Kilimandzsáró sava

 

Előzmények:

1.       Még a 80-as évek legelején a DOTE oviban játszódott a jelenet, melyben nagyra becsült Elnök úrunk a homokozóba egy mosóteknőt rajzolt, mire a vele szemben a kis sárga volvoját tologató helyettes bankár úr rávágta, hogy ez a Kilimandzsáró! Sajnos a sárga kis volvo eltűnt és hosszú időre a terv is, melyben megegyeztek, hogy ezt meg kellene mászni.

2.       Legalább 30 év telt el, amikor a szokásos évzáró BSBK közgyűlésen beterjesztésre került a hegy megmászásnak ötlete. Krónikás úrunk még a nászútját is a hely feltérképezésére és a Meru meghódításának szentelte. A terv a szavazáson nem jutott tovább, legalábbis a szavazatszámláló bizottság szerint, de az ötlet nem merült feledésbe.

3.       Már a 2020-as években vagyunk, mikor a kéktúrát járva már majdnem minden témát megbeszéltünk. Épp a nemesség és a jobbágyság helyzetének megvitatása került sorra, mikor Koppi spori megkérdezte, ki jönne a Kilimandzsáróra… Sajnos így a jobbágyok jogállásáról nem tudtunk meg mindent, de a kérdést újra és újra felvetette.

Jómagam bakancslistáján nem szerepelt túl előkelő helyen a hegy (tudjátok Mexikóban még nem voltunk, no meg ugye maga kifogta Dél-Amerikát…) Szóval a körülmények áldozata lettem…

Előkészületek:

1.       A létszám úgy alakult, mint a kis gömböc című mese. Az ötlet befalta a résztvevőket, vagy a résztvevők az ötletet. Minden esetre ahogy telt az idő sokasodtunk, míg végül 14 főnél állapodtunk meg. A társaság kapcsolattengelye a kéktúra csapat volt, ehhez csatlakoztak az erdélyi túraegylet tagjai, a BSBK tagjai, illetve a Krónikás úr révén Ferenczi Pisti. Bár a csoport meglehetősen inhomogén volt, mégis remek csapatot alkottunk…

2.       A szervezést az előzetes helyi tapasztalatokkal bíró Krónikás úr vállalta magára. A Nemzeti Parkba csak külön engedéllyel, helyi vezetővel, teherhordókkal és egyéb kisegítő személyzettel lehet menni, így ennek pontos menedzselése, a költségek és szolgáltatások egyensúlyban tartása nem volt egyszerű feladat… Ezúton is külön köszönet érte.

3.       A hegy megmászásához a megfelelő általános kondíción felül némi extra felkészülést is beiktattunk, lehetőség szerint minél magasabban. A nyugati srácok az Ankogelt vették célba. Bár a csúcs elérése nem volt lehetséges, mégis magasan tudtak két estét aludni, amivel az akklimatizációt segítették. A keletiek a Magas-Tátrában edzőtá-bor/sör-oztak, erről készült beszámoló is (lásd alább).

Indulás: 2024.01.19-20 Debrecen/Szatmár/Eger/Budapest/Fertőszentmiklós/Bécs – Bécs reptér – Addis Abeba - Moshi

A Kilimandzsáró, Tanzániában a déli féltekén helyezkedik el, nincs közel… Repülővel sem túl egyszerű megközelíteni, annak ellenére, hogy külön repülőtere van. Két társaság indított járatot a környékünkről. A Qatar és az Ethiopian. Utóbbi volt a jobb ajánlat, még akkor is, ha Bécsből indult. A csapat a bécsi reptéren gyülekezett...

A csomagleadás akadálymentesen telt, a bájos poggyászfelvevő kisasszony kaján kis vigyorral hívta Mr Kiss-t (oder Herr Küsse-t), majd szép sorban a többieket. Úgy 7 órányi út után landoltunk Addis Abebában, Etópia fővárosában. Etiópiáról nem túl sokat tudtunk. Pár enyhén rasszista átitatottságú vicctől eltekintve (pl hányan bújócskáznak a villanyoszlop mögött, nincs ebéd, nincs csoki) szinte semmit. Pedig Etópia Afrika második legnépesebb állama (130millió), a legnépesebb amelyiknek nincs tengerpartja, lakossága erősen növekszik. A főváros repülőtere egy bábeli zűrzavar, rengeteg, mindenféle színű, szagú és ruházatú emberrel. Külön kiemelendő a reptér vécéje, melybe nagyon nehéz bejutni, viszont a személyzet nagyon készséges. Némi baksisért a nagydolgok utáni személyes higiéné elvégzését is felajánlották Farkasnak, s még ez lehet csak a kezdet… Talán ezért nehéz bejutni… 5 órás átszállási idő persze elég lehetett volna mindenre.

Elhagyva Addis-Abeda csodás repterét Kilimanjaro Airport felé szálltunk. A gép illedelmesen megkerülte a hegyet, szépen megmutatva előszőr a Meru, majd a Kili vonulatát.

A reptér egy igazi falusi reptér, hasonlatos a debrecenihez, azzal a különbséggel, hogy simán leszállt egy Boing 787 Dreamliner. Mondjuk a mi repterünkön a traktor hátul van a disznóknál…

„Megérkeztünk, ez Afrika” hangzott el mind gyakrabban, ahogy próbáltunk kikászálódni a reptérről. Előszőr sorba álltunk az „egészségügyi vizsgálaton”. A sárgaláz elleni igazolást kellett bemutatni, nekem nem volt, de ez se volt baj…, majd jött a sor a beutazási vízumkérő lapért, majd ennek leadásáért, majd egy újabb sor az útlevél vizsgálatáért és leadásáért, utána külön a vízumdíj kifizetésére, majd az útlevél átvételéért. Röpke 2 óra múltán már a csomag is megvolt és már csak a vámvizsgálat és a csomag átvizsgálás jött. Hakuna Matata part one, ez Afrika…

A reptér előtt vártak egy kis busszal, gyorsan feldobálták a csomagokat és már indultunk is a szállás felé. Kicsit pofán csapott a hőség, a bécsi fagypont körüli hőmérséklet után a +30 elég nagy változás volt. Délutánra érkeztünk Moshiba a Kilibase hotelbe. Kedvesen fogadtak, kikészítettek mindenkinek vizet, nyilván nem sok BSBK blogbejegyzést olvastak korábban… A nyelvi korlátokat hamar átvágtuk, köszönve Uzinak, aki a legfontosabb szuahéli mondatot megtanította: Nipe tano, vagyis adj egy ötöst… Ezt még fokoztuk a google translate segítségével, Bia kumi na nne (14 sör). Ezt alkalmanként kombináltuk, Nipe bia kumi na nne (Adj tizennégy sört). Majd a gyakorlatba is átültettük. Januárban, +30 fokban, hideg sört inni… Ez Afrika…

A szállás méltó volt a nevéhez, Kili az alap, a base is… A sörön kívül volt fürdőszoba, időnként vízzel, baldachin a szúnyogok ellen, néha áram is. Sok kicsi gyermek, banánfa, félig kész medence (egy lyuk a telek közepén). Némi vacsora és pár további sör után jött a guide, átnézte a felszerelésünket, kinézte Szabi pehelydzsekijét, kivetette (volna) a pálinkákat, megbeszéltük a programot.

2024.01.21: Moshi, Lemosho Gate (2100m) - Mkubwa camp (2650m) 7km (4h)

A sok lehetőség közül a Lemosho utat választottuk, amely kellő akklimatizációt ígért és talán legjobban mutatja a hegy különleges élővilágát. Nem bántuk meg, nem hiába ez az egyik legnépszerűbb útvonal. Viszont ez a kapu volt a legtávolabb Moshitól, így 2 órás buszutat ígértek. El is indultunk, reggel, egészen a városka központjáig, ahol felszálltak a guide-ok és némi ellátmányt vettünk magunkhoz. A megálló eltartott úgy egy órát, így egy kis idő után elkezdtünk kiszivárogni a buszból. A nagy melegben természetesen fokozott figyelemmel kell lenni a folyadékpótlásra, így elindultunk feltérképezni a lehetőségeket. 

Klasszik boltot nem találtunk, így kocsmába betérve próbálkoztunk. Helyismeretünk és helyi dellánk nem lévén elég gyenge érdekérvényesítő lehetőségünk volt. Először 4 dollárért ajánlottak sört, már 2 körül majdnem megállapodtunk, de nem volt 14 hideg, úgyhogy kútba esett a biznisz. A következő próbálkozás előtt végre elindult a busz, persze nem jutottunk túl sokáig. Egy benzinkútnál álltunk meg. Itt már ki voltak írva az árak, tanzániai shillingben… Egy dollár (ez egyébként az általánosan használt külföldi valuta, mi is dollárt vittünk) kb. 2600 shilling, így a 2300-ért kiírt Kilimanjaro sörért becsületes ajánlatnak tűnt az egy dollár. A boltos hölgy nem így gondolta, így némi alkudozás kezdődött. Végül csak állt az alku… 

Elnök urunk értő szemmel vizsgálta a pulton katonás rendben sorakozó palackokat, melyek nosztalgikus érzéseket keltettek a csapat Erdélyben cseperedő tagjaiban...

Végül vidáman szálltunk vissza a buszba, ami újabb 40 perc út után állt meg, ekkor a giude-ok megebédeltek. Mi pedig már rutinosan mentünk a kocsmába, lobogtatva az egy dollárosunkat egy sörért. Megvolt az árfolyam… Bizonyára ismeritek a régi csehszlovák sorozatot a Nők a pult mögött (Zena za pultem) címűt, itt a Nők a rács mögött-et lehet forgatni, lévén az összes kocsmában egy rács van a vendégtér és az eladótér között. Szerencsére befért az egydodós és kifért a sör ;)

Érdemes megfigyelni a függönykarnis elhelyezését. Nem a kép torzít, az itteni kőművesek (és függönyszerelők) sem ismerik a párhuzamosság semmilyen formáját...

