20. évéhez érkezett a BSBK túraszakosztálya. Eddig 19 éves nagy túránk volt, és akármilyen furcsa kinondani, sok-sok közeli és távoli célpont közül pont az egyik nagy klasszikus maradt ki, a Fogaras gerinc végigjárása. Ráadásul ez egy olyan célpontnak igérkezett, mely közel van, alacsony költségek mellett abszolválható, és akár szakaszonként is teljesíthető, így szerettük volna, hogy az állandó tagság minél nagyobb arányban el tudjon jönni. Végül egy szeptemberi időpont került kijelölésre, mely előnye elsősorban a turistaáradat elkerülése volt, hátránya viszont, hogy több tagtársnak már egyéb elfoglaltságai is voltak ekkor, plusz az időjárás is okozhatott meglepetéseket. Mindenesetre kialakult az útvonal, nyugatról keletre, illetve megalakult a "főtörzs", aki a teljes gerinc végigjárását tervezte, és a "szabadcsapatok", akik menetközben ki-be ugrottak a buliba. Vágjunk bele a krónikába...
1. nap (szeptember 14., szombat), autóval: Debrecen – Sebes Olt, túra: Sebes Olt – Cabana Suru (13,4 km / 1060m szint)
A szombati indulás előtti pénteki hazaérkezés Máltáról nem csak a felkészülési időmet minimalizálta, de ahhoz is hozzájárult, hogy a Balinyó precíz felszereléslistáján szereplő kellékek közül elég sok hiányozzon az indulás napján. Nem mellékesen például a Hanwag bakancsom és az esőponcsóm. Bakancsot és poncsót szerencsére kaptam Farkastól még indulás előtt, sapkát Petikétől, kesztyűt pedig Boncsitól a második napon mikor a gerincre felérve orkánerejű szél hívta fel a figyelmemet ezekre az apró hiányosságokra.
A lelkesedésemmel ezekkel együtt sem volt semmi baj, nagy örömmel másztam be a kocsiba Bandi és Farkas mögé szombaton reggel. Nemsokára felvettük Uzit is, aki egy hajnalig tartó születésnapi hepajjal készült rá élete első BSBK túrájára. A hátul utazóknak Bandi az ülés zsebébe gondosan bekészített egy-egy liter Szipi rose fröccsöt, így már az út elején elkezdődött a koccintás – illetve Uzi csak folytatta, amit 3 órával azelőtt abbahagyott. Az időjárási előrejelzéseket már napok óta a Boris ciklon uralta, amely hatalmas esőzéseket hozott Európára és nem biztatott minket sok jóval. Akkor is esett, mikor felértünk a Királyhágóra, de mi azért elfogyasztottunk egy-egy adag micset az egyetlen nyitva lévő étteremben.
Közben a másik autóba Kolozsvár mellett Szabi is beszállt Rugó, Petike és Boncsi mellé, így lett teljes a csapat. A két autó a cél előtt nem sokkal a Betyár étteremben találkozott és pálinkázott és ebédelt és pálinkázott. Ebéd közben egy baleset történt nem messze tőlünk az úton, így végül egy alternatív útvonalon jutottunk el Sebes Olt faluba, a túra kiindulópontjára.
A szokásos szöszmötölés és az italos üvegek konfliktusokkal terhelt elosztása után enyhén szitáló esőben indultunk el a patak mellett vezető dózerúton. Útközben csak egy mellettünk felfelé és lefelé is elfutó párral találkoztunk illetve egy bicikliző apa és fia ért minket utol azon a helyen ahol az autóval is járható út egy jóval meredekebb ösvénnyé változott. A túraútról csak egy helyen tértünk le, amit a megfontolt sporttársak egy száz méteres visszafelé haladással, míg Bandi és a Szentkirályiak (a visszafordulás esküdt ellenségei) egy 20 perces meredek és teljesen felesleges oldalazással korrigáltak. Jól haladtunk, de közben lassan ránk sötétedett. Bár nekem természetesen fejlámpám sem volt, az indulás előtti este a fiamtól kértem legalább egy zseblámpát, így én sem teljesen vakon botorkáltam a célig.
A menedékházban egy kedves fiatal lány és fiú fogadott minket, akik természetesen már régen lemondtak rólunk, így kellemesen meglepődtek. Kaptunk pörköltet, puliszkát, sört és még a radiátorokat is feltekerték nekünk. A „kinek a hátizsákjában lapuló piát isszuk meg először” versenyt ezúttal Bandi nyerte meg a Rugó által a közösbe bedobott hét decis, de nagyon vastag és nehéz üvegpalackban tartózkodó whiskyvel. A vacsora és némi beszélgetés után beosztottuk a horkolós sporttársakat egy külön szobába és eltettük magunkat másnapra.
2.nap (szeptember 15., vasárnap): Cabana Suru – Cabana Negoiu (14,1 km és 1275m szint)
Reggel szép időre ébredtünk, kint napsütés várt. Miközben mindenki szedelőzködött és ellenőrizgette félig-meddig megszáradt felszerelését, elkészült a finom rántottás reggeli amit a kedves vendéglátóink süteménnyel is megspékeltek. Fél nyolckor a bejárat előtt elkészültek a búcsúfotók és elindultunk fölfelé a nyereg irányába. Egy kis fenyves után már törpefenyők és bórókások között kanyargott az ösvény. A már megszokott fekete és vörösáfonya, egy-egy harangvirág és tárnics díszítette a tájat. A növényzet gyérült, a hegyoldal meredekebb lett, a szél erősödött.
Másfél óra múlva elértük a Suru-nyerget (2116 m). Itt már igen erős szél fogadott, ami el is kísért a következő 1-2 órában, amíg a Suru csúcsot (2281 m) elhagytuk. Símaszk, kapucni, kesztyű. Olyan széllökések voltak, hogy valósággal nekifeküdtünk a szélnek, amikor meg hirtelen egy másodpercre enyhült a nyomás, az ember kizökkent az egyensúlyából. Az első falatozást is egy mélyedésbe menedéket keresve ejtettük meg.
Útunk a Budislavu nyereg felé vezetett a Budislavu csúcs (2343 m) alatt, ahonnan beereszkedtünk az Avrig tóhoz. Itt már alábbhagyott a szél és megebédeltünk: kolbász, tojás, magvak és ami ezenfelül Uzi zsákjából előkerült. Köszönet érte gondoskodó édesanyjának utólag is. Na meg Uzinak, aki mindezt cipelte.
Ebéd után a Garbova-nyereg és a Scara (magyarul „lépcső” vagy „létra”) következett (2306 m). Nevét nem véletlenül kapta, lábaink megérezték a mászást, majd az ereszkedést a Scara-nyeregbe. Ekkor már bőven délután járt az idő. Nemsokára elénk tárult a völgy az 500 m-el alattunk elhelyezkedő Negoiu kabannával. Leírás szerint 2 óra ereszkedés. És valóban, akármilyen közelinek is tünt a hely, ennyi ideig ereszkedtünk a kőomlásos hegyoldalban. Majd egy forrást érintve, szép fenyvesen keresztül kapaszkodva, 17 órára megérkeztünk 1546 méteren fekvő szállásunkra (eredetileg az ESZKE – erdélyi szász kárpátegyesület, avagy Siebenbürgische Karpaten Vereins építette 1881-ben).
Itt először a házat igen csendben felügyelő kutyával ismerkedtünk meg. Úgy vettük észre, hogy Farkas, érkezési csoportképet lőni készülve, helyezkedve, túrabotját a fűben heverésző állat oldalába támasztotta. Ha jól emlékszem még csak nem is vakkantott! Csak ezután tudtuk meg, hogy a hegyoldalban tanyázó 4 bocsos anyamedvétől nem ő védte a házat, hanem gazdasszonya, aki annál vehemensebben támadt ránk a bejáratból „Bakancsot levenni!” felkiáltással. Ez volt az „Isten hozott!” Baba Cloanta részéről (olvasd Bábá Kloáncá, ahogyan a román népmesékbeli Vasorrú bábáról rögtön el is neveztük). Pedig eredeti neve Maria Pitaru lett volna, ami Kenyeres Mária lenne, de őt nem volt könnyű lekenyerezni. Még másnap reggel is vasszigorral igyekezett mindenkit regulázni.
Hál’Istennek, a várva-várt hideg sörök és a gyönyörű napsütés minden bajunkat feledtette. Még az sem zavart különösebben, hogy a sör méregdrága (kb.4 Euro) volt, hiszen a repetáért már nálamnál is újabb tagunknak (Uzi bajtársnak) fájhatott a feje/zsebe.
A vacsora (többek között töltöttkáposztás puliszka) jól esett, a társaság egy része még próbálta egy ideig a világot megváltani. Nem sikerült ezúttal sem, így mindannyian nyugovóra tértünk, hiszen másnap hosszú nap várt ránk.
3.nap (szeptember 16., hétfő):
A Negoi menedékház személyzetének igényességét, elhivatottságát jól jelezve amikor megérkeztünk a reggelizőasztalunkhoz az előző esti étkezésünk romjai fogadtak, amelyet sikeresen összeszedtünk, majd, a ház elött egykedvűen cigiző szigorú házisárkányunkkal folytatott tárgyalás után sikerült a költségeink kifizetéséről is megegyeznünk. Nem a legvendégbarátabb menedékház, noha a körülmények, amelyeket biztosítanának a hegyi adottságok között, igen kedvezőek. A vendéglátóink rugalmatlan, bizalmatlan, számonkérő, rideg hozzáállása természetesen jókedvünket nem igazán tudta megtörni, sőt indulásunkra már a házisárkányunk is szinte velünk kacagott. Volna. Ha tudná, hogyan kell.
A menedékháztól az útunk a Șerbota csúcs irányába, a medveálmokat megtestesítő áfonyamezőkön keresztül vezetett, amelyet így áthaladtunkban emberhússal fűszereztünk. Szerencsére ez a kulináris élvezet nem jött össze, a medvéknek – de a mi szánk, kezünk az érett, kései áfonyától kéklett. A gerincen emelkedve kilátásunk nyílt a már alattunk hagyott menedékházra, viszont előttünk felhő övezte a csúcsot, és ösvényünk magasabb szakaszait.
A Șerbota csúcsról a Custura Sărății éles sziklaperemein folytattuk útunk, amelynek kitettebb-meredekebb szakaszain rögzített láncok segítették haladásunk. Ezzel túránk egyik legizgalmasabb és legszebb szakaszát jártuk be. Mire a szemközti Cleopatra nyeregbe kimásztunk a már bejárt útszakaszunk is felszabadult felhősapkájából, így jól láthatóvá téve a sziklautunk meredekségét és megmutatta a megtett szintkülönbségeket. Ösvényünket többször keresztezte, velünk haladva az előző este megismert hegyikutya. Akkor, először még észre sem véve elfekvő testét a túrabotomat lazán rátámasztottam, majd csupán a bot csúcsának elmozdulása jelezte, hogy nem a terasz deszkáin hanem a kutya bordáin kerestem a stabilitást, mire az, laza egykedvűséggel arrébb heveredett. Lehet, e miatt a közvetlen „hívójel” miatt csatlakozott csapatunkhoz, többszörösét megtéve a mi útunknak, le fel szaladgálva a meredek sziklaperemeneken, kiemelkedő teljesítményre vágyó túratársaim büszkén elemezgethetnék az általa megtett gps tracket. Zergekutya.
Három óra után álltunk az ismét ködbe vesző, 2535 m magas Negoi csúcson. Kilátásunk és melegünk nem volt ugyan, de szerencsére csúcspálinkánk igen.
A Călțun tóhoz közeledve rátaláltunk az egyik kedvenc játszóhelyemre, egy völgy felé benyúló sziklára, ahol repülni tanultunk.
A tó elhagyása után már fáradt tempóban másztuk ki a ránk váró szakaszok nagy szikláit, naplementében a gerincről megcsodálva a Paltinu környékét. A Bâlea tóban megjelenő árnyakat már az utolsó fények hozták létre. Itt két csapatban, két útvonalon érkezve már sötétben futottunk be a Bâlea tavi menedékházhoz. Míg én Szabival a szállás elfoglalásának a kihívásaival küszködtünk, társaink megnyugtató jelenlétére utaló nevetés töltötte meg a tópartot. Az örömük nem volt alaptalan, ráadásul találkozásunkkor minket is hideg sörökkel fogadtak.
Eközben a büfékocsi, mely a frontra az utánpótlást szállította, Berettyóújfaluban telt meg teljesen. 5 fő, 4 karton bor, 2 karton pálinka és egy rejtélyes, letakart zöldséges láda indult útjára a Bilea tó felé. Természetesen a tervezetthez képest késve, de ez sem akadályozott meg bennünket, hogy egy jó micsre beüljünk Kolozsvár előtt a Maxim étterembe, mely névben és marketingben sokat ígért, de a valóság a kívül szenes, belül nyers anyag volt újrahasznosított sültkrumplival körítve. De sebaj, robogunk tovább. Azaz mégis pöti malőr, a GPS este 9 órás érkezésről átváltott hajnal 1-re, lehet lezárják a transzfogarasi utat estére? Tanult barátaink megerősítették a feltételezést, este 9-kor lezárják (spoiler: elméletben). Mindenesetre nagyobb sebességre kapcsoltunk, és 9 előtt kicsivel már csapatjuk a kanyarokat, nem kímélve a Highlander menetstabilizáló rendszerét, de nem fogtunk ki rajta. Azért skubiztuk a macikat felfelé, egyet távolról, egyet közelebbről is szemügyre vettünk, persze csak az autóból, már túl sötét volt egy jó selfie-hez :D. Valamivel 9 után érünk fel a tóhoz, nyilván nem zárták le az utat.
A házban már a 3 napja úton lévő csapat fogad bennünket kiss elcsigázottan, nem sokkal előttünk értek be. Elfoglaljuk a szobáinkat, és lefelé a lépcsőn már gyanús szervezkedés nyomait észlelem. Úgy néz ki előre iszunk a medve bőrére, az egy héttel későbbi 50. születésnapomra tortával készültek. Nemes és egyben aljas gesztus, 50db 1dl-es szeszes palack egyedi beltartalommal. Némi köszöntés után belekóstolunk, minden palackon csak egy betű szerepelt: b mint barack, w mint whiskey, u mint Unicum, h mint hubertus, u mint úzó, gy mint gyalogkankalin, volt itt minden, amiből szeszt készítenek a világ valamelyik szegletében, de jó is az! Mivel a keddi krónika megírása nem az én feladatom, így maradjunk annyiban, hogy éjfélig iszogattunk, azután meg ki tudja hogy folytatódott...
Az est megkoronázása a csapatunk frissen érkező tagjainak fogadásával folytatódott, majd Bali születésnapi „tortájának” kóstolgatásával teljesedett ki.
4. nap (szeptember 17., kedd): Cab. Balea – Cab Podragu (8,9 km, 858m szint)
A szürreális kezdés: nem evidens, hogy egy születésnapi baráti rendezvényen többek között egy pap és az ex-rúdtáncos felesége társaságában töltöm az estét, de én így melegítettem a másnapi túrára. A sokk-hatás olyan erősre sikerült, hogy hajnal 3-ig táncoltam és ittam. Előbbi már a fizikai felkészülés része a túrára. Az utóbbi IS. Nem véletlen, hogy anyukám „sokesélyesnek” látva az előttem álló pár napot, úgy pakolt be egy külön óvatos-zöld-fehérpöttyös hűtőtáskába 3-4 napi élelmet, mintha csak a Zsuzsi vonattal mennék kirándulni Berlinig.
A túra: mivel is lehetne zárni egy előző napi 11,5 km-es, 1430m+, 940m- fémjelezte szép túrát, mint a Nagy Találkozással, egy még szebb 50. éves születésnapi ünnepléssel és egy még szebb „tortával”, amivel Balinyó számára vált kérdőjelessé a következő túranap.
Ennek ellenére a Cap Balea szálláshelyet reggeli után napfényes időben hagytuk magunk mögött az ünnepelt autójával együtt. A túra egyből (másnapos) emelkedéssel kezdődött. Mintha a K2 alaptábora vagy egy Lidl akciós szombat lenne, annyi túrista sorakozottt egymás mögött kutyákkal, bevásárló szatyorral, banya-tankkal előttünk. Miután egymás után lerugdostuk őket az útvonalról, felvettük a saját utazósebességünket és kezdődött a 4. túraszakasz.
Az első két óra nagyon szép kilátással a transzfogarasi autóútra és egy kis tengerszemmel kényeztetett el bennünket. A kis tó partjához érve egyre nőtt a kísértés, hogy (fél)meztelenre vetkőzve táborozzunk itt le, a napon fogyasszuk el a maradék alkoholt és estig szedjünk virágokat. De mivel nem volt váza nálunk, így tovább indultunk a gyönyörű, félig ködbe burkolózott gerincek felé. Amennyire emlékszem, jó időnk volt végig, és több koccintással egybekötött megállót követően feljutottunk a Mircire. Innen laza ereszkedéssel bevettük újabb szálláshelyünket, a Podragu menedékházat.
Gyanús előjelek: amíg a túra-záró sörömet és szivaromat ízlelgettem a ház előtti teraszon, folyton előugrott valaki a házból, felrohant a közeli dombra és kitartóan pásztázta az elterülő völgyet, de nem derült ki, miért. Kis idő múlva tudtam meg, hogy a szamarakat várják, mert ezekkel transzportálják a szükséges dolgokat a ház és a völgy között. Szamarak nem jöttek, és valószínűleg ez volt az oka annak is, hogy hiányoztak a radiátorok a menedékház szobáiból. Ezen túl már csak az én hálózsákom hiányzott, amit egy egyszerű hálózsák betéttel pótoltam (nagyképűen). Mindebből három dolog következett: 1. radiátor-pótló sörökkel és pálinkával kezdtünk melegíteni 2. heves lórum parti indult, mert egymás hülyeségén röhögni mindig eltereli a figyelmet a kb. 13 fokos szobahőmérséklettől 3. a tisztelt tagtársak nyíltan felvállalt pofátlan korrumpálása pozitív döntésének reményében még a perselymalacomat is feltörtem, hogy kellő mennyiségű sör mellett tudják meghozni a megfelelő döntést.
A közgyűlés, azaz a végzetes hiba: a szokásos archaikus köszöntők, és a kissé zavaros eljárásrend ismertetését követően rátértünk a fő napirendi pontra: szavazás a rendes tagi státuszomról. Mivel a szamarak nem jöttek, így a B típusú nemzetbiztonsági átvilágításom eredménye sem jutott el kellő időben a szavazóbizottsághoz, és ennek köszönhetően kiváló kortes beszédeket hallhattunk pártfogóm és mentorom, Petike szájából. Ezúton is köszönet érte. Elhangzott még jó pár elismerő szó a sportteljesítményemről, anyukám kosztjáról, elcsattant néhány csók és megtörtént pár félreérthetetlen comb simogatás is az asztal alatt, majd egyhangú szavazás mellett meghozta a BSBK fennállásának legkockázatosabb döntését: rendes taggá választották Uzi sporttársat.
5. nap (szeptember 18., szerda): Podragu menedékház – Moldován csúcs – Felsőszombatfalva üdülőtelep
Sokak számára csak rövid lehetett az idei „fő” BSBK túra, a csúcstámadás azonban most sem maradhatott el!
Az előző nap tapasztalt haladási sebességünk miatt (kb. 2km/óra) elhatároztuk, hogy korán reggel kezdünk neki ennek a napnak, mivel a csúcstámadással együtt a tervezett teljes táv 20km felett volt, 1000m feletti szintemelkedéssel, és 2000m-t meghaladó ereszkedéssel. Előző este a „nem horkolós” szobába sikerült bekerülnöm, a körülményekhez képest egész kipihenten keltem. A szállás ugyan egyszerű volt, a belső szobahőmérséklet is alulról verhette a 10 fokot, és a túratársak „nem horkolásra vonatkozó” ígérete sem teljesült maradéktalanul, ennek ellenére aránylag fitten ugrottam ki az ágyból, hogy szembenézzek az aznapi kihívással.
Az előző napi terv szerint már fél 8-kor már úton lettünk volna, ez azért nem teljesült maradéktalanul. Fél 7-kor keltünk, a csap alatti hideg frissítő mosdás után az ebédlőbe mentünk, ahol megkaptuk – menedékházhoz képesti – villás reggelinket: 2 tojás, kenyérrel, meg valami lekvárféle. Otthonról hozott kolbásszal feljavítva, igazán nem lehetett panaszunk…
Persze a reggeli átpakolás, „most akkor hideg van, vagy nem?”, „kell-e kesztyű?” típusú dilemmák miatt 8 órát már elhagyta a kismutató, mikorra útra keltünk. Elsőként vissza kellett kapaszkodni a Podragu tó feletti nyeregre, azonnal megkezdtük a szintemelkedést. A kabátok, polárok, kesztűk és sálak nem is kellettek sokáig, megint beláttuk azt az alapigazságot, miszerint „túrázni úgy kell elindulni, hogy fázol…”. A nyeregre felérvén utolért minket egy angol fiúcsapat, akik rövidnadrágban és rövidujjú pólóban vágtak neki az aznapi tervüknek a +5 fokban és ködben. Amikor erről faggattuk őket, csak azt jelezték, hogy „this weather is summer in England…”. Na igen, Közép-Európa azért jó hely…van rendes nyár is…!
