállomásig, ahonnan a magyar szurkolói menet indul. Persze most is elkéstünk, így gyors ütemben próbáltuk beérni a többieket.
A menet a külvárosban vezetet, így korántsem volt olyan látványos, mint a marseilles-i, de melegítésnek azért jó volt. A meleg egyébként is kezdett begyűrűzni, 30 fokot is elérte, de a bordói még így is jól esett (drei wetter bordeaux-i).
Nagy volt a rendőri készültség, de némi verbális atrocitáson kívül (Bonjour buzi franciák!) másra szerencsére nem került sor.
A beléptetésnél azért volt némi szarakodás, de jó időben bejutottunk a helyünkre, szokás szerint a kapu mögé. Hangolás, festés, fotó.
Elkezdődött a meccs, a már szokásos fantasztikus hangulatban, végig ment a szurkolás. Enyhe portugál fölény, nemi izgalmat csak Cristiano homosexual (ejtsd: omoszekszüel - szerk) megmozdulásai jelentettek, majd Gera bombájánál felrobban a szektor.... az álom soha nem érhet véget....
...majd másodszor:
Közben C sarkal egyet, a végén fejel, meg újra okoz pár meleg pillanatot, így 3-3.
Ezzel is csoportelsők vagyunk, zúg a stadion. Hihetetlen a hangulat, nem megy el senki (hacsak nem a hangulattól), így amikor a játékosok levezetnek még mindig szinte fél ház van. Készült közös szelfi:
Némót ismeritek, a többieket?
Végül elkezdtünk hazafelé szédelegni, felpakoltak egy buszra, amivel körbeutaztuk a külvárost, majd egy metróvégállomásnál tettek ki. Innen metróval a Bellecour térig, a szurkolói zónáig utaztunk. A téren nagy volt a tömeg, mi viszont éhesek voltunk, meg holtfáradtak így egy kicsit félrevonultunk. A Saint-Jean téren találtunk egy dugót (Bouchont).
Itt némi sör és menü mellett megnéztük ki lesz az ellenfél a nyolcad döntőben (Belgium). Teli hassal a sporik is megnyugodtak, így még egy kis extra városnézés is belefért, a város is gyönyörű, a kisebb-nagyobb tereken meg mindenféle szurkolók énekeltek, ittak, barátkoztak.
Aztán csak hazatértünk a fasza kis airbnbnkbe (ez akár tótul is lehetne...), elalvás előtti kis fb. után máris horpasztottunk, többen ágyban, Szipi a kanapén (ezúttal alvásban nincs barátság...).
Időpont: 2016.06.23-24.
Helyszín: Lyon-Debrecen
Szerző: Bali
A reggelünk elég korán kezdődött, Fanny, a lakástulaj ugyan üzente, hogy 8-ra jön, de biztos ami biztos fél 8-kor már becsengetett. Kissé mákonyos tekintetekkel találkozott részünkről, de értettünk a jelekből, kapjuk össze magunkat és húzzunk a kecóból. Azért mindezt barátságosan.
Az autót átparkoltuk egy másik garázsba, és elmentünk egy jó kis petit dejeuner-t bekapni a szendvicseshez. Last minute-ben még beugrott pár souvenir is az ABC-ből, 10 körül már a színig pakolt autóban próbáltunk Lyonból kievickélni. Lehel még pont befért volna ötödiknek.
Azt még nem döntöttük el, hogy megyünk, megalszunk-e valahol , és ha igen meddig jutunk. Olaszországot közelítve a Frejus alagútnál volt az első választás, alul vagy felül támadunk. Végül egyhangúlag úgy döntöttünk, hogy sokkal szebb felülről, meg amúgy is sok a 45 euró, meg Szipinek régi meg nem valósult álma hogy áthágja.
Így szépen felkanyarogtunk, a hágó tetején lévő vendéglőnél pihentünk egyet, és komótosan legurultunk Olaszországba. Ezzel a manőverrel a GPS-ünk máris 3 órával későbbi érkezést prognosztizált. Ezt csak tetézte, hogy Milánóhoz közeledve a 3 sávon beállt forgalom emlékeztetett rá, hogy bizony délután 5 óra van. Először még csak 3 km dugót írt a GPS, majd fél óra és 200m megtétele után már 5km-t. Némi tanakodás után abban maradtunk, hogy ennél semmi nem lehet rosszabb, nézzük meg Milánó külső kerületeit. Érzékünkre és a GPS-re hagyatkozva átvágtuk a gordiuszi csomót és a Milánót körülvevő beállt autópályát alig több mint fél óra alatt. Mindenesetre a GPS tovább számolt, hajnal 4-órás érkezés.
Innen már aránylag normális, 100-120 körüli tempóban tudtunk haladni, és a szavazás, ahol Peti helyett Écó adta le a voksát azt az eredményt szállította, hogy ne aludjunk meg, húzzunk haza a lehető leggyorsabban. Azaz azért „kell egy kis áramszünet”, irány az Adria.
Kinéztük a világhíres Duino városkáját, Trieszt előtt, ami elsősorban arról híres, hogy itt megy a legközelebb az autópálya a tengerhez. Le is ágaztunk és találtunk egy kellemes kikötőt két étteremmel, mely közül az egyik saját beach-el rendelkezett. Ki is találtuk jól, hogy ott megfürdünk, Peti valamiért nagyon ódzkodott a fürdőruhától, ez különösen emelte az ázsiónkat, mikor bevonultunk a fehér abroszos, pezsgős, szalonzenés fogadás kellős közepére. Az eredmény borítékolható volt, kedvesen elmagyarázták, hogy ez nem a mi helyünk, menjünk át a móló másik oldalára. Persze ott is jó volt, a sós víz szépen oldotta az elmúlt hét lerakódásait.
A fürdés után újra támadtunk, de a másik étteremben próbálkoztunk, Prosecco és tengeri sügér volt a menü.
Innentől már eseménytelen éjszaka elé néztünk, csak Szlovénián és Magyarországon kell keresztülautózni. Füzesabonyban reggel 6-kor kitettük Szipit, de szolidaritásból megnéztük a Portugál meccs első félidejét a tévében, vele együtt, majd irány Debrecen. Még jó hogy hétvége következett.
Résztvevők:
Focicsoport: Écó, Lili, Zsoló, Uzi, Jankó, Bence, meg még vagy hatvanezer magyar :)
Foci és túracsoport: Petike, Rugó, Lehel, Szabi, Bali, Zoli, Szipi
Időpont: 2016.06.13-2016.06.24.
Innentől már eseménytelen éjszaka elé néztünk, csak Szlovénián és Magyarországon kell keresztülautózni. Füzesabonyban reggel 6-kor kitettük Szipit, de szolidaritásból megnéztük a Portugál meccs első félidejét a tévében, vele együtt, majd irány Debrecen. Még jó hogy hétvége következett.
Focicsoport: Écó, Lili, Zsoló, Uzi, Jankó, Bence, meg még vagy hatvanezer magyar :)
Foci és túracsoport: Petike, Rugó, Lehel, Szabi, Bali, Zoli, Szipi
Időpont: 2016.06.13-2016.06.24.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése