2026. január 18., vasárnap

Téli Magas-Tátra felkészülés a Chimborazo-ra

Közeledett az elmúlt évek legnagyobb szabású BSBK projektje, a Chimborazo megmászása Ecudaorban. Magashegyi, téli alpesi körülmények a közelben a Magas-Tátrában találhatók, így meg is született egy közel 3 napos terv a felkészülésre. Szokásos módon Ótátrafüredről indulva fel a Téry házig, és onnan majd menjünk csúcsra, meg hágóra meg ahova a körülmények engedik. A helyzet komolyságából adódóan szép nagy csapat gyűlt össze, Szatmárról, Debrecenből és Budapestről összesen 13-an indultunk neki.


Pénteken, mivel az első csapat is csak kora délután tudott indulni, a cél a Zamkovsky ház volt. Szolid bemelegítés 7km-en, de a teljes felszerelést cipleve 500m szintemelkedéssel (már csak az edzés miatt is, de nyilván hágóvas, jégcsákány alapvetően szükséges volt) már jó móka volt fejlámpával a csillagos égbolt alatt felsétálni. Az első csapatnak még egy gyors megálló (és sör) is belefért a Tarajkán található étterembe, valamint a jégtemplomot is már meg lehetett tekinteni a sátrában.

Különleges hangulatú volt a kivilágított Zamkovsky ház a sötét éjszakában. A csapat másik fele jelentős késéssel érkezett meg, de hamar aklimatizálódótt mindenki a ház atmoszférájához :). Ehhez sokat adott hozzá a limited edition Hamilton by LeBron konyak és a szipipálinka.

Szombatra komoly tervek voltak, ennek megfelelően aránylag korai indulást irányoztunk elő. Sikerült is végül 9 óra körül rendezni a felszerelést, a gondolatokat és a fejfájást, és nekivágtunk a nagy kaptatónak a Téry-házhoz. Volt aki már induláskor felcsatolta a hágóvasakat, de a többieknek is szerelni kellett rövidesen. A hóhelyzet ideális volt, lavinaveszély 1-2-es minimális friss hóval, inkább a jegesedésre kellett figyelni.

Nyugodt tempóban, némiképp kifulladva ért fel a csapat a Téry-ház teraszára, természetesen a délutáni terv megvitatásához és a kutyaharapás szőrével való kezeléshez előkerültek a sörök. A terápia olyan jól sikerült, hogy további pálinkák és rumok is elfogytak, ezzel végképp feledtetve a másnaposságot. De akkor is irány a Zöld-tavi csúcs!

Felfelé a csapategység kezdett megbomlani, voltak akik kinéztek egy napos dombtetőt célnak, és mások pedig max a hágóig kívántak feljutni. A csúcsra vezető úton már sűrűn dolgoztak a jégcsákányok.

Volt nálunk egy biztosítókötél is, hogy gyakoroljunk, de a helyzet nem indokolta és mindenki lusta volt hozzá, így a zsákban maradt. A csúcs szeles volt, de más tekintetben nagyon szép idő volt.

A csúcsfotók után tempós letakarodás, lefele kiderült, milyen jó görcsoldó a cukros takony szent hubertus likőr, meg hogy a zergék vonzódnak hozzánk.

A foglalkozás elérte a célját, több mint 1000m szint gyűlt össze, több technikás, meredek szakasszal. Este a téli tanfolyamról jól ismert szobát kaptuk meg, a sör, fokhagymaleves és a sztrapacska is a szokásos volt, talán egy kicsit több pálinkával leöblítve, ami valakire nyugtató hatással volt, másokat meg inkább felpörgetett, az egyesületi tagsági viszonyok "megbeszélésére" ösztönzött :).

A Téry házban mindig szép a napfelkelte, főleg ha ilyen ragyohó napra ébredünk. Sajnos a zerge intarziás bejárati ajtót lecserélték valamikot egy hőszigetelt de csúnya műanyag darabra, annak fényeit már csak a régi fényképeken csodálhatjuk meg. 

A vasárnapi terv a Vöröstorony hágó, és ideális viszonyok esetén a Vöröstorony csúcs kimászása volt. Ezt a tervet pár spori eleve elvetette, így ők a házban hagyták a cuccot, és elkísértek minket a hágó aljáig.


A hágót már jól ismertük, télen sível és gyalog, nyáron láncokkal is bejártuk, sok meglepetést nem tartogatott. Szerencsére a hóviszonyok jók voltak, a nyomok nagyon jól tartottak, nem volt se lavina, sem kicsúszás veszély, így a biztosító kötél ismét a zsákban maradt.


Fent a hágóban tökéletes volt a kilátás minden irányban.