2300m és 2400m között traverzálva folyamatosan követtük a gerincet, az „ezeréves határ vonalát”. Aztán felkapaszkodtunk a 2524m magas Vistea Mare csúcsra, ahonnan letértünk a hegygerincről. A Moldován (Moldoveanu) csúcs ugyanis a főgerinctől délre található, az „óromán” területen. És igen, ezért Erdély legmagasabb csúcsa nem is ez, hanem a Negoj csúcs (lásd 2 nappal ezelőtti beszámoló). A Moldován viszont Románia legmagasabb csúcsa 2544m magassággal. Néhány kitettebb sziklán, láncba kapaszkodva lehet feljutni a csúcsára, aránylag egyszerűen, a nagyobb hátizsákokat akár hátrahagyva. A BSBK hagyományainak megfelelően a csúcson megemlékeztünk a kiváló sportteljesítményünkről, koccantak a BSBK-s felespoharak, ás énekkarunk Boncsi hangadásával elénekelte a himnuszt. Tehettük mindezt magányosan, mert akkor rajtunk kívül más nem tartózkodott a csúcson.
A rövid ünneplést követően visszaértünk a gerincre (Vistea Mare csúcs), ahol néhány hátramaradt túrtárssal – akik nem vállalták a láncokon való feljutást – szintén koccintottunk, és elkészült egy, a teljes csapatot is megörökítő csúcsfotó.
Túránk a gerincen folytatódott, néha ugrálni kellett a sziklákon a jól kitaposott úton, egyébként utunk követte a gerinc hullámzó vonalát. Kellemetlen meglepetésként az egyik szikláról való lemászáskor az év eleji Kilimandzsáró túrára vásárolt termoszom kiesett a tartóhálójából, és a sziklákon lebucskázva a völgyben állt meg. Remélem boldog lesz vele, valamelyik helyi pásztor, kényelmesebbé teszi a pásztoréletet!
A gerincen elhaladtunk egy egyszerű menedék mellett is, ahol Szipi, Peti és Bali 10 éve meghúzódott, amikor a Kazbek túra előtt felkészülési elvonulást tartottak a Kárpátokban. A piros jelzést követve együtt haladtunk a Galasescu Mic és a Slanina közti nyeregig. Itt elbúcsúztunk gerinctúrát folytató sporttársainktól és megkezdtük ereszkedésünket Felsőszombatfalva felé.
Később tudtuk meg, hogy az építmény egy részét az ortodox egyház kapta meg, így a turistaház mellett valami vallási épület is készül. Az építkezést elhagyva az addig változatos táj érdekessége csökkent, lefelé haladásunk a patak mellett futó dózerúton monotonná vált. Sűrű erdő övezte utunkat, de szerencsére brummogó állattal nem találkoztunk, pedig csengővel, sprayvel fel voltunk szerelkezve.
Kb. 5 km-ra a településtől Uzi határozott fellépésének gyümölcseként sikerült leintenünk egy, az építkezésről lefelé tartó teherautót, aminek a meszes platójára felvettek. Bandi ült előre a sofőr mellé, és kommunikált románul. Koszos volt, rázott is, mégis jól esett, a hosszú nap után ülve haladni…
Felsőszombatfalva előtt elbúcsúztunk a „taxinktól”, és pár száz méter gyaloglást követően beértünk az üdülőtelepre. Első utunk természetesen a kocsmába vezetett, jutalom a nap végén. A kocsmával szemben egy „Árpád kürtös” nevű kürtőskalácsárus üzemelt, magyar feliratokkal (tetszetős román kiszolgáló hölggyel). Na igen, végül is átértünk az ezeréves határ északi oldalára, itt már Bécs az úr…
Szállásunk egy közeli vendégházban volt, vendéglátónk micses vacsorával, sörökkel, és valami helyi borzalmas töménnyel várt. Kb. éjfélig néztük a helyi zenetévé aktuális slágereit, és eldőltünk az ágyunkban.
Bence spori részletgazdag beszámolóját pár szubjektív élménnyel egészíteném csak ki. Én már az előző éjjel is hibernált állapotba kerültem a jó kis fűtetlen menedékházban, ébredés után pedig rettegve gondoltam arra, hogy megint ki kell menni a fagyos étkezőbe. Nem is mertem előre tekinteni, milyen lesz a következő éjszakánk a Lö Hotel Bádogban, deszkapriccseken idegenekkel összeszorulva. Erre megjelentek az angolok térdgatyában, zokni nélkül, papucsban a ház előtt! Lelkileg megtörtem. Az edzett, kemény énképem dirib-darabra tört.
Később megtárgyaltuk velük a napi céljainkat, és kiderült, ők is ugyanarra szálláshelyre tartanak. Mivel foglalás nem volt lehetséges - se büfé, se recepció nem volt a kunyhóban - aggódhattunk egész nap, hogy beférünk-e egyáltalán a 10 főre kialakított Lemez Panzióban. Ők amúgy hamar otthagytak bennünket, nyilván nem volt náluk annyi gyümilé, a társaság is sokkal savanyúbbnak tűnt a miénknél.
A nap jórésze már ismert, elérkeztünk ahhoz a pillanathoz, mikor elválik a tiszta búza az ocsútól. Könnyes (legbelül) szemekkel búcsút intettünk a leszálló egységnek, és a 3-as fokozat egy újabb lendületet véve tovább suhant. Mi 4-en vállaltuk, hogy a BSBK túraszakosztályt egy teljes fogarasi gerinctúra teljesítéshez segítsük. Nagy lendülettel vetettük magunkat a hátralévő 9 kilométernek, és fürge csapatunk hamar oda is ért. Csak néhány helyen álltunk meg még kiélvezni a nap utolsó sugarait, bámészkodni a nem mindennapi látványt a Fogarasi gerincről. Hamarosan feltűnt előttünk a Refugiul Zarnea, 1950 m, ami azt jelentette, hogy jó néhány nap után először vagyunk 2000 méter alatt. Ilyen túrát azért a Magas Tátrában nehéz találni!