A tanzániai falu némiképp eltér az otthon látottaktól. Mindenki árul valamit az út mellett, számunkra kaotikus a közlekedés (eleve az út másik oldalán vezetnek), helyenként sütögetnek valamit, ami semmiképp sem túl bizalomgerjesztő. Viszont legtöbbször mosolyognak, zenélnek, táncolnak.

Lassan újra útnak indultunk, már elvileg a Lemosho kapuig. No, de egyszer csak gyanús hangok jöttek a sebességváltó irányából. Persze kifingott (ezúttal nem mi). Megálló… a csapat a közeli falu felé… kocsma megvan… sör egy dollár… Ez már egy kicsit durvább falu volt, így nemsokára az egyik guide jött értünk.

Kiosztották nekünk is az ebédcsomagokat, majd egy óra múlva a busz újra menetkész lett. Úgy tűnt meglehetős rutinnal nyúltak a géphez. 

Kora délután már tényleg a Lemosho út bejáratánál voltunk. A kapunál regisztrálni kellett, kiosztották a csomagokat a hordároknak, közös kép stb. kb. egy óra… Végül délután fél 4 körül indultunk útnak. No de ez Afrika…

Ezen a napon szerencsére csak egy rövidebb túra volt tervezve. A kapun 7 km és 4 óra szerepelt (kapun szereplő időt tüntetem fel mindenhol a napi címben, de ennél mindig gyorsabbak voltunk). Az út az esőerdőben vezetett. Menet közben hatalmás fák, buja növényzet, majmok keresztezték utunkat. Csodálatos volt…

Naplementekor érkeztünk a táborba, ami itt mindig 6 óra körül van (ugyanígy mindig 6-kor is kel a nap). Csekkolás után a guide-ok a táborhely felé vezettek, ami elég zsúfolt volt. A porterek próbálták felverni a sátrainkat, ehhez hasítottak némi helyet az esőerdőből, nekiálltak a vacsora készítésének, friss vízzel kínáltak (itt kezdődött a baj). Az rendben volt, hogy mi később érkeztünk, de sajnos a porterek se érkeztek időben, így elég nagy kapkodás kerekedett. Írtam már, hogy no de ez Afrika?

Az éjszaka az esőerdőben meglehetősen hangos. Ezúttal nem a sporik horkolásától, sokkal inkább a többi majomtól. Mindezek ellenére aludtunk…

2024.01.22: Mkubwa camp (2650m) – Shira II. camp (3850m) 17km (8.5h)

Ez a túra leghosszabb napi etapja. Igazából 2 szakasz összevonása. Amennyiben 8 napos utat választottunk volna ez 2 külön nap lett volna. A dzsungel övezetét elhagyva a fák magassága egyre csökkent. Előszőr embernagyságú bozótos, majd alacsonyabb cserjés váltotta a tájat. Ezzel együtt egyre jobb lett a kilátás. Előszőr a szemközti Meru vulkán tűnt fel. 

majd a Kibo masszívuma. A Kilimandzsárónak három külön vulkáni kúpja van az egyik a Shira, ez a legrégebbi és legalacsonyabb, erősen lekoptatott kaldera. A másik a Mawenzi, csipkézett nehezen mászható csúcsokkal. A legmagasabb a Kibo, melynek a legmagasabb csúcsa az Uhuru (Szabadság)-csúcs. Korábbi nevén Vilmos császár-csúcs. Ez a célunk... 

Farkassal és Rugóval alkottuk az előörst, majd szépen szállingóztak a többiek. Míg a többi csoport szép sorban haladt, elöl az egyik guide, utána libasorban a kliensek, hátul egy másik guide, mi, mint a gólyafos a levegőben szitáltunk. No de egy idő után gyanús lett, hogy a sporik nagyon le-le maradoznak. Kis fehér buksik kandikáltak ki a bozótosból. Szar került a palacserjésbe…

Kis pihenőt és némi elemózsiát vettünk magunkhoz a Shira I campben. Bevártunk mindenkit, még a portereket is. Hivatalosan úgy nézett volna ki a túra, hogy a reggel felkelés után reggeli, majd a porterek összeszednek mindent, előrerobognak, délben felverik az ebéd sátrat, a szakácsok megfőzik a kaját, ebéddel várják a csapatot. Ebéd után összepakolnak és megint megelőznek bennünket és este már felvert sátrakkal és kész kajával várnak újra az éjszakai tábornál. No ez csak nyomokban volt így, vagy mi voltunk gyorsak (ez biztos) vagy a porterek lassúak (ez nem biztos) vagy a szervezés szar (ez Afrika). 

Az első napi sikertelen csapatmenedzselés után a guide-ok megpróbáltak lassabb haladásra ösztökélni (pole-pole), mi inkább az ebéd kihagyását javasoltuk. Úgy emlékszem ez után nem volt külön ebédsátor.

 No nem ezért jöttünk, a táj pedig mindenért kárpótolt.