Többünknek megvolt még a kedve és energiája a csúcshoz, így néhány kivétellel felfelé indultunk. A csúcsra vezető szakasz alső része volt trükkös, ahol a drótkötél és a húlejtő között egy pár méteres meredek szakasz árválkodott, itt mix mászással a csákány segítségével lehetett áthaladni. 


A csúcsörömöt rövidre fogtuk, rendesen megcsapott minket az északi szél fent. Szerencsére még korán volt, így nem kezdett még olvadni a meredek hólejtő, aminek igazán lefele volt jelentőssége.


Innen már csak egy cél volt, minél hamarabb eljutni a Trangoskára, ahol a szétszéledt csapat tervezte a gyülekezőt. Halvány gondolatként élt a fejünkben a Rabló ház útba ejtése egy sör erejéig, de balra vettük az irányt automatikusan, és visszamászni a kereszteződéstől már nem volt kedvünk. A lefelé út gyönyörű idővel és érintetlen hólejtőkkel örvendeztetett meg bennünket, itt tényleg közel került az ember a természethez és a belső békéhez :D, még ha csak egy rövid időre is.


Természetesen akadt csapolt sör a Trangoskán, mindenki szép lassan előkerült, még várt ránk egy lemenet a jeges szánkópályán, és egy sztrapacska vagy kolbász a Koliba Kamzíkban.


Ideális felkészülési túra volt az elkövetkezendő expedícióra, mind fizikailag, mind a technika gyakorlására az újonnan csatlakozott tagoknak, szenzációs időjárással megspékelve. Íme a teljes nyomvonalunk:


B, a krónikás

2025. október 20., hétfő

Via Transilvanica, az út ami összeköt és visszahív

A Via Transilvanica1400 km-en keresztül az észak moldvai Putna kolostortól a dunai Szörényvárig halad, 7 különböző tájegységen keresztül (úgy mint Bukovina, Felföld, Székelyföld, Szászföld, Dákok földje, Bánság, Római föld).




A projekt 2018-ban kezdődött, azóta folyamatos fejlesztés alatt áll, így egy újabb leágazás készült Brassó felé (Teuton lovagok földje). A BSBK Camino szakosztálya (ZsRobi, Rugó, Ptitkár), a magyarországi kék kör után, nekivágott ennek a kihívásnak. Ezen kívül Rugóval plusz személyes kötődésünk is van, az út ami visszahív...
Bár még az első szakaszokon vagyunk túl, némi összehasonlító, kedvcsináló írással jelentkezünk.

Tervezés: bár sokan szidják a magyarországi közlekedési infrastruktúrát (bizonyos téren joggal), javaslom nekik a megfelelő viszonyítási alapot. A Debrecen - Putna út 486 km, 8 óra autóval, 24 óra tömegközlekedéssel. Így a kék túra alatt bevett hétvégi bejárás nem megoldható. A túrázók, a helyiek is, legalább egy hetes utat terveznek. Az egy hetes túra persze más pakolást, más napi távot feltételez(ne). Az út közel azonos kb. 20 km-es etapokra van osztva, nagyon jól megoldott szálláslehetőségekkel. Ha valaki ennél lassabban haladna érdemes előre tervezni. Ha gyorsabban akkor is…

Útvonal: a legszembetűnőbb különbség a magyarországi ország bejáró útvonalhoz képest, hogy itt minden megtett kilométert egy-egy 300 kg súlyú kő jelez, melyek egyedi andezit faragványok. A projekt önkéntese szerint ez mentálisan segít hogy könnyebben bírd le az adott távot. Csak mellékesen jegyzem meg, Romániában az autóutakon is vannak kilométerkövek, ott sem könnyű legyűrni a utat. Az elején kicsit szkeptikusan álltunk hozzá, de aztán ráéreztünk a dologra és vártuk a következő követ. A faragványok művészi értékét nem ítélném meg, mindenesetre vannak mívesebb és kicsit elnagyoltabb alkotások...



Az útvonal egyébként is nagyon jól jelzett, a kilométer köveken kívül minden kérdéses helyen útjelző táblák, jelzések vannak. Eltévedésekben tapasztalt csapatunkon rendesen kifogott. Ha jól emlékszem, mindössze egyszer jött össze...
Veszélyek, állatok, gombák: Az első etapon, Bukovinában, az útvonal leginkább tehénlegelőkön vezetett, így leginkább tehenekkel találkoztunk, szerencsére pásztorkutyákkal nem.


Ahogy viszont átértünk Erdély területére egyre több juhnyáj és őket kísérő kutya került utunkba. Szerencsére minden alkalommal volt velük pásztor is, így komolyabb összetűzésre nem került sor. Medvét is csak egy pillanatra látott Rugó spori, mire megfordultam már behúzott az erdőbe. Ez is csak az utolsó etapon történt, úgy tűnik addigra fogyjunk ki az összes megbeszélni valóból és kicsit csendesebben haladtunk.