Aggódva láttuk érkezésünkkor, hogy vagyunk vagy 10-en a menkunyhó körül. 4 angol, 2 román, és mi 4-en. Szerencsére 2 angol volt olyan jó fej, hogy azonnal átlátva a helyzetet, esetleg megsejtve a közeljövőt, ami az éjszakát jelenti, elővették és felállították a sátraikat, majd kivitték a házikóból a már a priccsre készített matracaikat. 4 + 4 fő a 2 szintes ágystruktúrán már kényelmesen elfért. Legalábbis ami a helyet illeti.
Gyorsan megérdeklődtük, hol lehet ivóvizet keríteni, de sajnos Peti előzetes infója valami közeli forrásról falsnak bizonyult, vagy talán a forrás nem működött a szárazság miatt, mindenesetre mondták, hogy a patakról kell vizet hoznunk. Nem volt közel. Ráadásul nem volt egy magasságban. Plusz nem volt oda ösvény. Petivel ketten vállaltuk, hogy lecaplatunk a vagy 500 méterre és vagy 100 méterrel lejjebbi szurdokba, és megtöltjük mindenki vizeskulacsát, tartályát. Reméltük, hogy fentebb a zergék meg a juhok nem kakiltak bele a patakba, és megússzuk gyomorfertőzés nélkül. De biztos, ami biztos, azért ittunk rá kis fertőtlenítőt, ami altatóként is szolgált egyben. Elfogyasztottuk még könnyű és szokványos kolbász-sajt-száraz kenyér vacsoránkat (már megint grenadírmars), majd megpróbáltunk aludni. Ez többeknek sikerült, hallottam. Így az éjszaka elég szórakoztatóan telt a 2 román hálótársnak köszönhetően, akik nem voltak annyira hozzászokva a BSBK éjszakai neszeihez, de erről talán írjon Mr. Csütörtök.
6. nap (szeptember 19., csütörtök):
Hazudnék ha azt mondanám hogy már el is felejtettem melyik nap jutott nekem, mert azt a napot csak nagyon jó aneszteziológus beavatkozásával tudnám elfelejteni. (nem mintha nem ismernék)
De, kezdjük az elején, vagyis a nap elején, ami 0.00 órától kezdődik ugyebár. Kb. akkorára sikerült átmelegednem, a bádog kunyhóban, ami menedékül szolgált az utolsó túranap elött. A Holiday Inn (románúl Curmatura Zarnei) bádog kunyhóban 8-an aludtunk, vagyis feküdtünk, puha, kellemes OSB lapokon. Gondoltam, le van tojva, bármit kibirok az utolsó estén, a kaland kedvéért. Mi történhet? Például az hogy egy zenekar kellős közepébe csöppentem. Szerintem, már aludhattam egy jó 10-15 perce, mikor több szólamban és több hangon megkezdödött az éjjeli Fogarasi gerinc szimfónia/óda. Amikor csend lett, olyan 7-8 másodpercig, akkor rögtön valaki kapott az alkalman, és a sistergő alufoliáját rendezgette szorgosan, nehogy üsszegyűrődjön. Nem volt sok ideje rá, mert öszhangban kellett lenni a horkoló kórussal, akik már várták az újabb belépőjüket. Sokan horkoltak, több felvonásban, de gondoltam, egyszer úgy is elfáradnak, és akkor jól kialszom magam. A zenekarban volt egy ütőhangszeres is, aki nem birta kivárni a belépőjét és mindig a horkolók szolójába lépett közbe, püfölve a bádog tetőt, ami 20 centire lehetett fölötte. Már közel voltam hogy megszokjam a horkolást és majdnem elaludtam is, de evett a fene mert nem emlékeztem a kottából, hogy mi a picsát akar jelenteni a rozsdás bádog hang, aztán rájöttem. Ez egy jelzés volt a kórus felé, hogy kussoljanak. Szerintem mindenki felébredt, csak pont a kórus tagjai nem. Aztán még rájöttem arra is hogy nem is ütőhangszeres van a zenekarban, hanem egy pszihopata van velünk a 7 és fél négyzetméteres kunyhóban és mielőtt a horkolók elfáradtak volna, a baromnak betelt a pohár, és püfölni kezdte a tetőt. De nem egyszer, vagy 20-szor, és ütemtelenűl. Gondoltam is, ha most itt lenne Boncsi, megtanitaná ennek a gyökérnek hogy mi a két negyed, a négy negyed, és a hat nyolcad, az biztos. Basszus, itt van Boncsi, ja... de ő a kórus tagja volt. Na mindegy, nekem nem jött be ez a gerinc szimfónia. Talán kicsit több munkát kellett volna a gyakorlásba fektetni, és akkor összeáll valami.
Reggel 5 körül már nagyon koncentráltam hogy tudjak aludni valamit, de a nyugdijas koránkelők elkezdték a pakolást és a vérnyomás csökkentőt bevenni, ezért esélyem sem volt rá.
Mi is összeszedtük magunkat, de már arra gondoltam, hogy milyen jót fogok majd este aludni. Csak addig még van egy kis nyugis séta, kint a frisslevegőn, szép napsütésben, 34 km.