Utunk során időnként kis patakok vezették le a csapadékot. Egyik-másik takaros is vájatokat ásott, ami kombinálódott a vulkán kihűlése során keletkező kis barlangokkal. Persze egy ilyet a csapat Mindenvízbebelekellmenni alcsoportja nem hagyhatott ki…

Még így sikerült a bűvös naplementére (6 órára) a táborba érni. Mivel itt már nagy fák nem voltak, így a világos tovább tartott. Ráadásul még felhők is levonultak a völgybe így nem borzolták a hegyoldalt, csodás panorámát nyújtva.

A csapattal 7 vezető jött. A főnök Hagi volt (no nem a Kárpátok Maradonája). Rajta kívül 6 „segéd guide”, egyikük egy 71 éves öreg csóka. Sajnos ezen a ponton túl nem tudott jönni, vissza kellett fordulnia. Csak Moshiban találkoztunk vele újra. Így is maradtak 5-en, ez is több volt, mint kellett…

A két fős alvósátrak, az étkezősátor, a főzősátor és a személyzet sátra mellett táborunk fontos kegyhelye volt egy (pontosabban két) különleges kis sátor. Formája, mint egy rakéta, már ha van abból négyszögletű… Színe kék, alul barnás foltokkal. Benne kis doboz, felnyitva előtárult a csoda. A fosoda! Még Moshiban némi polemizálás ment, hogy igényeljünk-e saját WC-t, végül csekély szavazattöbbséggel átment a javaslat. Ekkor értettük meg milyen kiváló döntés volt…

 A BSBK vezetősége külön hangsúlyt fektet a budi panorámás elhelyezésére, így aki éjszaka kijött ezt láthatta...

2024.01.23. Shira II (3850m)–Lava Tower Camp (4600m)–Baranco Camp (3900m) 10km (6h)

A Shira II campban sem lett volna gond az alvással. Sajnos viszont az előző napi hasmenés nem hagyott alább. Többeknek is igen komoly panaszaik voltak. Robiccsó fontolgatta a hegy helikopterrel való elhagyását, az Elnök úr napokig nem nézett a pálinkás palackra, pedig közeledett a szülinapja, Zs.Robi pedig csendben volt. Különböző hasfogókkal próbálkoztak, Elnök úr immodium párti volt, Robi az aktív szénre esküdött smectával kombinálva. Később mindenki, mindent befalt. A reggeli is nehezen csúszott, s ennek csak részben volt oka a kórság. Nem vagyok nagy zabkása fun, de gondoltam megkóstolom… Hát ne Afrikába menjetek megszeretni a zabkását. Kis palacsinta és egy kis szelet omlett lecsúszott (ennyi jutott, bezzeg poridzsból volt elég…), szigorúan forró teával.

Reggeli után kicsit összeszedtük magunkat, Hadgi pedig végül meggyőzött mindenkit, hogy folytassa az utat. A terv szerint a csapat egészségesebb része egy láva kiszögelléshez kapaszkodik fel 4600 méterig, ott eltölt némi időt, majd legurul a következő táborba. Ez az akklimatizáció fontos része, „mássz magasra, aludj alacsonyan” elv alapján. Robi és Szipi viszont egy kisebb hágón át (később kiderült az is majdnem olyan magas volt, mint a Lava Tower) jön velünk.

Szép időben indultunk el, de 11 óra körül elkezdtek gyűlni a felhők. Mire felértünk előbb heves esőt, majd havas esőt kaptunk a nyakunkba. Így az előre eltervezett „magasan töltsünk el minél több időt”, helyett a „magasan igyunk egy gyors pálinkát és húzzunk le a picsába” opció valósult meg.

Ahogy lefelé haladtunk és az idő délutánra fordult úgy kezdett egyre inkább tisztulni az ég. Ahogy tisztult az ég, úgy tűntek fel itt-ott azok a különleges növények, melyek csak itt a Kilimandzsárón honosak. A Dendrosenecio Kilimanjari, magyar neve üstökösfa, levelei a fa tetején nőnek, az elszáradt levelek pedig nem hullanak le, hanem a fa törzsén maradnak. Egészen elképesztőek. A Baranco táborba érve rengeteget lehetett látni, érdekes módon más völgyben nem nagyon találkozni velük.

A déli pihenő kihagyása miatt korábban, már fél 4 körül értünk a táborba. Csakhamar beérkeztek a gyengélkedők is a másik útról. Kicsit jobban néztek ki, már csak 75 évesnek… Az idő teljesen kitisztult és a táborral szemközti oldalban szárítkoztunk. Ennek a résznek abban is meg volt az előnye, hogy szemben egy kis mobil toronyt fedeztünk fel, így esély volt jelet fogni. A módszer az volt, hogy Hagi megfogja és díleli. Szerencsére valami korlátlanhoz közeli csomagja volt, így végre tudtunk életjelet küldeni haza. Vacsora előtt volt idő még egy lórum partira, illetve egy kockapartira. A vacsora egy levesből állt, ami egy mosogatólé volt, de minden nap valami más (gyömbér, paradicsom, hagyma) néven futott. Egyesek vélelmezték, hogy van különbség az egyes levesek között, mások ezt tagadták. A második fogás, valami kis hús, általában csirke, sok körettel, általában rizzsel. Ízesítésnek volt chilli szósz, ami mindenen segített. Cserébe mindennek chilli íze volt... Ezután próbáltak még egy kis desszerttel is kedveskedni. Bence arca viszont mindent elárult... 