A kora őszi idő kedvezett a gombáknak. Az általunk kevésbé ismert fajokon kívül csodálatos légyölő galócákat, hatalmas őzlábakat, rengeteg kisebb és pár óriás pöfeteget illetve ízletes rókagombát találtunk.


ebből nem készült vacsora:


Megtett táv, személyes benyomások: szombat délutáni indulás után késő este érkeztünk Dornavátrába. Szombaton, útközben foglaltunk szállást, rengeteg lehetőség közül lehetett választani.
Másnap reggel egy taxival mentünk Putnába, a 127 km-t közel 2 és fél óra volt (450 lej). A taxis egyébként büszke ember, szeretett mesélni, többek közt, hogy milyen csodás a vonatközlekedés, mivel minden nap megy járat… Putnába érve megtekintettük a kolostort,


ami többek közt arról is nevezetes, hogy a moldvaiak hatalmas fejedelme Stefan cel Mare (neve Nagy Istvánt jelent, de egyébként meglehetősen kis ember volt) ide van temetve:


Vasárnap lévén nagy volt a forgalom, az ünnepi ruha is előkerült...


A kolostorban a szerzetestől beszereztük a pecsételő füzetet és az első pecsétet. A kéktúrához hasonlóan itt is van füzet, de itt ez csak egy rovátkolt lap, ahova ömlesztve lehet gyűjteni a pecséteket. A pecsétet nem hagyják kint. Szálláson, éttermekben, látnivalók pénztárában lehet stamplizni. Mivel már az elején elhussantunk pár mellett így utólag a projektet működtető alapítvány központjában (Tasuleasa Social) pótoltuk. Az első napra a késői indulás ellenére két étlapot terveztünk teljesíteni (40km). Gyors tempóban haladtunk, a Sucevita kolostort kívülről tekintettük meg és szereztük be a pecsétet egy apácától.


Mellette lévő temető:


A temetőkben a világháborús sírok mindig mutatják az adott település akkori lakóinak hovatartozását, érdekes volt a sok ciuc (ukránul chuk) végződésű vezetéknév. Magyar nevet nem találtunk.


A késői indulás és hosszú etap miatt mégis sötétedés után érkeztünk Vatra Moldoviteibe. Szívélyes vendéglátónk marhacsorbát és puliszkás marhatokánnyal vacsoráztatott. Rajtunk kívül 3-4 más túracsoport is megszállt ugyanitt.


Kolostor ebben a faluban is volt, s mivel másnap csak másfél etapot terveztünk, így reggel megnéztük e remek, egyébként világörökség részét képező épületegyüttest. Kívülről:


Belülről:Oldalról:

A következő esti falunkban (Fundu Moldovei) nincs hivatalos szakasz megálló, így a faluban az első kocsmában érdeklődtünk szállás után. Néhány telefon után sikerrel jártunk. Itt is nagyon kulturált szállást kaptunk. A következő nap újabb másfeles etap következett. Lenyűgözött Bukovina csodás tája, meglepő rendezettsége, az útvonal kiépítettsége, az emberek szívélyessége.


Ezeken a szakaszon végig 1200-1400 méteres szinten haladtunk. Az útvonal széles legelőkön és erdőkön haladt, a terület jórészt magántulajdonban lehet, így a területek határát kerítés zárta, melyeken nyitható és zárandó kapuk biztosították az átjárást.


Fáradó testünket útközben igyekeztünk frissíteni, ha arra jártok a Gigi mackó menedéket ki ne hagyjátok!


Harmadik este értünk vissza Dornavatrára, ami 900 méter magasan fekszik. Itt láttunk utunk során először klasszik cigányputrit, kicsit váratlanul. A városka korábban is üdülőváros volt, s bár Bukovina a Kárpátok koszorúján kívül esik, mégis 1920 előtt az Osztrák-Magyar Monarchia része volt, csak éppen az osztrák részhez tartozott. Mindez még mindig tetten érhető a településen, bár enyhén lepusztult formában.


Dornavatrán maradt az autónk, benne váltóruhánk és váltópálinkánk várt. Jól esett…
S mivel másnap se állt el, így Dornavatráról reggel némi esőben indultunk tovább. A felvonó alatt értük el a sípálya felső indítóállomását, kiépített infrastruktúrával (kocsma), de emberek nélkül. Innen lefelé találtuk a rengeteg rókagombát, majd kicsit arrébb ezt a csodálatos színű korallgombát.


Itt is másfeles etap után Poiana Stampeiben, egy út melletti fogadóban aludtunk. A következő nap elbúcsúztunk a rengeteg kellemes meglepetést tartogató Bukovinától


Erdélybe érve, meglepő módon, az addig rendezett környezet megváltozott. A kerítések rendezetlenebbnek, a házak elhanyagoltabbnak tűntek.