Mentünk, mendegéltünk, szépek voltak a fensiki legelők de sajnos a szép hegyeket már magunk mögött hagytuk. Nagy bánatunkban, Petivel szinkronban méregtelenitettünk, néztük a tájat és közben beszélgettünk, hogy milyen hamar eltelt ez a pár nap. Kevés szintet másztunk, de sokkal többet ereszkedtünk, miután picnic szünetett tartottunk, megint ereszkedtünk, aztán meg egy nagyon meredek szakaszon ereszkedtünk egészen a fakitermelői út kereszteződésig, ami elvisz Plaiu Foi-ig. Azt mondtam maganmak, ez igen, ez már civilizáció, itt már minden gördülékeny lesz, mindjárt jön egy Land Rover Defender és a fenmaradó 12 km már sajnálkozva, hogy véget ért egy ujabb kaland, egy luxusterepjáróban teszük meg, vagy bármilyen autóban. Mondom, bármilyen. Hahó!!! Bármilyen!!! Akármilyen!!! Semmi. Több kilóméteren keresztűl semmi, aztán egy telephelyre értünk, ahol pár favágó munkás takaritott a munkásszállón. Minden szemetüket a patakba dobáltak. Na, gondoltam ezeknek jól fog jönni egy kis plussz zseton, mondom menniért visznek Plaiu Foi településig? Az értelem ült ki az arcukra, és az arcuk, nem volt valami szép. Nem nagyon tudtam olvasni a tekintetükben, és valahogy öröm is fogott el mikor kiderült hogy nem vállalják a fuvart. Bass....tok meg, gondoltam, és még biztam Farkas érzéseiben, miszerint ezeknek a munkásoknak, biztos van főnökük is, aki itt lehet valahol. Lehet hogy valahol a közelben volt, de úgy be lehetett baszva hogy szinét se láttuk.
Mentünk tovább, már úgy éreztem, a bakancs helyett egy éjjeliszekrény van a lábamon, aztán a matematikai ismereteimet próbáltam felidézni egy feladattal. Ha mi, reggel indultunk, 25 km tehettünk meg eddig, már délután 4-5 óra körül van, ezidőben, Rugó elment az autója után, és remélhetőleg értünk jön, akkor hol a picsában van már???? Úgy vártam Rugót, mint cigány a segélyt. 500 méterrel mielött Plaiu Foi-ba értünk volna megláttuk a Ford X-max-ot jönni szemből, és szerintem, még nem örültem igy egy fordnak semm. Megmenekültünk. Rugó szállást foglalt Brassó belvárosában, és miután átvedlettünk, kimentünk a városba, vacsorázni na meg találkozni Bobit mesterrel, akivel megszerveztük a pihenő biciklis napot.
Ezúton is köszönöm a zenekar tagjainak, Peti, Farkas és Boncsinak ezt a közös zárónapot, igy volt teljes ez a túra, mindig is hiányzott volna ez a befejezés!
Ahogy telnek az évek és egyre több az 50 pluszos a csapatban úgy csökken az alkalmazkodóképesség mind fizikális terhelést illetően, vagy akár szabadidő szempontjából. Ennek folyamán lassan hagyomány, hogy a csapat előbb utóbb oszlik, majd összeolvad. Így már 2 különböző helyen töltöttük a szerda éjszakát. Mi kilencen a Felsőszombatfalvi Üdülőtelep egyik apartmanházában ébredtünk és ketten már zöld hajnalban elhúztak a brassói repülőtér irányába. Mi többiek kissé mákonyosan, de végre kipihenve bújtunk elő a szobánkból. Reggelire a madár látta maradék szolgált és közben elkezdődött az Uber-taxi keresés. Két autó Oltfelsősebesen egy pedig a Balea tónál maradt. Szerda este 200 lejes ajánlatot kaptunk az applikáción keresztül Oltfelsősebesre, így okosan nem igényeltük a szállásadó által 11 órára intézett 300 lejes transzfert. Akkor jöttünk rá, hogy elb....uk, amikor Uber alkalmazás csak kereste és kereste az autót, de senki nem jelentkezett az alkalmazáson keresztül, hogy el is vigyen minket. Elkezdődött a szokásos brain storming. Bencéék éppen akkortájt szálltak le Ferihegyen, így megszereztük a szállásadónk telefonszámát, de az előző esti ajánlat már nem élt. Utolsó opcióként vonattal, egy 15+5 km-es gyaloglással kiegészítve tudtunk volna eljutni az autókhoz, de végül úgy döntöttünk, hogy szerncsét próbálunk és a 3 sofőr hátizsák nélkül elindul taxit keresni és/vagy stoppolni. Két részletben két építőmunkás segítségével ki is jutottunk az 1-es számú főútra, ami keletről nyugatra a Fogaras északi oldalán vezet. Ott, a nagy forgalom ellenére nem nagyon akartak megállni nekünk, mígnem egy új toyota land cruiser le nem fékezett. A sofőr, egy szemmel láthatóan jól szituált mérnök nem tudta elképzelni, hogy mi történhetett ezzel a 3 jól öltözött emberrel, hogy autóstoppolásra szorulnak. Szerencsére Bandi velünk volt, így el tudta magyarázni, hogy hogyan és mi járatban vagyunk. Avrig-ig (magyarul Felek) vittt minket, ahol találtunk egy taxit, amivel eljutottunk Oltfelsősebesre. Végülis kalandosan és mindössze 60 lejért értünk az autókhoz. Még bevásároltunk az avrigi piacon, majd Bandi vissza Felsőszombatfalvára, mi Balival fel a transzfogarasi úton. Útközben mindössze egy fiatal medvével találkoztunk, fénykép megvolt.