Vacsi után egy kis esti toalett (kinek hányszor), esetleg zsuga, fotó, sátorba be, szunditás…

2024.01.24 Baranco camp (3900m) – Karanga camp (3995m) 6km (4h)

A Kili növényvilága mellett különleges állatokkal is találkoztunk. Majmok, csíkos kisegerek, szívos-szopós kis madarak mellett az egyik legérdekesebb egy varjúra emlékeztető teremtmény. Az örvös holló meglehetősen nagy mérete, erős vastag csőre, nyakán egy fehér sávval… Nem szívesen találkoznék vele egy sötét sikátorban… A mellettem hortyogó (nem horkolt, de tényleg…) Farkas kissé feldúltan ébredt. Álmában ezek a hollók maja istenekké alakultak és mindenféle rituális szertartásnak vetették alá. Ahogy néztem a madarakat én is átéreztem. Meg azt is, hogy a hegyre nem lehetett felhozni pálinkát…. (no persze egy kicsi volt nálunk, de úgy tűnt nem elég…)

A rémálmot volt időnk kitárgyalni, mert ezúttal nem siettünk. Későn indultunk. Az út elején egy meredekebb szakasz várt ránk, a Baranco fal. A vezetőink jelezték, hogy ez a szakasz a túra legtechnikásabb része, még olyan hely is lesz, ahol a kezeinket is használni kell…

A hegyen, ahogy már írtam, elég sokan voltak, a turisták kb. 80 százaléka Amerikából, a többiek leginkább Európából. A túra a sok vezetővel, hordárral, nemzeti parki belépővel elég sokba kerül. Valahogy úgy tűnt a kellő felkészülést lehet pénzzel pótolni, s mindenki, aki ezt így gondolta erre a hegyre akart felmenni. Nos nem lehet mindent és ez a Baranco falnál meg is mutatkozott. Bár későn indultunk és a vezetőink lelkünkre kötötték, hogy ne türelmetlenkedjünk mégis belefutottunk a torlódásba. Bírtuk, míg bírhattuk, élveztük a napsütést, megcsináltunk újabb életünk fotóját... 

Végül aztán a porterek ösvényén megkerültük a tömeget. A porterek papucsban vagy lyukas csukában, a fejükön a csomagjainkkal is ügyesebben mentek fel a neccesebb úton, mint a „hegymászók”.

A falat kimászva újra változott a táj képe. Kezdtek eltűnni a növények, cserébe viszont a vulkanikus formák még szebben látszottak.

Az utunk a továbbiakban erősen hullámzott, egyszer felfelé, majd lefelé, aztán újra fel. Az utolsó emelkedőn jött a szokásos déli zivatar. Egy kicsit siezősebbre vettük, így az égszakadás egy részét a fedett nemzeti parki beállóban töltöttük. Mikor megjöttek a porterek és elkezdték az esőben a sátrakat állítani lassan átszállingóztunk a saját sátrunk alá.

Délutánra elállt az eső, kis szárítkozás után sétáltunk egyet a tábor felett. A helyiek némi tánccal, énekléssel mulatták az időt.

video

2024.01.25 Karanga camp (3995m) – Barafu camp (4600m) 4km (4h)

A Karanga campben ébredve, mint rakéta rohantam a rakétakilövőbe, majd még háromszor gyors egymásutánban. A csapat állapota lassan kiegyenlítődött. Akik szarabbul voltak kicsit jobban lettek, akik kicsit jobban szarabbul. Szépen elosztottuk a kórokokókat. Eddigre viszont lassan elfogyott a széntabletta, a smecta és az immodium. A zsákok alján már a vésztartalékot fogyasztottuk. Egyedül Bandi tartott ki, reális opcióként felmerült széklettranszplantációja… viszont a poridzs evéssel végleg felhagytam…

Aznapra mindössze 4 km-nyi táv volt betervezve, 4 óra alatt. A magasság miatt lassú, kényelmes haladást irányoztak elő vezetőink. A cél a felső, legmagasabban lévő tábor, ahonnan már közvetlenül a csúcstámadást indítjuk. A csapat már fél 12-re elérte a célt, így a déli eső ezúttal nem okozott problémát. Bár a felhők már gyülekeztek.