Az útvonal mentén kanyarog a vasútvonal, viadukttal és alagutakkal szelve át a tájat.


Lunca Ilveiben nem találtunk nyitva semmit ahol ét- és szomjvágyunkat csillapíthattuk volna. Estére az egész Via Transilvanica projekt központjába Tasu Socialba, egy faluszéli tanyára érkeztünk.


Itt egy nagyon szívélyes fiatal hölgy fogadott, mesélt a projektről, mely egy civil kezdeményezés a vidék, az eldugott közösségek, a különböző tájegységek bemutatására. Leginkább magánszemélyek és cégek támogatásából építik és tartják fenn az útvonalat. Maga a bázis egyébként meglehetősen nagy kiterjedésű, szobrok, faházak, közösségi tér, hátul munkagépek, kifaragott és előkészített kőtömbök.


A vacsorát pár túrázóval (többek között egy ír sráccal) és a több, részben szintén külföldről érkezett, szobrásszal fogyasztottuk el. Csodás esti panoráma nyílt a társasági helyről a Radnai-havasok felé


A szállásért, vacsoraért, reggeliért sőt még a sörért sem fix összeget, hanem tetszés szerinti adományt kértek. A következő nap az útvonal egy idő után a nagy forgalmú Borgói-hágó autóútján haladt. Már épp zúgolódni kezdtük volna, mikor találtunk egy kívülről kicsit barátságtalan éttermet (Valea Strajii), benne a világ legjobb pacalcsorbájával (ciorba de burta).


Ezt nem mi találtuk ki, hanem a via transivanica útleírása, de megerősíteni tudjuk. Az estét Borgóbesztercén töltöttük. Ezen a településen a második világháború végén 1944-ben, a magyarok meggyilkoltak pár helyi románt, ezért hősi településnek nyilvánították. Online foglaltunk szállást, így a szállásadóval nem találkoztunk, de a szomszédban lakó hölgy áthozott paradicsomot, hagymát, tojást. Bár Rugó nagyon jól beszéli a románt, bizonyos vélemények szerint jobban mint pár helybeli (???), azért a harmadik mondatnál rákérdeznek, hogy honnan is jöttünk. (Nálam ez a harmadik szónál jön el, Robinak meg se kell mukkannia a szőke fejével.) Viszonylag hamar kiderül a bozgor voltunk. Így is nagyon kedvesen, talán némi gyanakvással fogadtak. Szóval ez a szomszéd is minden fizetség nélkül lerakott egy kis elemozsiát a messziről jött vándoroknak.

Az utolsó túranap némileg már elcsigázva haladtunk Dorolea falu irányába. Megálltunk, Robi a reggeli rókagombás rántottát készült kiüríteni, jobbra el. Jobbra fent Rugó úgy 200-300 méterre medvét látott, de mire megfordultam a medve meglátja Robit visszamenekült az erdőbe.


Csak az ágak ropogását lehetett hallani még jó darabig. Robi vissza, balra el…


Körülbelül 500 méterre találkoztunk vadászok csoportjával, meséltük nekik hogy láttunk egy medvét, mire visszakérdeztek, hogy csak egyet… Dorolea falu, egy régi szász település, mára erősen elcigányosodott.


Az ijedtségre azért adtak egy Ursust… Tovább haladva Besztercét a sípálya/biciklis downhill pálya, majd valamiféle élmény park, kézilabda csarnok, sportpályák felől közelítettük meg. Szombat délután, a jó idő ellenére bántóan üres volt minden. Utolértünk egy apukát, 3 gyerekkel (6, 8, 10 éves formák).


A gyerekek hozzák saját kis cuccukat és a matracaikat, apuka a sátrat és a kaját. Nincs nyafogás, besztercei első boltnál ők érnek utol, járt a jutifali. Besztercén nekünk is jár a jutisör, de csak mert a pecsétet a kocsmában adják. Felmentünk még az evangélikus templom tornyába, mert még hiányzott a kilométer.


6 körül indult a buszunk Vatradornába, ahol az első és az utolsó estét is töltöttük. 7 túranap alatt nettó (kilométer köveket tekintve) 218 km-t,


bruttó (GPS-szel mérve) 240 km-t tettünk meg, több mint 7000m szintemelkedés mellett. Ez napi 31/34 km, +1000m szint. Ezalatt természetesen vannak hullámvölgyek, monotonabbnak érzett részek, fáradság, fájdalom. Mégis 2 nap után mindhárman azt néztük mikor tudunk menni folytatni, mi lesz a következő szakasz. Jó volt, jó lesz, gyertek! Folytatás tavasszal...


Pétitkár