Fenn a tónál ködös esőbe futottunk és Bali autóját is megtaláltuk. Közben tovább folyt a szervezés. A Felsőszombatfalván maradt társaság lángost evett, templomot látogatott és gondolkodott. Ennek eredményeként öten beültek Bandi mazdájába 9 hátizsák kíséretében és a transzfogarasi út és 1-es főút kereszteződésébe szervezték meg a 3 autó találkozóját. Elosztottuk az embereket és a csomagokat, majd Bandiék azonnal, Baliék és én ízletes ebéd után indultunk kétfelé. Az idő elszaladt, volt egy újab baleset az 1-esen, így a fogarasi várat már csak kívülről volt időm megnézni, majd irány a Plaiul Foii. A 4 teljes szakaszt teljesítő társunk még nem volt ott. Volt viszont egy behajtan tilos tábla a dózerút kezdetén, ami miatt megtorpantam. A közeli menedékházban érdeklődtem, hogy komolyan kell-e venni a táblát. Először azt mondták, hogy nem szabad behajtani, majd amikor elmeséltem, hogy mi járatban vagyok, azt mondták, menjek nyugodtan, ha megállítanak mondjam, hogy nem láttam a táblát. Balkán az balkán..., még a gerinc északi oldalán is. Alig haladtam egy km-t két embert láttam mag az úton. A mienk voltak természetesen. Onnan Brassó belvárosa. Szállás, zuhany, vacsora. Ez utóbbin találkoztunk egykori szatmári síedzőnkkel, Bobit mesterrel, akivel a másnapi bicikli túrát leszerveztük. Vacsi után még belefért egy rövid séta a belvárosban, de a csapat 80%-a elég fáradt volt ahhoz, hogy ne nyúljon hosszúra az éjszaka.
7. nap (szeptember 20., péntek):
Hogy értsd egy hideg sör mit ér, ahhoz hőség kell. ahhoz sivatag kell… énekelte Zorán, kicsit átköltve, hogy a Sporik is jobban átérezzék… Így volt ez ezen a túrán is. A zuhanyzás, ágy, párna, meleg reggeli mind luxusnak érződött, különösen az előző esti védkunyhóban töltött éjszaka után. Így egy kicsit kényelmesen készülődtünk. A reggeli bevásárlás, gombás rántotta elkészítése és befalása, bepakolás az autóba valamivel tovább tartott a szokásosnál. Bobit mesternek kicsit várnia kellett ránk. Végül közösen mentünk a bicikli kölcsönzőhöz, mivel úgy döntöttünk ezen a napon ebike túrát csinálunk a környéken. A túra Brassó óvárosán keresztül indult, majd a régi pojánai úton kacskaringózott az erdőben felfelé. Némi technikai probléma és pár megálló után befutottunk a sípálya közepére. Bár hó nem volt, de elég hamar lesiklottunk az aljába… Innen Barcarozsnó felé vettük az irány, előszőr felfelé, majd hosszan le az aszfaltúton a faluba. A faluba beérve a kávézó szekciónak kigyulladt a jelzőlámpája, de végül abban maradtunk, hogy Törcsváron állunk meg. Végül a sors nem így hozta, ugyanis a faluból kifelé Bobit betért egy kis időre egy cimborájához, amit mi is kihasználtunk. Kávé nem volt, sör igen.
Innen már tényleg Törcsvár következett egy forgalmas országúton. A Drakula kastély nem szerepelt a túratervben, egy meleg leves viszont jól esett. Innen Alsómöcs, Pestera, Magura falvakat érintve haladtunk fel-le. A szint eléggé merítette az aksikat, így sorban merültek le a gépek. Saját zsíron kicsit lassabban haladtunk, de azért a zernyesti szorosba is benéztünk.
Visszafelé viszont jobbnak láttuk, ha vonattal megyünk. Némi izgalom volt, hogy elérjük-e az általunk utolsónak vélt vonatot, így hasítottunk lefelé a vasútállomásra. Végül olyan gyorsak voltunk, hogy még egy pár sör és némi pufuleti vásárlása is bekefért az időnkbe. Brassóba visszatérve leadtuk a bicikliket. Bobit mester felesége némi harapnivalóval várt bennünket, az óvárosban lévő házukba. Kellemesen telt az idő, viszont így kicsit késve értünk a szállásra. Ezen a héten Brassóban magyar napokat tartottak, így a főtéren egy magyar Queen tribute zenekar és a Hooligans lépett fel. Utóbbi koncertjének a végére értünk oda. Még valami gyorsat szerettünk volna enni, de végül egy beülős helyet találtunk. Kedves tulajdonos még az áfonya likörjét is kínálta, s mikor megtudta, hogy részben Szatmáriak vagyunk hozta a szatmári szilvapálinkáját. No ezt azért már nem kellett volna… Estére alaposan lehűlt az idő, így az Áprily Lajos gimnáziumban folytatódó magyar napokat hamar skippeltük.
Szeptember 21 (szombat): Erre a napra már nem voltak nagy terveink. A szokásos Farkas féle reggeli rántottába ezúttal minden maradék kolbász, sajt belekerült. Brassót elhagyva megálltunk Feleken (Avrig) a piacon, ahol Rugó már visszatérő vendég volt. Némi zöldség, gyümölcs, sajt vásárlása után a szebeni piacra is bementünk, hasonló céllal és eredménnyel. Szeben városát jobban ismerők a helyi oktoberfest eseményére ültek be, a többiek kis városnézés után szintén. Kiváló helyi főzetek és kolbászok végig kóstolása után nehezen indultunk az autó felé, lévén elég hosszú út állt előttünk. Kolozsváron megváltunk Szabitól, cserébe jutott hely még némi róka- és tinórugombának a csomagtartóban. A csapat utóvédje estére Debrecenbe ért, Boncsi épp elérte a vonatot, így még ő is hazaért pestre éjfélig.
Így volt a Nagy Fogaras mese…. Jó éjt gyerekek!