A táj itt már „alpesi sivatag”, növényt nemigen látni, igaz havat sem. A csúcstámadás előtti ebédre nagyon készült a főző csapat, még a szakácssapka is előkerült…

Ebéd után kis pihenő, majd következett a matek. Ki mikor, hogyan indul. Sajnos az Elnök úr bélrendszere nem javult kellőképpen. Az étel gyorsvonati sebességgel közlekedett benne, a lenyelt falat negyedóra alatt megtette azt a kb. 10 métert, ami után újra kellett hívni a toalettment… Ha jobban belegondolok, ezt a gyorsvonatot a MÁV üzemelteti... Ilyen körülmények között, minden győzködés ellenére, nem vállalta a csúcstámadást. Vele együtt Szilvi sem tudott velünk tartani, az Ő 6 hete sérült térde nem kívánta a hosszú lefelé utat. A „maradék” 12 ember 2 vagy 3 csoportban gondolkodott. Végül Hadi döntötte el a kérdést, 2 csoportba osztva a csapatot. A terv szerint hajnali fél egykor indul az első csapat, benne a gyengébb gyomrúak és az ötezer méter feletti tapasztalattal nem rendelkezők. Fél kettőkor indult a gyorsabb csapat. Megvolt a terv, jött a vacsora. Ezúttal valami tésztaféle. Vacsi után a medical control. A szervezők, ezt az elején nagyon hangsúlyozták, de mivel kiderült, hogy két orvos is van a csapatban, ezt ránk bízták. Hoztunk egy pulzoximétert, amivel a vér oxigénnel való telítettségét lehet objektíven megítélni. Minden reggel, este végigment. Hagi szerint 60-70 százalék közé ne menjen az érték (ezt egy kicsit hüledezve hallottuk, 70 százalék alatt itthon már a koporsót készítik). Szerencsére nálunk zömében 90 százalék fölött volt, aki erősen legyengült az is 80 százalék fölött produkált. Szokták javasolni a diamox/huma-zolamide tablettát, ami egy vízhajtó. A magashegyi betegség legveszélyesebb része az agyödéma, ennek elkerülésére javasolt. A csapat többsége az utolsó pár nap kezdte szedni. Ennek és a kitűnő akklimatizációnak hála moderált fejfájással letudtuk a túrát, cserébe többet járt ki hugyozni éjszaka… A medical check másik része a bélrendszeri állapotok felmérése, a maradék hasfogók redisztribúciója. Hagi szerint a csoportjaiban általában egy-két embernek megy a hasa, ritkán van, hogy ennyien ennyire szarul vannak. Ezen csodálkoztunk…

Estére a Mawenzi csipkés csúcsai is megmutatták magukat. Tiszta esténk volt, reméltük a tiszta reggelt is. Hamar elmentünk aludni.

2024.01.26 Barafu camp (4673m) – Uhuru peak (Szabadság csúcs) - Barafu camp – Mweka camp (3100m) 5km + 12km (7h + 6h)

A csúcsámadás… A túra eddigi része bőven komfortzónán belül volt, talán leszámítva, hogy csurig töltöttük a mobilbudit. Ami most jött az már nem volt az. Korábbi túráink során ezt már tapasztaltuk, de nyilván éjfél körül kelni, 4600 méteren enyhén oxigénhiányos állapotban sátorból kikászálódni, fagypont alatti hőmérsékleten nem kellemes. Nem dobott fel a reggeli sátorban várható zabkása, ki is kerültem, némi meleg teát és szénhidrátot azért leküzdöttem. Gyors csekkolás a pulzoximéterrel.

Tiszta volt a reggel, a korábban, általában éjfélkor, induló többi csapat fejlámpái jelölték az utat.

Mi is nekilódultunk. A táv első felében, hála a „kései” indulásnak nem volt gond, ahogy viszont egyre értük utol a csapatokat feltartottak. Mindig van némi vita azon, hogy mi az ideális tempó. Nyilván mindenkinek más… Van, aki lassabban, kisebb lépéshosszal megy, más gyorsabban. Lehet furcsa, de aki gyorsabb annak egyáltalán nem komfortos lassabban mennie, fordítva pedig egyértelműen nem az. Szóval, ahogy beértük a csapatokat előznünk kellett, ami elég nagy szívás, lévén általában a sötétben egy nyomon mentek a csapatok. Ráadásul, mint az autópályán két kamion, egy hosszú sor ment el viszonylag kis sebességkülönbséggel egy másik sor mellett. Egy-egy ilyen előzés azért szívta az oxigént… Mintha egy kis elefánt ráült volna a tüdőmre. A meredekség nem volt vészes, viszonylag egyenletesen 30 fokot el nem érő mértékben haladt az út a kráter pereméig. A hóhatár 5300 m körül ért, de itt is csak foltokban. Szél szerencsére nem fújt, a hőmérséklet mínusz 8-10 (talán a csúcson -12) Celsius. A hold szépen látható volt. Azért ismét rájöttem, ilyen magasságban, sötétben botorkálni nem szeretek… Ilyenkor egy cél lebeg a szemünk előtt, túlélni hajnalig…

A kráter peremét Stella Pointnál értük el 5756m magasan, fél 6 körül.

Ekkor szóltak, hogy baj van. A csapattal, a vezetőkön kívül jött egy-egy teás fiú, aki termoszban meleg teát hozott. Szegény srác elesett és az összetört termosz szétvágta az ujját. Ömlött belőle a vér. Finoman szólva sem ideális helyzet sötétben, erős mínusz fokban sebet kezelni. Szerencsére Bandival és Rugóval sikerült elállítani a vérzést, fertőtleníteni és bekötni a sebet. Szerencsére a srácnak megmaradtak az ujjai, később nem győzött hálálkodni. Nagy nehezen a faluban talán elvitték a korházba…

A kényszerű szünet miatt alaposan átfáztunk, jól esett a kesztyűt visszavenni. Innen viszont már a jutalomjáték következett… Az út meredeksége csökkent, a nap kezdett feljönni. Ahogy a korábbi napokban is, reggelente a felhők lent pihentek, így a nap sugarai csak szűrve értek hozzánk amíg olyan magasra nem került, hogy a lenti felhőréteg felé kerüljön. Minden esetre a Kibo kráter peremén a napfelkelte bőven megért ennyi fáradozást…

Hajnali fél 7-kor értünk fel Afrika tetejére, az 5895 méter magas Uhurura. Végül majdnem minden csapatot megelőztünk, így nem volt nagy tolongás a táblánál. Felragasztottuk a BSBK matricát, majd készült pár kép a zászlókkal, külön, együtt, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve félmeztelenül (kemények vagyunk no…)

Csodálatos idő volt, nézelődtünk… Közben felért Bali és Robiccsó is, velük újra fotóztunk, majd közösen elénekeltük a himnuszt. Meghódítottuk Afrika tetejét és az impériumhoz csatoltuk…

video

A csúcson általában negyed-fél órát szoktak tölteni, mi egy háromnegyed órát voltunk, jól éreztük magunkat. No de eljött a letakarodás ideje… Ebben jók vagyunk. A Stella Point alatt szembe találkoztunk Ferenczi Pistivel, neki volt még egy kicsi fel, de innen már biztos volt, hogy ő is feljut. Bíztattuk, útba igazítottuk.

Lefelé végre megcsodáltuk hol mentünk fel. A még mindig szép időben másfél óra alatt elértük a Barafu tábort. Kicsit zúgott a fejem, így egy kis pihenőre betértem a sátorba….

Dél körül kászálódtunk elő, hisz még hátra volt lefelé 1500 méter szint és vagy 8 km. Ekkor ért le Pisti. Kicsit összeszedtük magunkat, próbáltunk enni valamit. Volt egy kis szeneslapáttal fejbe basztak érzésem még, így ideje volt folytatni a letakarodást. Persze közben a felhők és az eső is megjött. Kis megállókkal délután fél 5-re elértük a Mweka tábort 3100 méteren. Szilárd és Szilvi itt várt bennünket. A találkozás örömére elővettem az egész túra alatt dugdosott (no nem a Nemzeti Park felügyelői, sokkal inkább saját túratársaim elől) Orsolya Pince bort. Hetedhét határon túl is jól esett a Hetedhét, sőt…

Ez a tábor ismét a dzsungel övezetére esett. A hordárjaink felverték a sátrakat és „ünnepi” vacsorával vártak. Még torta is készült.

Jó kedvük volt énekeltek. Jó kedvünk volt, hamar elmentünk aludni… Előtte azért még átkötöttük az elvágott ujjú srác sebét.

2024.01.27. Mweka camp (3100m) - Mweka gate (1640m) 10km, 5h - Moshi

Várt még ránk egy kis levezető túra az esőerdőben. Kellemes, bár nagyon saras úton haladtunk lefelé, nem hiába esőerdő… Időnként visszanézve az elért csúcsra.

Ismét lenyűgözött a fák mérete, a növények sokszínűsége.

Jó volt leérni a Nemzeti Park kapujához, újra „civilizációba” érni. Fájdalmas búcsút vettünk a sátrainktól (hja nem…), melyben a várakozásokhoz képest jobban, a megszokottakhoz képest szarabbul aludtunk. 6 estét egymás után sátorban gimnáziumi éveim óta nem töltöttem, de lehet azóta összesen. Úgy éreztem, egy-két ruhadarabom a testem részéve vált. A zuhany gondolata is meleg borzongással töltött el. Egyenes terepen ülni és egyenes asztalról enni is újra meg kellett tanulni. Sör…

A kaput elhagyni legalább olyan nehéz volt, mint bemenni rajta, írtam már hogy ez Afrika? Ki kellett tölteni a kilépési papírokat, várni, várni, várni…

Persze a jó BSBK-s türelmes, pláne, ha van sör. Megcsináltuk a közös fotót a teljes csapattal,

majd felderítettük a környéket. Az első kocsmában 3 dollárt kértek egy sörért, a fiúknak kezdetben sikerült kettőre lealkudni, de utána újra 3-ért akarták adni. Ezen egy kicsit bepipulva túlsétáltunk a kapun és a szokásos tarifáért (1 dollár) vételeztünk. Itt már ránk csaptak a mozgó bizbaszárusok, folyt a biznissz… Visszatérve még mindig nem kaptuk meg az induló jelet. Beírtuk magunkat a csúcskönyvbe, majmot videóztunk…

videohttps://youtu.be/8WGG_i4EqAc?si=B_5bEDgEGlEDlGhY

Nagy nehezen végül csak felpakoltak bennünket a buszra és irány…. az első falu. Itt a vezetőink szerint legautentikusabb és legolcsóbb bizbaszbaszárusnál meg kellett állni (nyilván jutalékért). Körülnéztünk és ugyanazok a „kincsek” voltak, mint a mozgóárusoknál csak drágábban, így hamar a bolt kávézójában találtuk magunkat. Itt Farkas már lealkudta a sört, így vételeztünk párat, szóba elegyedve a pincérrel. Általában rendkívül barátságosak a helyiek, szívesen beszélgetnek.

Moshiba visszatérve újra a Kilibase „hotel” -t vettük célba. Visszakaptuk otthagyott csomagjainkat, illetve értékeinket. Többen hagytak készpénzt, pénztárcát a táborban, nem akarván a hegyre cipelni. Ezt a főnök egy külön biztonságos helyre tette, lajstromba véve ki mennyit hagyott ott. Megdöbbenve tapasztaltuk ugyanakkor, hogy visszatérve a pénztárcákba belenyúltak és kivettek dollárt (a forint nem érdekelte őket). Szerencsére a felírt papír alapján visszaadták a pénzt, no de akkor is… Némi újratárgyalás következett a hotelben vételezett sör áráról (4 dollárról indult…), majd jött a végső elszámolás. Beszélgetésink során kiderült, hogy a porterek és talán a többiek sem kapnak semmilyen térítést a túravezetőtől, hanem csak a kliensek által kapott „tip” -re számíthatnak. A tip kötelező része a túrának, annak átadás-átvétele külön ceremónia. A „borravaló” mértéke egy tól-ig skálán előre le van fixálva. Ezen felül jelzik, hogy szívesen vesznek minden olyan ruhacikket, csokit vagy más megmaradt ételt, amit használni tudnak (mindent). A személyzet száma nehezen meghatározható, rajtunk kívül általában úgy még 25 fő alkotta a csapatot, de a táborok feltöltése étellel sokszor alulról történt. A kapott lista alapján 37 hordár, 2 csúcshordár (aki a teát hozta és összevágta az ujját), 3 szakács, 3 felszolgáló, 2 toilettmen, 6 guide, vezető guide jött. A teljes létszám velünk együtt 68 ember… A ceremónia során egyenként kapják meg a borítékot, megtapsolva mindenkit. Ének-tánc, örömködés. A kliensek pedig átveszik a tanusítványt, hogy megmászták a csúcsot. Öröm, tánc, fotózás…

Majd végre sikerült elmenniük, ránk vacsi, sör, ágy (!!!) várt…

 

2021.01.28-29 Moshi - Addis-Adena – Bécs – hazautazás

A nagy terv után a csapat több részre bomlott. Koppi, Zs. Robi, Szilvi, Kovi és Pisti még megtoldotta a hegymászást egy szafarival. 4 napot töltöttek különböző nemzeti parkokban (Tarangire, Ngorongoro, Serengeti). Rengeteg állatot láttak, rendes szállást és ételt kaptak (az árnyékolta még be az indulásukat, hogy a Kilibase hotelben reggelre észrevették, hogy eltűnt pénzük, szóltunk a főnöknek, aki persze „kivizsgálta”, de nem látott semmit a hotel kameráján)

A csapat másik része egy kávéültetvényre ment, szintén kellemes élményekkel gazdagodva.

Mi a városban maradtunk. Reggel jött Hadi és körbevezetett, bepillantást nyújtva a helyiek életébe. Előbb egy keresztény templomba tértünk be. Az ország (Tanzánia), Tanganyika és Zanzibár egyesülésével jött létre, a szárazföldi rész (Tanganyika) főleg keresztény, míg a tengermelléki rész (Zanzibár) főleg muszlim vallású. A keresztény szertartás persze egészen más, mint nálunk. Kedvesen invitáltak a templomba vasárnap lévén

video

Megtisztulva indultunk tovább a „városba”, mely inkább egy nagy piac volt, mindenfélét árulva. Némi chilipaprikát vásároltunk, Tanzánia focimezre alkudtunk, majd megcsodáltuk a helyi építészetet.

Végül egy menő étteremben vendégül láttuk Hagit. Érdekes volt szembesülni a világnézetével, például erősen csodálkozott, hogy nálunk télen rövidebbek a nappalok, nyáron hosszabbak…

Hazafelé tuk-tuk verseny zajlott…

videó

A szálláson egyesült a Moshi és a kávéfarm csapat, majd irány a reptér. Addis Abeba átszállás, Bécs leszállás és már csak pár óra autóút hazáig (no jó Robicchonak kevesebb).

Délre értünk haza, szerencsére senki nem volt otthon, így egyből hosszasan zuhanyoztam, minden cuccomat elégettem beraktam a mosásba. A család még így is napokig emlegette, hogy Afrika szagom van. A bélrendszerem lassan visszaállt, bár többek még hetekig szarul voltak.

No, ez volt Afrika….